A dal /bocsi Grimm tesók/

Jó szülőket választottam, nagyon boldog, önfeledt család volt a mienk. Anyáék mindig odafigyeltek rám, nem vagdosták a szárnyaimat, de mégis neveltek a szépre és a jóra. Nagylány koromra kiegyensúlyozott, kreatív, önálló személyiséggel rendelkező emberkévé váltam. Maradhatott volna ez így az idők végezetéig, de a sors közbelépett. Anya súlyos betegségbe esett és rövid időn belül itt is hagyott bennünket. Maradtunk ketten, apával. Más és más módon próbáltuk feldolgozni a gyászt: apa a munkájába temetkezve, én pedig önmagamba bezárkózva. Így zajlottak a mindennapjaink, amikor anya elvesztése után egy évvel újra női kacaj töltötte be az áporodott otthonunkat. Apám egyik kolleganőjével állított be. Ha valakit bemutatnak nekem, nagyon fontos az első benyomásom az illetőről. Meg kell, hogy valljam, az első pillanatban rókatekintetűnek minősítettem. De apám csak az új társat látta benne. Az események felgyorsultak és nem sokára lett egy mostohám és tartozékként két hozadék, akik korombeli lányok voltak. A dolog jól is elsülhetett volna, de ez a két fúria még jobban tönkretette az eddig is romokban heverő életemet. Igazi kikent-kifent plázacicák voltak, amolyan mindig az utolsó divat szerint típusok. Kezdetben az egyszerű öltözködésem miatt kezdtek ki, de amikor látták, hogy milyen galambtermészetem van, ott tettek keresztbe ahol csak lehetett. Apám mindebből semmit sem vett észre, hiszen a megnövekedett igényeket csak plusz munkával tudta ellensúlyozni, alig láttam. Így hát örökös céltáblája lettem a három vészbanyának. Kisgyerekkorom óta mindig körülvett a zene. Állandóan énekeltem és mivel kedvem volt hozzá, megtanultam gitározni. Most, hogy ebbe a helyzetbe kerültem, a zene lett az egyetlen társam és vígasztalom.

Amióta az eszemet tudom, mindig is zenész szerettem volna lenni. Bár nem sok embernek sikerül, de nekem bejött, azt csinálom, amit szeretek. Szorgalmas, kitartó, új dolgok iránt nyitott és tehetséges hangszerbűvölőnek egyenes az útja a csúcsra. Elviseltem a zenészvilág tartozékait: a piát, az éjszakai életet, a visítozó, üresfejű lányokat, de soha nem éltem velük. Különc voltam emiatt a többiek szemében, de elviseltek, mert piszok jól zenéltem. De mindenkinél eljön az alkotói válság. Ebben a pillanatomban keresett meg egy tévés, hogy zsűrizzek egy mostanság oly divatos „tehetségkutató” show-ban. Tudtam, ha elvállalom, kivívom a szakma rosszallását, de kellett a pénz. Ahogy elindult a válogatás, egyre rosszabbul éreztem magam. Ledöbbentem, hogy embereknek mennyire nincs önkontroljuk. Olyanok jelentkeztek, akik egyetlen hangot sem találtak el az előadott számból, és még fel voltak háborodva, hogy nem ismerik fel bennük a tehetséget. Nagyon megmaradt bennem egy jelenet: bejött két bombázó, akiknél leesett férfitársaimmal együtt az állam, de csak addig, amíg el nem kezdtek énekelni. Akkor elszállt a varázs és gyorsan távozásra kértük fel őket, hogy hátulról is megcsodálhassuk tökéletes alakjukat. Mert hiába a kirakatbábúi kinézet, ez egy énekverseny és nem szépségverseny. Már kezdtem feladni a reményt, hogy igazi tehetséget is hallhatok, amikor az utolsó napon bejött egy lány, gitárral a nyakában. Keveset beszélt magáról, látszott rajta, hogy nagyon izgul. Saját szerzeményét kezdte el játszani. Az első hangoktól teljesen elbűvölt, és az utolsó taktusig a székemhez szegezett. De fel sem ébredtem a kábulatból, amikor lekapta a gitárt a nyakából és kiviharzott. Döbbent csend ült a helységre. Én reagáltam leghamarabb, utána szaladtam, de már nem láttam sehol. A dallam és a csodálatos hang örökre belopózott a fülembe, nem tudtam tőle szabadulni. Egyhangúlag tovább szerettük volna juttatni, de nem találták a megadott címen, így nélküle folytatódott a verseny, amely már teljesen érdektelenül zajlott számomra. Megszereztem a felvételt és megsokszorosítottam. Azok között a zenésztársak között, akik még megismertek szétosztottam és kértem őket, hogy segítsenek megkeresni a lányt.

Egyre többször öntöttem a bánatomat a zenébe. Ilyenkor nem fájt semmi, a lelkem szárnyalt. Ahogy elhalkult az utolsó dallamfoszlány is, visszazökkentem a hétköznapokba.  De a zenéhez, mint igazi társhoz bármikor fordulhattam, megvigasztalt.  Egyik nap „szeretett” tesóim azzal álltak elém, hogy látták a tv-ben, tehetségkutató lesz, amelyen nekik természetesen ott a helyük. Egész nap erre készültek, borzalmas volt hallani, de az elfogult anyjuk szünet nélkül biztatta őket:

−Csajok, ezzel a tökéletes alakkal csak nyerők lehettek!

Na és persze az önbizalmat növelőként belém rúgott:

−Mi van penészvirág, te nem indulsz a vernyákoló hangoddal? – tette fel a kérdést, és kipukkadt belőlük a nevetés.

A csakazértis elkezdett dolgozni bennem és az utolsó pillanatban jelentkeztem én is. Persze nem kötöttem az orrukra, elővigyázatosságból hamis nevet és címet adtam meg. A zsűri úgy tűnik hozzáértő lehetett, mert a nagy reménnyel induló két boszikezdemény csúnyán elhasalt. A meghallgatás utolsó napjára jutottam. Iszonyúan izgultam, bár ahogy elkezdtem a dalom, megnyugodtam, de úgy éreztem, hogy nem úgy sikerült, mint az otthon biztonságot nyújtó védelmében. Ezért amikor befejeztem, otthagytam csapot-papot, és szabályosan elmenekültem. Amíg hazaértem, dolgozott bennem a düh, igazán nem tudtam mire, kire és miért haragudtam. Néhány napig a sarokban állt magányosan a gitárom, mintha ő tehetne mindenről. De rájöttem, hogy a hiba bennem volt, felkészületlen voltam, soha nem énekeltem még mások előtt. A hangszerem és én újra a régiek lettünk, kerestük egymás társaságát. Egyre jobban megfogalmazódott bennem, hogy a zenének szeretnék élni.

Egyik nap összefutottam egy régi, lelkitárs baráttal. Beszélgetésünk során kiderült, hogy egy kis bárt vezet a belvárosban. Amikor én meséltem neki az életemről, az álmaimról, legbensőbb titkaimról, figyelmesen végighallgatott, majd így szólt:

−Tudod, eljöhetnél hozzám zenélni, úgyis ilyen jellegű fellépő volt az elképzelésem.

Amikor először beléptem a hangulatos bárba, azonnal megfogott a hely varázsa, olyan érzésem volt, hogy régóta ismerem minden szegletét. Mindenki kedves volt, gyorsan feloldódtam, és újra önmagam lehettem, úgy éreztem, hazaértem. Minden nap alig vártam az estét, hogy végre adhassak és kaphassak is. Nagyon örültem, mert sokan már az én kedvemért tértek be egy kis esti lelkierő pótlásra.

Lassan már kezdtem feladni a reményt, hogy sikerül megtalálnom a lányt. Úgy éreztem mindent megpróbáltam már, de nem adtam fel, megszállottjává váltam. Egyik este összefutottam egy ősrégi baráttal. Vele még együtt játszottunk anno az első zenekaromban. A mi történt azóta veled, természetesen egy pohár mellett a legkedvesebb. Ahogy körül néztünk megpillantottunk egy behívogató kis bárt. Már a harmadik pohárnál tartottunk, amikor zenészfülem érzékelte, hogy egy kicsit lecsendesedik a háttérzaj, majd a hátam mögül a sarokból felcsendül egy dal. Megállt bennem az ütő, villámgyorsan megfordultam és a félhomályban, egy szál gitárral a kezében, egy bárszéken ülve ott volt Ő…    

Az aranyhal (bocsi Grimm tesók)

A férfi, most is mint mindig, gyalog ballagott haza a munkájából. Azzal nyugtatta magát, hogy ez egészséges, de az igazság az volt, hogy minden kiadott fillért meg kellett gondolni. Bár csak ketten éltek az asszonykájával, de a szerény jövedelmet nagyon be kellett osztani. Mindig ugyanazon az útvonalon tért haza. A sétáló utcán kirakatokat nézegetett. Hosszasan időzött egyik kedvencénél, ahol egy hatalmas akváriumban eladásra váró halak úszkáltak. Szerette ezeket a karcsú, elegáns mozgású élőlényeket, ahogy békésen megférnek egymással színük, formájuk, méretük mellőzésével. A sokféle uszonyos között élt az egyik kedvence, egy kajlafarkú aranyhal. Biztos csak bemagyarázta magának, de úgy érezte, hogy várta őt, és azonnal odaúszott hozzá, amint meglátta. Tátogott valamit a maga halnyelvén, tett egy kört, majd újra visszatért. Azon kapta magát, hogy ő is beszél a halhoz, megosztja vele a legtitkosabb gondolatait. Ekkor észrevette, hogy egy kisgyerek az anyukájával gyanúsan méregeti a hallal beszélgető „bolond bácsit”, ezért sarkon fordult és folytatta az útját.

Az úri negyedbe érkezett. Szeretett elámulni a gombaként kinövő új csodapaloták hihetetlen látványán. Idegenül érezte magát ebben a közegben, tágra nyílt szemekkel bámulta, de a bőre viszketett tőle. Ekkor különös dolog történt: nem lehet tudni, hogy miért, de a dombos utca tetejéről elszabadult egy luxusautó. Talán a gazdája feledékenysége, vagy csak saját kalandvágya miatt, de egyre gyorsabban közeledett. Az úttesten, háttal a végzetnek két férfi elmélyülten beszélgetett. A másodperc tört része alatt döntött, odaugrott és magával sodorta a majdnem áldozatokat. A nagyobbik azonnal felpattant és rávetette magát. A kisebbik köpcös alak nehezen tért magához a sokkból, de ahogy sikerült levegőhöz jutnia, azonnal rárivallt a másikra:

−Szállj már le róla te benga állat! Nem látod, hogy ez az ember most mentette meg az életünket. Ami egyébként a te dolgod lenne, hiszen ezért fizetlek, te testőrök gyöngye!    

A háromajtós szekrény engedett a szorításából, felállította és zavarában még a ruháját is leporolta. Addigra már a „főnök” is rendbe szedte magát és széles mosollyal közeledett felé:

−Barátom, nagyon köszönöm, megmentette az életemet!

−Szóra sem érdemes. – válaszolta szerényen az életmentő.

Már ment is volna tovább, de a túlélő nem hagyta annyiban a dolgot és utána lépett.

−Soha nem felejtem ezt el, kérhet tőlem bármit, én teljesíthetem!

Újra tett egy elhárító kézmozdulatot, de a másik erőszakosan egy névjegyet gyömöszölt a zsebébe.

−Azért csak hívjon bátran, ha meggondolná magát! – érték utol a szavak.

Folytatta útját az otthona felé. Elmaradoztak a fényűzés szentélyei, lassan hazaért a saját világába: az álmos városszéli megszokásba. Az este a hagyományos mederben folydogált. Élete párja vacsora közbe feltette a szokásos kérdést:

−Milyen volt a napod?

Szépen sorba szedte az elmúlt eseményeit. Már lefeküdni készülődtek, amikor eszébe jutott a hazafelé történt eset. A neje figyelmesen végighallgatta, de nem fűzött hozzá semmit. Éjszaka állandó mocorgás hallatszott az asszony felől. Már hajnalodott, amikor felkapcsolódott a villanyt és egy hegyes könyök oldalba bökte.

−Ide figyelj! Ma szépen felhívod azt az embert és beszélsz vele, hogy mire is gondolt akkor, amikor azt mondta, hogy bármi is legyen az!

Teljesen ledöbbent, nem ismerte a másik felének ezt az oldalát. Már éppen el akarta mondani, hogy ez neki nagyon kellemetlen, amikor az asszony szigorú arcát látva lenyelte az ellenérzését. Egész nap halogatta a dolgot, de végül is a családi béke érdekében tárcsázta a számot. Hosszasan kicsengett. Már megörült, hogy megúszta, amikor felvette a másik oldal. Nehezen szólalt meg, de aztán csak kibökte a nej kérdését. A megmentett végighallgatta, majd azt mondta:

−Nagyon örülök, hogy hívott, szeretem az adósságaimat tisztába tenni. Ott lakom ahol tegnap az eset történt, jöjjön el személyesen, megbeszélünk mindent! 

Útja most is a nagy üvegkalitka mellett vitte el. Az aranyhal, ahogy észrevette, odaúszott, játékosan ingatta a fejét, majd gyorsan leírt néhány kört.  

Ott állt a magas kerítés előtt és a kaputelefonnal társalgott. Nyílt az elektromos zár és bebocsátást nyert az eddig kívülről csodált világba. Valami lakájféleség kísérte át a házon a dolgozószobáig, ahol a gazda széles mosollyal elésietett és leültette egy süppedős ülőalkalmatosságba. Ő maga lehuppant az íróasztal mögé és bele is kezdett a feltett kérdésre válaszolva:

−Barátom, azt kívánhat, amit csak akar: pénzt, paripát, rangot, bármit, én teljesítem.

−Én nem akartam eljönni, de tudja az asszony…- kezdte, de az íróasztal főnöki fele máris közbevágott:

−Ez nálunk is így megy, mondja csak nyugodtan.

−Talán egy kis pénz egyenesbe tenné az életünket… – mondta bátortalanul.

−Rendben van, ha megadja a bankszámlájának számát, már intézkedem is az utalásról. – jött a gyors válasz.

Még kínálta volna valamilyen számára ismeretlen nevű itallal, de ő már csak kívül akart lenni, minél távolabb ettől a helytől. A rossz érzés lassan oldódott fel benne, de mikorra hazaért, már jól érezte magát. Az asszony azonnal beszámoltatta az eseményekről és úgy látszott, hogy örömmel vette a dolgok alakulását. Különösen akkor, amikor meglátta, hogy mennyivel gyarapodott a családi kassza. Soha nem láttak ennyi nullát a számlájukon.  Más minőségű lett az életük, olyan dolgok is az asztalra kerültek, amiket eddig csak reklámokban láttak a tv-ben.

Egyik reggel azonban az asszony újra eléállt és azt mondta:

−Megint elmész ahhoz emberhez, akinek te mentetted meg az életét, és elmondod, hogy szeretnénk egy takarosabb házat, berendezve, garázzsal, benne egy új autóval, nekem egy gardróbszekrényt tele új ruhával. Ennyit igazán megérdemelsz, hiszen már régen alulról szagolná az ibolyát.

A férfi nehéz szívvel indult el dolgozni. Egész nap viaskodott belső démonaival, de győzött a családi béke megtartása, így hát újra telefonált. Ahogy ment a megbeszélésre, útja elvitte az akvárium mellett. A halak ellátását szolgáló cső dühödt tempóban ontotta magából az oxigénbuborékokat, a halak zavartan cikáztak a vízben. A kis aranyhal, odajött, de a tömeg továbbsodorta. Sietősre vette a lépteit nem akart udvariatlanul elkésni. Most a nappaliig jutott, jó félóra várakoztatás után előadta az asszony kérését. A főnök bólintott, majd otthagyta. Gyorsan távozott, és amikor becsukódott mögötte az ajtó megfogadta, hogy még a környéket is elkerüli. De nem így történt. Az új ház, a számára elérhetetlennek hitt luxus maga volt a paradicsom. Az eufória azonban nem tartott sokáig. Szép, szikrázó nyári nap volt, amikor az utolsó divat szerint öltözött neje elépenderült és ellentmondás nem tűrő hangon közölte vele:

−Na fiam, fogod magad és elballagsz a barátunkhoz, közlöd vele, hogy az ő környékén akarunk lakni a luxusnegyedben, egy szemernyivel sem rosszabb körülmények között, mint ahogy Ők. Ennyi jár neked, vissza ne gyere, amíg ezt el nem intézed!

Kiesett számára az idő, nem tudta, hogyan, de vitték a lábai, agyában dobogtak az imént hallott szavak. Odaért az akváriumhoz, jobban mondva csak a hűlt helyéhez, mert valamilyen vásott kölyök bedobta a kirakatot és egyúttal azt is ripityára törte. A szilánkok szanaszét hevertek, a kiömlött vízben fuldokló halak agonizáltak. A kis aranyhalat nem látta sehol. Megdördült az ég és mintha dézsából öntenék, zuhogni kezdett. Így ért harmadszor a ház elé. Téblábolt egy ideig, de mégis becsöngetett. A megmentett hústorony jött csak ki és annyit közölt, hogy minden rendbe lesz, csak menjen nyugodtan haza.

Odaért a ház elé, az asszony a zuhogó esőben kinn várta az utcán. Ahogy meglátta elésietett:

−Jó, hogy jöttél. Itt járt három nagydarab fickó. Becsöngettek és közölték, hogy egy óra múlva jönnek és elvisznek az új otthonunkba, már nagyon izgultam, hogy ideérsz-e időben. Azt mondták, semmit ne vigyek, ott mindenünk meg lesz.

Ebben a pillanatban megállt egy autó előttük és betessékelték őket. Az asszony majd kibújt a bőréből annyira izgult. Nem is figyelték, hogy merre járnak, amikor megállt az autó és udvariasan kitessékelték őket, majd tovahajtottak. Ekkor néztek csak körül. Ott álltak a régi, külvárosi házuk előtt. Szoborrá merevedtek, mint aki hallott egy viccet, de nem érti a poént. Aztán szép lassan tudatosult bennük minden. Az asszony legörbülő száját látva a férfi átfogta a vállát és ennyit mondott:

−Jó lesz ez, majd meglátod, emlékszel milyen boldogok voltunk itt!?     

