Karcoltam...

 

Az alkalom:

Élete kétharmada tökéletes egészségben csordogált. Korház csak akkor látta, ha látogató volt. Ám ez egy csapásra megváltozott. Minden utolérte: szívinfarktus, agyvérzés, ájulások. Minden betegségéből szerencsésen kigyógyult. Amikor már úgy érezte, hogy minden rendben, akkor ütött be a baj: amputálták először a jobb, majd a bal lábát. Ott volt kiszolgáltatottan egyik napról a másokra. Szerettei, eleinte nagy odaadással ápolták, de az utóbbi időben észre vette, hogy egyre terhesseb lesz számukra.

Ő is egyre jobban úgy érezte, hogy torzóként már nem akar élni. Megtanult imádkozni, csak azért, hogy az égiek vessenek véget szenvedésének. Úgy tűnt, hogy imái meghallgatásra leltek, mert egyre rosszabbul lett, majd korházba került. Annyira legyengült, hogy már mozdulni sem bírt, örökké csak aludt volna. Ebben az állapotban látogatták meg felnőtt lányai. Mivel nem tudtak vele kommunikálni leültek a szembe lévő üres ágyra. Hosszú hallgatás után, egyikük megtörte a csendet:

-       Mit gondolsz, érdemes még felnőtt pelenkát rendelni?

-       Szerintem felesleges, csak a nyakunkon marad…

Aznap éjjel felriadt. Valami furcsa, de mégis megnyugtató kék színű köd gomolygott fölötte. Ez hát a vég mondta, és nyugodtan lecsukta szemeit. Azonban másnap,  újra ébredt, és egyre jobban lett, végül kikerült a korházból. Elkezdődtek a szürke hétköznapok.

Volt a családnak egy közös napja, a vasárnap. Ebéd után, ha az idő engedte, akkor testületileg egy, nagy sétát tettek. Ilyenkor engem is magukkal vittek, beemeltek egy kerekes székbe és már mentünk is. Kellemes őszi idő ölelt át. A család valamin csicserészett, amikor érezrem, hogy a toló kéz egy pillanatra elenged. Ezt az alkalmat kihasználva elindítottam a széket a lejtőm. Egyre gyorsabban hajtottam, arcomat egyre jobban simogatta a szél.

Amikorra észrevették szökésemet, már késő lett, én már láttam az út végét…