A becsöngetős

Egy nyári este úgy hét óra körül csengettek. Dohogva, hogy ki a fene lehet az így estefelé kicsoszogtam, de akkora már nem állt senki a kapuban. Másnap a történet megismétlődött. Harmadnap a szokott időben már vártam a csengetést, és gyorsan kikukkantottam az ablakon. Távolodóban egy bicajos kis bozontos srácot láttam. Tehát valaki sportot űz abból, hogy becsönget és elpucol. Mivel kezdtem a dolgot megunni, és barátunk következetes volt az időpont vonatkozásában elkészült az egyes számú becsöngetési kényszer elhárító terv: az ajtó előre kizárva (hogy a megfelelő pillanatban csak fel keljen tépni), a vizes-slag kibiztosítva csak egy másodperc és máris jön a hidegzuhany. A megfelelő időpontban a csapat készenlétben: mama az ajtónál, papa a csövet markolva. A csöngetés a szokott időben – ajtó ki – víz nagy sugárban rohamoz – és ott áll a szomszédasszony csurom vizesen.
– Tudom, hogy egy kicsit későn jöttem, de csak egy kis cukor kellett volna – mondta megszeppenve. (A sztori megemlítése még hónapok múlva is hangos vihogást váltott ki).
Az esetből tanulva, taktikát változtattunk. Először is kifigyeltük, hogy az akció balról indul és jobbra el a távozás hímes mezején. A terep megvizsgálásával kikristályosodott a kettes számú terv: az ún. menekülő jobb oldalon található egy nagy fa, amely kiváló védelmet nyújt egy elbújni szándékozó egyénnek. A szokásos időpont előtt csak el kell foglalni a harcálláspontot és várni. A csöngetés a szokott időben – pucolás – ki a fa mögül – fék – bicaj a gazdájával együtt a porban – az ijedtség összes jele (arctorzulás, szapora légzés, pityergés, és egy vékony kis nedvességcsík a lábszáron). Megsajnáltam az áldozatot és szabadjára engedtem. Mint akit puskából lőttek ki, a bicót hátrahagyva elinalt. Épp csak annyi időm maradt, hogy utánakiáltsak:
- A papád vagy a mamád átveheti a biciklid nálunk!
Másnap délután csengetnek. Kinyitva az ajtót ott áll a kis barátunk, egyedül.
– Mondtam, hogy valamelyik szüléd jöjjön, mert azért szerettem volna velük egy kicsit elbeszélgetni. A kis áldozat csak állt ott zavartan és nem mert szólni egy szót sem.
– Na jól van gyere be nem harapom le a fejed – enyhültem meg
Leültünk a kerti padra és lassan mindketten feloldódtunk. Tulajdonképpen egész okos, jópofa gyerek volt. Ahogy nagyobb biztonságba érezte magát egyre közelebb engedett magához. Kiderült, hogy azért jött egyedül, mert az anyját egyáltalán nem érdekli, hogy merre jár és mit  csinál, az apját pedig már felvették a kocsma leltárkönyvébe mint állandó berendezési tárgyat. Így hát őt tulajdonképpen állandóan az utcán van a többiekkel együtt lógva. A gondja azonban az a többiekkel, hogy mivel sokkal könnyebben és gyorsabban tanul náluk, így irigyek rá. Csak úgy nyerheti el a brancs tiszteletét, ha bizonyos csibészségekbe belemegy. Ilyen volt ez a becsöngetős dolog is. Azzal, hogy ezt meg merte tenni nőtt a szemükben és így beveszik minden feltétel nélkül a játékokba. Pedig ő alapvetően nem olyan, hogy másokat ilyesmivel bosszantson. Arra a kérdésemre, hogy tulajdonképpen mi volna az, ami érdekelné, azt válaszolta, hogy a számítógépek, de nagyon ritkán jut hozzá a suliban és otthon, pedig még esélye sincs, hogy valaha lesz.
– Na gyere, mutatok valamit – csaltam be a lakásba. A számítógépet meglátva láttam a csillogást a szemében. Nekiültünk és elég jól elvoltunk, észre sem vettük, de lassan ránk esteledett. Amikor ráeszmélt, hogy már elég késő van felállt és illedelmesen elbúcsúzott, nem akart tovább zavarni. Kikísértem a kapuig, majd elbúcsúztunk. Mielőtt felszállt volna a kerékpárra még visszafordult és kicsit félve megkérdezte:
- Máskor is eljöhetnék?
– Hát persze – válaszoltam – de ne szaladj el, ha becsöngettél.