Egy nem szabványos életút (bocsi Grimm tesók)

Ha visszagondolok, nagyon szép gyermekkor jutott nekem. Akkor jöttem a világra, amikor a szüleim már mindent megpróbáltak és már teljesen elvesztették a reményt, hogy valaha is gyermekáldás szálljon a házra. Ekkor toppantam be én. Láttam a határtalan boldogságot az arcokon, megkapták a sorstól, ami annyira hiányzott az életükből. Cserébe nagyon szép névvel ajándékoztak meg, a természet egyik csodájáról a Rózsa nevet kaptam. Nem panaszkodhatok mindent megkaptam, amiről álmodtam: játékot, gyönyörű ruhákat és igazi pónilovat. Szüleimnek ez nem jelentett anyagi terhet, hiszen vagyonuk alapján a régmúltban ők lehettek volna a király és a királyné. Szerencsére édesanyám tiszta lelkét örököltem és nem vakítottak el a csillogó csecsebecsék, jobban vonzott egy tarka pillangó utáni önfeledt rohanás a teljes kifulladásig, vagy egy csörgedező patak látványába való belefeledkezés. Szerettem a természettel kettesben elfeledni mindent, de mindent. Barátok és barátnők persze mindig akadtak, hiszen a jómód vonzza az üres, felszínes embereket. Olyan igazi testi-lelki társ nem talált rám. Egyetlen dolog azonban, nagyon zavart. Szüleim állandó aggodalma miatt örökös felügyelet alatt álltam. Kezdetben ezt a szerepet a dadus, majd a személyi testőröm töltötte be. Kedvenc sportommá vált az ő kicselezésük és az őrületbe való kergetésük. Ha alkalmam adódott meglógtam és kihasználtam a szabadságomat. Úgy tizenöt éves lehettem, amikor egy szökésem alkalmával kiesett az emlékezetem, és amikor felébredtem nem tudtam, hogyan kerültem számomra ismeretlen vidékre. Napokig bolyongtam, amíg rám találtak. Ettől a naptól kezdve különös dolgok történtek velem. Függetlenül a napszakoktól ellenállhatatlan álmosság tőrt rám és azonnal mély álomba zuhantam. Ha ilyenkor nem volt lehetőségem a szunyókálásra, a testem automatikusan tovább működött, de az agyam álmodott. Billegtem az álom és a valóság határán, rémképek zúzták át az álomhatárt és törtek be a valóságba. Már nem tudtam eldönteni, hogy mi az igaz és mi a hamis. Sárkányok, ördögök, démonok lettek a mindennapom részei. Az iskolába többé nem járhattam, mert sokszor előfordult, hogy a legváratlanabb pillanatokban bealudtam, vagy csak egyszerűen összecsuklottam, mint gyermekkorom egyik kedvenc játéka a kiscsacsi, amelyik egy dobogószerűségen állt, és ha benyomtam az alját a kisjószág azonnal összerogyott. Magántanárt kaptam, aki alkalmazkodott a különös létemhez. Gyorsan megtanulta, hogyha csak egyszerű kérdésekre tudom a választ, közeledik a tudatvesztésem. Ilyenkor hagyta, hogy bekövetkezzék az elkerülhetetlen. Anya körbecipelt a fél világon, hogy a bajomra gyógyírt találjon. Ahogy ez lenni szokott, ahány szakemberhez fordultunk mindnek más volt a véleménye és csak nagyobb lett a káosz körülöttem. A legvalószínűbbnek egy mókás nevű betegség látszott, a narkolepszia. Ha ez is volt a vélt igazság, gyógymódját ennek sem találták. Már feladtam a reményt, úgy éreztem, hogy így kell leélnem az életemet, de látva édesanyám szenvedő arcát, összeszorított fogakkal kutattam a bajom okára. Mindent megpróbáltam: utána olvastam okos könyvekben és az interneten, jártam táltosnál és természetgyógyásznál. Végső elkeseredésem egy jósnőhöz vitt el. Ahogy meglátott, -még egy szót sem szóltam-, de már azt mondta, hogy nagyon erős rontás van rajtam. Aztán kártyát vetett és abból megállapította, hogy ezt az átkot csak egy tiszta szívű ember oldhatja fel. Na ezzel aztán jól ki lettem segítve, hol van manapság ilyen. A jövendőmondót néhány nap alatt a többi „okostojás” közé soroltam és gyorsan elfelejtettem. Sok idő telt el és mi éltük a burokba zárt életünket.

