Józsi tata meséi VIII.

Józsi tata az ablaknál állt már egy jó ideje, és a függönyön át a puhán aláhulló hópelyheket figyelte. Párja elvesztése óta ez volt az első karácsonya, amelyet magányosan töltött el. Eszébe jutottak a meghitt ünnepek, amelyeket kettesben töltöttek, nyugalomban, békességben és szeretetben. De ma nem akart szomorúságot, hiszen jönnek Somáék, és együtt töltik az ünnepet. Próbálta felvidítani a gondolatait, és az elmúlt napi szerencsétlenkedéseire emlékezett. Most döbbent rá, hogy mennyire nem ért az ajándékvásárláshoz. A Mamának nagyszerű érzéke volt a megfelelő „örömszerző” kiválasztásához, mindig telibe találtak a megérzései. Még Soma karácsonyi meglepetését csak-csak ki tudta választani, mert ügyesen kipuhatolta, hogy Soma most lépett be a „dinókorszakba”, így természetes egy őslényparkra esett a választása. De ott volt még a lánya, akivel kapcsolatban teljesen határozatlan volt. Nekilendült hát az ajándékötlet túrának. A háztartási gép részlegnél kileste mi a legkelendőbb, de ezt elvetette, mivel nem nagyon volt járatos a lánya konyhájában, nem tudta mi lehetne kellemes meglepetés. Reménytelenül őgyelgett a karácsonyi vásár sátrai között és megállapította magában, hogy mennyi mindenre nincs szükségük az embereknek, mégis megveszik. Már kezdte feladni a reményt, amikor az egyik kirakatban meglátott egy szépen becsomagolt kozmetikai mindenfélét tartalmazó díszdobozt. Ezzel nagyot nem tévedhetek, hiszen a nők minden vackot magukra kennek-gondolta-, és bement az üzletbe.  Úgy határozott, hogy megcsillogtatja főzéstudományát is, és nagyszerű szentestei lakomát készített. Még sütit is sütött, a Horváth Rozi szakácsklasszikusból. Már minden készen állt: az ajándékok rejtekhelyre eldugva, szépen megterítve, csak az ünneplők hiányoztak.

Ekkor ismerős autómotor duruzsolása törte meg a kis utca csendjét. Józsi tata a kalapját fejébe csapva, kisietett. Amikor a kocsi megállt már nyitotta is a kiskaput. Soma kiugrott és máris a papi nyakában lógott.

─De jó végre újra, itt nálatok! – kiáltotta örömittasan.

─Én is nagyon örülök kicsim.

─Na, hagyj egy kis helyet nekem a papin, én is szeretném üdvözölni. – szólt közbe az anyja.     

Jó, hogy kijöttél, mert a Te ajándékod nehéz lenne eldugni, íme a család új tagja! – és felnyitotta a csomagtartót. Józsi tata, ahogy közelebb ment egy nagy dobozban, valami vidám mocorgást hallott. Ahogy belenézett, egy kicsi kutya vakkantott rá. Felemelte az apró jószágot, aki viszonzásul azonnal lepisilte.

─Na meg volt a keresztelő! – nevettek mindannyian.

Amíg befelé haladtak a csomagokkal, a lánya elmesélte az ajándék történetét. Amikor a múltkori látogatásunk után hazafelé tartottunk, Soma kibetűzött egy táblát: „KISKUTYÁK INGYEN ELVIHETŐK”. Vissza kellett fordulnom, addig nem hagyott békén. Attól tartottam, hogy vége az otthoni nyugalomnak, amikor tájékoztatott, hogy a kiskutya a papié lesz, hogy ne legyen egyedül. Vigyázz vele, mert az eddigi bűnlajstromán a következők találhatók: két pár cipő, egy lábtörlő, Soma Nyúl úrfija és a fotel egyik sarka.

Ahogy beértek a lánya megjegyezte:

─Még nincs fenyőfád, mindig itt szokott lenni az előszobában?

─De van, csak úgy gondoltam, hogy majd együtt díszítünk.

Ahogy lepakoltak, már izgatottan tolongtak is a kicsiny helységben. Előkerültek a gömbök, a csillagszórók, a gyertyák, és a mézeskalács figurák. Már csak a fenyőfa hiányzott. Ekkor Józsi tata behozott egy dobozt, és kivett belőle egy ezüst műfenyőt. Egy ideig csendben aggatták fel a rávalókat, majd a lánya csak nem bírta tovább és kibökte:

─Apuka, te soha nem szeretted a mű dolgokat, miért döntöttél most mégis úgy, hogy ilyen fenyőt választasz?

─Tudod, az ember változik, néha a praktikusság előre lép.

A szenteste meghittre sikeredett. Az ajándékok bejöttek, a kis ördögfióka szőrgombóc, miután mindent felfedezett új otthonában, a cserépkályha mellé kuporodott és összegömbölyödve elszunyókált. Eljött a lefekvés ideje. A szokásos menetrend szerint, Józsi tata és Soma elindultak a hálószoba felé. Természetesen most az új szerzemények, a dinók is ott akartak aludni, meghallgatva Józsi tata esti meséjét.

Csoda az erdőben:

Az öreg fenyőfa már sok évet megélt az erdőben. A hosszú idő során sok mindent látott és megtapasztalt. Látta, ahogy télen jöttek az emberek, élesfogúikkal derékba törtek fiatal fenyőéleteket. Látta, ahogy vadászkopók védtelen nyulakat és őzeket üldöznek, a vadászok pedig villámló botjaikkal életeket oltanak ki. Majd csend és hó borul a tájra és az erdő fellélegezhet a következő fagyos időkig. Némán tűrt, egészen eddig a pillanatig. Most hírét hozták a fagyos szelek, hogy a hű társáért jönnek a favágók, mert az a „megtiszteltetés” érte, hogy ő lehet a város főterén mindenki karácsonyfája. Évtizedek óta álltak egymás mellett, dacolva a hóval, faggyal, bújtattak vaddisznócsaládot, nyáron, árnyékot adtak az arra tévedő kirándulóknak. És most legyen mindennek vége!?

Amikor megérkeztek a favágók és a nagy autó, amivel majd elszállítják, különös dolog történt. Ahogy el akarta indítani a fűrészt az ítéletvégrehajtó, az öreg fenyő megrázta magát, majd magas, éles hangot adott ki. Olyan erős volt ez a hang, hogy az embereknek be kellett fogniuk a fülüket. Amikor a sivítás elhalkult és az emberek levették a kezüket, s miután kidugult a fülük, hangokat hallottak. Megértették a fák beszédét, és a közelben megbúvó állatok hangjait. Döbbenten álltak és nem tudták, hogy mit tegyenek. Ekkor, az öreg fenyő széttárta ágait és növekedni kezdett, ugyanakkor valami csodálatos fényt kezdett sugározni. Egyre csak növekedett, és növekedett. Eközben a városban egyszerre kihunytak a világosság adók, teljes sötétség borult a tájra. Az erdő felöl, azonban egy hívogató fény és valami meleg érzés vonzotta az embereket. Megbabonázva indultak a fény irányába. Egyre nagyobb körben állták körül az óriási fát, emberek, állatok, madarak, bogarak, és elbűvölve nézték a csodát. A nagyszívűek, meleg teát kínáltak, eleséget hoztak az állatoknak. Ismeretlen emberek szólítottak meg idegeneket, a vadászok elbeszélgettek az állatokkal, a favágók a fák emlékeit hallgatták. A gyerekek a nagy fa körül fogócskáztak, a félénkebbek az anyjuk szoknyáját szorítva, tátott szájjal bámulták a soha nem látottat. Békesség szállt a szívekre, soha nem volt érzések törtek a felszínre. Elillantak a mindennapi gondok, mindenki szépnek látta a körülötte lévőt.

Először a gyerekek pilledtek el. Apuka nyakában bóbiskolva, vagy anya kezében édesen szundikálva, az otthonuk felé vették az útjukat. Majd szép lassan mindenki hazatért. Legtovább az állatok maradtak, de nemsokára, a közelben vackot keresve, ők is álomba szenderültek. Lassan hajnalodott, véget ért a legcsodálatosabb éjszaka. Amikor az utolsó szempár is lecsukódott, az öreg fenyő körülnézett, még egyszer, utoljára. 

Másnap frissen ébredtek az emberek, az állatok és a fák. Volt, aki azon gondolkodott, hogy vajon tényleg jól emlékszik-e, ez valóság volt, vagy csak egy álom. Sokan visszatértek a csoda helyére, de az öreg fenyőt már nem találták ott.

─Ez volt a karácsony esti mesém kicsim, álmodj szépeket.

─Te is papi, jó éjt.

A karácsony gyorsan elmúlt és újra eljött a búcsú pillanata. Józsi tata ott állt az utcán és a távolodó kocsi után integetett. Ahogy bement, az ajándék azonnal felé rohant és megcibálta a papucsát. A minden lében kanál állandóan ott kotnyeleskedett körülötte.

Eltelt néhány nap, amikor megszólalt a telefon, a lánya volt:

─Soma nem hagyott békén, úgyhogy fel kellett, hogy hívjalak. Kérdezteti, hogy van a kutya és, hogy adtál-e már neki nevet?

─A nagyságos úr jól van, és hosszas vajúdás után olyan nevet adtam neki, hogyha kiállnék a kapuba és elkiáltanám magam, hogy jöjjön haza, harminc kutya biztos odarohanna, azt gondolva, hogy őt hívom. 

Buksi lett!