Mostanában sokat utazom vonaton, jobban szeretem, mint a buszozást. Valahogy az egész kötetlenebb, szabadabb a tér, nagyobb a mozgáslehetőség, és az ember sokkal többet hall és lát. Ami zavar és tulajdonképpen, ha lehet, sohasem használom az a mozgó tábori budi. Tegyük fel, hogy tél van. Áldozatunk aki a fentnevezett objektum felé tart, ugyebár ezt téli felszerelés hátrahagyásával teszi, és ezáltal már látszik a szándéka, hogy hova is igyekszik. Ekkor már a többi utas együtt érző somolygása kereszttüzében verekszi át magát a helység irányába. Már ez maga megalázó, de a java még el sem kezdődött. Ha szerencséje van, bejut az egy négyzetméternyi helyiségbe és magára zárja az ajtót. Ekkor a külső szurkolótömeg egy piros lámpa felvillanása által megtudja, hogy kezdődik. Még jó, hogy nem jelzi apró kis felvillanások segítségével vagy folyamatos üzemben, hogy kis- vagy nagydolog aktualizálódik. De térjünk csak vissza a mi kis objektumunkba. Szerintem, ha az áldozat nőnemű még könnyebb a megvalósítás folyamata, mert nézzük csak: az irányzómű szabaddá tétele után, – ami azért nem kis ügyességet igényel az állandó, legváratlanabb dobálózás közepette – egyik kézzel tartva a megvalósításra szánt szerkezet felső takaró részét, a megfelelő pillanatban rávetődünk a második részre. Lehet, hogy többször kell próbálkozni, és néha melléülünk, de azért előbb-utóbb csak sikerül. Ekkor mindkét kézzel belekapaszkodunk a szerkentyű szélébe és átvesszük a zakatolás ritmusát. Aki zenei érzék nélkül született, annak sajnos nem ajánlanám a mutatványt, mert ritmusérzék nélkül ez nem fog menni. Ehhez képest a befejező műveletek már felüdülést jelentenek. De nézzük csak most egy férfiember vívódásait. Az első fázis még talán megy, ám ekkor kezdődik a baj: a szerkezet szabaddá tétele és tartása lefoglalja az egyik kezünket, a másik pedig ismert okokból szintén foglalt. Ahhoz, hogy nagyjából beletaláljunk a mozgó célpont közepébe, a fejünk kitámasztását is igénybe kell venni. Hát mit mondjak ez általában nem jön össze, bár az ember nem szeretne disznóólat csinálni maga körül, az bizony „úgy” sikerül. És a tetejébe még, ha az ember belenéz a mélységbe, akkor ott fut alatta az út, mely látvány tériszonyosoknak és részegeknek nem ajánlott.
Férfitársak! Tegyük félre a férfiúi büszkeséget és ebben az esetben, tegyünk kivételt és csináljunk mindent úgy, mint a lányok, higgyétek el könnyebb!
Megsemmisülve és összetörve lépünk ki megkönnyebbülésünk kamrájából, a pici piros égő elszenderedve tájékoztatja a nézősereget, hogy túléltük és megértő sorfaluk közepette visszacsúszunk a helyünkre.
De térjünk csak vissza a vasutas barátainkhoz. Egy olyan állomásról indultam a vonattal, amely tulajdonképpen az indítóállomás volt. Indulás után nem sokkal kalauz széles mosollyal jött be a kupénkba és hajnali szendergésünkből felzavarva bennünket, a következőket mondta:
- Kérem az új felszállók menetjegyét!
Nem értette, hogy miért nézünk úgy rá, mint a birkák, hiszen rajta kívül mindenki új felszálló volt, mert éppen akkor indultunk.
Másik utazásom alkalmával egy napon belül oda-vissza tettem meg az utat így megvettem a jegyet visszafelé is. Hogy ne keverjem össze a két jegyet, a lejártat apró gombóccá gyűrve az első szemétkosár mélyére pöcköltem. Visszafelé a retúrjegyet büszkén mutatva, már éppen el akartam tenni, amikor megkérdezte tőlem a kalauz: – Ugye megvan az idefelé szóló jegy is, mivel azt is ellenőrizni kellene. Égő füllel bólintottam és a kis papírgalacsinra gondoltam, amelyet magam mögött hagytam. Szerencsémre a dolgot tovább nem nagyon forszírozta így nem lettem szabálysértő, de egész úton hazafelé evett a motosz, hogy mi a fenének kellett volna nekem bemutatni azt a jegyet is. Végül is a következő megállapításokra jutottam:
1. Valami nagyon fondorlatos módon feljutottam a célállomásig / gyalog, futva, úszva, repülőn /, hogy a vasút éberségét kijátszva csak visszafelé utazzam vasúttal (sikerült).
2. Az alteregóm vagy az ikertestvérem felutazott a célállomásig én pedig a gyanútlan vasutat átjátszva visszafelé utazom a jeggyel (ez is bejött).
3.Összebeszéltem valakivel, aki csak a célállomásig utazott, hogy vegye meg nekem a retúr-jegyet és így busás haszonra téve szert potyán, utazom visszafelé.
4. Egy notórius return jegyűzért keresnek, aki most az ellenőrzés felületessége miatt még megúszta, de a vasút rajta tartja a szemét.
Azóta természetesen megtartom az összes jegyemet és otthon, dátum szerint lefűzve várom, hogy hátha egyszer becsöngetnek és ellenőrizni fognak.
Egy másik utazásom alkalmával, felszállva a vonatra és kényelmesen elhelyezkedve az átjáróajtón jó nagy betűkkel a következő felirat ötlött a szemembe:
„Robi! Van nálad vazelin? Te kis buzi!”
Alig, hogy túltettem magam az olvasás „örömén” a mellettem lévő négyes ülésre egy anyuka telepedett le a nyolcéves forma kislányával. Mondanom sem kell, hogy a kislány került a felirattal szemben lévő ülésre. A kezdeti virgonckodás után a kislány elkezdett unatkozni és csak idő kérdése volt, hogy mikor fedezi fel a feliratot. Egyszer csak váratlanul megkérdezte a mamáját: – Anyu, mi az a vazelin? / érdekes, hogy a feliratból csak ez volt számára ismeretlen szó /. Az anyuka az elterelő hadműveletet vetette be, egyszerűen elengedte a füle mellett a kérdést és másról kezdett beszélni. De a kislányt nem hagyta nyugodni a kérdés és megismételte a kérdést. Az anyuka be volt kerítve, válaszolnia kellett:
- Nem kell azt neked tudni! – mondta lángvörös arccal – majd hozzátette: – Hozd ide a könyvedet és folytassuk az olvasást.
A kislány elővette a dalmatakutyás hátizsákjából a könyvet és a mama ölébe telepedett most már háttal az ominózus feliratnak. Elindult a felolvasás: Micimackó kalandjait hallhatta a műértő közönség a százholdas pagonyból. Egy állomáson szálltunk le a mamával és a lányával. A kislányon egy jópofa kutyusfejes sapi volt, lobogó nagy fülekkel. Lassan elvegyültek az emberek között, már csak a kislány cserfes csacsogását lehetett hallani: – Tudod anya nekem a malacka a kedvencem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése