Lábak

A férfi úgy határozott, hogy sétál egyet a hirtelen jött jó időben. Végre kimozdulhatott a lakás fogságából, beolajozhatta berozsdásodott végtagjait. Talán egy kicsit hosszabbra sikerült a kis kirándulás mint gondolta, kezdett fáradni. Körülnézett, örömmel felfedezett a sétányon egy padot. De még mielőtt leült volna meglátott egy fagylaltost. Megvette az idény első hűsítő kedvencét. Szerette ezt a helyet, mert itt lehetett kapni, tölcsér helyett egy műanyag pohárkát és a hozzá való evezőlapátszerű kis kanálkát a gombócokhoz. A kemény ostya elrágicsálását, fogai állapota miatt már nem merte bevállalni. Leült hát a megszerzett ínyencséggel és előrehajolva, igazi kulináris élvezőként, lassan lapátolni kezdte az édességet.

Eleinte csak a szájában szétomlóra figyelt, de mikor a folyamat már mechanikussá vált átfókuszált a sétány kövezetére. Az előredőlt pozíciójából csak az előtte elhaladó emberek lábait látta. Elhatározta, hogy csak a lábakat figyeli, és nem nézi meg, hogy kihez tartoznak. Az első megfigyelt, sportcipős, farmeros láb volt. Gyorsan lépett be a látószögbe, fiatalosan, puhán lépkedve mozgott. Abból, ahogyan a Földet érintette a lába arra lehetett következtetni, hogy balettozik vagy tornász. Volt a mozgásában valami légiesség, kecsesség. Még el sem hagyta a zónát, amikor az ellenkező irányból, hatalmas, csónakszerű cipővel rendelkező, csőnadrágos láb rontotta el az összképet. Hallhatóan csattogva tette le a nagytalpakat, valószínű, hogy sürgősen meg kellene látogatnia az ortopédiát, gágogó lúdtalpai miatt. Még a távolból hallatszottak Mr. Bigfood földrengésszerű súlyos léptei, amikor körömcipő koppanásai közeledtek. A piros lábbelikhez, nagyon formás láb tartozott. Először érzett ingert arra, hogy tekintetét felemelve megnézze a további részleteket is, de hű maradt az ígéretéhez és nem tágította a látóterét, bár biztos, hogy megért volna egy misét. Hiszen ennyi részletből is nyilvánvaló volt a többi tartozék milyensége. Elgondolkozott, hogy mennyire lehet egy ilyen tűsarkúba nyomorított lábnak kényelmes a járás. Beleborzongott, és örült, hogy férfinak született. Sportos öltözködése eredményeként, laza, kényelmes lábravalói voltak. Ahogy elhaltak a körömcipők koppanásai, egy kis szünet következett, majd hirtelen, mintha a semmiből került volna elő, puha vászoncipő lépett a térbe. A cipő folytatásaként fehér bokazokni következett és felette igazi kontrasztként, éjfekete, izmos néger lábak. Pumapuhaságú léptekkel jött és távozott. A férfi közben azon tűnődött, hogy vajon látszik-e ha a négereknek szőrös a lábuk? Arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy igen, de csak ha megöregszenek.

Egy babakocsi gördült a látótérbe. Lassan rángatózott jobbra-balra. Nemsokára fény derült a titokra, hogy miért: egy frissjárós baba küzdött a járművel. Még biztonságot adott neki, hogy valamibe kapaszkodhatott, de már járóképes volt. Szorosan mögötte anya lábai követték. Néha, a segítségnyújtó, terelgető kezek belógtak a képbe, besegítve a helyes irány tartását, és az esetleges orra esés kivédését. Még folyt a nehéz munkával járó tologatás, amikor villanásszerűen két gyerekláb futott át a képen. Vidám, bohókás cipő és zokni gazdájának láthatóan sürgős dolguk akadt, vagy csak boldogok, és gondtalanok voltak a szikrázó napsütésben.

Egy járóbot megjelenése állította meg az időt. A hozzá tartozó széttaposott cipők, a fekete harisnyába bújtatott visszeres lábak csigalassúsággal vánszorogtak át a képkivágáson.

Talán más is a kellemes sétát választotta, vagy csak beállt a gyalogos csúcsforgalom, de egyre több láb tolakodott a képbe.

Volt itt minden: turcsi-orrú cipőbe bujtatott fiatal fiú lábai.

Andalgó szerelmespár egymáshoz illő, összesimulós, léptei.

Kifogástalan tisztaságú, élrevasalt nadrágos határozott áthaladásán keresztül, a szutykos, szandálos lábig, széles volt a paletta.

Egy idő után újra ritkult a lábak egymásutánisága. Valamikor jobb időket látott szakadozott cipő és gazdája csoszogott be a képbe. Meghatározhatatlan színű, madzaggal megkötött, gyűrött nadrág tartozott a lábakhoz. Már majdnem kiért a látóhatár szélére, amikor megfordult, és bizonytalan léptekkel a férfi felé közeledett, majd megállt. Toporgott, láthatóan zavarba volt. A férfi belenézett a fagylaltkehelybe, de már nem volt benne semmi. Tekintetét felemelte és a toprongyos alakot vette szemügyre. Szakállas, ápolatlan férfi állt előtte, ijedt tekintettel. Valamit motyogott, de nem értette. Gondolta, hogy pénzt kér tőle, ezért felállt és kikotorászott a zsebéből egy kis aprót. Odaadta, majd megfordult és elindult hazafelé. Ekkor az alak alig észrevehetően megérintette, és amikor megfordult a kezébe nyomott egy gyűrött papírdarabot. Nem akarta elfogadni, de ahogy belenézett azokba a tiszta szemekbe, nem tudott ellenállni. Első gondolatával szemetest keresett, hogy gyorsan megszabaduljon terhétől, de aztán mégiscsak elolvasta, mi is áll azon a papíron. Egy vers volt:

  Értékes Attila

Hajnali álom

kócos még a hajnali álom
alacsonyan állva tűz a nap
a betonon mered egy nedves lábnyom
kutyám, gyere, visszafogadtalak

fák, ti tényleg koszosak vagytok
rajtatok kajtat a hangyanép
a Holdon tán még üresek a hantok
akad egy bájos kis földmaradék

a nagy munkában megizzadok
fel-felsóhajt a borús lélek
léptem nyomán kihunynak a csillagok
s barázdát von arcomra az élet

fősorok, sorsok, nap nap után
mindig csak ugyanaz az álom
hangom kérlelőre változik furán
tán én sem ilyen életre vágyom

éhes szempár rongyosan kémlel
tűnés, vagy bottal rátok csapok!
kutyámnak is kéne a meleg étel
na ezért nem adok, nem adhatok

A férfi hazafelé a gondolataiba mélyedt. Úgy érezte, hogy adott, de kapott is valamit.

A játszótér

A panelrengeteg szívében, fáktól övezve bújt meg a kicsiny játszótér. Az óriás tízemeletesek között a napsugár utat talált a boldog gyermekmosolyok szigete felé, megcsiklandozva az ébredező, ásítozó játékok még szendergő szemeit. Mosolyogva üdvözölték egymást.

–Ma szép napunk lesz! – jegyezte meg a mérleghinta – majd gyorsan elhallgatott, mert megjött az első látogató. Ő volt az, aki soha nem maradt el, legyen akármilyen az idő. Egy fiatal lány volt, aki még munka előtt futott egyet a fittségéért. Lassú tempóban végigszlalomozott közöttük, majd elnyelte őt a betonváros. A hinta tetején lévő kis fahuszár utána nézett és magában megjegyezte:

–Vajon miért hiszik az emberek, hogy ebben az orrfacsaró benzingőzben olyan egészséges a futkározás?

Időközben már mindenki felébredt, csak a bal szélső hinta szunyókált még egy kicsit. Tegnap este ő volt fent legtovább, mert egy reménytelen szerelmes fiú nyikorgatta szomorúan a láncait. Szerette volna felvidítani, de nem sikerült. Már holdas éjszaka volt, amikor otthagyta őt még egy utolsót lökve rajta, majd elment a reménytelenség felé. Még lengett egy kicsit és lassan álomba szenderült. De most hirtelen felébredt, mert egy kisfiú közeledett. Ledobta táskáját a padra és belehuppant, majd nagy lendülettel hintázni kezdett, miközben tekintetét le nem vette a szemközti lépcsőház bejáratáról. Türelme nem volt hiábavaló, mert nemsokára megjelent egy kislány, egyenesen felé indult. Saját táskáját a másik mellé dobva a szomszéd hintába ült és átvette a már lengő hinta ritmusát. Lábukat lóbálva, szó nélkül, kipirult arccal hajtották a bimbózó szerelem hintóját. A meghitt percek azonban gyorsan véget értek, mert hívta őket az okosságok háza. A kisfiú felkapta a két táskát és elviharzottak.

A park büfése érkezett. Kinyitott, és kirakta a kerti asztalokat a napernyőkkel, és a fehér székekkel. A büfé másik oldalához egy ketrecbe zárt, aszfaltos kosárlabdapálya simult. Szokásos időben megjelent „Colos”, a hóna alatt egy kosárlabdával. Megpróbálkozott néhány hárompontossal, majd ő is az iskola felé vette az útját. A környező utcák megteltek dolguk után siető emberekkel. A játékok egyre izgatottabbak lettek, mert nemsokára fogadhatják kis látogatóikat. Mint mindig most is Lajoska volt az első. Nagyapja felügyelete alatt közelítettek, teljes menetfelszerelésben. A fél játszótérnek elég kiegészítőket hoztak magukkal. Hiába, hosszú a délelőtt. Azért szerettek korán érkezni, mert ilyenkor, még az övék volt a teljes játékbirodalom. Lajoska egyik játéktól a másikig rohangált, nyomában a lelkes nagypapival. Az öregek bevállalták Lajoskát, hogy könnyebb legyen a szülőknek. Reggel beadják őt a nagyiékhoz és munka után érte mennek.

Ahogy a Nap magasabbra emelkedik, sorra szállingóznak a kismamák a játszótér irányába. Ismerősök köszöntik egymást, kis csoportokat alkotva beindul a forgatag. Fél szemüket a csimotán tartva kicserélik az aktuális sorozatokról a véleményüket. Önfeledt gyermekzsivaj tölti meg a teret. A játékok boldogok, hogy örömet szerezhetnek, mindenkinek jut gyerektárs. A homokozó, büszkén mutatja az új várait a többieknek. A csúszda, elvakítja a fényesre csiszolt lejtőjével a szembe lévő majomutánzó mászókázókat. A körbeforgó, szédítő sebességgel teszi színes csíkká a környező világot. A nagyok hintája izgatottam meséli, hogy magassági rekordot döntött. A mérleghintát, most két újragyerek anyuka bitorolja, körülöttük tapsoló gyereksereggel. A mászóvár roskadásig tele aprósággal, folyik az „enyém a vár, tied a lekvár”. Közben, lassan beszivárog a gumibugyis részleg. Ők azok, akik csak ismerkednek a játszótér légkörével, messziről figyelik a hullámzó gyerekseregletet. A játékok találgatják, és fogadásokat kötnek, hogy melyikük lesz majd a játszótér ördögfiókája.

Most egy pillanatra megáll az idő. Feltűnik a bejárati kiskapunál Elemér. Ő egy súlyosan sérült, fogyatékos, tizenéves fiú. Kerekes járókeretét maga előtt tolva érkezik. Látszik rajta, hogy a lépések egymásutánisága is nehezére esik. Arca kifejezéstelen, tekintete távolba révedő. Édesanyja támogatja, vigyázza, óvja lépteit. A tér közepére érnek. Elemér remegő kézzel elengedi a biztonságot-adót, miközben anyja hátulról átöleli. Együtt lépkedve indulnak el az éppen szabad „billegős korong” játék felé. Amikor odaérnek, az anyuka látható nehézségek árán felemeli, a nála fél fejjel magasabb gyereket a játékszerre, majd amikor már látja, hogy biztonságosan fogódzkodik, ő maga is fellép rá. Elemér riadtan kapaszkodik a szerbe, majd amikor az megmozdul alatta, elmosolyodik. Teljesen megváltoznak az arcvonásai, a koncentrációtól kinyújtja a nyelvét, és a szemeibe beköltözik az élet. A mozdulatok lassúak és óvatoskodók, körülöttük feleakkora gyerkőcök száguldoznak. A jelenet olyan, mint egy film, ahol az emberek gyorsítva, iszonyatos sebességgel rohannak, miközben főszereplőnk csigalassúsággal vonszolja magát. A folyamat a mérleghintánál megismétlődik. Az anyukának nagy nehezen sikerül leültetni a fiút a hinta egyik felére, míg ő a másikon foglal helyet. Ahogy a hinta megmozdul, Elemér újra elfelejti addigi nyomorúságát, és földöntúli boldogság ül ki az arcára. A kis öröm nem tart sokáig, újra visszatér a görcsös félelem. Az anyuka már ismeri a jeleket. Nehézkesen felállnak, Elemér visszakapja a számára biztonságot nyújtó kiskocsiját, majd elindulnak hazafelé. A Nap, aki felülről látott mindent, megfigyelte a környezet reakcióját. Akik ismerték már a fiút, semmin nem csodálkoztak. Akik először látták ledöbbentek, vagy zavartan félrefordították a tekintetüket. A játékok, óvó szemekkel figyelték Elemér minden lépését, ha nem lennének helyhez kötve, odaugrottak volna, hogy segítséget nyújtsanak. De azt is tudták már jól, hogy az anya annyira ismeri fiának minden gondolatát és mozdulatait, hogy egy harmadik személy csak teher lenne számukra. Aki egyszer látta őket, soha nem felejti el azt az átszellemült anyai szeretetet és gondoskodást, amellyel körbeölelte gyermekét. A Nap, ahogy követte a távolodókat, gyorsan maga elé húzott egy felhőt, hogy elbújjon egy kis időre.

A „délelőtti műszak” lassan lejárt, a gyereksereg korgó gyomorral hazafelé indult. De a tér nemsokára megtelt hazafelé igyekvő kisiskolással, beindult a délutáni „nagyüzem”. A játékok ezt az időszakot szerették a legjobban, ilyenkor egyikük sem maradt munka nélkül.

Kicsit később megjelentek a délutáni alvásból felébredők, a leckén már túl lévők. A kosárlabda pályán is békésen megfértek a nagykamaszok palánkvirtuózai és a focizni ugyan nem tudó, de szerető, labdakergetők siserahada. Jó meleg nap lévén a büfés is elégedetten dörzsölhette a tenyerét.

Ahogy esteledett ritkult a játszótér fogalma. A törpék hazatértek egy alapos csutakolásra. Ilyenkor merészkednek be a nagyobb iskolások egy kis nosztalgiázásra, felidézve a boldog, önfeledt kisgyerekkorukat. Esetlen, hosszú végtagokkal ügyetlenkednek a játékszereken, egymáson nagyot vihogva. Azután minden elcsendesedik, a játékok kifújják magukat. Fáradtan, egymás szavába vágva mesélik a nap eseményeit.

–Az ilyen napokért érdemes élni. – mondja fáradtan a hinta tetején a paprikajancsi, aki még mindig szédeleg egy kicsit az egész napos ringatózástól. Sorra hajtják fejüket álomra a játékok. A bal szélső hinta egy ideig még várja a reménytelen szerelmes fiút, aztán ő is elbóbiskol. –Talán már nem is reménytelen az a szerelem. – nyugtatja magát és végleges, mély álomba merül.   

Pláza

Most is korán kelt, mint mindig. A csípős hajnalban a vásárcsarnok felé vette az útját. Itt mindig akadt valami alkalmi munka, szívesen segített a zöldségeseknek behordani az árut. Cserébe, meghívták egy reggelire és némi aprót csúsztattak a zsebébe. Ma Dezső bával támasztották a pultot egy kocsikeréknyi lángos és egy forró citromos tea társaságában. Miután Teca mamát meghordták friss zöldséggel és beindult a napi hangos portékakínálat, ide vonultak megvitatni a világ dolgait. Szerette ezt az állandó forgatagot és zsongást, ahol ismerősként üdvözölték egymást az eladók, és a vevők. Reggeli után továbbállt és őgyelgett a délelőtti bágyadt napsütésben. Most is, mint mindig a Plázánál kötött ki. Belépett. A két ajtó között a sarokban ott állt a hajléktalan. Most is reménytelenül próbálta magába fogadni és éjszakára eltartalékolni a meleget. Ahogy benyitott a belső ajtón, ismerősként fogadták sorban az üzletek: Casada, Swarowski, Tamaris, Saxoo, Daires, Intimissimi, Marionnaud. Mirror… mintha egy másik országban bolyongott volna. Ekkor jött a kedvence az Amnesia. Ez egy felsőruházati bolt volt, úgy tűnik, ide felejteni járnak az emberek, vagy esetleg az árai olyan magasak, hogy jobb gyorsan nem emlékezni rá?

Minden boltba benézett. Mindenhonnan csillogás, kínos rend és unott arcú eladók néztek vissza rá. Nem érzett vágyat, hogy valamelyikbe is belépjen, feszélyezte a benti légkör, nem az ő világa volt. Néha eljátszott a gondolattal, hogy odatapasztja az arcát az üvegfalra és grimaszokat vágva felrázza az akváriumban élőket, de most is csak továbbsétált. Felment a mozgólépcsőn a felső szintre és elfoglalta kedvenc helyét. Ez egy kör alakú galéria volt a Pláza mértani közepén. A korlátnak támaszkodva teljesen észrevétlenül, figyelni lehetett az alsó szinten nyüzsgőket. Sorra tűntek fel a hely jellegzetes figurái:

A lógósok:

Fiatalok, akiknek ezen a hétköznapi délelőttön talán az iskolapadot kellene koptatniuk. Van belőlük csoportos és magányos változat. Most egy lány jön be a képbe, leül a padra, előveszi a telefonját. A készülék kijelzője akkora, mint a két tenyere, láthatóan legutolsó modell. Fontos sms-eket bonyolít, időnként körbenéz, talán ismerőst remélve. Mellette egy fiú a laptopja monitorát bámulja üveges szemekkel. Tudomást sem vesznek egymásról, pedig innen messziről összeillő párnak látszanak. A lány lassan feláll, vállára veszi súlyos szütyőjét és elandalog.  Három fiú közeledik. Harsányak és modortalanok. Rutinosan bevágják a táskájukat a csomagmegőrzőbe és a mozi felé veszi az útjukat. 

Biztonsági őrök:

Lassú léptekkel időnként áthaladnak a téren. Földöntúli magabiztosság árad belőlük, különösen a női változatokból. Soha nem bírja ki mosoly nélkül, ha megpillant egy egyenruhába bújtatott, komoly arcot magára erőltető őr nénit. Mindig egy jelenet jut az eszébe, amelyben egy százharminc kilós betörő éppen pakolja ki az üzletet, és akkor megjelenik a negyven kilós őrhölgy és határozott mozdulattal össze-vissza bilincseli a galád bűnözőt.

Babakocsis kismamák:

Bármely pillanatban megjelenhetnek, attól függően mikor ért véget az otthoni etetés-büfizés. Felbukkannak a tömegben futurisztikus babakocsijukkal, összekötve a sétáltatást egy kis plázázással. Időnként megnyugtatják bömbiző csemetéjüket, leülnek a padra, teáztatják a kicsit, vagy éppen sorstársaikkal egyeztetik a legújabb bébi táp receptjeiket. Soha nem sietnek, mindenre felkészülve gurítják babaerődjüket.

A héják:

A Plázák legjellegzetesebb figurái. Villogó szemekkel figyelik a potenciális áldozatot. Mindenütt ott vannak. Ott ülnek a padokon, ott állnak a sorban, utaznak a mozgólépcsőn, ülnek a presszók szélső székein. Gyorsak, ügyesek és észrevétlenek. Csak akkor szembesülsz a létükkel, ha nem találod a pénztálcádat, a telefonodat, de akkor már késő.

Plázacicák:

Miattuk van ennek az egész rendszernek létjogosultsága- Különös ismertetőjelük, hogy a minimális létszám legalább két fő. Általában barátnői minőségben jönnek shoppingolni. Tökéletes kinézetűek, a köröm kifestésétől kezdve, a frizurán át, a divatos elegancián túl, az utolsó kiegészítőkig. Csacsogva libbennek be az üzletekbe, és egyre több kis csomagocskát magukra aggatva távoznak onnan.  

A takarító:

Mindent tudó járművét maga után vonszoló takarítónő érkezik. Mozdulatain látszik, hogy még hosszú a munkaidő. A lényeg, hogy mindig mozgásban legyen. Most előveszi sepregetőjét és a padon ücsörgők lábai mellett láthatatlan szemetet söpör, majd visszamegy a lapátért.  Kínosan lassú mozdulattal, valamit a lapátra kotor és eltünteti a tartalmát a mindenevő szemetesében. Visszarakja a szerszámokat a járgányra és szemétportyára indul. A padok kört formálnak, magukba fogadva egy nagy bokros növényt. Takarítónk már tudja, hogy a levelek közt mindig talál bedugdosott szemetet. Most sem kellett csalódnia. Szerzeményét bedobja a feneketlen bendőjűbe és továbbáll, új, reménybeli szemetek felé.

Üldögélők:

A pihenésre szánt padok gyakran váltogatják vendégeiket. De vannak olyanok is, akik semmibe révedő tekintettel fél napokat is elücsörögnek rajtuk. Jó lenne belelátni a fejekbe, ki miért választja az idő elmúlatásának ezt a módját. Talán a magány, talán csak hogy történjek körülöttük valami mozgás, vagy esetleg itt még mindig jobb, mint bárhol máshol, vagy csak várják a megváltó véget?  Kortalan, arctalan emberek ők, meghatározhatatlan gondolatokkal.

Lassan véget ér a nap. A szomorú szemű eladók lehúzták a rácsokat, egy napra véget ért a csillogás, bezártak a divatmajomházak. Kifelé menet odaintett a hajléktalannak, aki még kihasználta a zárás előtti utolsó pillanatokat. Ahogy hazafelé ballagott, betért az utolsó boltba, amit a tulajdonos „Sarki bót” –nak nevezett el, és vett egy fél kiló kenyeret. Hazáig csak úgy magába elcsipkedte az „életkét” –ahogy nagyanyja nevezte valamikor.

Megállt az otthona előtt és elhúzta mágneskártyáját. Az ajtó kinyílt, beengedte gazdáját. Belépett a gardróbba, levetette szegényes ruháit és belebújt egy köntösbe. Ahogy közeledett a nappali felé, a ház életre kelt: bekapcsolódott a falnagyságú tv, felgyulladt a hangulatlámpa fénye. Felült a bárpultnál egy székre és engedett magának egy korsó Heineken-t. Leült a tv elé, valami huszadrangú sztárocska nyérvákolt.   Ekkor kellemes női komputerhang szólította meg:

−Kész a fürdő!

Ledobta a köntöst, beült a kádba. Simogató pezsgés ölelte körül. Becsukta a szemét és átadta magát az élvezetnek. Fürdés után már nem volt semmihez kedve, elterült a hatalmas franciaágyon.

−Lepihenek – mondta halkan.

A ház elcsendesedett.

Mielőtt elaludt volna, eszébe jutott még valami:

−Komputer, milyen nap van ma?

−Február 13.

−Isten éltessen vén bolond, ma voltál 59 éves… – mondta, csak úgy magának.

Fülöp-szigeti rabok tánca Michael Jackson zenére

A Fülöp-szigeti börtönben újfajta testgyakorlatot vezettek be. A raboknak az együtt táncolást kell gyakorolniuk. Úgy tűnik ez a nevelési módszer elnyerte az itteni foglyok szimpátiáját, élvezettel és átéléssel csinálják.

Alagút

A férfi egyedül utazott hazafelé az autóban. Most nem kapcsolta be a rádiót, mint szokta, jobban esett a motor halk, egyenletes duruzsolása. A tovaröppenő életén gondolkodott: már majdnem ötvenkilenc éves volt, túl egy viharos házasságon, amelynek voltak szépségei, hullámvölgyei, buktatói. Olyan régen véget ért már, és ennyi év után már csak a szép emlékek bukkannak elő, milyen érdekes is az emberi elme, becsapja tulajdonosát. Eszébe jutott három felnőtt fia, akiket a sors igen csak megtépázott, hiába apa nélkül nőttek fel. Ahogy tudta segítette őket, de csak nem volt velük a hétköznapjaikban. Azért tartották a kapcsolatot, de ma már nagyon ritkán hívják telefonon, pedig néha nagyon jól esne hallani róluk. Igaz, hogy már egy másik életet él, távol tőlük. Mostani társa, egy lánnyal ajándékozta meg, ekkor ő már ötvenkét éves volt. Vajon mennyi van még a közös életükből?
Ahogy így csapongtak gondolatai, elnézett egy autópálya lejárót. Nem baj majd az új úton megyek tovább, legalább kipróbálom, nyugtatta meg magát, majd újra gondolataiba mélyedt. Az új úton jól haladt, még egy kicsit örült is, hogy a véletlen erre irányította. Egy kicsit felvidult és úgy döntött, hogy bekapcsolja a rádiót, amikor meglátta. Előtte az utat egy alagút nyelte el. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de már kisgyerek korában is félt az alagutaktól. Tisztán emlékezett egy iskolai kirándulásra, ahol vonattal utaztak. Ahogy lenni szokott hatalmas rohangálás, viháncolás volt a kocsikban, amikor megszólalt az egyik tanárnő:
– Gyerekek üljetek le mert egy alagút következik!
Mindenki nagy izgalommal várta az alagutat. De ő csak egyre nagyobb szorongást érzett, leizzadt, émelygett, egyre rosszabbul érezte magát, teljesen elsápadt és alig várta, hogy túl legyen rajta.
Most is összeszorult a gyomra ahogy elnyelte az alagút. Egy pillanatra elvesztette a látását, ahogy a világosat felváltotta a sötét, a szívdobbanásai az agyában lüktettek, kiszáradt a szája. Az alagút fényei ritmikusan villantak fel az autó szélvédőjén. Önkéntelenül is gyorsított, legyek túl rajta, legyek túl rajta visszhangozták a falak. Aztán hirtelen véget ért, kiért az alagútból. Nagy levegőt vett, megkönnyebbült, oldódott a görcs. Most már tényleg bekapcsolta a rádiót és hazáig a zene jótékony hatása helyreállította a belső békéjét.
*
1952 szeptemberében, a városivá lett ifjúasszony meglátogatta szüleit a tanyán. Utolsó hónapban volt, nagyon várta már a csodát, de még nem jött el az ideje. Gyönyörű szép verőfényes nap volt, a kora ősz ajándékaként. Mama az öreg diófa alatti nagy-asztalra terítette a vacsorát. Szerették itt elkölteni az étkezést, közvetlen volt a természettel a kapcsolat, valami visszatérhetetlen varázsa volt azoknak a madárcsicsergős, tehénbőgéses, lónyerítéses vacsoráknak.
Sokáig elbeszélgettek a világ dolgairól, lassan besötétedett, a csillagok kinyitották szemeiket. Szép lassan összeszedelődzködtek és bementek a házba. Az ablakon keresztül a petróleumlámpa imbolygó fénye világította meg az udvart, majd szép lassan a ház álomba szenderült.
De alig telt el egy órácska amikor a tisztaszoba felől kiabálás hallatszott:
– Édesanyám megindult!
Hirtelen felbolydult a kis ház, mindenki sürgött-forgott. Papa befogott a lovaskocsiba és elindult a falu távoli fényei felé a bábaasszonyért. Amikor megérkeztek, már nagyon nagyok voltak a fájdalmak, a kiszűrődő hangokból következtetett erre a leendő nagyapa. Bement az istállóba, mintha fontos dolga lenne, férfiember ilyenkor csak útban van. Azon gondolkodott, hogy az ég adhatna már végre egy fiú unokát is, mert eddig csak lányok jöttek sorban. Amikor kiment, hogy friss vizet merjen az állatoknak, kirohant a felesége is egy kis vízért. Nem mert semmit kérdezni, pedig a mama ijedt tekintete sokat sejtetett. Vallásos ember volt, így nem tehetett mást csak imádkozott. Fel-alá járkált az udvaron és az Úrhoz fohászkodott. Már lassan hajnalodott, amikor a távolból felhangzott a kendergyár munkába hívó szava. És ekkor egy vékonyka hang felsírt, majd egyre erőteljesebben kiáltotta a világba, hogy megérkeztem! Felpattant az ajtó, a kirohant a mama és hátba vágta a papát:
– Fiúunokád van vén lókötő!
Lassan bandukoltak a lovak a falu felé a kora reggeli párás időben. Egy ideig csendben ültek a bakon amikor végül a bábaasszony szólalt meg először:
– Sok gyerek látta már a kezem között a napvilágot, de ez volt életem legnehezebbike. Én már egy lyukas garast sem adtam volna kicsiny életéért. Nem akarom részletezni, de a nyakára tekeredett a ködökzsinyor, már teljesen elkékült. Azt hittem már vége, de ez a gyerek élni akart.
Látta, hogy a szavai szíven ütik az öreget, ezért próbálta oldani a feszültséget:
– Lássa milyen buta vagyok, meg sem kérdeztem, hogy mi lesz a kicsi neve! Maga tudja?
– Mi lenne, hát Öcsi, ennyi jány után!

A becsöngetős

Egy nyári este úgy hét óra körül csengettek. Dohogva, hogy ki a fene lehet az így estefelé kicsoszogtam, de akkora már nem állt senki a kapuban. Másnap a történet megismétlődött. Harmadnap a szokott időben már vártam a csengetést, és gyorsan kikukkantottam az ablakon. Távolodóban egy bicajos kis bozontos srácot láttam. Tehát valaki sportot űz abból, hogy becsönget és elpucol. Mivel kezdtem a dolgot megunni, és barátunk következetes volt az időpont vonatkozásában elkészült az egyes számú becsöngetési kényszer elhárító terv: az ajtó előre kizárva (hogy a megfelelő pillanatban csak fel keljen tépni), a vizes-slag kibiztosítva csak egy másodperc és máris jön a hidegzuhany. A megfelelő időpontban a csapat készenlétben: mama az ajtónál, papa a csövet markolva. A csöngetés a szokott időben – ajtó ki – víz nagy sugárban rohamoz – és ott áll a szomszédasszony csurom vizesen.
– Tudom, hogy egy kicsit későn jöttem, de csak egy kis cukor kellett volna – mondta megszeppenve. (A sztori megemlítése még hónapok múlva is hangos vihogást váltott ki).
Az esetből tanulva, taktikát változtattunk. Először is kifigyeltük, hogy az akció balról indul és jobbra el a távozás hímes mezején. A terep megvizsgálásával kikristályosodott a kettes számú terv: az ún. menekülő jobb oldalon található egy nagy fa, amely kiváló védelmet nyújt egy elbújni szándékozó egyénnek. A szokásos időpont előtt csak el kell foglalni a harcálláspontot és várni. A csöngetés a szokott időben – pucolás – ki a fa mögül – fék – bicaj a gazdájával együtt a porban – az ijedtség összes jele (arctorzulás, szapora légzés, pityergés, és egy vékony kis nedvességcsík a lábszáron). Megsajnáltam az áldozatot és szabadjára engedtem. Mint akit puskából lőttek ki, a bicót hátrahagyva elinalt. Épp csak annyi időm maradt, hogy utánakiáltsak:
- A papád vagy a mamád átveheti a biciklid nálunk!
Másnap délután csengetnek. Kinyitva az ajtót ott áll a kis barátunk, egyedül.
– Mondtam, hogy valamelyik szüléd jöjjön, mert azért szerettem volna velük egy kicsit elbeszélgetni. A kis áldozat csak állt ott zavartan és nem mert szólni egy szót sem.
– Na jól van gyere be nem harapom le a fejed – enyhültem meg
Leültünk a kerti padra és lassan mindketten feloldódtunk. Tulajdonképpen egész okos, jópofa gyerek volt. Ahogy nagyobb biztonságba érezte magát egyre közelebb engedett magához. Kiderült, hogy azért jött egyedül, mert az anyját egyáltalán nem érdekli, hogy merre jár és mit  csinál, az apját pedig már felvették a kocsma leltárkönyvébe mint állandó berendezési tárgyat. Így hát őt tulajdonképpen állandóan az utcán van a többiekkel együtt lógva. A gondja azonban az a többiekkel, hogy mivel sokkal könnyebben és gyorsabban tanul náluk, így irigyek rá. Csak úgy nyerheti el a brancs tiszteletét, ha bizonyos csibészségekbe belemegy. Ilyen volt ez a becsöngetős dolog is. Azzal, hogy ezt meg merte tenni nőtt a szemükben és így beveszik minden feltétel nélkül a játékokba. Pedig ő alapvetően nem olyan, hogy másokat ilyesmivel bosszantson. Arra a kérdésemre, hogy tulajdonképpen mi volna az, ami érdekelné, azt válaszolta, hogy a számítógépek, de nagyon ritkán jut hozzá a suliban és otthon, pedig még esélye sincs, hogy valaha lesz.
– Na gyere, mutatok valamit – csaltam be a lakásba. A számítógépet meglátva láttam a csillogást a szemében. Nekiültünk és elég jól elvoltunk, észre sem vettük, de lassan ránk esteledett. Amikor ráeszmélt, hogy már elég késő van felállt és illedelmesen elbúcsúzott, nem akart tovább zavarni. Kikísértem a kapuig, majd elbúcsúztunk. Mielőtt felszállt volna a kerékpárra még visszafordult és kicsit félve megkérdezte:
- Máskor is eljöhetnék?
– Hát persze – válaszoltam – de ne szaladj el, ha becsöngettél.

Nyuszifül

Boldog ifjúkoromban volt egy barátnőm, aki puha és selymes volt, és ezért a becenévkeresztségben a „nyuszifül” nevet kapta. Nyuszifül szélvészként robbant be az életembe, majd miután mindent letarolt maga körül, hasonló módon továbbviharzott. Ettől függetlenül nálam a szép emlékek polcán található. De a nyuszifül szóhoz tartozik egy történet, amely azonban már a rossz emlékek homályos, pókhálós oldalát erősíti.
Apró gyermekkorom óta vonzódom az állatokhoz. Szegény édesanyámra állandóan a szívbajt hoztam rá, mert állandóan hazacipeltem mindenféle állatot, amit az iskolából hazafelé menet találtam. A családban mindenki tuti befutóra vette, hogy én állatorvos, állatkerti ápoló vagy cirkuszi állatidomár leszek. Így hát mikor megkérdeztek: na kisfiam mi leszel? – én gondolkodás nélkül rávágtam valamelyiket a három közül. A sors mégis úgy hozta, hogy egész más pálya felé tévelyedtem, de az állatok iránti szeretetem természetesen megmaradt. Mindig volt körülöttem valamilyen állat, amelyről gondoskodtam, akivel elbeszélgethettem, akivel megoszthattam a gondjaimat.
Ugyanakkor alapvető természeti adottságom, hogy gyűlölöm az erőszakot és ezáltal az állatok ellen irányuló vadászatot is. Mondhatják nekem, hogy: „a vadászat célja a beteg, gyenge egyedek ritkítása és ezáltal a vadállomány javítása”, ez akkor is sportszerűtlen az állatokkal szemben. Megérteném a „játékot” ha az állat is hasonló kaliberű fegyverrel rendelkezne, és időnként visszalőne.
Barátaim, akik közül többen vadászok voltak, sokat princeltek, hogy én miért nem vadászom, mert az olyan csodálatos, egészséges és izgalmas. Ma sem tudom már, hogyan vettek rá, hogy velük menjek egy hajnali vadászatra: talán a természet szeretete, vagy az hogy megkérdőjelezték a férfiasságomat azáltal, hogy én még nem vadásztam soha. Mindenesetre azon vettem magam észre, hogy ott vagyok közöttük egy gyönyörű ködös, párás hajnalon. A fővadász gyors eligazítást tartott, majd szétszéledt a csapat. Én mint „kocavadász”, külön tapasztalt vadászkísérőt kaptam, nehogy valami bonyodalmat okozzak, na meg persze egy „flintát”. Már ekkor elhatároztam, hogy én ugyan ezzel lőni nem fogok, ha csak nem kerülök életveszélybe és önvédelem céljából nem lesz rá szükségem. Minden egész jól indult: szép volt az idő, jó a levegő, jókat eldumáltunk a vadásztársammal. Néha távolról egy-egy lövés azonban kizökkentett ebből a kellemes állapotból. Azután hirtelen belekerültünk az események sűrűjébe. A hajtók által megzavart állatok felénk vették az irányt, és az én pirospozsgás, parasztbácsi kinézetű társam is igen csak belelendült a lövöldözésbe. A közeli fegyverropogás elillantotta a hajnali varázst. Ráadásul ott kurjongatott a fülembe, hogy lőjek már, lőjek már. Kényszeredetten levettem a vállamról a puskát és beledurrantottam a nagy magyar erdőbe, persze óvatosan, vigyázva nehogy eltaláljak valamit. Ez így ment egy darabig, amikor amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is múlt az állatok rohama és csönd lett körülöttünk. Vadászkomám begyűjtötte a zsákmányát, én pedig reménykedtem, hogy még véletlenül sem találtam el semmit. Egy ideig szótlanul ballagtunk, de a társamban bujkált a kérdés és végül ki is bökte:
- Úgy látom nem maga a Hammerl László olimpiai céllövő!
- Hát nem – hagytam rá (közben arra gondoltam, hogy a seregben én voltam a legjobb lövő, majdnem százszázalékos teljesítménnyel).
Már úgy gondoltam, hogy megúsztam ezt az egész cécót, amikor a hátam mögött ballagó a vállamra tette a kezét.
- Oda nézzen, azt már csak el tudja találni! – mondta és egy bokros részre mutatott. Követtem tekintetemmel a mutatott irányt. Egy kis csenevész bokrocska felett két nyuszifül lengedezett, takarva a fülek gazdáját.
Nem tudom megmagyarázni, hogy milyen ősi vadászösztön munkálkodott bennem, de leemeltem a puskát a vállamról céloztam és lőttem. A két nyuszifül eltűnt a bokor takarásában. Még mindig a vadászösztöntől hajtva odaszaladtam a bokorhoz és széthajtottam. Egy anyanyúl feküdt ott vérző sebbel, lábai még rángatóztak egy kicsit, a melleiből még csöpögött a tej, három megrettent kisnyúl lapult védelmet keresve a meleg szőrgombóchoz. Ekkor ért oda diadalittas vadásztársam, de ez a jelenet még neki is sok volt, elfordította a fejét, hogy ne lássam megváltozott arcvonásait és azt a pici nedvességet a szeme sarkában.
– A francba! – csak ennyit tudott kinyögni.
Tudom, hogy késő, de soha többé nem fogtam fegyvert a kezembe.

Fagyöngy

Már a megismerkedésük is különös volt. A lány a parkban sétált egy őszi hajnalon. Szerette ilyenkor a céltalan bolyongást. Gomolygott a köd, laposak voltak a fények és minden  apró nesz sokszorosára erősödött. Nem gondolt semmire, csak átengedte magát a hajnal varázsának. Ekkor váratlanul, mintha a semmiből bukkant volna elő, megpillantotta a férfit. Egy öreg fa törzsének dőlve ült a földön, kezei az ölében és szemei lezárva. Valami mérhetetlen nyugalom áradt belőle. Nem tudta a szemét levenni róla, mozdulni sem tudott, de igazán nem is akart. Mindig vonzották az idősebb férfiak, ez nála egyfajta apakomplexus volt.
– Már vártam – szólalt meg a férfi váratlanul és lassan kinyitotta a szemét.
A lányt felkészületlenül érte a mondat és csak lassan eszmélt.
– Ne haragudjon, ha bármiben is megzavartam, de hogy értette, azt hogy „már vártam”?
A férfi elmondta neki, hogy azért ül az öreg fa tövében, mert a fától életenergiát kapott, és közben megérezte a lány jelenlétét. Ez a jelenet már egyszer az álmaiban szerepelt és tudta, hogy ez egyszer a valóságban is megtörténik.
A lány leült mellé és hallgatta nyugodt, simogató, lágy szavait. A férfi mesélt az ember és a természet harmóniájáról, és sok olyan dologról, amelyek számára eddig távolinak, misztikusnak tűntek. Egyre többet találkoztak, egyre jobban kezdték érezni egymást. A férfi egyáltalán nem csodálkozott, amikor egy nap a lány megjelent nála összes holmijával, amely elfért egy közepes méretű kézitáskában. Soha nem maradt egy helyen túl sokáig ezért úgy találta jónak, ha csak a legszükségesebbek kísérik el. Úgy látszott, hogy itt mégis megállapodik. Be kellett ismernie, hogy ilyen férfivel még nem találkozott, aki minden téren ilyen magával ragadó volt. Nagyon sokat tanult tőle, legyen az keleti filozófia, főzéstudomány, vagy a szeretet művészete.
Egy kívülálló szemében tökéletesen össze nem illő embereknek tűnhettek, hiszen amíg a férfi maga körül állandó rendet tartó, addig a lány olyan mindent szanaszét hagyó típus volt. A férfi nyugodt, kiegyensúlyozott természetével szemben a lány hirtelen természetű és vad volt. Na és az a bizonyos korkülönbség. Egyszer kiszámolták, pontosan hatezer-négyszázhuszonhat nap előnye volt a férfinek a lánnyal szemben. De ezek mind külsőségek voltak, belül a lelkük mélyén nagyon is egyek voltak. A férfi mellett nem lehetett unatkozni, mindig előállt valamilyen ötlettel, amely felborított minden hagyományt és „normális” emberi gondolkodást.
Egy napon mégis véget ért a varázs, a lányt hajtotta a vére új kalandok felé. Először csak néha-néha elmaradt és mindig kimagyarázta magát. A férfi sohasem értette a nőket, miért hazudnak, ha belevágnak egy új kapcsolatba. A szájuk hazudhat, de a testük sohasem, azonnal észrevenni, ha a test másképp válaszol. Nem volt benn sohasem féltékenység, úgy gondolta, hogy az nagyfokú önzés, birtoklási vágy. Mindenkinek saját joga döntenie érzelmei, ösztönei felett. Az egészben csak a hazugság ténye volt az, ami elszomorította. Ez volt az egyik emberi tulajdonság, amelyet soha nem értett meg. Még, ha kegyes is és a másik fél kíméletét szolgálja, akkor is fájdalmasabb, mint az igazság. Öreg róka volt már és tudta, hogy vége lesz egyszer ennek a fellángolásnak, de mégsem volt rá igazán lelkileg felkészülve. A dolog egy hasonló hajnalon történt, mint a megismerkedésük. A lány és a holmija kiosont, maga mögött hagyva az illatát, gondolatait és álmait. A férfi egy kesernyés mosollyal vette tudomásul, hogy az álomkép elillant.
Hosszú idő telt el, és a lány valami ismeretlen ösztöntől vezérelve újra ott állt az ismerős ház előtt. Újra érezte a nyugalmat, amit csak itt élt át, és örömmel a szívében becsöngetett. Egy fiatal nő nyitott ajtót. Először azt hitte, hogy a férfi új barátnője és már fordult is volna meg, de a nő az a típus volt, aki örül, ha valaki rányitja az ajtót, tökéletesen mindegy, hogy ki az áldozat. Már tuszkolta is befelé és áradt is belőle a szó. A lány nem nagyon figyelt arra, hogy mit mond, csak a férfit szerette volna újra meglátni, ha csak egy pillanatra is. Közben bekeveredtek a szobába, ahol egy marék gyerek száguldozott. És ekkor tűnt fel neki először, hogy itt minden megváltozott: a berendezés, a falak és az álmok. Kezdett egy kicsit odafigyelni, hogy mit is mond a nő. Éppen ott tartott, hogy nemrég vették ezt a házat a férjével és teljesen átalakítottak mindent a saját igényük szerint. Egyedül a konyhát nem festették újra, mert olyan jópofa, és már hívta is a lányt, hogy nézze meg.
– Na látja, ugye mondtam, olyan jó ez a hatalmas kiszáradt fa azokkal az aranyos pomponokkal!
– Fagyöngyök- mondta a lány. És kitől vették a házat? – kérdezte
- Egy fiatalembertől.
– És egy idősebb férfi nem lakott itt?
– Ő meghalt, mi a fiától vásároltuk a házat.
– És tudja mi történt vele?
– A fia csak annyit mondott, hogy már nem akart élni.
Az utolsó mondat már csak foszlányokban jutott el hozzá, csak rohant, rohant minél messzebb innen. Kifulladva leült egy öreg fa tövébe és eszébe jutott a férfinak egy története: egy öreg fa, amely már leélte az ideje nagy részét egy napon úgy határozott, hogy nincs tovább értelme az életének, hiszen a madarak sem raknak rá fészket, az öreg bagoly is kiköltözött az odújából és nagy, hatalmas lombkoronájával elveszi a fényt a fiatal csemeték elöl. Elkezdte hát magát elemészteni. Először csak néhány ágán nem növesztett levelet, majd egyre többön. Kezdtek elszáradni az oldalágai, és lassan töredeztek lefelé. Egyre kopaszabb és szánalomra méltóbb lett. Egy napon azonban egy kis madárka szállott az egyik ágára és egy magot dugott a kérge alá. A mag aztán szépen felcseperedett és lett belőle egy csodálatos, kerek fagyöngy. Mivel a fagyöngy az ő nedveiből táplálkozott újra értelmét látta az életének. Újra növeszteni kezdte a leveleit és gyönyörűbb lett, mint valaha.