Az alkalom:
Élete
kétharmada tökéletes egészségben csordogált. Korház csak akkor látta, ha
látogató volt. Ám ez egy csapásra megváltozott. Minden utolérte: szívinfarktus,
agyvérzés, ájulások. Minden betegségéből szerencsésen kigyógyult. Amikor már
úgy érezte, hogy minden rendben, akkor ütött be a baj: amputálták először a
jobb, majd a bal lábát. Ott volt kiszolgáltatottan egyik napról a másokra.
Szerettei, eleinte nagy odaadással ápolták, de az utóbbi időben észre vette,
hogy egyre terhesseb lesz számukra.
Ő
is egyre jobban úgy érezte, hogy torzóként már nem akar élni. Megtanult
imádkozni, csak azért, hogy az égiek vessenek véget szenvedésének. Úgy tűnt,
hogy imái meghallgatásra leltek, mert egyre rosszabbul lett, majd korházba
került. Annyira legyengült, hogy már mozdulni sem bírt, örökké csak aludt
volna. Ebben az állapotban látogatták meg felnőtt lányai. Mivel nem tudtak vele
kommunikálni leültek a szembe lévő üres ágyra. Hosszú hallgatás után, egyikük
megtörte a csendet:
- Mit
gondolsz, érdemes még felnőtt pelenkát rendelni?
- Szerintem
felesleges, csak a nyakunkon marad…
Aznap éjjel felriadt.
Valami furcsa, de mégis megnyugtató kék színű köd gomolygott fölötte. Ez hát a
vég mondta, és nyugodtan lecsukta szemeit. Azonban másnap, újra ébredt, és egyre jobban lett, végül
kikerült a korházból. Elkezdődtek a szürke hétköznapok.
Volt a családnak egy
közös napja, a vasárnap. Ebéd után, ha az idő engedte, akkor testületileg egy,
nagy sétát tettek. Ilyenkor engem is magukkal vittek, beemeltek egy kerekes
székbe és már mentünk is. Kellemes őszi idő ölelt át. A család valamin
csicserészett, amikor érezrem, hogy a toló kéz egy pillanatra elenged. Ezt az
alkalmat kihasználva elindítottam a széket a lejtőm. Egyre gyorsabban
hajtottam, arcomat egyre jobban simogatta a szél.
Amikorra észrevették szökésemet, már
késő lett, én már láttam az út végét…

.webp)