Történt, hogy egy nap kicsalt a tavaszi napsugár egy kis sétára. Testőröm tisztes távolságból követett. Éreztem, hogy jön a roham és még éppen elértem egy kényelmesnek látszó padot. Ahogy végigfeküdtem, már éreztem is, hogy eddig soha nem tapasztalt mélységbe zuhanok. A világ egyre kisebb lett, fokozatosan nőtt a sötétség. Azt hittem, hogy nincs tovább, ez a vég. Aztán váratlanul véget ért a rossz érzés és nyugalom szállt meg, kinyitottam a szememet. Nehezen szoktam meg a vakító fényt. Ahogy kitisztult a látásom egy gyönyörű arcot láttam magam előtt.

−Talán ez a mennyország és ő álmaim hercege?- tettem fel a kérdést, azt hittem magamnak, de legnagyobb meglepetésemre válasz érkezett.

−Nem hiszem, hogy én lennék az. Ne haragudjon, azért amit tettem. Úgy történt, hogy minden reggel futok egy kicsit, nem hiúságból, vagy divatból, csak egyszerűen jól esik. Ahogy egy kis pihenőt tartottam, valami ismeretlen érzéstől vezérelve, elindultam egy eddig bejáratlan terület felé. Átverekedtem magam egy elhanyagolt bokros területen, és akkor láttam meg magát. Olyan csodálatos volt, mint egy angyal, ahogy itt feküdt. Idejöttem, és nem tudtam levenni a szemem Önről. Nincs rá mentségem, de letérdeltem és megcsókoltam a homlokát. Ekkora ért ide ez a böhöm nagy ember és már éppen elpenderített volna, ha nem ébred fel.

Felültem, és úgy éreztem, ahogy a vérem körbeszaladja a bensőmet, olyan érzés volt, mint a fuldoklónak, aki az utolsó pillanatban eléri az életet jelentő felszínt.

Ásó, kapa, nagyharang lett a dologból és az átok örökké elszállt, újra a régi önmagam voltam. Lehetne az a történet vége, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak, de nem így történt. Két év után jöttünk rá, hogy nem az igazi másik felünket találtuk meg, és a szőke hercegem a fehér lovon a ködbe lovagolt. Rájöttem, hogy az ő feladata csak a rám olvasott rontás feloldása volt. Bár soha nem mentem férjhez többet, azért boldog voltam mindig. Ha nem rohanunk a boldogságnak hitt badarság után, ő maga fog majd megkeresni. A művészetekben találtam meg a kiteljesedést: a festészet, a költészet, a zene juttatott el elérhetetlennek hitt magasságokba. Most hatvankét évesen visszanézve az életemre: érdekes, változatos, szép volt, és ami a legfontosabb: nem szabványos.

      

A lány és a hét agglegény - (bocsi Grimm tesók)

A betondzsungel közepén álldogált egy magányos társasház. A sors úgy rendelte, hogy hét agglegény lakta ezt a kívülről már elavult, de belülről komfortos házikót.

A földszint egyben Mr. Doc lakott, aki tudós ember lévén nagy köztiszteletnek örvendett. Hóna alatt mindig könyvvel száguldozott, mint aki állandóan siet valahova. Nem létezett olyan probléma, amelyet nem tudott orvosolni. Foglalkozását tekintve agyturkász, aki az emberek fejében bányászik sötét titkok után.

A földszint kettőt Mr. Sneezy lakta. Tanult szakmája a fül-orrgégészet, eme nemes szervek szakértő bányásza. Komoly, régi vágású úriember kinézetű férfiú, kinek fő jellemzői: az élére vasalt öltöny, az udvariasság, és a kifinomult ízlés.

Az első emelet egyben vidám figura lakott, Mr. Happy. Humoristáskodásra adta a fejét, a lélek felvidításának bányásza. Mindenből viccet tudott csinálni, de nem haragudtak rá ezért, hangulatfelelőse a társaságnak.

Minden ilyen embernek általában pont az ellentéte a szembeszomszédja. Így, tehát, az  I/2-es ajtó mögött egy zsémbes öregúr lakott: Mr. Grumpy.  Őt, még senki nem látta mosolyogni. Mondjuk ilyen szakmával, mint az övé, nem is sok esély lehetett a jókedvre, ugyanis egy olyan szakmát űzött amely az ilyennek is kell lenni kategóriába tartozott, és ez a temetkezési vállalkozás. Csak egyedül intézkedett a végső kegyelet megszervezésében, még a sírt is egyedül bányászta ki, hogy ne kelljen azért is mást megfizetnie. Zsugori alaknak ismerték, aki a fogához veri a garast, emiatt nem kedvelték, de elviselték, mert ilyennek is kell lenni.

