Józsi tata meséi VII.

Bár kívülről nem látszott, de élete párja elvesztése után, Józsi tata nem találta helyét a világban. A házassága előtt sokat volt egyedül. Ez akkor nem igazán zavarta, hiszen saját maga választotta a remete életet. Amikor végre kibújt a csigaházából, a sors egyből az útjába sodorta a másik felét. Azonnal fellobbanó, örök szerelem volt. Most újra magányos lett, de ez már egészen más volt, a sors, amit adott most erőszakosan, váratlanul visszavette. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Bár szerencsére nem olyan volt, mint a többi megözvegyült férfi, aki ha magára marad, azonnal meglátszik a környezetén az asszony hiánya. Mindig is rendszerető volt, mert azt vallotta: ha körülöttünk nincs rend, akkor a lelkünket is a káosz uralja. A megnövekedett feladatok egész napját kitöltötték, de csak ritkán tudta kikapcsolni a kavargó gondolatait. A lányáék nagyon jól megérezték az állapotát, mert szinte minden hétvégén eljöttek segíteni a ház és a lelke rendbetételét. Soma életvidámsága mindig felderítette, a lánya pedig valahogy apásabb lett, mint valaha.  A gyermeki lélek nagyit sohasem veszítette el igazán, teljesen úgy viselkedett mintha még most is köztük lenne: megterített neki is az ebédnél, ajándékkal lepte meg az ünnepekkor, elköszönt tőle is, ha aludni tért. Ő volt az, aki kitalálta, hogy menjenek ki a temetőbe, hogy beszámolhasson mi minden történt vele az elmúlt időkben.

Most, hogy megint egy vasárnap délelőtt volt, Józsi tata és Soma a temetőből hazafelé sétáltak ezen a szép őszi napon. Soma feltűnően csendes volt, egykedvűen rugdosta az eléje kerülő rozsdás leveleket. Az öreg megérezte, hogy a kisöreg maga alatt van, ezért próbálta szóval tartani, bár ezek a látogatások őt is mindig felkavarták, hiszen friss volt még a seb. De erőt vett magán és megszólalt:

–Jöhet valami mese, amíg haza nem érünk?

–Persze, tudod, hogy szeretem a meséidet!

Útjuk az állatmenhely mellett vezetett el, amikor Józsi tata belekezdett a meséjébe.

Az öreg kutyák barátja:

Élt a város szélén, takaros kis házában egy vénséges-vén öregember. Csúnya egy teremtménye volt a világnak, ezért kerülték az emberek, a gyerekek féltek tőle és állandóan csúfolták. Így aztán ő is lassan emberkerülő lett. Nagyon szeretett sétálni, de hogy ne találkozzon senkivel, az erdőben barangolt naphosszat. Mindig új területeket járt be. Egyik alkalommal távolról kutyaugatás ütötte meg a fülét. Kíváncsian indult el a hang irányába. Ahogy közeledett egyre több eb csaholása hallatszott. Amikor félrehajtotta az utolsó faágat is az útjából, gyönyörű, virágos rét tárult elé. A mezőn, bekerítve ódivatú ház állt, innen jött a hívó hang. Bátorságot gyűjtött, majd benyitott. Kedves, öreg hölgy fogadta. Kiderült, hogy olyan helyre jutott, ahol kitett, megunt, elárvult kutyák laknak. Saját maga sem ismert önmagára, de beszédbe elegyedett a gazdaasszonnyal, aki elmesélte a hely történetét. Valamikor ő is a városban élt, szintén magányos tengetve a mindennapjait. Egyik nap az utcán utána szegődött egy kóbor kutya. Egészen hazáig kísérte. Hideg metsző szél fújt a keskeny utcában. Miután bement, kilesett az ablakon. A kutya még ott volt, összegömbölyödve dacolt az időjárással. Megsajnálta, beengedte a házába, így kezdődött. De aki egyszer belenéz azokba a hálás szemekbe, többé nem tud ellenállni, egyre több befogadottja lett. A szomszédjai azonban egyre kevésbé viselték el a hangoskodást, így döntenie kellett, vagy megszabadul tőlük, vagy mindenestől költözik. Az utóbbit választotta. Megtalálta ezt a varázslatos helyet, távol mindentől. Ez itt a kutyaparadicsom. Azóta is gyűjti az elárvult kutyákat, bár az utóbbi időben túlvállalta magát. Szerencsére akadnak jó lelkű emberek, akik néha magukhoz vesznek egy-egy árvát.

Elbúcsúzott, és elgondolkozva hazafelé vette az útját. Éjszaka sokat forgolódott az ágyában. Másnap már önkénytelenül vitték a lábai a „kutyás hölgyhöz”,- ahogy magában elnevezte.

–Elvinnék egy kutyát.

–Örülök, jöjjön, válasszon. Zajlott le a rövid párbeszéd közöttük. 

Nézegette a kutyákat, nehéz volt választani. Mielőtt ideért, elhatározta, hogy valami nagyobb testűt fog választani, a kicsit még elvinné valami termetesebb macska. Sokat téblábolt, nem tudott dönteni. Ekkor felfedezett egy távolabbi csoportot.

–Ők miért vannak külön? - kérdezte.

–Ez afféle öregek otthona. Ide kerülnek az idősebb kutyusok, itt élik le az életük hátralévő részét. Őket már nem viszi el senki, a fiatal kiskutyák a népszerűek.

Az öregember még nézelődött egy kicsit, majd visszatért az öregekhez és kiválasztott egy kivénhedt bernáthegyit. A kutya ránézett és mintha már régóta ismernék egymást, a lába mellett sétálva elindult az új lakhelye felé. Gyorsan megtanulták egymás szokásait, elmaradhatatlan barátok lettek. Egy téli estén az öreg a kandalló előtt szunyókált. Halkan pattogott a tűz, amikor hirtelen felriadt. A lábainál a kutya felemelte a fejét és ránézett. Az egyébként csendes, szavát nem hallató társ egy elkeseredetett vonított. Ahogy riadtan a szemébe nézett, látta, ahogy tekintete megüvegesedik, majd a feje lehanyatlik. Soha nem látta ilyen közelről a halált. Odahozta kedvenc takaróját és betakarta. Reggelig virrasztott mellette az eltöltött közös napokra emlékezve. A kert hátsó részébe temette el.

Napokig nem ment sehova, otthon gubbasztott. De egyszer csak megint ott volt a „kutyaparadicsomban”.

–Elment a barátom – mondta halkan.

–Sajnálom, és most mi járatban?

–Elvinnék egy másik öreget – jött a válasz.

A kert végében egymás után emelkedtek az újabb kis sírhalmok.  

Telt az idő. A „kutyás hölgy” szívesen mesélt a látogatóinak egy öregemberről, aki hazavitte és megszépítette a nyugdíjas kutyák utolsó napjait, de egyszer csak nem jött többé. Az erdőben sétálók gyakran mesélik, hogy hallani vélik amint egy öreg apóka, próbálja lecsitítani a viháncoló, boldogan vakkangató kutyáit.

–Papi ez a mese nem sikeredett valami vidámra, de szép volt.

–Ne haragudj kicsim.

Most Soma volt az, aki a kisgyermek érzékenységével megérezte, hogy a nagyapja vigaszra szorul.

–Tudom már mit fog neked hozni a Jézuska, egy kutyát!