Józsi tata utolsó meséje

Hosszú évek teltek el. Soma felnőtt, családot alapított. Munkája olykor a nagyiék kisvárosába vitte. Ilyenkor mindig szerét ejtette, hogy meglátogassa az öregeket a temetőben. Józsi tata nem is túl sokkal, követte a nagyit és most itt nyugodtak békességben, egymás mellett. A papi igazán soha nem tudta feldolgozni párja elvesztését. Hiába volt minden próbálkozás, hogy más felé tereljék a gondolatait, a magány óráiban egyedül maradt a fájdalmával. Ez lassan felőrölte, belülről rágta, és végül feladásra kényszeríttette. A temetőlátogatás előtt mindig elment az öreg ház előtt. Egy pillanatra megállt, felidézte a kedves emlékeket. Ma már más élet lakott a boldog látogatások házában, új álmokkal és mesékkel, így csak a kiskapun leselkedve emlékezhetett a múltra. Kavarogtak benne az érzések, majd lépteit a végső nyughely felé vette. A temető előtt üldögélő nénikétől vett egy csokor virágot és elindult a parcellák felé. A sír előtti padra leülve üdvözölte az öregeket. Mindig elmesélte nekik, hogy mi történt vele az utóbbi időben, pont úgy, mint régen. Hitte, hogy a papiék minden szavát most is szeretettel hallgatják, sőt válaszolnak is a maguk módján egy lágy szellő simogatásával, vagy a madarak csivitelésével. Amikor újra csend vette őket körül, Soma az öreg meséinek világába menekült. Eszébe jutott az utolsó mesék egyike.

Az öreg kutya búcsúja:

Bundás már nagyon öreg kutya volt, sorra hullottak ki a fogai, nehezen járt, naphosszat csak aludt a házában. A gazda szomorú volt, amikor reggelente munkába menet megvakargatta a füle tövét. Nem akarta tudomásul venni, hogy bajtársa a végét járja. Aztán a fehérnépek unszolására egyik nap egy kiskutyával állított haza. A kis szőrgombóc, a Muki nevet kapta. Iszonyúan idétlen, kis ugri-bugri jószág volt, tele ifjúi hévvel és tapasztalatlansággal. Bundást egy ideig nagyon idegesítette az új jövevény, különösen, mert ő is kan volt, féltette a területét. Ráadásul állandóan viháncolni akart, felugrálva rá. Egy ideig morgással és vicsorítással tartotta távol, de egyszer csak megváltozott benne valami. Megadva magát lefeküdt és hagyta, hogy az újonc kitombolja magát rajta. Ahogy teltek a napok egyre jobban összemelegedtek. Az öreg kutya elfelejtette a bajait és szinte megfiatalodott, visszatért az életkedve. El kezdett foglalkozni ketteskével, ahogy nevezte, hiszen a kutyahierarchiában csak második lehetett. Szép lassan megtanított minden fontos dolgot, amit egy kutyának tudnia kell:

„A legfontosabb a terület körbejelölése, ezzel hívjuk fel a többi kutya figyelmét arra, hogy ne tovább, mert itt én lakom, és ha kell bármi áron megvédem. Semmi élőlény nem teheti be a lábát ide a tudtom nélkül. Ez különösen a postásokra vonatkozik, akik szinte minden nap próbálkoznak, ezért kivívták az egyes számú közellenség címet. Aztán itt van a csont kérdése. Ez az egyik kedvenc játékszerünk, amit általában elásunk jobb időkre. Fontos szabály, hogy nagyon jó helyet találjunk neki, és főleg emlékezzünk rá, hogy hová ástuk el. Fiatal koromban sokszor lebuktam, mert földes volt az orrom, és hiába vágtam ártatlan képet, a gazdaasszony megnevezhetett, mint első számú gyanúsított a virágjai kiásásában. Megtanultam, tehát, hogy megmossam az ásókámat, egy erre alkalmas tócsában, vagy az ivóvizes edényemben. Ezt a módszert neked is melegen ajánlom, mert utána rá lehet fogni a dolgot, a pockokra, meg a „vakundokokra”.

Azt már láttam, hogy ősi ösztönöd működik és kiválasztottad a hím kétlábút falkavezérnek, ez így van rendjén. Fontos hogy a többit is besorold, mert ez a törvény. Elárulom neked, hogy nálam a gazdaasszony áll az utolsó helyen. Nála még azt is megteszem, hogy elengedem a fülem mellett, ha a nevemen szólítgat. A kis nőstény előtte van a sorban, mert belőle árad a szeretet és az odaadás.

Jól jegyezd meg, hogy még én vagyok a főnök. Ha eszünk, enyémek az első falatok, addig te türelmesen várakozol. Úgyis hagyok bőségesen neked is, nekem már nincs szükségem sok ennivalóra.

Azt is észrevettem, hogy sokszor szóba állsz a területünkön kívüli fajtársakkal. Ez is jó dolog, mert mindenfélét tanulhatsz sokat látott társaidtól. Az emberek hányszor csitítnak bennünket, hogy ne ugassunk már. Pedig csak megvitatjuk a világ dolgait. Kár hogy nem értik a beszédünket és így rászorulunk arra, hogy az arcmimikánkkal, a szemünkkel és a dörgölőzéssel fejezzük ki magunkat. 

Nemsokára eljön, hogy mi hímek egy időre elveszítsük a fejünket. Ilyenkor a nőstények magukhoz vonzanak minket, az ősi ösztönök felszínre törnek. Nincs akadály, amely visszatarthatna, áttörsz falakat, hihetetlen magasságok átugrására leszel képes, harcolsz, sebeket szerzel, és mindezt azért, hogy a fajod fennmaradjon, jó tulajdonságaid öröklődjenek.”

És így folytatódott a tapasztalatok átadása, egészen az ősi farkasősök legendáitól, a kvartyogók bosszantásáig. Muki, időközben szemrevaló ebfiúvá serdült, Bundás egyre fáradékonyabb lett és sokat pihent. A gazda látta a szenvedést, a reménytelenséget és egy csendes őszi napon kihívta az állatorvost, aki megvizsgálta az öreget. Összenéztek a gazdával és szavak nélkül is, megértették egymást, hogy nincs már remény. Az orvos felszívott egy ampullát. A gazda még egy kicsit húzni szerette volna az időt, megszólalt:

–Jöjjön doki, iszunk egy pohárkával az öreg egészségére!

–Rendben, ezen már nem múlik, különben is ez az egyik, amit nem szeretek a munkámban. – jött a válasz.  Egy kis ideig poharazgattak és beszélgettek, aztán újra visszatértek. Bundás békésen feküdt, csendesen elment. Muki az orrával bökdöste, még nem értette meg, hogy mi történt.

Soma nehéz szívvel hagyta ott a temetőt, beült az autójába és elindult hazafelé. Most nem kapcsolt be semmi zajt, jobban esett a csend. Ahogy hazaért, a fia ugrott a nyakába.

–Apu, de jó hogy hazaértél, ugye ma is te mesélsz?

–Igen, hazafelé kitaláltam egy jó kis mesét a „giliszta álmáról”.

–De jó, már alig várom!

Mese után, mielőtt becsukta volna az ajtót, még visszaszólt:

–Jó éjt Jocika, álmodj szépeket!

A ház becsukta szemeit már csak Soma volt fent. Befészkelődött kedvenc fotelébe és bekapcsolta Józsi tatától örökölt magnót. Halkan szólalt meg egy lassú blues, megtöltve a kicsiny padlásszobát.

Utóirat:

Józsi tata meséi kisfiamnak íródtak, aki mindössze 22 napot töltött velünk, majd angyal lett. Hitem szerint most is itt van a hétköznapjainkban. Amikor megszületett, már ötven éves elmúltam, sokan mondták, hogy az unokám is lehetett volna. Így hát a mesék neki szóltak, az „unokának”. Úgy éreztem, hogy meg kell mutatnom mindazt, amit nem tapasztalhatott meg ebben a világban. Mesélni az élet szépségeiről és mindarról, ami fontos lehetett volna számára.             

Józsi tata meséi XII.

Józsi tata és Soma a „pletykapadon” üldögéltek és elmélyülten beszélgettek. Az ülőalkalmatosságot az öreg készítette, a kertben állt a vén diófa alatt. Nevét onnan kapta, hogy a nagyi gyakran ücsörgött itt a szomszédasszonnyal, kicserélni az aktuális „fülbevalókat”. A papi sokszor megleste őket messziről és elcsodálkozott, hogy ezek a nők vajon miről tudnak ennyit hablatyolni. A férfiak ha összefutnak egy kis borozgatásra, néhány mondattal egyenesbe teszik a világ dolgait.

Most a férfinépség bitorolta a bútordarabot. Somának ma kifejezetten sok kérdése és mondanivalója volt. Józsi tata átszellemülten figyelte az unokája szavait. Milyen koravén ez a gyerek, – gondolta magában – hiába a csonka családban felnövők, hamarább veszítik el az önfeledt gyermekéveket.

De az elkalandozásból, gyorsan visszazökkent a beszélgetésbe, mert jött a következő Soma kérdés:

–Papi, Te vallásos vagy?

–Nem igazán. – válaszolt. Tudod, nem arról van szó, hogy nem hiszek valami teremtő erőben, mert az életnek nevezett kaland, jól ki van találva, és e mögött valaminek lennie kell ami irányítja a dolgok menetét. Egyébként is, hiányzik belőlem a csordaszellem, nem hiszek benne, hogy a feltett kérdéseimet közösen kellene megoldani. Ha gondom van, mi ketten lerendezzük egymással, én és a „teremtőm”, ahogy nevezem. Nem kell ehhez templom és alkalom, elég egy meghitt, csendes sarok is. Tudod az érdekes az, hogy megkapom a válaszokat így is.

–És, Te? – fordult vissza a kérdés.

–Igazán én sem. Esténként elmondom az imámat, amit kiskoromban a nagyi tanított, és ennyi. Nem járok templomba, úgy mint néhány osztálytársam. Bár anya beíratott hittanra az iskolában. Azt szerettem, mert érdekes történeteket lehetett hallgatni, de ettől nem lettem vallásos. Anya sem az, bár néha rajtakaptam, hogy imádkozik.

–Tudod, ha az ember bajban van, - legyen ő a legnagyobb vallástagadó - utolsó szalmaszálként az Istenből merít hitet, ez egy beégetett kód.

Ma nagyon sok mindenről kérdeztél engem: a lélekről, az időről és a boldogságról. Bár válaszoltam ezekre a magam módján, közben eszembe jutott, hogy van egy mesejáték, amely sokkal szebben elmeséli ezeket a dolgokat. Mai, saját mesém helyett megismertetlek ezzel a művel. Címe: „A kék madár”. A múlt század elején élt egy író, úgy hívták, hogy Maurice Maeterlinck. Ő írta ezt a mesét, amit a hetvenes évek közepén megfilmesítettek. Magyar származású rendezője volt, George Cukor, aki ekkor már hetvenöt éves volt. Úgy látszik meg kell érni egy bizonyos kort ahhoz, hogy valaki ilyen filozofikus művet alkosson. Nagy hatással volt rám ez a film, mert belőle tökéletesen visszaköszöntek azok a dolgok, ahogy a világról vélekedtem. A kedvedért megpróbálom felidézni a történteket.

A kék madár:

A film elején megismerkedünk egy szerény körülmények közt élő családdal: favágó apával, otthon dolgozó édesanyával és két gyermekükkel: Tyltyl nevű kisfiúkkal és a kishúg Mytylel. A gyerekeket éjszaka felébreszti a szomszéd kastély karácsonyi ünnepségének zaja. Kiszöknek, de csak messziről csodálhatják meg a pompát. Ahogy lógó orral hazaérnek, egy vénséges vén anyókába botlanak, aki megajándékozza a tiszta szívű kisfiút egy kalappal, rajta a szemnyitó gyémánttal. Ha ezt a drágakövet elfogatják, másnak láthatják a világot, megpillanthatják a dolgok lelkét. Amikor kipróbálják, az öreg anyóka fénytündérré változik, és életre kel a tűz, a víz, a tej, a kenyér, és a cukor, valamint megértik a kutya és macska beszédét is. A fény kérésére elindulnak, hogy megkeressék a kék madarat, mert egy beteg kislány csak ettől nyerheti vissza az egészségét. Először, csak a két gyermek próbálkozik az emlékezés országában. Itt meglátogatják a rég elvesztett nagyszülőket. Az öregek szunyókálnak, de ha gondolnak rájuk felébrednek. Nagy örömmel fogadják az unokákat. A holtak világában, közösen felidézik a kedves emlékeket. Közben Mytyl felfedezi, hogy a nagyiék kalitkájában felébredő feketerigó kék színű lesz. Nagyon megörülnek, elkérik az öregektől a madarat és elbúcsúznak. De ahogy visszaérnek a többiekhez, a madár újra feketévé változik. Ezért hát elengedik, hogy visszataláljon az öregekhez, és tovább keresik az igazi kék madarat. Egy pillanatra meg is látják, amint az éj palotája  felé repül. A fény ide nem teheti be a lábát, de ellátja őket jótanáccsal: az élet minden titka ebben a palotában rejtőzik, az éjszaka őrzi őket, de az embereknek nem tilthatja meg, hogy kifürkéssze a titkait. A macska előre sunnyog és szövetkezik az éjkirálynővel, hogy elijesszék a gyerekeket. De őket nem tántoríthatja el semmi, feltárják az élet sötét bugyrainak termeit. Az elsőből kiszabadulnak a gonosz szellemek. A kutya segítségével hamar rájönnek, hogy félősek, mert a királynő szerint elveszítették az önbizalmukat, hiszen az emberek már nem veszik őket komolyan. Így hát sikerül visszaterelni a szellemsereget. A második ajtó feltárulta után szembe találják magukat a szörnyű, vérengző óriásokkal és a háborúk őrültjeivel. Mielőtt kiszabadulnának, sikerül közös erővel bezárni ezt a kaput is. A harmadik helységről minden áron le akarja beszélni az éjkirálynő a gyerekeket, mondván, hogy ott lakik a feneketlen mélység, ahonnan, még nem tért vissza senki. A két gyerek és a kutya azonban megállíthatatlan. Gyönyörű szép kertbe érkeznek, amely telis-tele van kék madárral. Boldog örömmel lépnek ki a sötétségből szerzeményeikkel, de ahogy fény éri őket mind elpusztulnak. A tündér megvigasztalja őket, hogy ők nem voltak igaziak, mert az álom madarai, nem élhetnek a fényben. A két gyerek lemegy a tiszta vizű patakhoz inni, miközben találkoznak egy vörös ruhás hölggyel, a „Fényűzéssel”, aki meginvitálja magához a kisfiút. Ő hátrahagyva testvérét, a hölgy palotájába megy. Eleinte elvarázsolja őt a cirkuszi forgatag. Az úrnő bemutatja legjobb barátait: a gazdagságot, az önimádatot, a falánkságot, a semmittudást és a semmittevést. Közben megérkeznek a többiek is, mindannyian beleesnek a habzsolás szemfényvesztésébe. Tyltyl időben kijózanodik és a gyémánt elfordításával újra a réten találják magukat. Itt találkoznak édesanyjukkal, akit először meg sem ismernek, mert szép ruhában siet eléjük. Aztán meglátják a gyűrűjét és azt az égést amely egy tűzrakáskor keletkezett a kezén, így hát boldogan magukhoz ölelik. Mytyl próbálja rábeszélni, hogy maradjanak itt örökre, de az anyjuk útra bocsátja őket azzal, hogy azért vannak itt, hogy megtanulják, hogyan kell másként látni a világot. Így hát tovább keresik a kék madarat. Beérkeznek a fák birodalmába, az erdőbe. A macska most is előresiet és ármánykodik. Először is ráveszi a fiút, hogy forgassa el a gyémántot és így keltse életre a fákat, majd a kutyát megkötözteti az indákkal. Az életrekelteknek azonban eszük ágában sincs odaadni a lombjaik közt rejtőző kék madarat, inkább vélt sérelmeik miatt, megtámadják a gyerekeket. A kutyának sikerül kiszabadulnia és menti a menthetőt, de nem bír a túlerővel. Most is a szemnyitó gyémánt menti meg őket, miután visszaváltoztatja a fákat régi állapotukba. A két gyerek és a fénytündér egyszer csak egy csomó kisgyermek között találja magát. Ez a jövő birodalma. Itt várnak a sorukra azok aki még meg sem születtek. Ha odalent a szülők egy gyermeket kívánnak, kinyitják idefenn a nagykaput és az Idő lekíséri a gyerekeket a Földre. Fontos szabály, hogy üres kézzel nem mehetnek, ezért mindenki visz magával valamit: találmányt, gyógyszert, tudást vagy soha nem ismert gondolatot. Találkoznak a jövő évben megszületendő kisöccsükkel is. Tőle tudják meg, hogy ő három betegséget visz majd magával, amelyek majd elviszik őt. Tyltyl megkérdezi tőle, hogy ezért érdemes leszállni a Földre, mire azt a választ kapja, hogy ez nem tőle függ. Mint ahogy az sem, hogy ki mikor kerül sorra. Van akinek még nincs kedve megszületni, van akinek még nincs itt az ideje, de már menne. Hiába könyörög egyikük, hogy mehessen hamarabb, mert az ő leendő szülei már öregek, az Idő kérlelhetetlen, mindennek az előre megtervezett módon kell megtörténnie. Amikor az Idő felfedezi, hogy élők vannak közöttük, a gyerekek személyében, megfordítja homokóráját és újra a házuk előtt találják magukat. Csalódottak, mert nem sikerült megtalálni azt, amiért vállalták a viszontagságokat. A fény vigasztalja őket: a madarak nem kalitkába valók. Azt tanácsolja nekik, hogy ne fogják meg őket soha sem. Ők szabadságra születtek, szálljon, suhanjon mind odafenn. Akinek szárnya van az nem bírja a rabságot, ne fosszák hát meg a zöldellő erdők látványától, a tündöklő kékségű egektől.  Ha jól figyelnek és szívük mélyébe lesnek, odaszáll hozzájuk a madár. Csókolják meg, és engedjék, hogy tovább repülhessenek.

A gyerekek szomorúsága akkor lett teljes, amikor az elemektől (tűz és víz), az emberek fontos étkeitől (tej, kenyér és a cukor), és az állatoktól (macska, kutya) is el kell búcsúzniuk, mert lejárt az idejük, és vissza kellett változniuk hétköznapi mivoltukba. Ezután a fénytündér lefektette őket, majd maga is elbúcsúzott.

Másnap reggel, nem győzik mesélni a sok élményt. Mindent másnak, szépnek látnak már az otthonukban. Sorra köszöntik az ismerőseiket: az elemeket, az ételeket. Tyltyl pedig már megérti, hogy a kutya miről ugat. A szülők tátott szájjal figyelik a változást, kezdetben betegségre gyanakszanak. A testvérek örömmel fedezik fel, hogy a kalitkában lévő gerlicéjük kék színű. Bejárták a világot a kék madárért és közben végig itt volt náluk. Azonnal elviszik a beteg kislánynak, de amikor átadják a madarat, az elröppen. A kisfiú gyorsan megvigasztalja: ne bánkódj miatta, majd én megkeresem. Ezután így szól a körülöttük lévő embereknek: ha valaki megtalálja hozza vissza, szükségünk van rá, hogy boldogok legyünk. Majd egyszer.

–Ez volt, hát a boldogság kék madarának története. – fejezte be Józsi tata a mesét. Tudod csak akkor látható, ha egy családban mindenki egyformán boldog.

–Szép volt papi, jó volna megnézni ezt a filmet igaziból is.

–Anyádnak is nagy kedvence volt, szerintem ha jól szétnéztek otthon, talál rátaláltok az elfeledett emlékek fiókjában. Ha előkerül, nézzétek meg együtt, jót tesz mindkettőtökkel.

Józsi tata meséi XI.

Józsi tata megkezdte Soma zenei „kiképzését”. Nem is gondolta volna, hogy ilyen fogékony lesz a kisöreg. Nagyon élvezték mindketten, ahogy közösen felfedezték a zenék birodalmát. Somának eddig ez nem volt igazán fontos, csak az énekórák nyűglődésein és az autórádió háttérzaján nőtt fel. Bár Renátóval való barátsága egy kicsit felébresztette a kíváncsiságát, hiszen vele az utóbbi időben hallgatott zenét. A papival való közös, zenei együttlétek azonban mások voltak. Megtanulta tisztelni a dallamosságot, a harmóniát, a ritmust és a zenei összhangot. Soha nem hallott zenei stílusok bújtak be a fülébe, és maradtak ott örökre. Józsi tata az a típus volt, aki soha nem erőltetett semmit, de Soma előtt megnyitott egy új kaput és a befogadó habzsolta a muzsikát, részévé vált. De a lányának is jót tett ez a kis ébresztő, mert előkotorta a régi kazettáit és már ezek szóltak a kocsiban utazásaikkor.

Buksira való hivatkozással az öreg nem nagyon utazott hozzájuk, ezért ha idejük megengedte, ők látogatták meg. Egyébként is igazi otthonülő lett, nem szívesen mozdult ki, csak a halaszthatatlan ügyekben. Megfáradt és beleöregedett az életbe. A következő látogatáskor is nehéz volt rábeszélni, hogy kimenjenek egy focimeccsre, pedig nagyon szeretett minden sportot. Azért eleget tett az unokája unszolásának, és csak-csak nekiindultak. Végül is nem bánta meg, mert jól érezték magukat. Amikor hazaértek, Soma kérésére újabb szalag került a magnóba. Érdekes részhez érkeztek, egy határmezsgyéhez: a jazz-rockhoz. Innen kezdett komolyodni a dolog, vajon megrekednek-e keményebb fémzenénél vagy sikerül átbillenni másik zenei világba. Szerencsére Soma, a papi zenei mindenevőségét örökölte és gyorsan ráérzett erre az új csemegére. Az öreg lopva figyelte Soma átszellemült arcát, ahogy átadta magát a jazz ritmusainak, és már látott reményt arra, hogy eljutnak a számára olyan fontos bluesig. De ehhez még idő kell, a blueshoz meg kell nyitni a szívet, a lelket.

A zene ellopja az időérzéket, így hát gyorsan beesteledett. Amíg Soma a kishajói elsüllyesztésével foglalatoskodott a fürdőkádban, Józsi tata mellette úszómesterkedett egy sámlin ülve. Közben beszélgettek:

–Anyával, jól megvagytok otthon? –kérdezte az öreg.

–Igen. –jött a rövid válasz. Bár tegnap egy kicsit orroltam rá.

–És miért?

–Tudod, kinéztem egy jó kis magnós-rádiót, hogy máskor is hallgathassak zenét, ne csak nálad. De anya erre azt mondta, hogy sok minden másra kell most a pénz.

–Értem. – gondolkodott el a papi. Agya máris raktározta a következő ünnep ajándékozási lehetőségét.

Soma, fürdés után gyorsan ágyba bújt. Józsi tata gondosan betakargatta, majd elindult kifelé. Az ajtóból visszanézett és meglátta tréfája áldozatának arcát. Nem bírta ki, hogy ne nevesse el magát.

–Beijedtél, hogy ma nem lesz mese, igaz! Látnod kellett volna azt a csalódott arcot, amit vágtál.

–Papi, ne szórakozz velem, mert halálra csikállak. – jött a válasz.

–Akkor inkább mesélek. – menekült vissza a mesemondó székbe az öreg, tettetett félelemmel az arcán. Hogy be ne következzen a beígért csiklandozás, gyorsan bele is kezdett.

Pénzmese:

Középkategóriás címletűként születtem egy szigorúan őrzött, titkos helyen. Rövid várakozás után belekerültem a mindennapok forgatagába. Mi, a kétkezűek világának fontos részei vagyunk. Sokféleképpen hívnak bennünket: bankjegy, pénz, lóvé, lé, zsé, zseton, átok és áldás. Mivel az értékem olyan, hogy megfordultam mindenféle helyen, gazdag tapasztalatokra tettem szert, amelyet most szívesen megosztok a nagyérdeművel.

Fiatal koromban, nagyon sokféle emberrel találkozhattam, mindenki másképp bánt velem. Volt, aki csak úgy a zsebébe gyűrt és gyorsan tovább is adott más kezeknek. Volt, aki szépen belehajtogatott a kedvenc helyünkre a pénztálcába és próbált ránk vigyázni, amíg csak lehetett. De akadt olyan is, aki titkos helyeken bújtatott bennünket, egyre sokasodó társainkkal együtt. Láttam boldog és szomorú arcokat. Jártam piszkos zsebekben, aprópénzek társaságában, pénztári kasszák ki-becsukódó fiókjaiban. Sokszor adtak be egy ablakon, sárga papír társaságában és többször jártam fényes termekben, ahol egy szerkezet számolt meg bennünket, iszonyú sebességgel. Találkoztam kérges kezekkel, akik nehéz szívvel számolgatták gyér társaságunkat, de voltam finom női kezekben is sokadmagammal együtt, finom, csillogó holmikra cserélődve. Szégyelltem magam, amikor zsebekbe csúsztattak, és nagyon megijedtem, amikor durva kezek hirtelen kirántottak a táskák rejtekéből.

Egyszer egy nadrág zsebében felejtettek és egy borzalmas tortúrában volt részem: kimostak, megszárítottak, majd kivasaltak. Az ellenségemnek nem kívánom, amit átéltem.

Nehezen hihető, de nekünk is vannak érzéseink. Az életem során megismert kétkezűek közül nekem is voltak kedvenceim, és voltak olyanok, akiket nem szerettem. Először talán azokon esnék túl, akik nem lopták be magukat a szívembe. Ők azok akik „piszkossá” tesznek bennünket, majd „tisztára mosnak”. Bármi áron összeharácsolnak minket és alantas szándékaik kielégítésére használnak. Vagy csak egyszerűen elveszik mindenkitől, hogy nekik több legyen. De szerencsére sok, számomra szeretetre méltó kéz is megsimított. Apró kezek, akik a perselymalacuk gyomrába gyömöszöltek, hogy onnan kiszabadulva, valami régen vágyottra cseréljenek. Családanyák dolgos kezei, akik esténként különféleképp csoportosítottak bennünket, hogy mindenre jusson a szűkös keretből. Ráncos, öreg kezek, akik remegve tapogattak bennünket a viseletes pénztálcában.

Az életem a többiekéhez képest nem volt túl hosszú. Történt ugyanis, hogy egy tavaszi délelőttön, négy kéz ide-oda rángatott a tulajdonjogon vitatkozva. Sajnos ennek a vitának az lett a következménye, hogy középen kettészakadtam. Ügyes kezek ugyan összeillesztettek és megragasztottak átlátszó szalaggal, de emiatt többször előfordult, hogy visszaadtak az előző kéznek. Végül bekerültem a korházba, ahol hasonló sorsú társaim tengették napjaikat. Egy szép napon végleg lemondtak rólunk és testünket apró darabokká szaggatták, majd egy prés téglává zsugorított bennünket. Most itt vagyunk egy öregek otthonában, a kazán mellett, hogy beteljesítsük végső küldetésünket, meleget adjunk.

A mese után Soma szólalt meg először:

–Tudod papi, én nem haragudtam ám igazán anyára, hiszen nem lehet neki könnyű. Majd ha nagy leszek, és pénzt fogok keresni, segítek én is neki, hogy mindenre jusson.

–Rendes unokám van nekem. –jegyezte meg Józsi tata, s az elmaradhatatlan jóéjt puszival búcsúzott.     

Józsi tata meséi X.

Józsi tata a padláson pakolászott. A sok kacat között egyszer csak hatalmas kincsre lelt. Megtalálta régen elfeledett orsós magnóját, a hozzá tartozó szalagokkal. Mindent lecipelt, majd szépen megtisztogatta régen látott barátját. Közben elgondolkodott a múlton. Fiatal korában imádta a zenét. Kezdetben zenei mindenevő volt, állandóan szólt a környezetében valami zajkeltő, mert úgy érezte, ettől kapja meg a lelki békéjét. A kezdeti slágerzenék hallgatása után, megtalálta a rockzene, majd hirtelen váltással a komolyzene. Ezután következett a jazz, és végül kikötött a legbensőségesebb zenénél, a bluesnál. Sajátos zenei kategóriákat állított fel magának:

1. mosogatás közbeni zene /ebbe a kategóriába tartozott minden slágerszerű szám, ami különösebb odafigyelést nem igényelt csak jó volt mellette kikapcsolódni/.
2. gatyalobogtató zene /ez általában a keményebb fémzenére vonatkozott, amit csak bizonyos hangerő felett érdemes hallgatni/.
3. hoppá zene / ezek voltak azok a dallamok, amire az ember már felkapja a fejét, hogy itt már történik valami, érdemes nekiülni és elmélyültebben is meghallhatni/.
4. a 46-os lábnyomos /ez a legmagasabb kategória, amelyben a tisztelt hallgató libabőrös lesz, hátán futkos a hideg, esetünkben, 46-os méretben/.

Amikor először költöztek be magánházba, egyre kevesebb zenét hallgatott, valahogy fontosabbá vált a csend, és a hajnali madárcsicsergés. Most, hogy megtalálta az öreg porcelánfejes Akait, érezte, hogy felpezsdül a vére. Remegő kézzel indította el a masinát, hátha már nem is működik, de a japán megbízhatóság nem hagyta cserben. Nyávogásmentesen és tisztán csendültek fel a régen hallott harmóniák. Szokásává vált a zenehallgatás. Egyik délelőtt éppen a Deep Purple „Time In Child” című klasszikusa volt soron, amikor betoppantak Somáék. Soma megállt és érdeklődve figyelte a számára ismeretlen dallamot. Időközben a lánya is beért és megjegyezte:

–Nahát apuka, újra zene szól a házban! Már az idejét sem tudom megmondani, hogy milyen régen hallgattunk igazi jó zenéket. Pedig neked köszönhettem a zenei ízlésemet.

–Tudod megtaláltam az „öreget” és újra élem a fiatalságom. – válaszolt Józsi tata.

Az öreg ki akarta kapcsolni a magnót, de a lánya és Soma szinte egyszerre tiltakoztak ellene. Így hát ez a hétvége zenésre sikeredett.  Ezeken, az együttléteken kialakult egyfajta új rend: Józsi tata és Soma valami közös programot szerveznek, a lánya pedig átvette a háziasszonyi teendőket. Ezen a hétvégén egy nagy délelőtti sétát terveztek, mivel gyönyörűen sütött a nap. Buksi kutya örült legjobban a programnak, még a szokottnál is virgoncabb volt. Ahogy a ligethez értek, távolról zenefoszlányokat hozott fülükbe a csendes szellő. Lábuk a zene irányába vitte őket. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a világ minden pontján feltűnő dél-amerikai ponchót viselő zenekarok egyike fújja lelkesen a pánsípot. Olyan zene ez, amely minden lábat megdobogtat. Úgy belefeledkeztek a szórakozásba, hogy csak a déli harangszó ébresztette fel az üres gyomrukat. Sietős léptekkel hazafelé vették az útjukat. Délután néhány zenei stílust megismertek. Józsi tata lelkesen mesélt azokról a régi szép időkről. Gyorsan este lett és elérkezett a lefekvés és a mese ideje, így hát az öreg bele is kezdett:

A hangszertolvaj meséje:

Az öreg hegedűs, a hajnal első fényénél hazafelé ballagott az éjszakai munkájából. Mint mindig, most is leült a folyópart melletti lépcsőre, megcsodálni a felkelő nap első sugarát. Maga mellé tette hű társát és átadta magát a varázsnak. Ekkor egy sötét alak, aki szinte a semmiből tűnt elő, felkapta a becses hangszert és elinalt vele. A hegedű borzasztóan megijedt a szokatlan rázkódástól. De egyszer csak véget ért a nagy rohanás és kinyílt házának ajtaja. Óvatosan kilesett, egy homályos helységben találta magát. Ahogy a szeme megszokta a környezetet, körülnézett. Mindenfelé hangszereket látott. Volt itt nagybőgő, trombita, gitár, dob, szaxofon, cselló, sőt még egy hárfa is. Összeszámolta, összesen ötvenketten voltak, mind-mind, más-más, egyedi hangszer. A régebbiek üdvözölték az újonnan érkezőt és, hogy megnyugtassák, elmesélték neki, hogy hova is került. Az elbeszélésből kiderült, hogy egy hangszergyűjtő foglyai, aki csak azért tartja őket, hogy megcsodálja míves vonalaikat. Minden este eljön, beül közéjük, és valami számukra ismeretlen nyelven beszél hozzájuk, letörölgeti a port kecses testükről. Amúgy nincs rossz dolguk, csak mindenkinek hiányoznak a régi gazdái, és ami a legfontosabb, hogy megszólaltassák őket. A hegedű gyorsan beilleszkedett a társaságba, sokat mesélt a régen itt lévőknek a külső világról. Állandóan azon törte a fejét, hogy szabadulhatnának el innen, de semmi életrevaló nem jutott az eszébe. Egyik nap egy bozontos fej kukucskált be az ajtón. Egy kislány osont be a helységbe és mindent végigcsodált. Leült középre és egy szép gyermekdalt kezdett el énekelni. A hangszerek tátott szájjal hallgatták a gyönyörű dallamot. A kislány miután befejezte, mindegyikükhöz odament és sorra megsimogatta őket. Amikor elment egy ideig döbbent csend következett, minden hangszer magában a kis dalocskát dúdolta. A hegedű kezdte el a dallamot először játszani. Nem tudta, hogy emberi kéz érintése nélkül is tud zenét létrehozni, de sikerült. A többi hangszer először elámult ezen a csodán, majd ők maguk is megpróbálták. Sorba léptek be, míg végül mindenki hozzátette a maga hangzását. Egyre önfeledtebben muzsikáltak, olyannyira, hogy észre sem vették, hogy bejött új gazdájuk. Megállt középen, nem tudott megmozdulni a hatás alól, lassan megeredtek a könnyei. Majd hirtelen megfordult és kiment. Az ajtó csapódásra lettek csak figyelmesek, ekkor abbahagyták a közös zenélést. Másnap felpattant az ajtó és a szaxofon gazdája rohant be rajta. Magához ölelte régelveszett kedvencét és boldogan távozott. Aztán egyre csak jöttek a megkönnyebbült régi tulajdonosok, és magukkal vitték hű társaikat. Utoljára a trombitáért és a hegedűért jöttek. A trombitás előreengedte a hegedűst, közben megkérdezte:

–Mit gondol mennyit fog kapni ezért ez a gazfickó?

–Talán enyhítő körülménynek veszik, hogy önként feladta magát. – válaszolt a másik.  

Az öreg betakargatta Somát és elindult kifelé, de Soma utána szólt:

–Majdnem elfelejtettem mondani, hogy helyre állt az osztályunkban a régi rend. Ugyanis én és a Renátó már nem vagyunk kirekesztve. Tudod, mivel nem tudtunk mással játszani, nagyon sokat gyakoroltuk nálunk a kosárra dobást. Az osztályok közötti kosármeccsen kénytelenek voltak minket is bevenni, mert sok volt a hiányzó. Mi ketten meg megnyertük az osztálynak az iskolabajnokságot.

–Örülök, jó éjszakát. – mosolyodott el az öreg és becsukta a hálószoba ajtaját.

Józsi tata meséi IX.

Józsa tata és a karácsonyi ajándék, azaz Buksi kutya nagyon gyorsan összemelegedett. Rövid időn belül, már félszavakból is megértették egymást. Az öreg újra élni kezdett most, hogy gondoskodnia kellett újra valakiről, és volt végre, akihez szólhatott. Sokszor kapta magát azon, hogy a gondjait a kutyussal osztja meg, aki okos, hálás tekintettel nézett vissza rá. Biztos volt benne, hogy ez a jószág szinte minden szavát megérti. Somáék következő esedékes látogatásakor, az ajándék jól meg lett dögönyözve. Aztán Soma javaslatára elvitték sétálni a „nagyságos urat”. Józsi tata mosolyogva figyelte, ahogy a két kölyök bolondozva ugrándozik körülötte. Egy idő után Buksi elszaladt egy megfelelő fát kiválasztani, ahol a természet törvénye működésbe léphet. Ez alatt Soma csatlakozott a papihoz és beszédbe elegyedtek:

–Mi a helyzet az iskolával?

–Jó. – jött a gyors válasz.

Az öreg elgondolkodott, mi lehet a rövid, tömör összefoglalás mögött:

1. Tényleg jól mennek a dolgok, és csak ennyivel elintézi a választ.
2. Gondok vannak, nem szeretne róla beszélni.
3. Csak ezzel a kívánja jelezni, hogy másról szeretne társalogni.

Úgy döntött inkább mást kérdez:

–Van-e barátod az osztályban?

–Igen a Renátó. – mondta rövid gondolkodás után Soma. Majd mesélni kezdett erről a barátságról. Kiderült, hogy nem régen került az osztályba, és senki nem akart vele barátkozni. Soma megsajnálta és az egyik szünetben odament hozzá. Kiderült, hogy nagyon sok mindenben hasonlóak, és ezután már sülve-főve együtt ütötték el az időt. E miatt az együttlétek miatt az osztálytársai kezdtek vele is ellenségesek lenni.

–Mi bajuk van a többieknek Renátó barátoddal? – kérdezett közbe az öreg.

–Tudod papi ő cigány. Pedig semmi baj vele, nagyon rendes, szorgalmasan tanul és irtó jópofa! 

Idő közben Buksi dolgavégezetten visszaért és erről úgy adott tanúbizonyságot, hogy megcibálta a nadrágszárukat, majd elszaladt „kutyaújságot” olvasni, ami abból állt, hogy szagok alapján próbálta beazonosítani, milyen kutyatárs járt erre előtte. Ahogy hazafelé ballagtak Soma megkérte a papit, hogy közben meséljen valamit, így Józsi tata bele is fogott:

Botrány a veteményeskertben:

Végre beköszöntött a tavasz és eljött az ültetés ideje. Szép egyenes sorokba kerültek a vetemények. A kellemes idő és a bőséges csapadék hatására, gyorsan kibújtak a növények a földből. Úgy alakult, hogy a sárgarépa sor mellé, egy zöldségsor került. Ez nem volt túl szerencsés, mert a két család között ősi ellenségeskedés folyt. Nappal még, valamennyire türtőztették magukat, csak kisebb átkiabálásokkal idegesítették a másik tábort. De éjszaka elszabadult a pokol: lövészárkokat ástak, lóbogarakat dobáltak át az ellenséges területre, küldöttségek keresték fel a közelben állomásozó vakondcsaládot, hogy maguk mellé állítsák őket a harcban. Hajnalra mindig elült a harci kedv, mindenki visszahúzódott a helyére. A gazda jött a kis kapájával és visszaállította az eredeti állapotot, miközben az orra alatt dünnyögve szidta az élősdieket a felfordulásért. Így ment ez egy jó ideig.

Időközben a gazda gondoskodásának meg lett az eredménye, szép, egészséges zöldségek fejlődtek az apró magvakból. A sárgarépasor legvégén egy daliás ifjú cseperedett fel. Vele szemben a zöldségsor végén pedig egy karcsúderekú, sudártermetű zöldségleány. A sárgarépa gyakran csodálta a zöldséglányt. Ne szépítsük, szerelmes lett. Nem tudta levenni a tekintetét a szépségről, reménytelenül epekedett utána. Egyik nap úgy látta, minta a lány sem lenne közömbös iránta, mert ahogy ránézett, egy kicsit elpirult. A répafiú egyik este a harcok után, bátorságot merített és átosont a zöldségsorba. Már mindenki aludt, csak a lány volt még ébren. Félénken megölelték egymást. Csak rövid idejük volt a napfelkeltéig, és újra búcsúzniuk kellett. Így zajlott ez minden nap, amikor egyik alkalommal úgy határoztak, hogy összekötik az életüket. A karalábé volt mindkettőjük jó barátja és a titkuk tudója. Szerzett egy mezei pocokfuvart és a következő napon a fiatal pár elszökött a szomszéd veteményesébe, új életet kezdeni. Mindkét család nagyon felháborodott az eseten, még háborúskodni is elfelejtettek. A sárgarépaszülők nem ilyen partit szántak a fiuknak és a zöldséges szülők is előkelőbb kérőre számítottak. De a szülői szeretet mindent megbocsát, mert mindannyijuknak hiányoztak szeretett gyermekeik. Titokban, mindketten megbízták a futóbabot, hogy derítse ki, hogy merre lehet az ifjú pár. A harcról időközben teljesen megfeledkeztek. A fiatalok örömmel vették az otthoni híreket, majd visszatértek. Ünnepélyes keretek között hatalmas lakodalmat csaptak. A püspök úr, a lila hagyma adta össze a fiatalokat, a kis petrezselyemkék voltak a koszorúslányok, és a tanúk az előkelő spárgacsalád. A sütőtök volt a vőfély, égen-földön folyt a tánc, jól fogyott a finom szöcskeláb pörkölt, és az erjesztett lótej.

Azóta teljes békességben él egymás mellett a két család. Soha nem lett többé zavaros a gazda húslevese, mint eddig, amikor még az utolsó erejükkel is harcoltak egymás ellen a kondérban.

Soma jót mosolygott a papi meséjén. Ahogy kinyitotta a kiskaput, Buksi elsőként nyomult az ismerős illatok felé. Amikor Soma beengedte a nagyapját és becsukta mögötte a kaput, megszólalt:

–Tudod mit papi! Jó lenne, ha mindig ilyen vidámak lennének a meséid.

–Majd megpróbálom. - fogta át a vállát egyszem unokájának. 

Józsi tata meséi VIII.

Józsi tata az ablaknál állt már egy jó ideje, és a függönyön át a puhán aláhulló hópelyheket figyelte. Párja elvesztése óta ez volt az első karácsonya, amelyet magányosan töltött el. Eszébe jutottak a meghitt ünnepek, amelyeket kettesben töltöttek, nyugalomban, békességben és szeretetben. De ma nem akart szomorúságot, hiszen jönnek Somáék, és együtt töltik az ünnepet. Próbálta felvidítani a gondolatait, és az elmúlt napi szerencsétlenkedéseire emlékezett. Most döbbent rá, hogy mennyire nem ért az ajándékvásárláshoz. A Mamának nagyszerű érzéke volt a megfelelő „örömszerző” kiválasztásához, mindig telibe találtak a megérzései. Még Soma karácsonyi meglepetését csak-csak ki tudta választani, mert ügyesen kipuhatolta, hogy Soma most lépett be a „dinókorszakba”, így természetes egy őslényparkra esett a választása. De ott volt még a lánya, akivel kapcsolatban teljesen határozatlan volt. Nekilendült hát az ajándékötlet túrának. A háztartási gép részlegnél kileste mi a legkelendőbb, de ezt elvetette, mivel nem nagyon volt járatos a lánya konyhájában, nem tudta mi lehetne kellemes meglepetés. Reménytelenül őgyelgett a karácsonyi vásár sátrai között és megállapította magában, hogy mennyi mindenre nincs szükségük az embereknek, mégis megveszik. Már kezdte feladni a reményt, amikor az egyik kirakatban meglátott egy szépen becsomagolt kozmetikai mindenfélét tartalmazó díszdobozt. Ezzel nagyot nem tévedhetek, hiszen a nők minden vackot magukra kennek-gondolta-, és bement az üzletbe.  Úgy határozott, hogy megcsillogtatja főzéstudományát is, és nagyszerű szentestei lakomát készített. Még sütit is sütött, a Horváth Rozi szakácsklasszikusból. Már minden készen állt: az ajándékok rejtekhelyre eldugva, szépen megterítve, csak az ünneplők hiányoztak.

Ekkor ismerős autómotor duruzsolása törte meg a kis utca csendjét. Józsi tata a kalapját fejébe csapva, kisietett. Amikor a kocsi megállt már nyitotta is a kiskaput. Soma kiugrott és máris a papi nyakában lógott.

─De jó végre újra, itt nálatok! – kiáltotta örömittasan.

─Én is nagyon örülök kicsim.

─Na, hagyj egy kis helyet nekem a papin, én is szeretném üdvözölni. – szólt közbe az anyja.     

Jó, hogy kijöttél, mert a Te ajándékod nehéz lenne eldugni, íme a család új tagja! – és felnyitotta a csomagtartót. Józsi tata, ahogy közelebb ment egy nagy dobozban, valami vidám mocorgást hallott. Ahogy belenézett, egy kicsi kutya vakkantott rá. Felemelte az apró jószágot, aki viszonzásul azonnal lepisilte.

─Na meg volt a keresztelő! – nevettek mindannyian.

Amíg befelé haladtak a csomagokkal, a lánya elmesélte az ajándék történetét. Amikor a múltkori látogatásunk után hazafelé tartottunk, Soma kibetűzött egy táblát: „KISKUTYÁK INGYEN ELVIHETŐK”. Vissza kellett fordulnom, addig nem hagyott békén. Attól tartottam, hogy vége az otthoni nyugalomnak, amikor tájékoztatott, hogy a kiskutya a papié lesz, hogy ne legyen egyedül. Vigyázz vele, mert az eddigi bűnlajstromán a következők találhatók: két pár cipő, egy lábtörlő, Soma Nyúl úrfija és a fotel egyik sarka.

Ahogy beértek a lánya megjegyezte:

─Még nincs fenyőfád, mindig itt szokott lenni az előszobában?

─De van, csak úgy gondoltam, hogy majd együtt díszítünk.

Ahogy lepakoltak, már izgatottan tolongtak is a kicsiny helységben. Előkerültek a gömbök, a csillagszórók, a gyertyák, és a mézeskalács figurák. Már csak a fenyőfa hiányzott. Ekkor Józsi tata behozott egy dobozt, és kivett belőle egy ezüst műfenyőt. Egy ideig csendben aggatták fel a rávalókat, majd a lánya csak nem bírta tovább és kibökte:

─Apuka, te soha nem szeretted a mű dolgokat, miért döntöttél most mégis úgy, hogy ilyen fenyőt választasz?

─Tudod, az ember változik, néha a praktikusság előre lép.

A szenteste meghittre sikeredett. Az ajándékok bejöttek, a kis ördögfióka szőrgombóc, miután mindent felfedezett új otthonában, a cserépkályha mellé kuporodott és összegömbölyödve elszunyókált. Eljött a lefekvés ideje. A szokásos menetrend szerint, Józsi tata és Soma elindultak a hálószoba felé. Természetesen most az új szerzemények, a dinók is ott akartak aludni, meghallgatva Józsi tata esti meséjét.

Csoda az erdőben:

Az öreg fenyőfa már sok évet megélt az erdőben. A hosszú idő során sok mindent látott és megtapasztalt. Látta, ahogy télen jöttek az emberek, élesfogúikkal derékba törtek fiatal fenyőéleteket. Látta, ahogy vadászkopók védtelen nyulakat és őzeket üldöznek, a vadászok pedig villámló botjaikkal életeket oltanak ki. Majd csend és hó borul a tájra és az erdő fellélegezhet a következő fagyos időkig. Némán tűrt, egészen eddig a pillanatig. Most hírét hozták a fagyos szelek, hogy a hű társáért jönnek a favágók, mert az a „megtiszteltetés” érte, hogy ő lehet a város főterén mindenki karácsonyfája. Évtizedek óta álltak egymás mellett, dacolva a hóval, faggyal, bújtattak vaddisznócsaládot, nyáron, árnyékot adtak az arra tévedő kirándulóknak. És most legyen mindennek vége!?

Amikor megérkeztek a favágók és a nagy autó, amivel majd elszállítják, különös dolog történt. Ahogy el akarta indítani a fűrészt az ítéletvégrehajtó, az öreg fenyő megrázta magát, majd magas, éles hangot adott ki. Olyan erős volt ez a hang, hogy az embereknek be kellett fogniuk a fülüket. Amikor a sivítás elhalkult és az emberek levették a kezüket, s miután kidugult a fülük, hangokat hallottak. Megértették a fák beszédét, és a közelben megbúvó állatok hangjait. Döbbenten álltak és nem tudták, hogy mit tegyenek. Ekkor, az öreg fenyő széttárta ágait és növekedni kezdett, ugyanakkor valami csodálatos fényt kezdett sugározni. Egyre csak növekedett, és növekedett. Eközben a városban egyszerre kihunytak a világosság adók, teljes sötétség borult a tájra. Az erdő felöl, azonban egy hívogató fény és valami meleg érzés vonzotta az embereket. Megbabonázva indultak a fény irányába. Egyre nagyobb körben állták körül az óriási fát, emberek, állatok, madarak, bogarak, és elbűvölve nézték a csodát. A nagyszívűek, meleg teát kínáltak, eleséget hoztak az állatoknak. Ismeretlen emberek szólítottak meg idegeneket, a vadászok elbeszélgettek az állatokkal, a favágók a fák emlékeit hallgatták. A gyerekek a nagy fa körül fogócskáztak, a félénkebbek az anyjuk szoknyáját szorítva, tátott szájjal bámulták a soha nem látottat. Békesség szállt a szívekre, soha nem volt érzések törtek a felszínre. Elillantak a mindennapi gondok, mindenki szépnek látta a körülötte lévőt.

Először a gyerekek pilledtek el. Apuka nyakában bóbiskolva, vagy anya kezében édesen szundikálva, az otthonuk felé vették az útjukat. Majd szép lassan mindenki hazatért. Legtovább az állatok maradtak, de nemsokára, a közelben vackot keresve, ők is álomba szenderültek. Lassan hajnalodott, véget ért a legcsodálatosabb éjszaka. Amikor az utolsó szempár is lecsukódott, az öreg fenyő körülnézett, még egyszer, utoljára. 

Másnap frissen ébredtek az emberek, az állatok és a fák. Volt, aki azon gondolkodott, hogy vajon tényleg jól emlékszik-e, ez valóság volt, vagy csak egy álom. Sokan visszatértek a csoda helyére, de az öreg fenyőt már nem találták ott.

─Ez volt a karácsony esti mesém kicsim, álmodj szépeket.

─Te is papi, jó éjt.

A karácsony gyorsan elmúlt és újra eljött a búcsú pillanata. Józsi tata ott állt az utcán és a távolodó kocsi után integetett. Ahogy bement, az ajándék azonnal felé rohant és megcibálta a papucsát. A minden lében kanál állandóan ott kotnyeleskedett körülötte.

Eltelt néhány nap, amikor megszólalt a telefon, a lánya volt:

─Soma nem hagyott békén, úgyhogy fel kellett, hogy hívjalak. Kérdezteti, hogy van a kutya és, hogy adtál-e már neki nevet?

─A nagyságos úr jól van, és hosszas vajúdás után olyan nevet adtam neki, hogyha kiállnék a kapuba és elkiáltanám magam, hogy jöjjön haza, harminc kutya biztos odarohanna, azt gondolva, hogy őt hívom. 

Buksi lett!

Józsi tata meséi VII.

Bár kívülről nem látszott, de élete párja elvesztése után, Józsi tata nem találta helyét a világban. A házassága előtt sokat volt egyedül. Ez akkor nem igazán zavarta, hiszen saját maga választotta a remete életet. Amikor végre kibújt a csigaházából, a sors egyből az útjába sodorta a másik felét. Azonnal fellobbanó, örök szerelem volt. Most újra magányos lett, de ez már egészen más volt, a sors, amit adott most erőszakosan, váratlanul visszavette. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Bár szerencsére nem olyan volt, mint a többi megözvegyült férfi, aki ha magára marad, azonnal meglátszik a környezetén az asszony hiánya. Mindig is rendszerető volt, mert azt vallotta: ha körülöttünk nincs rend, akkor a lelkünket is a káosz uralja. A megnövekedett feladatok egész napját kitöltötték, de csak ritkán tudta kikapcsolni a kavargó gondolatait. A lányáék nagyon jól megérezték az állapotát, mert szinte minden hétvégén eljöttek segíteni a ház és a lelke rendbetételét. Soma életvidámsága mindig felderítette, a lánya pedig valahogy apásabb lett, mint valaha.  A gyermeki lélek nagyit sohasem veszítette el igazán, teljesen úgy viselkedett mintha még most is köztük lenne: megterített neki is az ebédnél, ajándékkal lepte meg az ünnepekkor, elköszönt tőle is, ha aludni tért. Ő volt az, aki kitalálta, hogy menjenek ki a temetőbe, hogy beszámolhasson mi minden történt vele az elmúlt időkben.

Most, hogy megint egy vasárnap délelőtt volt, Józsi tata és Soma a temetőből hazafelé sétáltak ezen a szép őszi napon. Soma feltűnően csendes volt, egykedvűen rugdosta az eléje kerülő rozsdás leveleket. Az öreg megérezte, hogy a kisöreg maga alatt van, ezért próbálta szóval tartani, bár ezek a látogatások őt is mindig felkavarták, hiszen friss volt még a seb. De erőt vett magán és megszólalt:

–Jöhet valami mese, amíg haza nem érünk?

–Persze, tudod, hogy szeretem a meséidet!

Útjuk az állatmenhely mellett vezetett el, amikor Józsi tata belekezdett a meséjébe.

Az öreg kutyák barátja:

Élt a város szélén, takaros kis házában egy vénséges-vén öregember. Csúnya egy teremtménye volt a világnak, ezért kerülték az emberek, a gyerekek féltek tőle és állandóan csúfolták. Így aztán ő is lassan emberkerülő lett. Nagyon szeretett sétálni, de hogy ne találkozzon senkivel, az erdőben barangolt naphosszat. Mindig új területeket járt be. Egyik alkalommal távolról kutyaugatás ütötte meg a fülét. Kíváncsian indult el a hang irányába. Ahogy közeledett egyre több eb csaholása hallatszott. Amikor félrehajtotta az utolsó faágat is az útjából, gyönyörű, virágos rét tárult elé. A mezőn, bekerítve ódivatú ház állt, innen jött a hívó hang. Bátorságot gyűjtött, majd benyitott. Kedves, öreg hölgy fogadta. Kiderült, hogy olyan helyre jutott, ahol kitett, megunt, elárvult kutyák laknak. Saját maga sem ismert önmagára, de beszédbe elegyedett a gazdaasszonnyal, aki elmesélte a hely történetét. Valamikor ő is a városban élt, szintén magányos tengetve a mindennapjait. Egyik nap az utcán utána szegődött egy kóbor kutya. Egészen hazáig kísérte. Hideg metsző szél fújt a keskeny utcában. Miután bement, kilesett az ablakon. A kutya még ott volt, összegömbölyödve dacolt az időjárással. Megsajnálta, beengedte a házába, így kezdődött. De aki egyszer belenéz azokba a hálás szemekbe, többé nem tud ellenállni, egyre több befogadottja lett. A szomszédjai azonban egyre kevésbé viselték el a hangoskodást, így döntenie kellett, vagy megszabadul tőlük, vagy mindenestől költözik. Az utóbbit választotta. Megtalálta ezt a varázslatos helyet, távol mindentől. Ez itt a kutyaparadicsom. Azóta is gyűjti az elárvult kutyákat, bár az utóbbi időben túlvállalta magát. Szerencsére akadnak jó lelkű emberek, akik néha magukhoz vesznek egy-egy árvát.

Elbúcsúzott, és elgondolkozva hazafelé vette az útját. Éjszaka sokat forgolódott az ágyában. Másnap már önkénytelenül vitték a lábai a „kutyás hölgyhöz”,- ahogy magában elnevezte.

–Elvinnék egy kutyát.

–Örülök, jöjjön, válasszon. Zajlott le a rövid párbeszéd közöttük. 

Nézegette a kutyákat, nehéz volt választani. Mielőtt ideért, elhatározta, hogy valami nagyobb testűt fog választani, a kicsit még elvinné valami termetesebb macska. Sokat téblábolt, nem tudott dönteni. Ekkor felfedezett egy távolabbi csoportot.

–Ők miért vannak külön? - kérdezte.

–Ez afféle öregek otthona. Ide kerülnek az idősebb kutyusok, itt élik le az életük hátralévő részét. Őket már nem viszi el senki, a fiatal kiskutyák a népszerűek.

Az öregember még nézelődött egy kicsit, majd visszatért az öregekhez és kiválasztott egy kivénhedt bernáthegyit. A kutya ránézett és mintha már régóta ismernék egymást, a lába mellett sétálva elindult az új lakhelye felé. Gyorsan megtanulták egymás szokásait, elmaradhatatlan barátok lettek. Egy téli estén az öreg a kandalló előtt szunyókált. Halkan pattogott a tűz, amikor hirtelen felriadt. A lábainál a kutya felemelte a fejét és ránézett. Az egyébként csendes, szavát nem hallató társ egy elkeseredetett vonított. Ahogy riadtan a szemébe nézett, látta, ahogy tekintete megüvegesedik, majd a feje lehanyatlik. Soha nem látta ilyen közelről a halált. Odahozta kedvenc takaróját és betakarta. Reggelig virrasztott mellette az eltöltött közös napokra emlékezve. A kert hátsó részébe temette el.

Napokig nem ment sehova, otthon gubbasztott. De egyszer csak megint ott volt a „kutyaparadicsomban”.

–Elment a barátom – mondta halkan.

–Sajnálom, és most mi járatban?

–Elvinnék egy másik öreget – jött a válasz.

A kert végében egymás után emelkedtek az újabb kis sírhalmok.  

Telt az idő. A „kutyás hölgy” szívesen mesélt a látogatóinak egy öregemberről, aki hazavitte és megszépítette a nyugdíjas kutyák utolsó napjait, de egyszer csak nem jött többé. Az erdőben sétálók gyakran mesélik, hogy hallani vélik amint egy öreg apóka, próbálja lecsitítani a viháncoló, boldogan vakkangató kutyáit.

–Papi ez a mese nem sikeredett valami vidámra, de szép volt.

–Ne haragudj kicsim.

Most Soma volt az, aki a kisgyermek érzékenységével megérezte, hogy a nagyapja vigaszra szorul.

–Tudom már mit fog neked hozni a Jézuska, egy kutyát!  

      

Józsi tata meséi VI.

Egy ködös hajnalon a nagyi nem ébredt fel többé. Józsi tata ott ült az ágya szélén, fogta a kezét és nem tudta, mihez kezdjen. A fájdalom és a bánat megbénította. Az életbemaradt automatizmusa azonban beindult és cselekvésre késztette. Ami ez után következett, arra nem tud visszaemlékezni, hogy hívott orvost, hogy értesítette a lányát, és hogyan intézte a szertartás teendőit. Amikor Somáék megérkeztek a végső búcsúra, csak akkor csendesült le a sokk által gerjesztett hullámok örvénye és visszazökkent a mindennapokba. Megkérte a szomszéd kislányt, hogy foglalkozzon Somával, mert szerinte kisgyereknek nincs helye a temetésen. Hiszen ez alatt a rövid idő alatt még az élettel sem tudott megbarátkozni, mit kezdene a halállal. Különben is jobb, ha úgy emlékszik majd a nagyira, ahogy utoljára látta: mosollyal az arcán, kisimult ráncokkal, nem pedig egy ravatalon. Amikor vége lett a szomorú eseménynek, elmentek egy étterembe ebédelni. Amint csendesen ballagott hazafelé a három generáció a lánya törte meg a csendet:

–Azért anya főztjéhez képest ez sehol nem volt. Ezután, már ilyen helyen fogsz majd enni?

–Dehogy kislányom. Te nem tudod rólam, de nagyon jól főzök, csak a mama soha nem engedett a konyhája közelébe. Majd összeütök valami ehetőt.

A délután most valahogy gyorsabban eltelt, mint szokott. Ahogy a lefekvéshez készülődtek a lánya megszólalt:

–Apuka, tökéletesen megértem, ha ma nincs kedved mesélni, és szerintem, ezt most Soma is meg fogja érteni.

–Nem-nem, az élet megy tovább, és azt hiszem nekem is jót tenne, ha ma mesélhetnék – válaszolta csendesen az öreg.

Ahogy benyitott a kisfiú alvósszobájába melegség öntötte el. Soma is egy félszeg mosollyal üdvözölte őt. A maga módján dolgozta fel a nagyi elvesztését, sokkal csendesebb volt, mint máskor. De most, hogy meglátta Józsi tatát láthatóan visszanyerte az életkedvét. A magára maradt kényelmesen elhelyezkedett, majd megkérdezte:

–Hogy állsz a hernyókkal, kiskomám?

–Én mindent szeretek, ami mozog. A hernyók közül azt szeretem, amelyik nagy zöld és kövér, alig bír mozogni a nagy hasától.

–Csak azért kérdeztem, mert a mai mesém egy tudós hernyóról szól.

Hernyovits Hernyó tanulmánya az emberekről:

Peteként, több társammal, a nagy diófa dél-keletei szárnyán, a 12. emelet 57. szám alatti levélen születtem. Ahogy kibújtam a biztonságot adóból, azonnal enni kezdtem, mert állandóan éhes voltam. Egymást lökdösve a szállásadónk leveit rágicsáltuk, hogy minél erősebbek, nagyobbak legyünk. Már fiatal koromban elhatároztam, hogy életemet az emberek tanulmányozásának szentelem. A biztonságot nyújtó felső pozíciómból többször megfigyeltem, amint ivar éretlen kétlábúak szabályos hajtóvadászatot indítottak társaim ellen. Sokan estek áldozatul ennek az egyoldalú harcnak. Amikor kellőképpen megerősödtem, elaraszoltam a hernyókönyvtárba és összegyűjtöttem az emberekről szóló feljegyzéseket. Az anyaggal együtt visszavonultam és takaros bábot készítettem magamnak. Ez egy magamfajta tudósnak ideális környezet, hogy zavartalanul dolgozhasson. Egy gyertya fényénél, szűkös kis cellámban készítettem el életem fő művét. A munka során összegeztem az emberekről eddig leírtakat, kiegészítve a saját tapasztalataimmal, miközben észre sem vettem, hogy szervezetem teljesen átalakult. Amikor elkészültem életem fő művével és hozzátűztem az utolsó lapot is a könyvemhez, furcsa bizsergést éreztem, tudtam hogy elérkezett az idő. Tettem egy-két bemelegítő mozdulatot, majd elkezdtem lebontani börtönöm falait. Közben eszembe jutott a feljegyzések között talált történet egy emberről, aki nagyon szerette az állatokat. A kalandozásai során talált az enyémhez hasonló bábot. Hazavitte magával és minden nap figyelte a változásokat. A báb oldalfala napról-napra vékonyodott és lassan átlátszóvá vált. A benne rejtőzködő felfedte önmagát, majd egy nap ficeregni kezdett és megrepesztett a burkot. A folyamat sok erőt vett ki belőle, ezért pihent egy csöppet, hogy újult erővel nekivágjon. A jó szándékú természetbúvár azonban közbelépett és segítségként ollóval felvágta a kijáratot. A csomag tartalma kipottyant és a földre esett, vergődött egy ideig, majd elpusztult. A barátunk nem tudta, hogy a báb burkolatának saját erővel történő lebontására tett erőfeszítésre van szükségünk arra, hogy elnyerjük végső erőnket életünk utolsó, nem túl hosszú fázisához. Ha nem avatkozik bele a természet törvényeibe, részese lett volna annak a csodának, amire csak mi vagyunk képesek, az átalakulás művészei. Nem bírom ki, hogy ne mondjam el ennek a tudományos nevét, mert annyira szép szó: metamorfózis. Bocsánat, de mi okos tojások már ilyenek vagyunk. Na de hogy visszatérjünk a tárgyhoz, emberünk elszalasztotta ezt a semmihez nem hasonlítható látványt, egy pillangó megszületését. Ha nem avatkozik közbe, akkor látta volna, amint a társam végre előbújik, az oldalához tapadt szárnyait kitárja, amelyek megtelnek testnedveivel és a jótékony szél gyorsan megszilárdítja. Ekkor egy végső búcsút vesz eddigi otthonától, és szárnyra kap. Az emberek tátott szájjal figyelik ezt a könnyed, színes, csapkodó röpködésünk. Egyik csoportjuk, akit maguk között indiánnak neveznek így fogalmazza ezt meg: a pillangó egyik szárnya a képzelet, a másik a valóság, a szívünk pedig maga az élet, a repüléshez mindkét szárnyra szükség van. Ugye szép gondolat.

Vonzódásunkat a fény és a láng felé úgy tartják, hogy az önpusztítás megtestesítője. Rövid életünk a múlékony szépség, a rövid Földi lét, a világiasság kifejezője. Babonáikban is ott vagyunk. Ha itt a kikelet és először fehér társunkat pillantják meg, akkor szerencsések, ha barna szárnyút, akkor balszerencsések lesznek. A vörös pillangó a boszorkányok jelenlétére utal, a fekete pedig az elkövetkező halálra. Sajnos még nem tanultunk meg félni az emberektől, ösztöneink nagyon erősek, vonzódunk a vörös színhez. Emiatt sokszor csalódnunk kell, mert ehhez a színhez tartozó nektár helyett csapdába esünk és életünk hátralévő rövid szakaszát kiállítási üvegkalitkában verdesve, vagy rosszabb esetben lepkegyűjtemény részeként végezzük. Remélem, hogy a tanulmányom segít majd társaimnak az emberek jobb megismeréséhez. Most pedig véglegesen lebontom a körülöttem lévő falat, elkezdek egy gondtalan, rövid, de mégis szép új életet.

A megszokottól eltérően Soma a mese után azonnal megszólalt:

–Ezt nem gondoltam volna, hogy abból a randa kukacból lesz a lepkécske. Papi, minden élő átalakul valami mássá?

–Igen kicsim, én hiszek benne. Ha most a nagyira gondoltál, belőle biztos egy szép fehér galamb lett. – mondta csendesen Józsi tata.

Józsi tata meséi V.

Ezen a hétvégén Józsi tatáék utaztak a lányáékhoz, mert hivatalosak voltak Soma születésnapjára. A két öreg már nehezen mozdult ki a saját kis meleg kuckójából, de a szeretett unoka kedvéért vállalták a vonatozás nyűgjét. Ahogy lassult a vonat a célállomásnál, Józsi tata lehúzta az ablakot és kileselkedett. Egyből kiszúrta a tömegből a fészkelődő ünnepeltet. Ahogy öregesen lekászálódtak a vaskerekűről, már ott is csimpaszkodott a nyakukba a boldog, majdnem nyolcéves. Izgatottan mesélte az azóta történteket, senki nem jutott szóhoz mellette, de igazán nem is akartak, csak itták a szavait.

A szülinap nagyon jól sikerült, tele csillogással, örömteli gyerekkacajjal és mosolygós felnőttekkel. Szerencsére az öregek ajándéka is bejött, bár elég sokat tipródtak a játékboltban, amíg kiválasztották. Végül is egy hatalmas állatkert mellett döntöttek, tele élethű állatsereglettel. Soma egész délután rendezgette a saját kis szafariparkját, sok volt a dolog, hiszen mindenkinek nevet kellett adni, valamint fontos volt az elrendezés is, nehogy a ragadozók közel kerüljenek a védtelenekhez. Amíg a lányok elmosogatták az ünnepség romjait, Józsi tata besegített a rendezgetésbe. Ha jó a játék, gyorsan repül az idő, lassan beesteledett. Amikor a lányok előkerültek a gőzök és illatok otthonából, Somán már a fáradság jelei mutatkoztak. A csutakolás alatt Józsi tata összeszedte a gondolatait, mert tudta, hogy úgyis ő lesz a soros mesemondó. Amikor a jóéjtpuszi osztás folyt a szülinapos anyukája megszólalt:

–Azért szívesen beülnék hozzád apu egy mesehallgatásra, mert az én meséim már nem kötik le az úr figyelmét, de Soma határozottan megtiltotta, hogy hallgatózzak, azzal az indokkal, hogy ez férfidolog! Na jó menjetek tovább titkolódzni, ti férfiak, jó éjt kicsim!

A két úr kézen fogva a hálószoba felé vette az útját. Józsi tata gondosan betakargatta egy szem unokáját, kényelmesen elhelyezkedett a mesefotelban, majd megkérdezte:

– Jó napod volt ma?

– Igen nagyon! – jött a gyors válasz.

– Tudod a mi életünkben sok ilyen jó nap adódik, de van akinek csak egyetlen ilyen van. Most erről fogok mesélni neked.

Egy boldog nap:

Az életem akkor kezdődött, amikor édesanyám peteként a víz felszínére lerakott és elsüllyedtem az életetadóban. Ahogy megérkeztem a meder aljára megkapaszkodtam egy vízinövény szárában és vártam az első átalakulásomat. Amikor ez megtörtént és kibújtam az ideiglenes lakásomból, már sokkal erősebbnek éreztem magam. A rákrokonhoz hasonló erős kezeim nőttek és a bőrömön keresztül lélegeztem. Az iszapba járatokat készítettem, ez lett az új otthonom. Sokat ettem, hogy megerősödjek és képes legyek a többi átváltozásra. Mert a mi életünkben bizony sokszor válunk másokká. Közel három évet élünk itt lenn, miközben húsz alkalommal váltunk ruhát és életet. Megtanulunk kopoltyúval lélegezni. Bár valamikor az őseink ragadozok voltak, mi főleg már vegák vagyunk, növényeket rágcsálunk, azért néha lecsúszik egy kis légylárva is. A vízi életünk utolsó napjaiban egyre kevesebbet eszük, szájszervünk visszafejlődik. Ahogy egyszer a hajnali napsugár áthatol a vízen, érezzük, hogy elérkezett a nagy nap. Légzőnyílásainkon keresztül a testünk megtelik levegővel és felemelkedünk a víz felszínére. Elkezdünk ficánkolni, hogy levethessük az utolsó előtti bábunkat. Amikor ez sikerül, megérezzük, hogy a hátunkon két kis szárny simul a testünkhöz, és két hosszú farkinca segít majd a kormányzásban. Gyorsan kell cselekedni, mert a nagy nyüzsgés odavonzza ősi ellenségünket a nagyszájú víz alattiakat, akiknek az éhes gyomrában végezhetjük. Nekem szerencsém volt, megrezegtettem szárnyaimat és egy közeli nagy levelet céloztam meg. Sikeresen landoltam és gyorsan elbújtam a biztonságot nyújtó, árnyékadó rejtekében. Éreztem, ahogy a bőr megfeszült a hátamon és lassan sikerült kibújnom az utolsó „nadrágomból”. A friss szellő gyorsan megszárítja a testem, elértem a végső állapotom: szemeim hatalmasak, egyre jobban látok velük. Jó itt az árnyékban, mert a tűző napon most megvakulnék. Izgalommal várom, hogy elérkezzen a pillanat, amiért megszülettünk. Lassan alkonyodik és elkezdődik: mi fiúk egyre nagyobb csoportokat alkotva keringünk a víz fellett, amíg egyszer csak feltűnnek a lányok. Ők fenn a magasban alkotnak egy lánycsapatot és sajnos sokkal kevesebben vannak mint mi. Most kell az ügyesség, és a vakszerencse egy boldog pillanatért. Ahogy közelítünk az ellenkező nemhez, elkezdődik a harc. Egyetlen rossz mozdulat, egy óvatlan manőver és máris a mélybe hull, aki nem elég ügyes. Én szerencsére a tömeg szélén repülök és minden idegszálammal egy gyönyörű lányt követek. Szerencsére ő is egy kicsit lemarad a többiektől, így könnyedén utolérem. Egy pillanatig tart az ölelés, és kezdünk együtt zuhanni lefelé. Az utolsó pillanatban elengedem, én a vízbe hullok, ő pedig egy elegáns mozdulattal tovasiklik a víz felett a vízfolyás irányába, a következő nemzedék bölcsője felé. Még boldogan verdesek néhányat a szárnyaimmal, aztán szép csendesen minden elsötétül.

Ennyi egy kérész élete.

A mese végén csend telepedik a kis szobára, majd halkan Soma szólal meg:

– Ez igazán szép mese volt papi.  Azt hiszem, ezután egy kicsit még jobban fogok örülni minden boldog pillanatnak. Neked azért megsúgom, hogy apa azért hiányozni szokott, amikor nem vagy itt, és olyankor egy kicsit elszomorodom.  De hát ezt anyával nem tudom megbeszélni, csak veled. Jó, hogy itt vagy nekem! Jó éjt papi!

– Jó éjt kicsim.    

Józsi tata meséi IV.

Ez a vasárnap az eddigiektől eltérően indult. Nagyinak sikerült rábeszélni Somát, hogy konyhatündérkedjen mellette. Soma kapott egy kötényt és nagy élvezettel vetette bele magát a sütidagasztásba. Öt perc sem telt bele, és már a feje búbja is lisztes volt. Józsi tata és a lánya elhatározták, hogy körülnéznek a városban és vásárolgatnak.

A kocsi motorja lassan duruzsolt. Józsi tata törte meg a csendet:

– Olyan régen beszéltünk már, mi van veletek? – jött a típuskérdés.

– Semmi különös, zajlik az életünk a megszokott mederben. – jött a típusválasz.

Újra csend lett mindenki a saját gondolataiba mélyedt. Így ment ez egy darabig, amikor megfordult a szerep:

– Képzeld, mi az unokád új találmánya: ELEFÁNTOT akar otthonra háziállatnak. Eddig alig bírtam ellenállni a nyaggatásának, hogy neki is kell valamilyen rágcsáló, háziállatnak, mert már majdnem mindenkinek van a csoportban. Tegnap mikor mentem érte azzal fogadott, hogy már nem kell neki ilyesmi, hanem egy elefántot szeretne. Nem tudtam kideríteni, honnan szedett ilyen badarságot, végül kibökte: utána nézett, hogy az elefánt sokáig él, ezért neki az kell. Mondtam neki, hogy: „De fiam, ha az elefánt ide költözik, mi hol fogunk lakni, a garázsban?” Erre az volt a válasz, hogy oldjam meg, de neki akkor is elefánt kell. Ebben maradtunk. Annyit sikerült elérnem, hogy nem kell mindjárt nagy, megfelel egy gyerekelefánt is. Most mit szólsz ehhez?

– Kis ember, nagy álmokkal, majd elmúlik. – mondta Józsi tata, és elmosolyodott a bajsza alatt. A vásárlás kellemesen telt, elszaladt vele a délelőtt. Amikor hazaértek, már a kapu előtt mindenféle illat csalogatta az éhező vándort. Soma eléjük szaladt és azonnal mesélni kezdte az élményeit, a háttérben a nagyi büszkén mosolygott. Az újdonságok felsorolása miatt, majdnem elfelejtette a szokásos kérdését, de aztán csak sorra került:

– Mit hoztatok nekem vásárfiát?!

Egy kis csomag került elő a táska aljáról, Soma izgatottan bontogatta, majd mikor meglátta a tartalmát, boldogan felkiáltott:

– Egy elefánt! Szeretem a nagy fülűeket!

Az ebéd ma különösen nagyszerűre sikeredett, de ilyen kiskukta mellett ez nem is olyan meglepő. Ebéd után Soma gyorsan lefeküdt, mert Józsi tata megígérte, hogy majd kimennek a játszótérre. Így is történt, összeszedték a homokozó felszerelést, és a nagy dömpert, valamint a kisfocit, és elindultak a két sarokra lévő játszótérre. Mintha éjszaka lenne, most olyan kihalt volt a mindig nyüzsgő játszóbirodalom. Soma kelletlenül nekiállt homokozni, de társ nélkül gyorsan beleunt és letelepedet Józsi tata mellé a padra. Józsi tata összehajtotta az újságot, amit eddig olvasott és próbálta jobb kedvre deríteni a szomorkodót:

– Tudod mit, amíg megjön a Gazsi haverod, addig mesélek neked valamit!

– Jól van. – és közelebb húzódott.

– Hallottál-e már a zsiványokról?

– Nem, kik azok?

– Azok, útonállók!

– Állnak az úton és néznek?

– Nem egészen, ezek olyan emberek, akik hirtelen előugranak és elveszik a másik ember pénzét.

– Akkor ezek, gonosz rablók, ugye papi!

– Igen. – na végre sínen vagyunk gondolta Józsi tata, és belekezdett a történetébe:

A galamblelkületű zsivány története:

Tóni a zsivány egy ködös hajnalon összeszedte szegényes kis holmiját és otthagyta a zsiványtanyát. Előző este egyik társától megtudta, hogyan került ide, ebbe a rablóbandába. A szüleivel utazott, amikor megtámadták őket. Az apja és az anyja nem élte túl, de őt, mint kis csecsemőt magukhoz vették és felnevelték. Kitanították ugyan a zsiványkodás fortélyaira, de igazán nem lett soha jó útonálló belőle.

Ahogy elnyelte a sűrű erdő, magában egy kicsit bánta, hogy nem úgy tett, mint Kukorica Jancsi mikor elhagyta a rablók tanyáját. Neki volt annyi bátorsága, hogy rágyújtsa a tanyát a gazemberekre, most ő is bosszút álhatott volna. De benne legbelül, minden porcikája ellenezte, hogy elvegye egy másik élőlény életét, teljesen mindegy, hogy az jó vagy rossz szándékú.

Céltalanul bolyongott az erdőben és a hogyan továbbról gondolkodott. A városba nem akart menni, mert ott idegenül érezte volna magát a sok ember között, meg igazán nem értett semmihez sem, csak a zsiványkodáshoz. Úgy döntött az erdőben marad, majd csak lesz valahogy. Kora ősz volt, az erdő ilyenkor bőkezű a lakóival. Szerencsére jól ismerte a rejtekadó gyümölcseit, gombáit, így csillapíthatta az éhségét. Egy több százéves tölgyfa kiszáradt odvában talált menedéket, és mivel lassan kopogtatott a tél, egy csomó élelmet beraktározott magának. Egyik reggel a patakpart felé vette az útját, hogy megmosakodjon és friss ivóvízhez jusson. Figyelmetlensége miatt azonban megbotlott egy kiálló sziklában és elvágódott. Az esés szerencsétlenre sikeredet, beütötte a fejét. Elhomályosodott előtte minden, mozdulni sem bírt. Így feküdt már egy jó ideje, amikor egyszer csak hangokat hallott:

– Na, ennek annyi, láttam mekkorát esett.

– Én ezt ismerem, ő engedett ki a csapdából. – szólalt meg egy vékonyabb hang.

Nagy nehezen kinyitotta a szemét, először csak körvonalakat látott, de a kép egyre élesedett. Ahogy körbenézett, erdei állatokat látott maga körül. Gyorsan becsukta a lélek tükrét. Biztos meghaltam és ez a mennyország – gondolta magában.

– Kinyitotta a leselkedőjét – visított az éberen figyelő vadmalac.

– Na, akkor hátha lesz még belőle valami – dörmögte a medve – próbáljuk meg felültetni.

Az összesereglett állatok együttes erővel felemelték Tónit és a nagy kőhöz támasztották. A holló hozott egy kis vizet a csőrében és a fejére csurgatta. Ettől egyből jobban érezte magát, kinyitotta a szemét és megmozdította a végtagjait. Körbejáratta a tekintetét. Mindenfajta állatot látott maga körül, akik izgatottak tanakodtak.

– Hogy lehet, hogy értem a szavaitokat – kérdezte a galamblelkületű exzsivány.

– Minden ember ismeri az állatnyelvet, csak nem tud róla – szólalt meg a bagoly. Valószínű, hogy a fejedet ért ütés miatt jött elő ez a képességed.

– Hogy érzed magad kétlábú – kérdezte a medve.

– Gyenge vagyok – válaszolta Tóni.

– Így elpusztulsz, ha jön a vacogtató. Tudod mit? Elviszlek a barlangomba, majd ott jól megerősödsz.

A medve a hátára vette Tónit és cipelte a barlangja felé, közben mesélt magáról. Kiderült, hogy magányos él, mert fiatal bocs korában, az anyja állandóan babusgatta, és emiatt nem szereti a nőstényeket. A barlang jó tágas volt, bőven jutott hely mindkettőjüknek. A medvének be nem állt a szája, hiába a sok éves egyedüllét előhúzza a gondolatokat. Tóni, ahogy jobban körülnézett, a barlang egyik sarkában rengeteg élelmiszert látott felhalmozva. A medve, ahogy észrevette a sóvárgó tekintetet, azonnal megszólalt:

– Nyugodtan egyél bátran, amit csak akarsz, van bőven mindenből. Tudod én nemsokára téli álomra vonulok, de medveanya megtanított, hogy spájzoljak be télire, mert ha esetleg mégis néha felriadnák, legyen mit habzsolni.

Tóni, miután felerősödött elment a holmijáért, a téli tartalékáért és végleg a medvéhez költözött. Megtanította a bundást, tüzet rakni, és a szegényes kis holmijából előkerült könyvekből álomba mesélte, jó öreg macipajtását. Időnként látogatója is volt a barlangnak, betévedt egy-egy, a farkasordító elől menekülő állat és ilyenkor nagyokat beszélgettek a régi szép időkről. A jó társaságban a hideg gyorsan átadta a helyét a tavasz varázsának. A medve csak kétszer ébredt fel a tél során, jól teletömte a bendőjét és visszaaludt. A tavasz közeledtét megérezve jókedvűen ébredt, megnyújtóztatta a tagjait és azonnal kirohant a barlangból magába szívni a napocska sugarait és hancúrozni a réten. Tóni mindenütt a nyomába loholt és szerette volna magához ölelni az egész világot.

Ekkor a sarkon befordult Gazsi a mamájával, az összes homokozó készletével és az elmaradhatatlan lábbal tologatós motorjával. Soma felpattant a padról és eléje szaladt. A két jó barát „férfiasan” összeölelkezett és a homokozó felé vették az útjukat. Józsi tata visszabújt az újságja mögé. Amikor legközelebb ellenőrzésként kilesett az újság mögül, a szokásos homokozás helyett a két férfiú a homokozó szélén ücsörgött és heves gesztikuláció mellett társalogtak. Józsi tata arra gondolt, hogy Soma hátha most adja tovább Tóni zsivány történetét.

Józsi tata meséi III.

A szombat délelőttöt Józsi tata és Soma horgászással töltötték. Persze most sem fogtak semmit, lógó orral kullogtak haza, és már előre hallották a mama és anya csipkelődő megjegyzéseit. A félelmük be is igazolódott, amikor az első üdvözlő mondat így szólt:

– Mi a helyzet kocahorgászok, nagyon lapos a szatyrotok, még szerencse, hogy nem vártunk a „nagy fogásra”, és főztünk ebédet! – így a mama.

Valamit mormogtak válaszként, aztán mentek kezet mosni, mert különben nem kapnak a lányok csodálatos konyharemekeiből.  Soma a kiadós ebéd után elvonult aludni, elfárasztotta a délelőtti kaland. Józsi tata is visszavonult kedvenc fotelébe és olvasásnak álcázva szunyókált egy jó nagyot. Öreg délután volt, amikor felébredt, úgy gondolta benéz az unokájához. Úgy tűnt Soma még húzza a lóbőrt, de amikor kifelé osont volna a szobából, Soma megszólalt:

– Már ébren vagyok, csak pihentetem a szemeimet! Tudod miről álmodtam?

– Na mesélj, kicsim.

– Tudod a múltkori mesédről, az egeresről, meg a dongósról. Mit gondolsz az óta meggyógyult a Dongó Balázs?

– Egész biztos, azóta újra együtt kocsmáznak Pörc bátyóval.

– Papi, volna kedved most is mesélni, amíg igazából fel nem ébredek?

Persze, hogy volt, és odahúzta a széket Soma ágya mellé, majd egy kis gondolkodás után hozzákezdett:

Egy törpehörcsög feljegyzései:

Emlékszem, egy nagyon szeles napon születtem, öt testvéremmel együtt. A szél onnan eredt, hogy a ketrecünk, amelyben laktunk az ablak alatt volt, és gyakran szellőztettek a gazdáink, mert az ő orruknak kellemetlen volt a szagunk. A ketrecben elég nagy volt a zsúfoltság, már három generáció lakta és sok volt az összetűzés.  Állandó harcban álltunk az életerőt biztosító tejtartók megszerzéséért, hiába nehéz gyerekkorom volt. Szerencsére mi hörcsögök, gyorsan növünk, és hamar leszünk felnőttek. Egy szép nap a gazda berakott bennünket egy papírdobozba és egy sötét, zötyögős utazás következett. Már éppen sikerült volna kirágnom magam - mert nagy volt bennem a szabadságvágy -, amikor megérkeztünk új helyünkre. Egy nagyobb méretű ketrecotthonba kerültünk, amiben még nagyobb volt a tömegnyomor. Próbáltam félrevonulni a többiektől és érdeklődve néztem körül a rácson keresztül. Volt itt minden fajta állat: papagáj, halak, kismajom, sőt még egy félelmetes kígyó is. Időnként benyúlt egy nagy kéz és kiemelt valakit közülünk. Soha többé nem láttuk.

Egyik nap a sarokban ücsörögtem és a reggeli mosakodással foglalatoskodtam, amikor a rácson bekukucskált egy nőnemű emberpalánta és gügyörészett valamit. Nagy bátran még az ujját is bedugta a rácson, mondhatom piszok szerencséje volt, hogy jókedvemben talált és nem tekintettem a felségterületem megsértésének ezt a kis akcióját. Jött a nagy kéz és átemelt egy komfortos, egyszemélyes lakosztályba, és máris imbolyoghattam új otthonom felé. Miközben kapaszkodtam a rácsba, hogy utol ne érjen a tengeri betegség, körül néztem a saját, külön bejáratú lakásomban. Ez volt a hörcsögparadicsom. Volt benne egy kis házikó, egy etetőtál, a rácsra felszerelt víznyerő forrás, egy nagyszerű mókuskerék, a sarokban egy alkalmatosság, amire később jöttem rá, hogy egy budi, valamint a hörcsögök nagy kedvence egy tekervényes, kesze-kusza cső. Reszketve vártam, hogy végre megállapodjon a ketrecem, és birtokba vehessem ezt a nagyszerű létesítményt. Ahogy ez megtörtént, izgatottan szaladgáltam egyik helyről a másikra, egyszerűen nem tudtam betelni ezzel a sok újdonsággal. Ekkor vettem észre, hogy az új gazdik körbeülték a ketrecemet és érdekes, fülemnek szokatlan hangokat hallattak. A kis csipisz nőneműn kívül, volt ott egy nagyobb nőnemű, ő lett a későbbi konyhafőnököm, tőle kaptam a kaját, és volt még egy szőrös képű hímnemű is, aki a legszimpatikusabb volt közülük. Kiszúrtam, hogy a ketrec tetején vagy egy hely, amit időnként kinyitnak, és akkor jönnek a jó dolgok: a kajástál feltöltése és a friss forgács megérkezése. Ez utóbbi nagyon fontos egy magamfajta hörcsög életében. Imádok benne turkálni, játszani, hancúrozni.

A varázs elmúlt, jöttek a szürke hétköznapok. Etetés, új forgács, mókuskerék, csőben bujkálás, etetés, új forgács, mókuskerék, csőben bujkálás, etetés…

Időközben rájöttek, hogy éjszakai állat révén a fő tevékenységeimet éjszaka végzem, amikor ők az igazak álmát alusszák. Nappal mikor érdekes lehetnék, akkor viszont én húzódom be a vackomba, és hatalmasat szunyálok a puha forgács biztonságot nyújtó védelmében. Egyre kevesebbet találkoztam a gazdiékkal ami egy kicsit szomorúvá tett. A szőrösarcúval összefutottunk hajnalonként, bárgyú képpel bámult befelé és dörmögő hangon mindig mesélt valamit. Néha kivett a ketrecből és engedett szabadon futkározni, nagyon hálás voltam neki érte. Egyik nap a kisgazdám nagy boldogan hozott nekem valami meglepetést, bár ne tette volna. Egy hörcsöggömb volt, amiről még az előző helyemen az öreg hörcsögök meséltek. A dolog következőképp működött: beraktak a gömb belsejébe, és rám csukták a kijáratot. Én azonnal menekülőre vettem volna a figurát, de ekkor a gömb elindult és egyre sebesebben gurult, nekiütődve minden tereptárgynak, amely koppanás aztán megint csak nem esett valami jól. Leizzadtam, halálosan fáradtan és riadtam kerültem ki a gömbből. A nőneműek visongtak a látványtól, a szőrös képű, úgy láttam inkább sajnált. Szerintem az ő műve volt, hogy a kínzószerkezet egyszer csak nem került elő többet. A mókuskereket szerettem, bár hasonló volt, de oda önként mentem bele és addig forgattam, amíg kedvem tartotta.

Így teltek hát a mindennapjaim. Sokszor gondoltam arra, hogy jó lenne egy pár, hogy nekem is legyen családom, de mi hörcsögök igazából magányos lelkek vagyunk. Emberi léptékkel két év telt el, hogy ide kerültem a „családomhoz”, amikor egy reggel éreztem, hogy nincs erőm futkározni. Befeküdtem a kedvenc helyemre, a kis házikómba és a finom meleg forgácsra tettem az állam.

– Anya nem mozdul a hörcsög! – kiabált ki a konyhába édesanyjának a kislány.

– Nem baj kicsim, majd veszünk egy másikat! – jött a válasz.

Azt hiszem én nem akarok másikat, olyan unalmas volt, állandóan csak aludt. Ha lesz megint háziállatom olyant szeretnék amelyikkel lehet játszani, és sokáig él. – mondta csendesen inkább csak magának.

Amikor Józsi tata befejezte a mesét, csend telepedett a kis szobára. Egyikük sem szólt semmit, néha van olyan pillanat, amikor nincs helye a szónak.  

Józsi tata meséi II.

Vasárnap reggel azon tanakodott Józsi tata és az unokája Soma, hogy mivel kellene elütni az időt ebédig. Hosszú latolgatás után úgy döntöttek, hogy filléres programként a tujázást választják. A tujázás a papi találmánya volt és abból állt, hogy elmentek villamosozni. Mivel papinak már nem, Somának meg még nem kellett villamosjegy, így kedvükre szórakozhattak. Gyorsan puccba vágták magukat és elindultak a kalandra. A sarkon éppen elcsípték az egyest, felszálltak rá és kedvenc helyükre a hátsó székekre huppantak. Azért szerették ezt a helyet, mert feltérdelve az ülésekre, a nagy panorámaablakon bámulhatták az eltávolodó külső világot, biztathatták az autósokat az előzésre és szurkolhattak a villamos után futóknak. Megtettek két kört az egyessel, majd átszálltak a keresztező hármasra. Szerettek vele utazni, mert ligetes részeken bujkált a fák lombkoronái közt. Soma az orrát az üveghez tapasztva incselkedett a levelek között átkukucskáló napsugárral. Egyszer csak váratlanul megszólalt:
− Tudod papi a múltkor tetszett ám a meséd, az a békás!
− Örülök neki - jött a válasz.
− Mi lenne, ha most is mesélnél? – mondta váratlanul.
− Lehet róla szó – mondta Józsi tata és már a mese fonalán gondolkodott. Elhelyezkedtek egymás mellett, Soma átkarolta azt a nagy, szőrös, biztonságot nyújtó mancsot és odabujt az öreghez.
− Szereted az egereket?
− Igen főleg a Jerryt, tudod, amelyik mindig kibabrál azzal a Tom macskával.
− Na, ezt még én is ismerem, azok már az anyád gyerekkorában is kergették egymást – mosolyodott el. De az én mesém, most egy egércsaládról fog szólni.      

Egérmese: 
Egérpapa felvette a hátizsákját, mert beszerző körútra indult. A körülötte szaladgáló egércsemeték, kérve kérték, hogy hadd mehessenek vele. De nem lehetett, mert ez igen veszélyes vállalkozás volt. Először át kellett jutni a Frici macska által ellenőrzött veszélyzónán, majd átcsusszanni a kamraajtó rése alatt. Ekkor át kell jutni a csapdazónán:
1. a hagyományos farokra csapódón ,
2. a kupolás, befelé hívogató, de kifelé nem engedő tüskésen,
3. a legújabb változaton, a félelmetes egérragacson. Majd a kis kétlábú által otthagyott felhúzható műegéren, végül ki kell bírni, hogy a kalandor egér ne majszoljon bele a féléve leejtett romlott sajtba. Ha ez megvolt, akkor körül kell kémlelni, hogy nincs-e a környéken a szomszédba nemrég beköltözött egércsalád legnagyobb tagja a Pufi. Vele nem volt jó ujjat húzni, mert gyorsan eljárt a mellső lába, állítólag egy külvárosi patkányhoz jár edzésre. Ha tiszta volt a levegő, akkor gyorsan futás a hűtőszekrény hátsó felén lévő egérlifthez, majd bevásárlás a hűtő polcain, és ugyanezen a veszélyes úton vissza. Egérmama aggódva nézett a társa után, amikor becsukódott az ajtó élete párja mögött. Nekiállt az ebédfőzésnek. Valahogy ma csintalanabb volt a tizenkét kölyök a szokásosnál. Kinézett az ablakon, sajnos odakint esett az eső, így nem tudta kiküldeni a gyerekeket játszani. Szerencsére mentő ötlete támadt:
− Menjetek föl Pörc nagybátyátokhoz, biztos mesél nektek valamit! El is dübörgött a gyereksereg, hirtelen csend lett a házban. Egérmama tette tovább a dolgát, főzés közben, berakta a szennyest a mosógépbe és vasalni kezdett. Pörc bátyó fenn lakott a padláson. Teljesen biztonságos, macskamentes részen lehetett feljutni hozzá. A csapat megállt az ajtó előtt és füleltek. Bentről a tv hangja szűrődött ki, óvatosan kinyitották az ajtót és beosontak. A nagybátyó a kedvenc hintaszékében ücsörgött és szunyókált. Körbevették, és háromra hatalmas visongásba törtek ki. Szegény úgy megijedt, hogy majdnem kiesett a görbetalpúból. Kikapcsolta a tv-t, hogy ne rongálják a gyerekek a szemüket, majd megszólalt:
− Mi járatban apró népség?
− Mesélj nekünk valamit – mondták kórusban és köré telepedtek.
− És mit szeretnétek hallani?
− A kutyásat – kiabálták egymást túlharsogva.
− Már megint – adta meg magát, és belekezdett a történetbe:
Tudjátok mikor fiatal voltam, nagyon gyorsnak és ügyesnek tartottam magam. Nem volt az a macska, aki túljárt volna az eszemen. Már sportot űztem a macskabosszantásból, jó páran közülük inkább önként elhagyták a házat, minthogy csúfot űzzek belőlük. Ha éppen nem volt macska a háznál, akkor a lassú kétlábúval szórakoztam egy kicsit. Halálra nevettem magam, ahogy a nőstény egyedek visítottak, a kanok meg seprűvel rohangáltak utánam. Egyszer, ahogy kikandikáltam a bejárati ajtónkon, úgy nézett ki, hogy sehol, senki. Kimerészkedtem hát, amikor honnan-honnan nem, elém került egy hatalmas orr. Felnéztem, az orrhoz egy kutya tartozott. Megnyugodtam, mert a kutyák nem valami gyorsak és különben sem érdeklődnek irántunk. Lazán kicseleztem és mentem a dolgomra. De egyszer csak már megint az utamat állta és szimatolgatni kezdett. Egyre jobban idegesített. Belegyorsítottam, de nem tudtam lerázni. Minden trükköm bedobtam, de ezt a kutyát nem lehetett átvágni. Végső elkeseredettségemben halottnak tetettem magam és félszemmel figyeltem a reakcióját. Leheveredett elém és merően nézett. Amikor úgy éreztem, hogy lankad a figyelme és lassan lecsukódnak a szemei, elinaltam, de utolért és azzal a böhöm nagy mancsával rátrapperolt a bal hátsó lábamra, azóta is sántítok rá. Úgyhogy ti se nézzétek le az ellenfeleteket, nem lehet tudni, hogy kiben, mi lakozik, hátha ő is egy macskalelkületű kutya.
Megcsörrent a telefon, odasántikált és felvette. Amikor befejezte a beszélgetést, azt mondta a törpéknek:
− Anyátok volt, kész az ebéd menjetek enni, de előtte még hallgassátok meg, hogy járt Dongó Balázs barátom. Ahogy nektárszerző körútján éppen tolatott ki az egyik virágból, nem vette észre, hogy a kétlábú éppen permetez. Hiába tartotta vissza a lélegzetét egy nagy adagot beszippantott a szerből. Azóta össze-vissza beszél, olyanokat mond, hogy az előző életében ember volt. Ekkora butaságot! Nem tudom rendbe jön-e valaha. Nagyon hiányoznak a jó kis beszélgetős sörözgetések a Csizmás Kandúrban. Az utolsó szavak már a folyósón érték a gyereksereget. Pörc bátyó visszaült a hintaszékébe és bekapcsolta a tv-t, lassan visszabóbiskolt.

A villamos most kanyarodott a házuk irányába. Leszálltak és elindultak a reménybeli, finom vasárnapi ebéd felé.
− Papi, ugye te is szoktál permetezni?
 − Igen kicsim!
− Neked nem árt, úgy, mint a Dongó Balázsnak?
− De igen, mindenkire veszélyes, de én szoktam egy maszkot tenni az arcomra, így védekezek.
− Értem. Dongó Balázsnak nem volt ilyenje?
− Lehet, hogy otthon felejtette.
− Ezentúl, légy szíves sokkal jobban vigyázz a bogarakra, megígéred!
− Megígérem.

Józsi tata meséi

Józsi tata már nagyon várta a hétvégét. A szürke, egyhangú hétköznapok után végre megint együtt lehet az egy szem unokájával, Somával. Amióta a lányát elhagyta az a „szívtelen gazember”, lelki vigaszt keresve, sűrűn töltötte a csonka család a hétvégeket náluk itt lent vidéken, a nyugalom völgyében. Hogy miért alakultak így a dolgok, nem az ő tiszte volt megítélni, ehhez a nők jobban értenek. Amíg az asszonynépség egymás vállán kisírta bánatát, addig ő megpróbált jó nagyapa és belevaló apapótló is lenni egy személyben. Nagyon jól megértették egymást Somával, mindketten láthatóan élvezték a közös együttléteket. Eljártak horgászni, voltak bábszínházban, játszótéren, focimeccsen. Ma is jó mozgalmas napjuk volt, estére jól kifárasztották egymást. Miután mindenki leáztatta magáról a rárakódott odanemvalót, Soma elbúcsúzott és az anyjával elvonult aludni. Józsi tata leült a tv elé és azonnal lecsukódott a szeme. Ekkor valaki megérintette a vállát.

−Nem alszom, csak a szememet pihentetem. - riadt fel. A lánya állt előtte, mesekönyvvel a hóna alatt.

−Apuka, Te vagy a kedvezményezett, Soma szeretné, ha az esti mesét ma te olvasnád fel neki. - és megmutatta, hogy melyik fejezetnél tartanak.

Soma üdvrivalgással fogadta a nagypapit. Amíg befészkelődött az ágyába, Józsi tata feltette az olvasószemüvegét és beleolvasott a kiszemelt mesébe: valami Walt Disney mesefilm könyvváltozata volt, harsány színekkel, rövid tőmondatokkal.

−Szegény gyerekek. – dünnyögte az orra alá. Becsukta a könyvet, levette a szemüvegét, hátradőlt, behunyta a szemét és mesélni kezdett:

Brenya Bálint története:

Brenya Bálint a béka, kedvenc franciaágyán heverészett. Mellső lábai a feje alatt a gólyamintás párnáján, hátsó lábai egymást keresztezve az összehajtott békaemberes takaróján nyugodott . Azon gondolkodott, mivel kellene elütni ezt a szép nyár eleji napot. Első gondolata az volt, hogy elmegy a haverokkal az öreg gólya nénit bosszantani. Ez nagyon kellemes és teljesen veszélytelen szórakozás volt, mert Sári gólya már nagyon sok nyarat megélt, a mozdulatai lelassultak és már rosszul is látott. Mivel hiúságból nem hordta a szemüvegét, könnyű volt kitérni a tétova csőrcsattogtatás elöl. A vásott békakölykök nagyon jól értettek a gólyabosszantáshoz, szegény Sárát egyre betegebbé tette a sikertelenség.  Bálint úgy hallotta, hogy Sára pszichológushoz járt, aki végül beutalta egy természetvédelmi menhelyre, ahol a kamrájában tárolt békakonzervekért cserébe, élete végéig gondoskodnak róla. Így hát ez a program ugrott. Tovább elmélkedett, mit kellene csinálni. Talán lemehetne a tópartra és beszállhatna a „ki tud több szúnyogot elkapni egy óra alatt” versenybe. Ezzel az volt a baj, hogy azt a piszok Kvarty Sanyit képtelenség volt legyőzni. Gyors volt, mint a villám és akkora feneketlen bendője volt, hogy elnyelt akár egy szekérnyi szúnyogpecsenyét is. Mindenki esélytelen volt vele szemben, ezért a verseny teljes érdektelenségbe fulladt.

Ekkor eszébe jutott a régi kedvence, amit már olyan régen nem csinált. Felpattant az ágyról és bemelegítő mozdulatokba kezdett. Megpezsdült a vére, mert ez egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás. Kiugrált a házából és a város felé vette az útját. Az országút fényes aszfaltcsíkjához érkezett. Nagy levegőt vett, koncentrált és a megfelelő pillanatban, hatalmas ugrásokkal a túlsó oldalon termett. Most egész jól sikerült, mert csak egy autó kényszerült vészfékezésre és csak három autó csúszott egymásba. Lazábbra vette a tempót és az első játszótér felé ugrált. Jól számított, a kellemes idő hatására kiözönlöttek az óvodáskorúak.  Sajnos egy kicsit elbambult, nem vette észre, hogy két fiú kiszúrta magának. Hatalmas üldözés lett az eredménye. Az utolsó pillanatban egy ügyes oldalra vetődéssel sikerült megmenekülnie. Amikor túljutott a sokkon, kipihegte a fáradalmakat és ivott a szökőkútból.  Ezután már sokkal körültekintőbben körbenézett. A homokozó szélén látta meg őt. Szőke, göndör hajú, angyalarcú kislány volt. Belemerülten homok sütiket készített. Óvatosan közelítette meg. Mikor odaért próbált a legelőnyösebb oldaláról mutatkozni és mosolygott mellé. A kislány egy ideig tudomást sem vett róla. Ekkor felmerészkedett az egyik homokkuglóf tetejére és próbálta felhívni magára a figyelmet: két lábra állt és az unokaöccsétől tanult csípőmozdulatokkal lassú táncba kezdett. Már vagy tíz perce tartott a produkciója, amikor a kislány végre észrevette. Ez volt a fordulópont, ekkor derült ki, hogyan folytatódik a történet. Ugyanis ilyenkor dőlt el, hogy a két változat közül melyik következik be:

1. Az alany hatalmas visításba tör ki, a szüléjéhez rohan. Ebben az esetben nagyon gyorsan el kell tűnni a helyszínről.

2. Az alany nem fél a békától és ebben az esetben bekövetkezhet az, amiért érdemes egy békának megszületnie.

Szerencsére az emberismerete most sem csalta meg, a kiszemelt a második kategóriába tartozott. Odatotyogott hozzá és óvatosan a kezébe vette, majd felemelte. Forgatta a fejét és a béka szemébe nézett. És ekkor megtörtént! Csücsörített a kicsiny szájával és megcsókolta őt.

Majd letette a földre és elé guggolt. Várt. A kis királylány egy ideig még reménykedett, aztán hirtelen felpattant és mérgesen elfutott:

Rossz béka! - kiabált magából kikelve.

Pedig ha akkor visszafordul egy pillanatra, látta volna, ahogy a békából egy délceg kis királyfi válik, majd újra béka lesz.

Csend telepedett a szobára, Józsi tata odament Soma ágyához. A kisfiú szeme már csukva volt, egy leheletnyi jóéjt puszit nyomott a homlokára. Halkan osont ki az ajtón, amikor Soma szavai utolérték:

−Nagypapi a kislányok között tényleg vannak királykisasszonyok?

−Igen kicsim, csak sokan nem tudnak róla.