A második emelet baloldali lakását Mr. Bashful lakta. Szerény, szorgalmas emberke hírében állt, édesapjától az órásmesterséget tanulta ki. Ő, a tik-tak birodalom bányásza, mélyre ásott, hogy gyógyító lehessen, a kakukkosok lelkében. Keveset beszélt, nem igazán értett az emberek nyelvén. Ha mégis meg kellett szólalnia, tömören fogalmazott, de ebbe is fülig belevörösödött. 

Vele szemben, a jobboldali kuckót Mr. Sleepy lakta. Ő a bányában dolgozott, szorgalmas ember hírében állt, aki néha több műszakot is lenyomott egymás után. Senki nem tudta mire gyűjt, mire hajt. Lehet, hogy csak gyárilag beépített hangyaszorgalommal született és nem tudott változtatni ezen. De azért ennek a sok hajtásnak is megvan a hátránya: a kizsarolt szervezetnek szüksége van a regenerálódásra. Ezért szinte állandóan aludt. Különös képességet fejlesztett ki: bármilyen helyzetben és pózban tudott szunyókálni.

A tetőtér magánzója Mr. Dopey névre hallgatott. Furcsa egy fazon, akiről tulajdonképpen senki nem tudott semmit. Reggel mindig elindult valahova, de nem lehetett tudta hova. Ha valakivel találkozott, csak udvariasan mosolygott és ment tovább. Soha, senki nem hallotta egyetlen szavát sem.

Szép lassan csordogált az élet a megszokott kerékvágásban, amikor az egyik nap különös esemény történt.  Mr. Doc, aki a társasház közös képviselőjeként is tevékenykedett, lélekszakadva körbecsöngette a lakásokat, és rendkívüli lakógyűlést hívott össze.

−Kedves lakótársak! – kezdte a mondókáját-, miután mindenki megérkezett a közös helységbe.

−Hányszor mondtam már, hogy az alagsorban mindenki zárja a tárolóját! Tessék, megint összeszedtünk egy hajléktalant. Nagyon jól tudjátok, ilyenkor, ahogy jön a hideg, mindenhova behúzódnak.

−Miért nem zavartad el, mint ahogy szoktad? – kérdezte Mr.Sneezy.

−Ez általában Mr. Grumpy feladata szokott lenni, de ez most egy új helyzet, gyertek utánam!

A társaság levonult a tetthelyre. Először Mr. Grumpy fedezett fel valami égbekiáltót:

−Valaki felbontott egyet a túlélő konzervjeim közül!!! – Felháborító!

−Valaki kinyitotta a kempingszékemet és lehet, hogy bele is ült! – tromfolt rá Mr. Sneezy.

−Valaki alszik a régi matracomon. – szólalt meg csendesen Mr. Sleepy.

Körbeállták a fekvő alkalmatosságot, csend ült a kis helységre. Egy lány aludt csecsemőpózban, édesdeden az említett bútordarabon. Döbbenettel vegyes ámulat ült ki az arcokra. Talán a nőhiány okozta, de gyönyörűséges királylánynak vélték látni ezt a szerencsétlen hajléktalant. Már éppen kiosontak volna, amikor felriadt és védekezésképp maga elé kapta a kezét, a rajtakapott. Mr. Sneezy eszmélt leghamarabb és megnyugtatta a szerencsétlent:

−Ne féljen nem bántjuk, maradjon nyugodtan drága.

Az agglegények gyülekezete kisomfordált és visszament a közösségi térbe. Nem tartott sokáig az érvek felsorolása, nagyon gyorsan, egyhangúlag megszavazták, hogy a hölgy maradjon. Mr. Doc és Mr. Happy küldöttségbe ment a befogadotthoz, hogy közölje a jó hírt. A lány nagyon megörült, hogy lesz hol meghúznia magát, ezeken a hideg éjszakákon.

Nagy forgalma lett a kis helységnek, egymást váltva hoztak minden féle jót. Ennivalótól kezdve a takaróig mindennel ellátták. A lány nem győzött hálálkodni. Egy nap megkérte Mr. Doc-ot, hogy hívjon össze egy lakógyűlést, és az egybegyűlteknek a következőt mondta:

−A nevem Snow White. Szeretném mindenkinek megköszönni, amit tőle kaptam. Úgy gondoltam, hogy én is tehetnék, értetetek valamit. Mivel heten vagytok, minden nap másnak segítek rendbe tenni a lakását, főzök rá, és az ő napján, megpróbálom boldoggá tenni azt a  huszonnégy óráját.

Ilyen gyorsan még nem szavazott meg semmit a társaság. Elkezdődtek hát az ünnepé váló hétköznapok:

Hétfő – Mr.Doc

Kedd – Mr.Sneezy

Szerda – Mr.Happy

Csütörtök – Mr.Grumpy

Péntek – Mr.Bashful

Szombat – Mr.Sleepy

Vasárnap - Mr.Dopey

Minden szépen alakult, mindenki tisztességgel várta a maga napját. A társulat óvta, védte mindentől és mindenkitől, hogy ez az idillikus állapot örökké tarthasson. A lelkére kötötték, hogy amíg távol vannak, ne nyisson senkinek sem ajtót. Külön felhívták figyelmét a reklámújság kihordókra, mert azokat különösen veszélyesnek tartották. A lány szót is fogadott, ám egyik nap különös figura csöngetett be a magányos lányhoz. Ismerősnek tűnt az ajtóban álló nő, de nem tudta hová tenni. Illatszer mintákat tolt az orra alá, és már mondta is a betanult mondókáját. Nem tudott ellenállni a csábításnak, és fél óra sem telt bele, máris rendelt minden termékből. Felvitte az új szerzeményeit Mr.Bashful lakásába, - lévén péntek - és körberakta magát az illatmintákkal. Talán azért, mert nem szokott hozzá ehhez a tömény szimatorgiához, elbódult, és elájult. Ebben az állapotban talált rá Mr. Bashful, aki a számlát meglátva szintén rosszul lett. Így fedezték fel őket a többiek. Szerencsére sikerült feléleszteniük mindkettőjüket. A nagy ijedség után megbocsátottak a bűnbe esőnek és közösen összedobták a számla összegét. Snow White megígérte, hogy soha többé nem tesz ilyet. De aki egyszer bűnbe esik, már könnyebben ismétel. Az újabb házaló megtalálta a gyenge pontját, aminek képtelen volt nemet mondani. Még hajléktalan korában szokott rá a kannás borra. Már úgy érezte, hogy sikerült leállnia a szerről, de ahogy meglátta a régi kedvencét, már vége is lett. Amikor becsapta a bejárati ajtót az árusító után, azonnal lerohant a pincébe, és amíg volt az ötliteresben addig töltögetett magának, ájulásra itta magát. Most azonban nem tudták felébreszteni, akárhogy próbálkoztak. Szomorúan körbeállták a matracot, - ahol először találtak rá -, és a gyengébb lelkületűek a könnyeiket törölgették. Mr.Grumpy elővette jegyzettömbjét és kezdte beírogatni a szertartás részleteit. Éppen a mérőalkalmatosságát próbálta diszkréten elővenni a zsebéből, hogy méretet vehessen, amikor csengettek.

−Már csak ez hiányzott! – mordult fel Mr.Grumpy, és iszonyú mérgesen elindult megnézni, hogy ki a fene az, aki megzavarta ezt a gyászos pillanatot. Egy különös, marcona alakkal tért vissza.

−Ez az ember azt állítja, hogy már évek óta keresi Snow White-ot.

Mindenki végigmérte a jövevényt: csicsás ruha, fehér nagykarimás kalap, lakkcipő, vastag arany nyaklánc.

−A szemétkirály, személyesen. – szólalt meg csendesen Mr.Happy.

−Mi történt? – kérdezte a felismert. De nem is várta meg a választ, mert körülnézve könnyű volt kitalálni mindent.

−Hagyjanak vele magamra! – kiáltotta ellenmondást nem tűrő hangon. A csapat kioldalgott és izgatottan tárgyalták az eseményeket. Belülről furcsa zajok hallatszottak, de nem mertek bemenni. Aztán felpattant az ajtó és a szemétkirály karjaiban, már éberen, de még bódultan, mosolyogva ott feküdt Snow White. A szigorú ember megeresztett egy mosolyt, majd azt mondta:

−Köszönöm, hogy befogadtátok, és vigyáztatok rá. Mindannyian eljöhettek a lagzira, a meghívókat majd küldöm a személyi titkárommal. Kirúgta lábával a bejárati ajtót és a legutolsó széria szerinti Mercedes hátsó ülésére tette le puhán a lányt, becsapta az ajtót, majd elhajtott. A kis csapat lezsibbadva állt a ház előtt. Mr.Dopey eszmélt leghamarább, öles léptekkel közelítette meg a bejáratot, és mielőtt feltépte volna az ajtót, ennyit dünnyögött az orra alá mérgesen:

−Tudtam, hogy a mi kis boldogságunk nem tart sokáig, mindent a pénz irányít, akinek sok van, mindent megkap, akinek nincs annak csak a konc jut, vagy még az sem!

−És persze mindez mikor történik?! Pont szombaton, mikor holnap én lettem volna a soros!!! – és nagy dirrel- dúrral becsapta maga mögött az ajtót. A csoport, egyik megdöbbenésből a másikba esett, majd lassan mindenki visszaszivárgott gondolataival a saját lakásába.