Ez a vasárnap az eddigiektől eltérően indult. Nagyinak
sikerült rábeszélni Somát, hogy konyhatündérkedjen mellette. Soma kapott egy
kötényt és nagy élvezettel vetette bele magát a sütidagasztásba. Öt perc sem
telt bele, és már a feje búbja is lisztes volt. Józsi tata és a lánya
elhatározták, hogy körülnéznek a városban és vásárolgatnak.
A kocsi motorja lassan duruzsolt. Józsi tata törte meg a
csendet:
– Olyan régen beszéltünk már, mi van veletek? – jött a
típuskérdés.
– Semmi különös, zajlik az életünk a megszokott mederben. –
jött a típusválasz.
Újra csend lett mindenki a saját gondolataiba mélyedt. Így
ment ez egy darabig, amikor megfordult a szerep:
– Képzeld, mi az unokád új találmánya: ELEFÁNTOT akar
otthonra háziállatnak. Eddig alig bírtam ellenállni a nyaggatásának, hogy neki
is kell valamilyen rágcsáló, háziállatnak, mert már majdnem mindenkinek van a
csoportban. Tegnap mikor mentem érte azzal fogadott, hogy már nem kell neki
ilyesmi, hanem egy elefántot szeretne. Nem tudtam kideríteni, honnan szedett
ilyen badarságot, végül kibökte: utána nézett, hogy az elefánt sokáig él, ezért
neki az kell. Mondtam neki, hogy: „De fiam, ha az elefánt ide költözik, mi hol
fogunk lakni, a garázsban?” Erre az volt a válasz, hogy oldjam meg, de neki
akkor is elefánt kell. Ebben maradtunk. Annyit sikerült elérnem, hogy nem kell
mindjárt nagy, megfelel egy gyerekelefánt is. Most mit szólsz ehhez?
– Kis ember, nagy álmokkal, majd elmúlik. – mondta Józsi
tata, és elmosolyodott a bajsza alatt. A vásárlás kellemesen telt, elszaladt
vele a délelőtt. Amikor hazaértek, már a kapu előtt mindenféle illat csalogatta
az éhező vándort. Soma eléjük szaladt és azonnal mesélni kezdte az élményeit, a
háttérben a nagyi büszkén mosolygott. Az újdonságok felsorolása miatt, majdnem
elfelejtette a szokásos kérdését, de aztán csak sorra került:
– Mit hoztatok nekem vásárfiát?!
Egy kis csomag került elő a táska aljáról, Soma izgatottan
bontogatta, majd mikor meglátta a tartalmát, boldogan felkiáltott:
– Egy elefánt! Szeretem a nagy fülűeket!
Az ebéd ma különösen nagyszerűre sikeredett, de ilyen kiskukta
mellett ez nem is olyan meglepő. Ebéd után Soma gyorsan lefeküdt, mert Józsi
tata megígérte, hogy majd kimennek a játszótérre. Így is történt, összeszedték
a homokozó felszerelést, és a nagy dömpert, valamint a kisfocit, és elindultak
a két sarokra lévő játszótérre. Mintha éjszaka lenne, most olyan kihalt volt a
mindig nyüzsgő játszóbirodalom. Soma kelletlenül nekiállt homokozni, de társ
nélkül gyorsan beleunt és letelepedet Józsi tata mellé a padra. Józsi tata összehajtotta
az újságot, amit eddig olvasott és próbálta jobb kedvre deríteni a szomorkodót:
– Tudod mit, amíg megjön a Gazsi haverod, addig mesélek
neked valamit!
– Jól van. – és közelebb húzódott.
– Hallottál-e már a zsiványokról?
– Nem, kik azok?
– Azok, útonállók!
– Állnak az úton és néznek?
– Nem egészen, ezek olyan emberek, akik hirtelen előugranak
és elveszik a másik ember pénzét.
– Akkor ezek, gonosz rablók, ugye papi!
– Igen. – na végre sínen vagyunk gondolta Józsi tata, és
belekezdett a történetébe:
A galamblelkületű zsivány
története:
Tóni a zsivány egy ködös hajnalon összeszedte szegényes kis
holmiját és otthagyta a zsiványtanyát. Előző este egyik társától megtudta,
hogyan került ide, ebbe a rablóbandába. A szüleivel utazott, amikor megtámadták
őket. Az apja és az anyja nem élte túl, de őt, mint kis csecsemőt magukhoz vették
és felnevelték. Kitanították ugyan a zsiványkodás fortélyaira, de igazán nem
lett soha jó útonálló belőle.
Ahogy elnyelte a sűrű erdő, magában egy kicsit bánta, hogy
nem úgy tett, mint Kukorica Jancsi mikor elhagyta a rablók tanyáját. Neki volt
annyi bátorsága, hogy rágyújtsa a tanyát a gazemberekre, most ő is bosszút
álhatott volna. De benne legbelül, minden porcikája ellenezte, hogy elvegye egy
másik élőlény életét, teljesen mindegy, hogy az jó vagy rossz szándékú.
Céltalanul bolyongott az erdőben és a hogyan továbbról
gondolkodott. A városba nem akart menni, mert ott idegenül érezte volna magát a
sok ember között, meg igazán nem értett semmihez sem, csak a zsiványkodáshoz.
Úgy döntött az erdőben marad, majd csak lesz valahogy. Kora ősz volt, az erdő
ilyenkor bőkezű a lakóival. Szerencsére jól ismerte a rejtekadó gyümölcseit,
gombáit, így csillapíthatta az éhségét. Egy több százéves tölgyfa kiszáradt
odvában talált menedéket, és mivel lassan kopogtatott a tél, egy csomó élelmet
beraktározott magának. Egyik reggel a patakpart felé vette az útját, hogy
megmosakodjon és friss ivóvízhez jusson. Figyelmetlensége miatt azonban
megbotlott egy kiálló sziklában és elvágódott. Az esés szerencsétlenre
sikeredet, beütötte a fejét. Elhomályosodott előtte minden, mozdulni sem bírt.
Így feküdt már egy jó ideje, amikor egyszer csak hangokat hallott:
– Na, ennek annyi, láttam mekkorát esett.
– Én ezt ismerem, ő engedett ki a csapdából. – szólalt meg
egy vékonyabb hang.
Nagy nehezen kinyitotta a szemét, először csak körvonalakat
látott, de a kép egyre élesedett. Ahogy körbenézett, erdei állatokat látott
maga körül. Gyorsan becsukta a lélek tükrét. Biztos meghaltam és ez a
mennyország – gondolta magában.
– Kinyitotta a leselkedőjét – visított az éberen figyelő
vadmalac.
– Na, akkor hátha lesz még belőle valami – dörmögte a medve
– próbáljuk meg felültetni.
Az összesereglett állatok együttes erővel felemelték Tónit és
a nagy kőhöz támasztották. A holló hozott egy kis vizet a csőrében és a fejére
csurgatta. Ettől egyből jobban érezte magát, kinyitotta a szemét és
megmozdította a végtagjait. Körbejáratta a tekintetét. Mindenfajta állatot
látott maga körül, akik izgatottak tanakodtak.
– Hogy lehet, hogy értem a szavaitokat – kérdezte a
galamblelkületű exzsivány.
– Minden ember ismeri az állatnyelvet, csak nem tud róla –
szólalt meg a bagoly. Valószínű, hogy a fejedet ért ütés miatt jött elő ez a
képességed.
– Hogy érzed magad kétlábú – kérdezte a medve.
– Gyenge vagyok – válaszolta Tóni.
– Így elpusztulsz, ha jön a vacogtató. Tudod mit? Elviszlek
a barlangomba, majd ott jól megerősödsz.
A medve a hátára vette Tónit és cipelte a barlangja felé,
közben mesélt magáról. Kiderült, hogy magányos él, mert fiatal bocs korában, az
anyja állandóan babusgatta, és emiatt nem szereti a nőstényeket. A barlang jó
tágas volt, bőven jutott hely mindkettőjüknek. A medvének be nem állt a szája,
hiába a sok éves egyedüllét előhúzza a gondolatokat. Tóni, ahogy jobban
körülnézett, a barlang egyik sarkában rengeteg élelmiszert látott felhalmozva.
A medve, ahogy észrevette a sóvárgó tekintetet, azonnal megszólalt:
– Nyugodtan egyél bátran, amit csak akarsz, van bőven
mindenből. Tudod én nemsokára téli álomra vonulok, de medveanya megtanított,
hogy spájzoljak be télire, mert ha esetleg mégis néha felriadnák, legyen mit
habzsolni.
Tóni, miután felerősödött elment a holmijáért, a téli
tartalékáért és végleg a medvéhez költözött. Megtanította a bundást, tüzet
rakni, és a szegényes kis holmijából előkerült könyvekből álomba mesélte, jó
öreg macipajtását. Időnként látogatója is volt a barlangnak, betévedt egy-egy,
a farkasordító elől menekülő állat és ilyenkor nagyokat beszélgettek a régi
szép időkről. A jó társaságban a hideg gyorsan átadta a helyét a tavasz
varázsának. A medve csak kétszer ébredt fel a tél során, jól teletömte a
bendőjét és visszaaludt. A tavasz közeledtét megérezve jókedvűen ébredt,
megnyújtóztatta a tagjait és azonnal kirohant a barlangból magába szívni a
napocska sugarait és hancúrozni a réten. Tóni mindenütt a nyomába loholt és
szerette volna magához ölelni az egész világot.
Ekkor a sarkon befordult Gazsi a mamájával, az összes
homokozó készletével és az elmaradhatatlan lábbal tologatós motorjával. Soma
felpattant a padról és eléje szaladt. A két jó barát „férfiasan”
összeölelkezett és a homokozó felé vették az útjukat. Józsi tata visszabújt az
újságja mögé. Amikor legközelebb ellenőrzésként kilesett az újság mögül, a
szokásos homokozás helyett a két férfiú a homokozó szélén ücsörgött és heves
gesztikuláció mellett társalogtak. Józsi tata arra gondolt, hogy Soma hátha
most adja tovább Tóni zsivány történetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése