Alagút

A férfi egyedül utazott hazafelé az autóban. Most nem kapcsolta be a rádiót, mint szokta, jobban esett a motor halk, egyenletes duruzsolása. A tovaröppenő életén gondolkodott: már majdnem ötvenkilenc éves volt, túl egy viharos házasságon, amelynek voltak szépségei, hullámvölgyei, buktatói. Olyan régen véget ért már, és ennyi év után már csak a szép emlékek bukkannak elő, milyen érdekes is az emberi elme, becsapja tulajdonosát. Eszébe jutott három felnőtt fia, akiket a sors igen csak megtépázott, hiába apa nélkül nőttek fel. Ahogy tudta segítette őket, de csak nem volt velük a hétköznapjaikban. Azért tartották a kapcsolatot, de ma már nagyon ritkán hívják telefonon, pedig néha nagyon jól esne hallani róluk. Igaz, hogy már egy másik életet él, távol tőlük. Mostani társa, egy lánnyal ajándékozta meg, ekkor ő már ötvenkét éves volt. Vajon mennyi van még a közös életükből?
Ahogy így csapongtak gondolatai, elnézett egy autópálya lejárót. Nem baj majd az új úton megyek tovább, legalább kipróbálom, nyugtatta meg magát, majd újra gondolataiba mélyedt. Az új úton jól haladt, még egy kicsit örült is, hogy a véletlen erre irányította. Egy kicsit felvidult és úgy döntött, hogy bekapcsolja a rádiót, amikor meglátta. Előtte az utat egy alagút nyelte el. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de már kisgyerek korában is félt az alagutaktól. Tisztán emlékezett egy iskolai kirándulásra, ahol vonattal utaztak. Ahogy lenni szokott hatalmas rohangálás, viháncolás volt a kocsikban, amikor megszólalt az egyik tanárnő:
– Gyerekek üljetek le mert egy alagút következik!
Mindenki nagy izgalommal várta az alagutat. De ő csak egyre nagyobb szorongást érzett, leizzadt, émelygett, egyre rosszabbul érezte magát, teljesen elsápadt és alig várta, hogy túl legyen rajta.
Most is összeszorult a gyomra ahogy elnyelte az alagút. Egy pillanatra elvesztette a látását, ahogy a világosat felváltotta a sötét, a szívdobbanásai az agyában lüktettek, kiszáradt a szája. Az alagút fényei ritmikusan villantak fel az autó szélvédőjén. Önkéntelenül is gyorsított, legyek túl rajta, legyek túl rajta visszhangozták a falak. Aztán hirtelen véget ért, kiért az alagútból. Nagy levegőt vett, megkönnyebbült, oldódott a görcs. Most már tényleg bekapcsolta a rádiót és hazáig a zene jótékony hatása helyreállította a belső békéjét.
*
1952 szeptemberében, a városivá lett ifjúasszony meglátogatta szüleit a tanyán. Utolsó hónapban volt, nagyon várta már a csodát, de még nem jött el az ideje. Gyönyörű szép verőfényes nap volt, a kora ősz ajándékaként. Mama az öreg diófa alatti nagy-asztalra terítette a vacsorát. Szerették itt elkölteni az étkezést, közvetlen volt a természettel a kapcsolat, valami visszatérhetetlen varázsa volt azoknak a madárcsicsergős, tehénbőgéses, lónyerítéses vacsoráknak.
Sokáig elbeszélgettek a világ dolgairól, lassan besötétedett, a csillagok kinyitották szemeiket. Szép lassan összeszedelődzködtek és bementek a házba. Az ablakon keresztül a petróleumlámpa imbolygó fénye világította meg az udvart, majd szép lassan a ház álomba szenderült.
De alig telt el egy órácska amikor a tisztaszoba felől kiabálás hallatszott:
– Édesanyám megindult!
Hirtelen felbolydult a kis ház, mindenki sürgött-forgott. Papa befogott a lovaskocsiba és elindult a falu távoli fényei felé a bábaasszonyért. Amikor megérkeztek, már nagyon nagyok voltak a fájdalmak, a kiszűrődő hangokból következtetett erre a leendő nagyapa. Bement az istállóba, mintha fontos dolga lenne, férfiember ilyenkor csak útban van. Azon gondolkodott, hogy az ég adhatna már végre egy fiú unokát is, mert eddig csak lányok jöttek sorban. Amikor kiment, hogy friss vizet merjen az állatoknak, kirohant a felesége is egy kis vízért. Nem mert semmit kérdezni, pedig a mama ijedt tekintete sokat sejtetett. Vallásos ember volt, így nem tehetett mást csak imádkozott. Fel-alá járkált az udvaron és az Úrhoz fohászkodott. Már lassan hajnalodott, amikor a távolból felhangzott a kendergyár munkába hívó szava. És ekkor egy vékonyka hang felsírt, majd egyre erőteljesebben kiáltotta a világba, hogy megérkeztem! Felpattant az ajtó, a kirohant a mama és hátba vágta a papát:
– Fiúunokád van vén lókötő!
Lassan bandukoltak a lovak a falu felé a kora reggeli párás időben. Egy ideig csendben ültek a bakon amikor végül a bábaasszony szólalt meg először:
– Sok gyerek látta már a kezem között a napvilágot, de ez volt életem legnehezebbike. Én már egy lyukas garast sem adtam volna kicsiny életéért. Nem akarom részletezni, de a nyakára tekeredett a ködökzsinyor, már teljesen elkékült. Azt hittem már vége, de ez a gyerek élni akart.
Látta, hogy a szavai szíven ütik az öreget, ezért próbálta oldani a feszültséget:
– Lássa milyen buta vagyok, meg sem kérdeztem, hogy mi lesz a kicsi neve! Maga tudja?
– Mi lenne, hát Öcsi, ennyi jány után!