Kislánykoromban így advent idején mindig meglátogattam a nagyiékat. Anyuék felültettek a vonatra, rábízva valamelyik utasra és a nagypapi már várt rám az állomáson. Mindig lovaskocsival várt engem, de legjobban azt szerettem ha már leesett a hó, akkor szánfogattal jött elém és vitt ki a tanyára. Nagypapi pirospozsgás, csendes ember volt, mindig huncutul mosolygott, mint aki tud valamit, de megtartja magának. Valahogy az égiek úgy rendezték, hogy az ilyen embernek a társa egy jó beszélőkével megáldott valaki legyen. Hát az én nagyim ilyen volt. Még csak a tanyabejáratnál tartottunk, de már szaladt elénk és már kiabálta is:
- Lucám, édös lelköm csakhogy itt vagy, végre valakivel kidiskurálhatom magam, ezzel a nagyapáddal nem löhet mit kezdeni, olyan mint a sűthal. És áradt belőle a szó, amíg csak ott voltam náluk, talán még álmában is mondta, Nagyon szerettem hallgatni az ízes beszédét, mindenről eszébe jutott valami vagy valaki. Egyszer, emlékszem, ebédfőzés közben jutott szó a következő történetre:
- Lucám, édös lyányom, tudod-e, hogy a neved, – amit egyébként nagyon szeretök – régön nevezetős vót ám itten nálunk. Merhogy Luca naphó nevezetős dogok járútak. Először is ezön a napon hál istennek nem szabadott varrni, mert akkó bevarrták vóna a tikok tojókáját és nem tójtak vóna egyész évbe. Nem szabadott mönni látogatóba se, mer elvitték onnat a szárnyas jószág hasznát. Ez ellön úgy védeköztek, hogy tikszarral kenték be az érkezők orrát. Attú is tartottak, hogyha asszonylátugató gyün, akko kiszárad a szerszámok nyele, ezért ha nő érközött a házhó, azt a nagyfejszére pisiltették. Lucakor köllött ekezdeni csinyálni a lucaszéköt. Akko még nem vót ám Pragtiger meg mindönféle árúházféle, ahun elöre csinyálva mög löhet kapni mindönt. Feníket. A ház ura mán időben ekezte gyűteni a hozzávaló fákat, mert annak mindön egyes része más fábul kellet, hogy lögyön, mög úgy köllött összeraknyi, hogy szög nem löhetött benne. Minden nap dogozni köllött rajta, hogy pontban karácsony szentestére lögyön kész. Ekko ha elviszöd az éjféli misére és éjfékor ráász, mögláthatod, hogy ki a faluba a boszorkány. Emlékszöm, hogy a szomszédasszony a Teca nénéd csinyáltatott egyet a Józsi tatával. Igön ám, de Józsi tata sűrűbben látogatta a kocsmát, minthogy a székke haladt vóna. Na az utolsó napon gyorsan összecsapta az egészet. Hát amint Teca nénéd fölát a székre, olyat esőtt, hogy keze-lába tört néki. No aztán otthon is löhetett haddelhadd, mert Józsi tata a monyokliai miatt nem mert emönni a kocsmába egy jó ideig, pedig fő vót írva a törzsvedégök díszlistájára, mög saját ibrikből vedelhette a bort.
Aztán ott vót a gombócfőzés. Ez úgy vót, hogy kis papírokra fiúneveket köllött írni, oszt azt beletömni egy-egy gombócba. Majd az egész csapatot beletönni a forróvízbe, oszt amelyik gombóc elsűre fölgyün az a fiú lösz a férjed. Hát kontyoslyány koromba neköm is nagyon tetszött egy legíny. Elősző úgy akartam intézni a dógot, hogy mindön cetlire az ű nevét írom, oszt akkor biztos, hogy ő gyűn föl elsőre. Anyám lebeszélt, hogy ez így nem jó, mert csalni nem szabad, mert mögver az Isten. Jó rááttam a dologra, oszt szabályosan jártam el. Aggódva vártam az első gombócot, hát mondanom se köll, hogy nem az vót. Kibontottam a másodikat, úgy gondótam még az is jó löhet, persze azon se vót. Egyre idegösebben bontogattam a gombócokat, már az utolsót is kibontottam azon se vót. Mán azt hittem mög vagyok babonázva, amikor benéztem a lábasba és látom ám, hogy az én gombócom még ott kapaszkodik a lábas ajján. Azt hittem, hogy mögüt a guta és ott abban a szentpillanatban mögfogattam, hogy többet nem hiszök a babonának!
– És milyen név volt a papíron nagymami? – kérdeztem közbe
- Hát Lajos!
– De hát a nagypapit is így hívják.
– Hát persze jányom, később gyüttem rá, hogy az a gombóc azért kozmát oda a lábashoz, mert ű ragaszkodott hozzám a legjobban, ezért lett ű a férjem és nem is bántam mög sohasem!
Nagypapi a nagyi háta mögött mintha még egy kicsit huncutabbul mosolygott volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése