Apró gyermekkorom óta vonzódom az állatokhoz. Szegény édesanyámra állandóan a szívbajt hoztam rá, mert állandóan hazacipeltem mindenféle állatot, amit az iskolából hazafelé menet találtam. A családban mindenki tuti befutóra vette, hogy én állatorvos, állatkerti ápoló vagy cirkuszi állatidomár leszek. Így hát mikor megkérdeztek: na kisfiam mi leszel? – én gondolkodás nélkül rávágtam valamelyiket a három közül. A sors mégis úgy hozta, hogy egész más pálya felé tévelyedtem, de az állatok iránti szeretetem természetesen megmaradt. Mindig volt körülöttem valamilyen állat, amelyről gondoskodtam, akivel elbeszélgethettem, akivel megoszthattam a gondjaimat.
Ugyanakkor alapvető természeti adottságom, hogy gyűlölöm az erőszakot és ezáltal az állatok ellen irányuló vadászatot is. Mondhatják nekem, hogy: „a vadászat célja a beteg, gyenge egyedek ritkítása és ezáltal a vadállomány javítása”, ez akkor is sportszerűtlen az állatokkal szemben. Megérteném a „játékot” ha az állat is hasonló kaliberű fegyverrel rendelkezne, és időnként visszalőne.
Barátaim, akik közül többen vadászok voltak, sokat princeltek, hogy én miért nem vadászom, mert az olyan csodálatos, egészséges és izgalmas. Ma sem tudom már, hogyan vettek rá, hogy velük menjek egy hajnali vadászatra: talán a természet szeretete, vagy az hogy megkérdőjelezték a férfiasságomat azáltal, hogy én még nem vadásztam soha. Mindenesetre azon vettem magam észre, hogy ott vagyok közöttük egy gyönyörű ködös, párás hajnalon. A fővadász gyors eligazítást tartott, majd szétszéledt a csapat. Én mint „kocavadász”, külön tapasztalt vadászkísérőt kaptam, nehogy valami bonyodalmat okozzak, na meg persze egy „flintát”. Már ekkor elhatároztam, hogy én ugyan ezzel lőni nem fogok, ha csak nem kerülök életveszélybe és önvédelem céljából nem lesz rá szükségem. Minden egész jól indult: szép volt az idő, jó a levegő, jókat eldumáltunk a vadásztársammal. Néha távolról egy-egy lövés azonban kizökkentett ebből a kellemes állapotból. Azután hirtelen belekerültünk az események sűrűjébe. A hajtók által megzavart állatok felénk vették az irányt, és az én pirospozsgás, parasztbácsi kinézetű társam is igen csak belelendült a lövöldözésbe. A közeli fegyverropogás elillantotta a hajnali varázst. Ráadásul ott kurjongatott a fülembe, hogy lőjek már, lőjek már. Kényszeredetten levettem a vállamról a puskát és beledurrantottam a nagy magyar erdőbe, persze óvatosan, vigyázva nehogy eltaláljak valamit. Ez így ment egy darabig, amikor amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is múlt az állatok rohama és csönd lett körülöttünk. Vadászkomám begyűjtötte a zsákmányát, én pedig reménykedtem, hogy még véletlenül sem találtam el semmit. Egy ideig szótlanul ballagtunk, de a társamban bujkált a kérdés és végül ki is bökte:
- Úgy látom nem maga a Hammerl László olimpiai céllövő!
- Hát nem – hagytam rá (közben arra gondoltam, hogy a seregben én voltam a legjobb lövő, majdnem százszázalékos teljesítménnyel).
Már úgy gondoltam, hogy megúsztam ezt az egész cécót, amikor a hátam mögött ballagó a vállamra tette a kezét.
- Oda nézzen, azt már csak el tudja találni! – mondta és egy bokros részre mutatott. Követtem tekintetemmel a mutatott irányt. Egy kis csenevész bokrocska felett két nyuszifül lengedezett, takarva a fülek gazdáját.
Nem tudom megmagyarázni, hogy milyen ősi vadászösztön munkálkodott bennem, de leemeltem a puskát a vállamról céloztam és lőttem. A két nyuszifül eltűnt a bokor takarásában. Még mindig a vadászösztöntől hajtva odaszaladtam a bokorhoz és széthajtottam. Egy anyanyúl feküdt ott vérző sebbel, lábai még rángatóztak egy kicsit, a melleiből még csöpögött a tej, három megrettent kisnyúl lapult védelmet keresve a meleg szőrgombóchoz. Ekkor ért oda diadalittas vadásztársam, de ez a jelenet még neki is sok volt, elfordította a fejét, hogy ne lássam megváltozott arcvonásait és azt a pici nedvességet a szeme sarkában.
– A francba! – csak ennyit tudott kinyögni.
Tudom, hogy késő, de soha többé nem fogtam fegyvert a kezembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése