Hét főbűn VII. (acedia) lustaság:

Zsigmond, kiskorában rengeteget bújta a könyveket, nem nagyon érdekelte, hogy emiatt „kockának” tartották. Egyszer olvasott Churchill-röl egy anekdotát, amely szerint megkérdezték az öregedő politikust, hogy szerinte mi a hosszú élet titka. Az öreg egyik kezében egy viszkis üveggel, a másikban füstölgő szivarjával így válaszolt: „No Sport!” Ehhez a filozófiához tartotta magát, őt soha nem találta meg a lenyugvó Nap a játszótéren bőrgolyót rugdosva. Helyette otthon gubbasztott és hasznosabban töltötte el a szabad idejét.

Bejött a számítógép korszak, belevetette magát ebbe az új világba. Annyira lekötötte ez az újdonság, hogy már aludni sem nagyon akart, csak a képernyőt bámúlta. Apja egy ideig próbálkozott kizökkenteni ebből az őrületből, de minden hiába való volt, falakba ütközött. Végül feladta és elhagyta a családot. Anyjával maradtak kettesben, aki mindenben kiszolgálta kicsi fiacskáját. Egy ideig apró szívességeket kért cserébe, de fia ezeket vagy elengedte a füle mellett, vagy megígérte, hogy mindjárt, de aztán nem lett belőle semmi. Anyja néha próbálkozott, hogy kimozdítsa a lakásból, de hiába mondta jóindulatúan

- Zsiga fiam menj már ki a szabadba, olyan sápatag vagy mint csipkerózsika a százéves szunyálás után. A megszólított nem mutatott hajlandóságot a felszólításra, továbbra is a billentyűzetet verte. Az anya szerette a fiát, így nem szekálta tovább, néha megjelent egy tányér kajával vagy frissítővel és csendesen távozott. Zsigmond egy idő után beleunt a számítógépes világba, helyette tv függő lett. Közben egyre jobban elhatalmasodott rajta a lustaság, a renyheség, amelynek következményeként elterebélyesedett. Anyja továbbra is partner volt, mindenben kiszolgálta őt.

Egyszer a villogó dobozban látott egy kövér emberekről szóló filmet, bepánikolt. Kilépett a külső világba és kipróbált mindent, csak hogy normális súlyú legyen. Ez többé-kevésbé sikerült, de a lustaság ekkor már annyira beleette magát a zsigereibe, hogy minden megcsinált ugyan, de energiatakaros üzemmódban.

Ekkor már külön élt anyjától, de a jóságos anyuka sűrűn megjelent, rendbe rakta lakását, kimosta ruháit, és meglepte kedvenc ételeivel.

Bármilyen lehetetlennek látszik, de az ilyen emberek is megtalálják a másik felüket. Terézia lett a szerencsés kiválasztott, aki átlagos kinézetű, de mosolygós, kedves és szorgos volt.

A házaságkötés után azonnal kiosztódtak a szerepek: apa keresi a kenyérre valót, anyáé a többi apróság.

Zsiga, ha hazaért, egy szalmaszálat sem tett keresztbe, bezárkózott a maga kis lustaságtól övezett kis világába és jól érezte magát. Terézia mindenben kiszolgálta, mert ő ilyen nevelésben nőtt fel. Este holtfáradtan tért nyugovóra.

A helyzet csak rosszabbodott, amikor megszületett egy szem lányuk, mert természetesen Zsiga a gyermeknevelést is „asszonymunkának” tartotta. A cseperedő gyerek sokszor próbálkozott apjánál, egy kis szeretetmorzsát felcsippenteni, de nem járt sikerrel, ezért anyjánál lelt vigaszra.

Így forgott velük az idő kereke.

A kislány, Ibolya úgy tizennégy lehetett, amikor sikerült a két nőnek Zsigát rábeszélni, hogy kiránduljanak egyet. A férfi morogva, hogy ki kell mozdulnia a komfortzónájából, de teljesítette a kérést. A lehúzott autóablakon beáramlott a friss tavaszi levegő, és ettől mindenki jó kedvre derült. Nem is emlékeztek rá, hogy mikor szállt rájuk ilyen érzés.

Hosszú, egyenes útszakaszon haladtak, amikor váratlanul egy nagy durranás, utána a kocsi irányíthatatlanná vált, és önállósítva magát az út menti, frissen felszántott terület felé száguldott, majd hármat pördülve az oldalén állt meg. Hirtelen néma csend lett. Zsiga kikapcsolta a gyújtást és hátra fordult:

- Ibolya, jól vagy? – a lány reszketve bólintott. Most Teréztől kérdezte volna ugyanezt, de csak a hűlt helyét találta. Iszonyatosan megijedt. Nagy vesződséggel kiszabadította magát és a lányát és eszelősen szaladgált a kocsi körül. Ekkor nyöszörgést hallott a kocsi alól, meglátta Terézia egyik kezét.

Ezután olyan történt, amit ha ma bárkinek elmesélek, kétkedés ül a szemekbe, sőt magam sem hittem el, de a lányom, aki reszketett a sokktól, de mindent látott, el nem mondta a történteket. Állítólag odaléptem az oldalára fordult kocsihoz, hátamat nekifeszítettem a tetőnek, kezeimmel belekapaszkodtam az ablakkávákba és egy iszonyú ordítás szakadt ki belőlem, majd egyre magasabbra emeltem a fémszörnyeteget, és a talpára löktem. Honnan szállt bele ennyi erő petyhüdt izmaimba azt nem tudom, de azt igen, hogy szóról-szóra így esett meg. Letérdeltem Terihez és fogtam a kezét, csak azt hajtogattam: Ne halj meg! Ne halj meg!

Közben hallottam az útról segítőkész autósok kiáltozását, majd a közeledő mentőt.

- Ma három hónapja, hogy mindez történt és végre meggyógyultál, hazaengednek… -mondta Zsiga.

- Hála az én hősömnek. válaszolt Terike. Tudod a doki mondta, hogy nagy szerencsém volt, hogy a puha talaj megmentett attól, hogy az autó azonnal agyonnyomjon. De így is megfulladhattam volna, ha nem veszed le rólam azt az iszonyú terhet.

- Apropó, hogy ki is a hős kettönk közül. Az ápolásoddal a nyakamba szakadt minden. Képzeld még azt sem tudtam hol van a lány iskolája, nem hogy hogyan szokott odajutni. Otthon közben eluralkodott a káosz, mindenütt mosatlanok, szennyesek, felfordulás. Szegény anyám, ha élne, biztos ott termett volna és kisegített volna. Így csak odafentről, fejét fogva figyelhette amint esetlenkedem. Szerencsére a lányod, mint egy mini felnőtt átvette az irányítást és mindenre megtanított. Mára már tudok mosni, beprogramozni a mosogatót, sőt már vasaltam is. Borzalmas mennyi munka van egy háztartás fenntartásával, fogalmam sincs, hogy voltál képes minderre. Egy biztos ezentúl számíthatsz a segítségemre!

- Te jó ég, ki maga és mit csinált a férjemmel! – mosolyodott el Teréz és átölelte Zsigmond nyakát…

Utóirat:

Ezzel a résszel befejeződött a hét főbűnt feldolgozó sorozat. A történetek főszereplői valamilyen okból egyik főbűn áldozatai.

Egy váratlanul megjelenő személy, vagy egy katartikus élmény azonban a rossz szokásának elhagyására sarkalja. A vallásos emberek isteni beavatkozást, az ateisták szerencsés véletlent vélhetnek mögötte, én ebben szándékosan nem foglalok állást.

Mindegyik történet pozitív kicsengésű és arra utal, hogy minden negatívum legyőzhető, mert mindenki megkapja rá az esélyt, csak figyelni kell a jeleket…

Hét főbűn VI. (invidia) irigység:

Lukrécia csak ide-oda tologatta tányérján a reggelijét. Éjszaka keveset aludt, csak forgolódott az ágyában és egyfolytában zakatoltak a gondolatai. Pedig élete legszebb napjára virradt, ma kötik be a fejét.

A tegnapi leánybúcsún azonban történt valami, ami nem hagyta nyugodni. Már nagyon emelkedett volt a hangulat, amikor egy pillanat alatt minden lelassult körülötte. Először az elfogyasztott alkohol hatására gondolt, de a látomás tovább folytatódott. Kiemelkedett fizikai testéből és sorba belépett barátnői testébe meghallva azok gondolatait. Rádöbbent, hogy csupa üresfejű libával vette körül magát. Mindegyikükben volt egy közös nevező, egyikük sem örült szívből, őszintén a házasságának. Legszívesebben megfojtották volna egy kanál vízben, hogy a helyébe léphessenek. Amikor az utolsó barátnőt is „kihallgatta” föléjük repült és egyenként belenézett a szemükbe. Mindegyikben azt a hamis csillogást vélte felfedezni, az irigységét. A bulit rosszullétre hivatkozva rövidre zárta.

Az éjszaka forgolódásnak jó oka volt, hiszen egész eddigi élete erről a rossz szokásról szólt.

Nagyon szép kislánynak született. Lehetett volna mindenki kedvence, de nem így alakult, mert utálatos természettel áldotta meg a sors, eluralkodott rajta az irigység. Ha a szomszéd kislánynak eggyel több babája volt, már kitőrt a botrány és következett a napokig tartó hiszti, amíg ki nem harcolta magának a hiányzó darabot. Akkor meg a másik szomszédban aranyos kiscica született, és a sárga irigység újra felütötte a fejét. Ugyanakkor, ha neki akadt valamilyen új szerzeménye, azzal azonnal el kellett dicsekedni és természetesen más nem érinthette a becses darabot. Gyermekkori játszópajtások gyorsan kiismerték és kikoptak mellőle.

Magára maradt. Szülei sem kezelték jól a helyzetet, inkább minden vágyát teljesítették, számukra ez látszott legkönnyebb megoldásnak, pedig lehet, hogy okos neveléssel még menthető lett volna a menthetetlen. Lukrécia egy ideig elviselte a magányt, de gyorsan beleunt az egyszemélyes társasjátékozásba. Kitalálta, hogy neki bizony egy testvér kell, ezentúl ezzel a kéréssel nyúzta a szüleit. Az anyja azonban elzárkózott az ötlet elöl, így egy idő után feladta.

Az iskolában is folytatta ámokfutását. A legújabb, dizájnos kabátban díszelegtek a tankönyvei, az utolsó divat szerinti tolltartó mellett. Természetesen mindez az állandóan újra cserélt iskolatáskában kuksolt. Ha társainál meglátott valami újdonságot azonnal elirigyelte. Irigyelte az elöl ülőket, mert jobban látták a táblát, amikor meg oda került, a hátsó padokat favorizálta, mert ott jobban lehetett puskázni.

Amikor elérkezett a „fiúzós” időszak, mindig a másé volt a jobb, ő csak az idétleneket vonzotta, mint a légypapír az áldozatait.

Felnőtt. Botladozott az élet göröngyös útú labirintusában. Nem tudta, hol rontotta el, de szívósan kereste a kijáratot.

Ferdinánd, a legszegényebb rétegből küzdötte fel magát. Bármihez nyúlt arannyá változott, így fiatalon jelentős vagyonra tett szert. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik soha nem felejtették el honnan jöttek, és hová jutottak el, közben milyen pofonokat osztott ki neki az élet.

Nem szerette a partykat, ahol műmosolyú, kikent ribik és pókerarcú üzletemberek iszogatnak és bájcsevegnek, de része volt a mindennapi munkájának. Lezavarta a hivatalos ügyeit és magányosan pezsgőzött, közben figyelte a társaságot. Megakadt a szeme egy hosszúcombú, fekete, göndör hajú tökéletességen, aki szintén magányosan iszogatott. Ferdinánd nem tudta levenni a szemét róla, majd bátorságot merített és odament hozzá.

- Látom, maga sem érzi otthonosnak ezt a légkört. - szólította meg a lányt.

- Ennyire látszik? Tudja a főnök cipelt el, hogy reprezentáljon velem. Még egyszer nem fog rádumálni, úgy érzem magam, mint az elefánt a porcelánboltban.

A férfi elmosolyodott, majd azt mondta:

- Ne haragudjon, milyen neveletlen vagyok, még be sem mutatkoztam. Ferdinánd vagyok

- Lukrécia. – és a kezét nyújtotta.

Ez a gyengéd kézfogás olyan volt, mint egy villámcsapás, örökre megpecsételte mindkettőjük sorsát.

Egyre sűrűbben találkoztak, és mindinkább érezték, hogy megtalálták az életreszólót. Így megtörtént a lánykérés, és ma kimondják a boldogító igent.

Lukrécia a tegnapi lánybúcsún, mintha csipkerózsika álomból ébredt volna. Elhatározta, hogy szakít eddigi felszínes gondolkodásával és a hozzá tartozó „barátnőkkel”. Mivel az ifjú „leendő” férj nem ismeri az sötét, irigy oldalát, azt örökre a múlt homályába temeti.

Az elhatározás óta teljesen megváltozott: szeretetre méltó és segítőkész, és ha még észreveszi egy szempárban az irigység felcsillanását, segít felülemelkedni a problémán…

Hét főbűn V. (superbia) kevélység:

Brigittának, talán csak megszületnie volt nehéz. mert azonnal jó sínre került az élete. Jómódú családban nőtt fel, annak minden előnyével. Természetesen csupa rózsaszín gyerekszobájában minden játék rendelkezésére állt, a Barbie összes változatától és várkastélyától, a Ken udvarlók garmadáján át, az éjszakai égboltot szimuláló vetítőig.

Nem járt játszótérre a pórnép közé, mert villájuk udvarán várt rá a külön homokozó és csúzda, amit senkivel nem kellet megosztania, és nem akadályozta hosszú sor, hogy csúszkálhasson. Ha éppen kedve szottyant megmártózott a feszített víztükrű, fűtött medencében, elkerülve a népmedencék minden hátrányát.

Az iskoláiban hasonszörű elitgyerekekkel járt együtt, ahol a minél nagyobb rongyrázás határozta meg az életüket. Brigitta még itt is felsőbb rangúnak érezte magát, gyakorlatilag mindenkit lenézett, mintha egy láthatatlan burok venné körül.

Ahogy kezdett nővé érni, látszott, hogy ebben is a sors kegyeltje. Köszönhető az állandó fitnessnek, a kozmetikába és szoliba járásnak igazi bombázóvá vált. Bármilyen férfit megkaphatta volna, de ebben is finnyásan válogatott, míg végül a legsportosabb milliárdost lett a befutó.

Folytatódott luxus élete, mindent megkapott, csak mondania kellet és máris az ölébe hullott.

Brigitta, amikor felébredt azon gondolkodott, hogy mivel üsse el az időt. Shoppingolni most nem volt kedve, a meztelen napozás csábította, de ma nagyon erősen sütött a Nap, féltette hamvas bőrét. Végül úgy döntött, hogy kipróbálja a vadonatúj kocsiját. Gondtalanul száguldozott a városban, majd kiment az autópályára, hogy tesztelje a járgány sebességét. Sorra hagyta maga mögött a többi benzinfaló őrültet.

Lassan besötétedett, úgy gondolta ideje lenne visszafordulni, ezért letért a pályáról. Sötét, sivár ismeretlen helyre vetődött. Az autó fénycsóvája bevilágította a sikátoros, néptelen utcát. Valamilyen állat átfutott előtte, Nem akarta tudni mi volt az, csak az járt a fejében: el innen minél hamarabb.

Ekkor váratlanul a kocsi elektronikája kilehelte a lelkét. Csend és sötétség telepedett rá. Óvatosan kinyitotta az autócsoda ajtaját és kiszállt. Idegesen kotorászott a táskájában a telefonja után. Hirtelen zajt hallott maga mögött. Gyorsan megfordult. Több közeledő alak sziluettjét látta a félhomályban, megbénult a félelemtől. Az egyik megszólalt:

- Ide a ritikült, cicus!

Brigitta engedelmesen átadta, remélve, hogy ezzel megússza a kalandot. A banda azonban nem elégedett meg ennyivel, bekerítve vészesen közelítettek. A nő izmai megfeszültek, lassan kilépett cipőjéből és a menekülési lehetőséget kereste. Mielőtt a kör teljesen összezárt volna, az egyetlen gyenge pontot választva megiramodott a sötét utcán. Erejét megfeszítve rohant, ösztönszerűen követve megérzését az ismeretlenben, közben elkeseredetten kiabált segítségért. Maga mögött hallotta a lihegő, nyálcsorgató fenevadak lihegését, egyikük utána kiáltott:

- Itt aztán kiabálhatsz, senki sem fog rajtad segíteni, csak mi, ha végre utolérünk és leteperünk. Áporodott röhögés követte a beszólást.

A rendszeres testedzésnek meg lett az eredménye, mert egy kis előnyre tett szert.

Beugrott egy sötét kapualjba.

Szíve a torkában dobogott, az üldözők elviharzottak a kapu előtt, majd egyre távolabbról hallatszott bosszús üvöltözésük. Az udvar felől ajtónyikordulás hallatszott, majd megszólalt egy vékonyka hang:

- Jöjjön, siessen ide!

Brigitta egy pillanatig habozott, majd elindult és besurrant az ajtón. A hang gazdája gyorsan becsukta a csikorgóst, és csendre intette. Együtt füleltek. A banda hangfoszlányai újra közelebbről hallatszottak:

- Hova a francba tűnhetett, nem nyelhette el a föld?

- Ott láttam valami mozgást, biztos ő az! –kiáltotta egy másik hang. A csapat üvöltve a jelzett irányba eldübörgött, majd csend lett.

- Ne féljen, most már biztonságban van…

- Köszönöm…-préselte ki élete első háláját Brigitta.

Szeme lassan megszokta a félhonályt, körülnézett. Megmentője egy megviselt ruhájú, sápadt arcú nő volt, az otthona mindössze egyetlen kicsi szerényen berendezett szobából állt. Váratlanul megszólalt a nő:

- Mit keresett ezen az istenháta mögötti helyen egy ilyen finom úrihölgy? Brigitta elmesélte a kálváriáját.

- Tudja, hogy mit úszott meg?

- Megerőszakoltak volna? – válaszolt bizonytalanul Brigitta.

- Ez annál sokkal rosszabb környék. Az erőszak csak egy dolog, utána pucéran végig lökdösték volna az utcán, mintegy győzelmi trófeát, aztán egyik bandától a másikig hurcolják, ahol mindenki kénye-kedve szerint gyalázta volna meg. Amikor megunták, és abban reménykedik, hogy elengedik, nagyot téved, mert az következik, hogy eladják jópénzért szexrabszolgának vagy szervkereskedőknek. Soha nem került volna elő.

Brigitta döbbenten hallgatta a mondottakat.

Ekkor váratlanul megcsörrent kezében a teljesen elfelejtett, még mindig szorongatott telefonja. Az aggódó párja volt az, meghallva mi történt, azonnali segítséget igért.

Újra megnyikordult az ajtó, egy férfi lépett be rajta. Brigitta idegesen odakapta a tekintetét. A nő azonnal megnyugtatta:

- Ne aggódjon, ő csak a párom, a környék egyetlen rendes pasija és én kifogtam magamnak.

- Látom, megint hazahoztál egy kóbor kutyát, ráadásul pedigrést. -mondta mosolyogva a férfi.

- És még humora is van. – tette hozzá Brigitta.

Hellyel kínálták, óvatosan ült le a kétes tisztaságú ülőalkalmatosságra. Beszédbe elegyedtek, sok mindent megtudott az itteni életről.

Autóajtó csapódás hallatszott be az utcáról.

- Azt hiszem megjött a felmentő sereg. – szólalt meg a nő.

Brigitta elindult, az ajtóból visszafordult:

- Még egyszer nagyon köszönök mindent. Itt hagyom a telefonom, szeretném felhívni.

Brigitta élete teljesen megváltozott a sokkoló élmény után, elpárolgott az őt körül ölelő védőburok. Segített megmentőjének új otthont találni egy nyugodt kertvárosi környezetben, munkát szerzett mindkettőjüknek, anyagilag támogatta őket, hogy egyenesbe kerüljenek.

A két nő sokszor összeül egy kis beszélgetésre…

Hét főbűn IV. (ira) harag:

1952. szeptember 17.-e borongós őszi napra ébredt. József a szülészet folyósóján járkált idegesen. Néha odapislantott a Szülészet feliratú ajtóra. Odabenn a felesége vajúdott. Az ajtó azonban csendben várakozott. Egyik kezéből a másikba adogatta az asszonynak és az új jövevénynek szánt virágcsokrot. Közben azon morfondírozott, hogy milyen apa is lesz belőle. Előre eltervezte a dolgokat: a fiával megtanulnak majd focizni, együtt járnak majd a meccsekre, és ha elérkezik az ideje bevezeti a csajozás rejtelmeibe. Itt tartott, amikor kivágódott az ajtó és egy alacsony, gömbölyded, fürge járású, köpenyes nőszemély viharzott ki rajta.

- Maga a boldog apuka? Választ sem várva folytatta:

Gratulálok, gyönyörű kislánya született, három kiló húsz, mindketten egészségesek! – azzal férfiasan kezet fogott az újdonsült szülővel. Megfordult, és hasonló tempóval, ahogy jött, közelített az ajtó felé. József lassan felocsúdott, és utána szólt a hír hozójának_

- Lányt mondott, biztos, hogy nem fiú?

A megszólított megpenderült és kicsit arrogánsan válaszolt:

- Biztos. Tudja 36 éve vagyok bába, bizonyos külső jegyekből meg tudom állapítani egy újszülött nemét!

József próbálta menteni a helyzetet és gyorsan azt találta mondani:

- Esetleg elcserélhették…

Erre csak egy becsapódó ajtó jött válaszként. József utána gondolt, talán ezt nem kellet volna mondani, de annyira váratlanul, felkészületlenül érte a hír. Agyát lassan elöntötte a pulykaméreg, becsapottnak érezte magát. Pont neki született lánya, mindenki ki fogja röhögni, hogy csak egy lányt tudott összehozni. A mérge egyre magasabbra szökött, a folyósó szemetesébe hajította a virágot és dúlva-fúlva otthagyta a szülészetet.

Betért az első kocsmába és pocsolyarészegre itta magát. Amikor kijózanodott, haragja tovább is mérgezte a lelkét. Amíg haza nem engedték nejét és a kicsit, tüntetőleg távol maradt a látogatástól. Aztán elérkezett a nap és gyerekzsivaj töltötte meg a házat. József kerülte őket, mintha leprások lennének, pedig tündéri csemetével áldotta meg a sors. Mindig jókedélyű, mosolygós kicsi lélek, ártatlan nagy szemekkel, ez volt a lánya. Felesége, egyszerűen nem értette férje viselkedését, szomorúság töltötte el, hogy az általa annyira vágyott boldog család csak csalóka ábránd maradt.

József öntelt haragjában már azt fontolgatta, hogy elhagyja a családot, de nem érzett ehhez magában elég barátságot. Haragját magába ásta, a maga esetlen módján alkalmazkodott a körülményekhez. Ímmel-ámmal részt vett a gyereknevelésben, de úgy mintha fia lenne: labdarugdosás, indiánosdi, autószerelés apával.

A kislány valahogy felnőtt, bár út közben valahol elveszítette gyermeki báját és azok a nagy szemek is csak szomorúságot tükröztek. Elmaradozott otthonról, elkeseredetten kereste a meg nem kapott szeretetet. Még fiatalon megtalálta a másik felét és végleg elhagyta a szülői házat.

József megkönnyebbülést érzett, újra közelebb került feleségéhez. Az asszony még neheztelt férjére, de jól esett neki a kényeztetés, amibe férje részesítette.

Teltek az évek, Józsefet továbbra sem érdekelte lánya sorsának alakulása. Az asszony rendszeresen tartotta kapcsolatot lányával, segítette, amiben csak tudta. Eleinte mindenről beszámolt férjének, de mikor látta, hogy süket fülekre talál, feladta ezt a szokását.

Egyik este, amikor hazaért a lányától az anya, csendesen sertepertélt a lakásban, tette a dolgát. József az újság takarásában alibizett. Az asszony váratlanul megszólalt:

- A lányod megajándékozott egy fiú unokával…

József kezéből kiesett az újság.

Hajnalka éppen a babát tette tisztába, amikor csöngettek.

- Drága kinyitnád az ajtót!

- Lihegek…-szólt vissza az ifjú apa – majd ahogy szélesre tárta a bejáratit, visszakiabált:

Anyukád, azaz szeretett anyósom az!

- Gyere anya, liberózok!

Ketten folytatták a félbemaradt folyamatot, miközben örömteli mosollyal figyelték a törpe minden mozdulatát. Az anya váratlanul megszólalt:

- Apád is itt van, csak lenn maradt a kocsiban, nem mert feljönni…

- Anya, befejeznéd? –szólt Hajnalka és elrohant. Kisvártatva, az apjába belekarolva érkezett meg, és hellyel kínálta őt. Az öreg láthatóan zavarba volt.

Időközben a popsi friss pelenkát kapott és a tiszta érzés mosolyra fakasztotta a kicsit.

Hajni az apja kezébe adta az unokáját, aki nem bírt magával és bármennyire szégyellte is eleredtek a könnyei.

Ezentúl, szinte mindennapos vendég lett a lányáéknál.

Egyik alkalommal, amikor kettesben maradt apa és lánya, József kiöntötte a lelkét:

- Tudod, hogy mikor először jöttem hozzátok, nem tudtam visszafojtani a könnyeimet, az csak részben szólt annak a boldogságnak, amit az unokával okoztál nekem. Inkább egy nagyfokú szégyenérzet szakadt fel bennem, mégpedig azért, ahogy veled viselkedtem. Nem tudtam megbocsájtani, hogy nem fiúnak születtél, pedig nem te tehettél erről. Mégis úgy fogadtál, mint egy lány, aki büszke az apjára, pedig nem érdemeltem meg.

- Apa. Hazudnék, ha azt mondanám gyerekkoromban nem hiányoztak a cicás odabújások, ahogy egy normális családban apa és lánya között természetes, de megértettem, hogy te fiút szerettél volna. Sajnos bárhogy igyekeztem, béna voltam a fiús dolgokban és ezért csak önmagam okoltam. Én szerettelek, nem tudtam rád haragudni soha sem. Örülök. hogy a fiam kellett ahhoz, hogy egymásra találjunk. Bár az elveszett éveket nem pótólhatjuk, azért a kárba veszett időt újra élheted az unokáddal…

Hét főbűn III. (luxuria) bujaság:

Bársony nem abban a korban nőtt fel, amikor párnacsata volt a szexuális előjáték. Ő inkább abba a világba született, amikor a lányok körében sport volt az ártatlanság elvesztése, lehetőleg minél korábban. Bársonyban vegyes érzések kavarogtak, egyrészről nem szeretett volna kilógni a sorból és a kicsúfolt aggszűzek csoportjához tartozni, másfelől egy kicsit félt is ettől a túlmisztifikált dologtól. Az esemény váratlanul, alkalomszerűen zajlott le. Szerencséjére kellemes élményként maradt meg benne és egyre jobban vágyott a folytatásra. Még fel sem ocsúdott, máris belesodródott a szexualitás örvényébe, amely egyre lejjebb és lejjebb húzta. Kezdetben még válogatott a partnerek között, de egy idő után már mindegy volt, csak meglegyen a mindennapi betevője. Kétes helyekre járkált, alkalmi szexre vadászva. Egyre jobban belesüppedt a pornó bugyraiba, szinte nem létezett olyan eltévelyedés, amit ki ne próbált volna. Már a húszas évei végén járt, de szexuális étvágya nem csökkent. Kezdett magától megijedni, de aztán utána nézett és megnyugtatta magát, hogy nincs egyedül, ilyen ez a világ. Elvégre egyenjogúság van, miért ne lehetne, hogy egy nőnek is mindig azon járjon az esze.

Egyszer azonban megváltozott valami, ugyanis kifogta az aranyhalat egy férfi személyében. Annyira összeillettek minden vágyuk kielégítésében, hogy csak egymással foglalkoztak, nem vágytak váltott partnerekre. Bársony boldognak érezte magát. Az eufória tartósnak és tartalmasnak látszott, amikor egyik reggel émelygésre, rosszullétre ébredt. Biztos volt benne, hogy nem lehet baj, de a biztonság kedvéért elment orvoshoz. A vizsgálatok után a doki vigyorogva mondta:

- Hölgyem gratulálok, Ön anya lesz!

Bársony teljesen összeomlott, az sem tudta, hogy keveredett haza. Kavarogtak a gondolatai:

-Mi lesz ezzel a jól működő eddigi életemmel, ebbe egyáltalán nem fér bele egy gyerek.-

-Nem hiszem, hogy erre én fel vagyok készülve.-

-Ha ezt a pasi megtudja, azonnal lelép, így szokták a férfiak!-

Nem sokat mérlegelt, nem szólt senkinek, csak késlekedés nélkül bejelentkezett abortuszra.

Elérkezett a kitűzött időpont, egy napra bevonult a klinikára.

Morcos arcú nővér, szavak nélkül, rutinosan felkészítette a műtétre. Sápadt, vékonydongájú betegtologató a tetthelyre szállította. Benn a műtőben a végső előkészítésekhez fogtak, egy pillanatra meglátta a kikészített műszereket, nyelt egy nagyot.

Ekkor váratlan dolog történt. Kivágódott a műtő ajtaja és egy sürgős esetet hoztak. Bársonyt betakarták és a folyósóra tolták.

Minden kihalt volt, csak egy magányos nő várt odakinn, idegesen járkált fel és alá. Jó idő eltelt már, amikor Bársony megkérdezte őt, hogy miért van itt. A nő azonnal ráborította a keserűségét:

- Tudod, most próbálkozunk hatodszor, és ha most sem jön össze nem fogunk többször. Velem van gond, csak mesterséges beültetéssel eshetem teherbe. Sajna eddig, nem jött össze, most a doki hívott, hogy közölje, hogy sikeres volt-e a beültetés.

- És Te, miért vagy itt?

- Csak egy rutinműtét.-válaszolta Bársony.

Megnyikordúlt az ajtó, a lányt behívták. Mielőtt belépett volna egy pillanatra még visszafordult és könyörögve mondta:

- Kérlek, szoríts nekem!

Bársony magára maradt, a folyósó csendjében.

Odabenn, az életmentő műtét sikeresen befejeződött.

- Hozzák az abortuszost, essünk túl rajta!- mordult oda az orvos a nővérnek. A megszólított rövid idő után visszatért, majd azt mondta:

- Nincs senki odakinn…

Amikor elérkezett az idő, minden nagyon gyorsan zajlott. A már összekészített táskát lóbálva támogatta a férfi, a mindenórást. Óvatosan besegítette a kocsiba és már viharzottak is a korházba. A férfi talán még jobban izgult, mint a nő, mert bevállalta az apás szülést, pedig ha tehette kerülte a korházaknak még a környékét is. Esetlenül öltözött be a kötelező göncökbe. A szülés alatt hősiesen kitartott, bár kétszer az ájulás kerülgette.

Aztán felsírt a csöppség, mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére. A még maszatos újszülöttet az anyjára helyezték. Bársony meggyötörten, fáradtan lenézett a kicsire, aki ott pihegett a mellein. Ebben a pillanatban megértette, hogy a teste -a semmihez nem hasonlítható- anyaság megtapasztalására született…

Hét főbűn II. (gula) falámkság:

Anabella a tükör előtt állt, magát nézte. Megelégedettséggel töltötte el a látvány, de nem volt ezt mindig így. Gyerekkorában nagy szeretetigényre vágyott, de szülei nem érezték át ezt. Nem csak az esti búcsúpuszikról, vagy a szülinapi ajándékokról álmodott. Kellett volna egy kis ölbebújás, szeretetteljes simogatás, egy kis közös játék apuval vagy anyuval. Ehelyett: most nem érek rá válaszokkal találta szembe magát.

Kereste a kiutat, amit végül az evésben talált meg. A hűtőszekrények és a bonbonos dobozok rémálma lett. Bennük soha nem csalódott, mindig megvigasztalták. A habzsolásnak azonban ára van, testsúlya fokozatosan növekedett.

Az iskolában, osztálytársai céltáblája lett, közülük a leggonoszabb fabrikált egy mondókát, amivel állandóan csúfolták: „Óh, te drága Bella, kár, hogy tested debella!

Próbált nem figyelni a piszkálódásra, de a tüske benne maradt. A megoldást csak a nassolás adta meg számára. Ördögi kőr volt, ami megnyugvást jelentett számára, rosszat tett vele.

Elérte a tinikort, beindultak a hormonok. Gyorsan szembesült a ténnyel, hogy a fiúk a dekoratív, bár üresfejű társnőire hajtanak. Hiába tudott bármilyen témához okosan hozzászólni és nagyszerű humorérzékkel áldotta meg a sors, mégsem kellett senkinek. Természetes, hogy a megszokott mentvárába menekült.

Amikor önálló életre váltott, elhatározta, hogy változtat eddigi életmódján. Kezdeti próbálkozásai kudarcba fulladtak, állandóan visszaesett régi megszokott bűneibe. Fő ellensége a mérleg volt, amelynek mutatója egyre magasabbra kúszott.

Kipróbált minden diétát, amiről csak olvasott, de csak részsikereket könyvelhetett el.

Egyik nap, amikor lelépett a mérlegről, teljesen összeomolva roggyant le a közeli székre. Elérte a kritikus 100 kilós lélektani határt. Drasztikus lépésre szánta el magát, a lakásához legközelebbi edzőterembe ment és váltott egy éves bérletet.

Elérkezett az első alkalom, félve vetkőzött le, mert körülötte csupa kimunkált test nyüzsgött. Már éppen elveszíteni látszott az a kis bátorsága is, ami eddig volt és épp menekülőre fogta volna, amikor valaki megszólította:

- Először látom itt, szüksége van személyi edzőre?

Anabella hirtelen megfordult és előtte állt egy csupa izom, gyönyörű férfipéldány.

- Igen, azt hiszem. –rebegte zavartan.

- Akkor neki is ugorhatunk! – jött a válasz.

Ha fel kellene idézni ezt az első alkalmat, Anabella nem volna rá képes. Egyrészt a mérhetetlen izomláz miatt, amivel elrenyhült teste védekezett, másrészt az azonnal fellobbanó szenvedélyes tűz miatt. Az első hónapban a mérleg nem lett szimpatikusabb, mint azelőtt. Nem is csoda, hiszen edzés után hazaérve azonnal feltépte a hűtőajtót és habzsi dőzsit rendezett.

A személyi edzővel lévő kapcsolata csak a közös munkára korlátozódott, egyre mélyülő szerelme plátói maradt. Már a második hónapot taposta, amikor hazaérve elgondolkodott: ez így nem mehet tovább, ha kicsi esélyt is szeretne az edzőnél komolyabban kell venni a dolgokat. Kitalálta, hogy titokban készít egy képet szerelméről és motivációként mindenhova kiteszi a lakásba. Elhatározását tett követte, a hűtőre, mint fő veszélyforrásra két fotó is került.

A terv szép lassan bevált. Legnagyobb örömére a mérleg egyre vidámabban mosolygott vissza rá.

Eljött a nagy nap, amikor úgy érezte veheti a bátorságot, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön élete szerelmével. Az utcán megvárta a terem zárását és „véletlenül” belefutott a férfiba. Egy közeli presszóban kötöttek ki. Anabella sziporkázott, igazán kellemes csevelypartnernek bizonyult. Amikor már elég lazának érezte a beszélgetést, tréfálkozva bedobta a témát:

- Tudod, amikor először megláttalak, azt hittem megtaláltam álmaim pasiját. De akkor hozzád sem mertem szólni, ahogy akkor kinéztem. Mostani külsömmel már magabiztosabb lettem, hogy végre megnyilatkozhassam.

A férfi csendben hallgatott, majd egy idő után megszólalt:

- Amikor én először megláttalak, megállt körülöttem a levegő. Olyan villámcsapás ért, amilyen még soha. Nekem gyengéim az ilyen alkatú nők, mint amilyen Te voltál. Számomra tökéletes volt az alakod, majd megőrültem a közeledben, alig bírtam magammal. Aztán ahogy átváltoztál és azzá a tipusnővé alakultál, akik állandóan körül vesznek, fokozatosan elmúlt a varázsod és mára már teljesen közömbössé váltál. Nagyon sajnálom!

Anabella leforrázva ballagott hazafelé. Elgondolkodott.

Lehet, hogy a végeredmény kicsit elkeserítő, de az evési kényszeréből kigyógyult és most már tudja, hogy mi a recept, ha bármilyen problémával kell szembenéznie: ki kell tűzni egy célt amely a helyes mederbe tereli…

Hét főbűn I. (filargüria) kapzsiság:

f

Paszkál az utolsó pillanatban érte csak el a reggeli munkába vivő buszt. Kifulladva a futástól, pihegve dülöngélt, kapaszkodva a fogantyúba. Amikor visszanyerte normális légzési ritmusát, körülnézett. Az utazó sorstársak között felfedezett egy ismerősnek tűnő arcot. Egyenlőre még nem tudta beazonosítani, de az agya kerekei forogtak, próbáltak régi emlékek polcain kutakodni. Egy megállóban szálltak le, ekkor beugrott:

- Szia, Samu te vagy az?

- Igen, és Te?

- Hát a Paszkál! Jesszus, vagy húsz éve nem találkoztunk. Hova tartasz.

- Itt dolgozom a környéken, és Te?

- Én is, összeülhetnénk egy kicsit felidézni a régi időket, meghívlak!

- Jó, délután ötkor abban a szembeni kávézóban?

- Pompás, ott leszek!

A megbeszélt időpontban Paszkál érkezett hamarább. Izgatottan figyelte az óráját, de Samu pontban ötkor belépett a helyiségbe.

- Már aggódtam, hogy nem jössz...

- Egy pillanatra megfordult a fejemben, de a kíváncsiság elhozott. Javíts ki, ha nem jól emlékszem, de Te nem az a típus voltál, aki meghívogattál bárkit is, nálad zsugoribb embert nem ismertem, utáltunk is a suliban emiatt, nem volt egy barátod sem.

- Jól emlékszel, de mielőtt megrugdosnád a döglött oroszlánt, hallgasd meg a történetemet.

- Csupa fül vagyok…

- Nálunk családi hagyomány volt, hogy a fogunkhoz verjük a garast, egyszerűen ilyen környezetben nevelkedtem. Pedig biztos voltam benne, hogy szüleim vagyonosak, még sem tellett soha semmire. Sokszor jártunk leharcolt cipőben és feküdtünk le éhesen, mert a lelakatolt hűtőt nem tudtuk kinyitni. Így ha egy kis mellékeshez jutottunk, vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére. Ez a gyűjtögetés odáig fajult, hogy magunktól is megvontuk a falatokat azért, hogy minél több legyen. Ebből a beteges korszakomból ismersz, kívülről valóban nem lehettem szeretetre méltó.

Az ilyen szülőket gyorsan elhagyják gyerekei. Így volt ez nálunk is, öcsémmel, bár külön utakon, de kirepültünk a szülői fészekből. Akkor már vérünkben volt a güzüség, nem tudtunk megváltozni. Ez az életforma nem enged közel hozzád senkit, csak emeled a falakat és nem veszed észre, hogy bezártad önmagad.

Jól haladtam a gyűjtögetéssel, minden fillért megragadtam, és magamhoz öleltem. Emlékszem, egyszer a parkban sétáltamm az egyik pad alatt megpillantottam egy csillogó pénztálcát. Körülnéztem, gyorsan felkaptam és eliszkoltam vele. Otthon izgalommal nyitottam ki a szerencsesütimet. Néhány fillér volt benne, a díszes, csillogó külső miatt, talán egy kislányé lehetett. Besüllyesztettem az íróasztal fiókjába és meg is feledkeztem róla.

Ettől a naptól kezdve azonban üldözni kezdett a balszerencse. Amibe csak fogtam rosszul sült el, sorozatosan értek a veszteségek. Pánikba estem, agyam lázasan kutatta az okokat. Ekkor ugrott be, hogy amióta rátaláltam arra a kis erszényre, azóta fordult minden a visszájára.

Jött a nagy elhatározás: meg kell tőle szabadulni. Ha ez ilyen egyszerűen működött volna, ugyanis olyan volt, mint a bumeráng mindig visszatért. Ha direkt elhagytam, biztos, hogy utánam hozta valaki, ha messze hajítottam, egy arra járó kóbor kutya visszaloholt vele és letette elém. Már a sírás kerülgetett a tehetetlenség miatt. Dühömben a park magányos padjára vetettem magam és magamban füstölögtem.

Lassú léptekkel arra jött egy szomorú szemű kisleány és megkérdezte, hogy leülhet-e mellém. Miután megengedtem, egy ideig csendben üldögéltünk. Máskor ilyen helyzetben gyorsan elhagytam a helyszínt, mert túl közel nem engedtem senkit az aurámhoz. Most azonban új érzés kerített hatalmába, felé fordultam, és még beszédbe is elegyedtünk. Olyan volt az egész, mintha kívülállóként látnám a jelenetet. A kislány mesélt magáról, szegénységükről, magányáról. A szívem egyre jobban belesajdult, még soha nem éreztem ilyet. Kavargott velem a világ.

Amikor a végén felálltunk a kislány azt mondta:

- Tudod, most azért voltam szomorú, mert ma van a szülinapom, és tudom, hogy most sem kapok majd semmit. De bearanyozta a napomat, hogy elbeszélgettél velem.

Elbúcsúztunk és elindultam hazafelé, de néhány lépés megtétele után olyat tettem, amit még soha: a saját tálcámból kivettem egy súlyos bankót, belegyömöszöltem az erszénykébe és utána szaladtam, kezébe nyomtam és boldog szülinapot kívántam. Megfordultam, soha nem fogom elfelejteni azt a döbbent és mégis iszonyúan boldog arcocskát. Soha nem érzett érzés futott át rajtam, könnyűnek, felszabadultnak éreztem magam. A cselekedetem teljesen ösztönös volt, olyan gátakat szakított fel bennem, ami elmondhatatlan.

Teljesen megváltoztam, szakítottam a régi énemmel. Ma már a koldus minden nap kap egy kis aprót tőlem, alapítványokat támogatok, odafigyelek a rászorulókra. Hihetetlen felemelő érzés adni, itt tartok most.

Samu türelmesen végighallgatta a monológot, majd elmosolyodott.

- Most már tudom, hogy miért sodort a sors az utamba. Tudod, én amolyan önkéntes állatbolond vagyok. Jelenleg egy új menhely építésére keresek támogatókat.

Még mielőtt folytatta volna Paszkál közbevágott:

- Számíthatsz rám!

- Tudod mielőtt beléptem ebbe a helyiségbe, álmomban sem gondoltam volna, hogy pont Te leszel az egyik mecénásunk…