A szüret

A falusi lány a városban tanult. Szűkös kis albérletben lakott, lassan felvette a város lüktető ritmusát. Úgy érezte, hogy a beszűkült, egyhangú falusi élete miatt sok mindenből kimaradt, ezért próbált intenzív életet élni. Sok minden érdekelte, mint egy puha szivacs magába szívta a kínálkozó lehetőségeket. Különböző tanfolyamokra járt, ezoterikus csoport tagja lett, megismerkedett más jellegű vallásokkal, irodalmi esteken vett részt. Ez utóbbin vette észre a fiút. A kezdeti félénk próbálkozások után, mindketten úgy érezték, hogy a másikban megtalálták a hiányzó felüket, összeillenek mint egy kirakós játék elveszettnek hitt darabjai. Jól érezték magukat egymás társaságában, a vonzalom lassan szerelemmé vált. Úgy határoztak, hogy összekötik életük hátralévő részének fonalát.

Egy nap a lány előállt az ötletével, hogy szokásnak megfelelően szeretné bemutatni a fiút a szüleinek. A fiú pillanatok alatt leizzadt, mindig is félt, hogy egyszer ez is eljön majd. Egész hetét azzal töltötte, hogy utána nézzen, hogy is zajlik az ilyesmi falun, hogyan is felelhetne meg ő az elvárásoknak. Az alábbi következtetéseket vonta le az információáradatból:

1. A férfiember legyen étkes, nem kákabelű.
2. Az alkohollal legyen jó barátságban.
3. Dolgos legyen, nem tunya.

A fiú az eszébe véste a szentenciát, beültek a kis autójukba és beszűkült gyomorral az izgalomtól elindultak a falu irányába. Ebédre kellett volna megérkezniük, de az autó útközben belelépett valamibe és kereket kellet cserélni. Anyuka keresztbe font karral és meglehetősen morcos arckifejezéssel várta őket az utcai kiskapuban. De aztán megenyhült és ezüst fogát kivillantva körbenyálazta őket, majd beinvitálta a vendéget. Bent apuka már az asztalnál ült, kezében a kanállal és valami köszönésfélét mormolt. Az asztal roskadásig tele volt finomabbnál, finomabb étkekkel, elindult a tor. A fiú becsületesen tömte magát, mindent megkóstolt. A városi gyors-ételekhez szokott gyomra gyorsan megtelt, de úgy érezte, hogy még nem teljesítette a normát, ezért pukkadásig ette magát. Ekkor jött a desszert, süteményhegyek formájában. Imádta a sütiket, de most csak csipegetni bírt belőle. Ebéd után következett a birtok bemutatása, ez jól esett mert egy kicsit roskadozott a máskor egy hét alatt elfogyasztott ételmennyiség. Apuka ezután leinvitálta a borospincébe. A fiú csak ritka alkalmakkor ivott, akkor is keveset, a bort meg kifejezetten utálta. De most be volt kerítve, kapott a kezébe egy olyan talpas poharat, amelyik meg volt fosztva a talpától ezért nem lehetett letenni. Apuka pedig sűrűn töltögette a borzalmasan, rossz savanyú borát. Arra már nem emlékezett, hogyan került fel a pincéből. Éjszaka arra ébredt, hogy iszonyúan feszít a gyomra és szédeleg. Kibotorkált az udvarra és visszaadta a természetnek a bogyóból préselt nedűt. Próbált a sötétben visszaevickélni az ágyához, amikor az öregek szobájából hangfoszlányok szűrődtek ki:

Anyuka: ‒Ez aztán tud enni, ha hozzánk kerül kiesz minket a vagyonunkból.

Apuka: ‒És iszik is mint a kefekötő-tromfolt rá az öreg.

Nagy nehezen talált egy ágyat a sötétben, belefeküdt és mély álomba merült. Már magasan járt fent a nap amikor felébredt, sehol nem látott senkit. Egy cetlit talált az ágya mellett:

„Tegnap megígérted, hogy segítesz leszüretelni, ha felébredsz gyere fel a kertbe. /Azért szeretlek!/”

Nem csodálkozott, hogy nem emlékezett erre az ígéretre, gyorsan összekapta magát és loholt a többiek után.

‒Már majdnem kész vagyunk, - jött elé a lány – nem baj majd segítesz apukának darálni, meg préselni. Megrettent a szakszavak hallatán, még életében nem csinált ilyet. Csapódott hát apukához és várta a szakmai irányítást. De az öreg nem volt az a beszédes fajta így hát improvizált. Elkapta a daráló kerekét és eszeveszett tempóban el kezdte forgatni, miközben apuka fentről etette a szerkezetet. A tegnapi tortúra és a városi ember mozgáshiánya azonban egyre lassabb tempóra ítélte, végül egyre több pihenőidőt iktatott a folyamatba. Apuka egy ideig nézte szótlanul, majd átvette a kormánykereket. Most ő volt a felülről töltögető. Talán a megfelelni akarás, vagy csak a vele született ügyetlenség miatt sokszor sikerült melléönteni a vödör tartalmát. De valahogy vége lett egyszer és következett a préselés. Ez abból állt, hogy egy nyeles fazékkal át kellett merni a darált szőlőt a présbe. Addigra már annyira elkészült az erejével, hogy már mozdulni is alig bírt, de hősiesen kitartott. Lezárták a prést és megkezdődött a végső folyamat. Természetesen az eddigi kudarcok után, mindenkit félretolva ő maga állt neki a préselésnek. Körbe-körbe kólikázott a prés körül, mint régen a vízkiemelő rabszolgái. Aztán egyszer csak megszorult a kar és nem tudta semmiképpen továbbmozdítani. Apuka egy ideig nézte, majd odament a préshez, valami kütyüt állított rajta és könnyed, előre-hátra karmozdulattal tovább vitte a folyamatot. Megsemmisülten állt a prés mellett. Apuka látta a teljes összeomlást és bátorítólag a kezébe nyomott egy poharat:

‒Na csurgass egy kis mustot magadnak, kóstold meg!

A fiú tompán engedelmeskedett és eszébe jutott ahogy anyuka a kezével csömöszölte az imént a szőlőszemeket a présbe. Olvasta valahol, hogy régen mezítláb taposták a lányok a szőlőt és ettől még jobban elment a kedve az egésztől.

Az autó motorja halkan duruzsolt a hazafelé vivő úton. Mindketten hallgattak, majd a fiú szólalt meg először:

‒Ugye ez nem sikerült valami jól.

‒Dehogy nem. A szüleim úgy búcsúztak, hogy nem felejtenek el téged soha sem.