Bunkofon

Hajdanában nagyon okos emberek kitaláltak egy hordozható telefontípust üzletemberek részére, azért, hogy a nap bármely pillanatában elérhetők legyenek. Miután már minden üzletember rendelkezett ún. mobiltelefonnal, még okosabbak kitalálták azt, hogy az emberek szélesebb tömegét célozzák meg a termékkel. Először a magukat fontosnak tartó emberek következtek, majd az újgazdagok, a középvezetők és így tovább lefelé a szamárlétrán.
Az óriási cucli bevétele elindította a tömeggyártást, amely aztán az ár rohamos csökkenését okozta, ezáltal már mindenkinek elérhetővé tette ezt a „kis marokcsodát”. Beindult a nehogy már nekem ne legyen elv. Ma már ott tartunk, hogy az általános iskolások otthon öngyilkossággal fenyegetőznek, ha nem kapnak belőle, mert már a suliban mindenkinek van. És egyes szülők a gyerek első szülinapjára mit is vehetnének mást, mint ezt az új őrületet, „hagy szokja a gyerek”, na meg ha éhes a kiságyból hívhassa a „személyzetet” a cuclisüveggel. Az egymással versengő eladócégek (telefonbetyárok) aztán kitaláltak mindent, hogy az ő készülékük legyen a menőbb, az eladhatóbb: cserélhető előlap, kártyafüggetlenség, vásárolható logó, bejelentkező dallam, ingyen SMS stb. Egy hibát azonban elkövettek a forgalmazok, nem adtak megfelelő „használati utasítást” a készülékhez. Elfelejtették leírni, hogy szórakozóhelyeken (mozi, színház, koncertterem) ne felejtsék el kikapcsolni, mert baromi zavaró lehet a többi szórakozni vágyónak. Elfelejtették leírni, hogy a készülék használatához némi telefonálási intelligencia is szükségeltetik (ne mások füle hallatára tárgyaljuk ki a legintimebb dolgainkat). Nem csoda hát, hogy a köznyelv a bunkofon ragadványnévvel ruházta fel – egyébként nagyon találóan – ezt a masinát. Én mindenesetre nagyon gyorsan eldöntöttem, hogy azok táborát fogom szélesíteni, akiknek soha nem lesz bunkofonjuk és ezt, köszönhetem a mindennapi benyomásaimnak.
Minden nap busszal utazom a munkahelyemre. Az út mindössze tíz percig tart, de még sohasem úsztam meg, hogy a buszon valamilyen dallamocska ne figyelmeztette volna a tulajdonosát, hogy „kapása van”. Magánstatisztikám szerint több ezer ember osztotta már meg velem „fontosnak” vélt problémáit. Ezek a „piti ügyek” engem egyáltalán nem érdekeltek volna, de mivel a teremtésnél nem becsukhatóra tervezték a fülünket, kénytelen voltam végigszenvedni mindezeket. Az emberek valamit elfelejtettek: azt, hogy a hagyományos telefonálásnál azért ott volt a meleg otthon rejtekadó zuga, vagy telefonfülke védettsége, és amit nem akartunk azt nem kötöttük mások orrára. Persze tudom, hogy vannak emberek, akik ebből sportot űzve, élvezik a helyzetet, és ilyen helyekről szerzik be a napi pletyka betevőjüket. Egyetlen emberre emlékszem, aki ezt a buszos telefonálást diszkréten el tudta intézni, aki a telefonfelvétel után ezt mondta: – Most buszon utazom, majd később visszahívlak… Számomra a buszos telefonlehallgatásnak a csúcsa egy általam falusi prézli vagánynak nevezett egyed telefonja volt. Itt aztán volt minden, ami szem és szájnak ingere, a szóáradatból a legenyhébb, a lábközi lóalkatrész kötőszóként történő alkalmazása volt.
Az, ma már természetes kép, hogy embereket fülükhöz ragadt mobillal látni az élet legáltalánosabb helyzeteiben: séta közben, evés-ivás alatt, WC-n ülve, elalvás után, de amit a minap láttam, az végkép kiakasztott: két kis csitri lány ült egy parkban egy padon egymásnak háttal kezükben egy-egy bunkofonnal és egymással beszélgettek (apuci meg majd fizeti a borsos telefonszámlát – bár megjegyzem megérdemli). Hát azért lassan már gondolom érthető, hogy miért is nem lesz nekem bunkofonom.
A minap egy kis csomagom érkezett: egy rejtvénypályázat meglepetésnyereménye volt. Nagy örömmel és izgalommal téptem fel a csomagot. Ugye kitalálták mi volt benne: hát persze, hogy egy b u n k o f o n….