Egy napsugaras őszi délelőtt a munkahelyemről átsétáltam a szemközti boltba, gondolataimba mélyedve.
Egyszer csak egy hang zavarta meg az elmélkedésem:
- Szia, jó, hogy találkoztunk! – üdvözölt ismerősként egy apró szakállas kis ember.
Biztos ismered ezt azt érzést, mikor kutakodsz a gondolataidban, hogy honnan is ismerem ezt az embert.
Ismerősnek tűnt de nem tudtam hová tenni, Ő azonban nem hagyott sok gondolkodási időt, csak dőlt belőle a szó. Aztán kibuggyant belőle a lényeg:
- Figyelj ki tudnál segíteni egy pár fillérrel, tudod – és jött valami homályos történet egy elveszett pénztálcáról.
Még mindig zavarodottan, persze adtam neki és tovaballagtam. Nagyon ismerős, nagyon ismerős – zakatolt tovább a fejemben, de továbbra sem tudtam, hogy honnan.
Másnap a történet szinte szóról szóra megismétlődött. A kerettörténet már más volt, de a kérés ugyanaz.
Mikor harmadnap megpillantottam, már tudtam be vagyok kerítve. Már vártam az aznapi történetét. Egyszerűen nem tudtam neki nem adni egy pár fillért. Fantasztikusan szórakoztatott, hogy milyen széles a repertoár. Számomra már biztos volt, hogy egy hajléktalannal állok szemben. A kedvenc meséje számomra az volt, hogy a bankautomata megette a kártyáját és nincs pénze buszra, hogy hazautazzon.
Itt volt az a pillanat, hogy kapcsolatunkat más síkra helyezzük. Meginvitáltam egy közeli padra és a következőket mondtam neki:
- Nézd öreg, én negyven évig városban éltem, ismerem a világ összes csibészségét, bár szórakoztattak a különböző történeteid légy egy kicsit őszinte, ki is vagy Te igazából?
Laposakat pislogott, benne volt ebben a tekintetben a sarokba szorult vad, és a kibúvót kereső EMBER. Aztán szép lassan megnyílt és elmesélte a történetét:
Középiskolát végzett ember volt aki boldog családi életet élt feleségével, három gyermekével, minden hozzá való tartozékkal: ház, kocsi, pénz. A becses nej azonban egy szép napon száznyolcvan fokos fordulatot vett és úgy gondolta, hogy három gyerekkel még van esélye számára egy boldogabb életnek. Talált magának egy balekot, aki lehet, hogy jobb volt az ágyban. Tudomásul vette a tényeket és a gyerekekre való tekintettel, klasszikus módon két bőrönddel távozott. Azok közül az utak közül amelyek közül a férfiak ilyen helyzetben választani szoktak a legrosszabbat választotta. Inni kezdett és egyre mélyebbre süllyedt. Elvesztett mindent: az állását, az albérletét, az emberi tartását. Most hajléktalan, egyetlen öröme, hogy egy bögrecsárdánál olcsó bort tud beszerezni erre kell neki az a kis apró.
Azóta sokat beszélgettünk, amit tiszteltem benne, hogy a tekintete sugárzott, benne volt az értelem és a remény. Néha megleptem egy kis ennivalóval, vagy jófajta házi borral.
Különösen ünnepek környékén mindig belegondolva a helyzetébe próbáltam könnyíteni a sorsán. Soha nem olvasott újságot, nem nézett tv-t mégis mindig tisztában volt a napi eseményekkel. Szerettem vele beszélgetni, mert annyira letisztultak voltak a gondolatai.
Egy szép napon aztán nem jött, aztán másnap sem, nem tudtam mire vélni a dolgot.
Bár ritkán vásároltam napilapot, de most valahogy ösztönszerűen vettem egyet. Beleolvastam és a harmadik oldalon a sarokban egy hír fogadott:
Városunkban megfagyott egy hajléktalan, halálát valószínűleg alkoholos befolyásoltság okozta.
Hát persze hogy az én öreg barátom volt az. Beleborzongtam, lehet, hogy a tőlem kapott kis aprót költötte borra és ettől aludt el végleg.
Hiányoznak a történetei, a huncutkás mosolya, a lelki tisztasága.
Korán reggel szoktam indulni munkába. Amikor kitárom a nagykaput, hogy kiálljak a kocsival mindig körbenézek, ez egy volt városi ösztöncselekedete. Soha sem láttam senkit, de mire kiállok a kocsival a semmiből előkerül egy kutya és láthatóan éhesen várja, hogy dobjak neki valamit. Eddig föl sem tűnt, de a minap belenéztem a szemébe és egy ismerős tekintet nézett vissza rám. Egyébként is hiszek a reinkarnációban, de most már biztos vagyok benne, hogy létezik. Valahol odafenn tudnak valamit, hogy én a hajléktalanok nagy barátja vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése