De egyszer csak beléhasított a kötelességtudat, felpattant és szapora léptekkel elindult vissza a mindennapok rutinja felé. De annyira lekötötte az őszi erdő, a csodáival, hogy nem figyelte meg az ösvények szövevényét. Ismeretlen helyre vetődött, egyre biztosabb volt benne, hogy nem ez a kivezető út. Már jó ideje kóborolt, amikor a köd ereszkedni kezdett, egyre reménytelenebbé téve a kijutás esélyét. Próbált az érzékszerveire hagyatkozni, de nem sok sikerrel. Lassan sötétedett és pánik kezdett úrrá lenni rajta. Odáig jutott, hogy segítség után kiabált, de csak az öreg fák visszhangozták a kiáltásait. Próbált megnyugodni, arra gondolt, hogy ennél még Jancsinak és Juliskának is több esze volt, hiszen jeleket hagytak maguk után, hogy hazataláljanak, igaz, hogy végül a banyánál kötöttek ki.
Nekitámaszkodott egy fának, próbálta rendszerezni a gondolatait. Mi elöl menekült az erdőbe: a város soha nem pihenő nyüzsgésétől, a már-már olaszos stílusú, mindig hangos családjától, vagy csak kiereszteni a gőzt, hogy újra kibírjon egy kis időt a következő szelepnyitásig? Lehet, hogy egy teljesen másik életre vágyik?
Nem kapott választ, az időközben felerősödő szélben hajladozó fáktól. Összébb húzta magán a kabátját, korgó gyomra figyelmeztette, hogy legalább valami harapnivalót hozhatott volna. Ennél nagyobb baj volt, hogy innivalót sem hozott, szája egyre jobban kiszáradt, úgy érezte, hogy a nyelve egyre nagyobb lesz és olyan kemény, mint egy darab kő. Egy pár korty vizet szeretnék! – fogalmazódott meg benne a kérés. Mintha távolról furulyaszót hozott volna felé a szél. Elindult a csodálatos dallam irányába. Édesanyja jutott eszébe, aki sokszor altatta el őket a furulya hangjaival. Gyönyörű dallamokat tudott kicsalni ebből az egyszerű kis hangszerből. Mi gyerekek tátott szájjal hallgattuk. Számunkra szent volt ez a hangszer, csak anya szája érinthette. Korán itt hagyott bennünket, mert rövid életet szánt neki a sors, de esténként még sokszor hallani véltük azt a szomorú dallamot, amit annyira szerettünk.
A furulya most hirtelen elhallgatott. Körülnézett, egy kis tisztásra vezetett az ösvény. Megállt, valami hang ütötte meg a fülét. Meggyorsította lépteit. Ahogy a tisztás túloldalára ért és széthajtotta az ágakat, egy csörgedező patakot látott maga előtt. Lehasalt és mohón nyelni kezdte az életmentő nedűt. Teleitta magát, mint a sivatagi teve az oázisnál. Leült egy patakparti nagy kőre, egy kicsit megnyugodott, majd megfogalmazódott benne a következő kérés: Haza kell jutnom!
Még be sem fejezte a gondolatot, amikor újra hallani vélte a furulyát. Feltápászkodott és követte a dallamot. Ahogy vitték a lábai, azon gondolkodott, hogy miért van az, hogy állandóan egyenlő hangerővel szól a zene, soha nem jut hozzá közelebb. Bárcsak megláthatná azt, aki ilyen szívből szólaltatja meg a hangszerét. Beesteledett, csak ment rendületlenül. Hirtelen egy fénycsóva suhant át a fák között, majd elnyelte a sötét. A furulya ismét elhallgatott. Arra botorkált amerre a fényt látta. Egyszer csak véget ért az erdő és kint áll az országút szélén, a távolban meglátta a város fényeit. Ahogy lassan elindult a „világosság” felé azon töprengett, hogy valóban furulyaszót hallott, vagy csak a szél játszott vele.
