aminek az lett a következménye, hogy visszahúzódó és magányos lett. Egyszer a buszon utazva meglátott egy feliratot a sofőr mellett: „Minél inkább megismerem az embereket, annál jobban szeretem a kutyámat”. Először elmosolygott, majd elgondolkozott, hogy neki miért is nincs kutyája. Régen nem engedték meg neki, de most már meg lenne a lehetősége, hogy kutyát tartson. Bevetette magát a könyvtárba és egy kicsit utánaolvasott a kutyatartás rejtelmeinek. Sok mindennel nem értett egyet, ami ezekben a könyvekben szerepelt, de a számára fontos szabályokat megtartotta. Már azt is eltervezte, hogy fiú kutyát fog választani és Lajos úrnak fogja hívni. A véletlen hozta, hogy kutyatulajdonos lett. Az eset szintén a buszon történt ahol a következő épületes beszélgetésre lett figyelmes:
-Pistám!-oszt máma mire igyunk?
– Hát ok az mindig van rá. Képzeld az a büdös kutya elkóricált és összehozott egy csomó kölköt. Nagy nehezen sikerült elpasszolni a törpéket, egy fiút meghagytunk. Most meg az asszony azt mondja csapjam agyon, mert ő ennyi dögöt nem ötet. Hát tudod józanul ez még nekem sem megy.
Dönci itt kapcsolódott be a beszélgetésbe és a volt kutyatulajdonosnak nemsokára már más okot kellett keresnie az ivásra. Másnap délutánra beszélték meg a nagy átadás-átvételt. Dönci izgatottan ment a megbeszélt címre és mikor meglátta a kutyát, hát valahogy nem ilyennek képzelte. A kiskutyák általában virgonc, szép kis szőrgombolyagok, de ez a kutya kifejezetten csúnya volt. Kis sovány, girnyó, fekete kutyus volt, hatalmas pocakkal. De mit volt mit tenni ha már megígérte elvitte magával. Ráadásul a kutyának már hozott neve is volt: Brúnó nevet kapta a keresztségben, amin már nem akart változtatni. Ahogy hazaértek jobban megnézte magának, de az egyetlen ami tetszett rajta az a kutyamamától örökölt kis dalmata mellénykéje volt. Hamarosan kiderült a pocak eredete is, mert Brúnó igen pákosztosnak bizonyult. Még egész kicsi volt amikor Dönci hosszú erdei sétájára magával vitte. Végig ott lihegett a nyomában, nehogy valahol otthagyják a nagy ismeretlenben. Az utolsó métereket már a gazdi ölében tette meg, teljesen kimerülve. Szép lassan megismerték egymás szokásait és olyan barátokká váltak akik már egymás gondolatait is ismerik. Persze Dönci mellett könnyű volt kutyának lenni. Soha nem fegyelmezett, csak kért, nem korlátozta a szabadságot holmi megkötéssel és egyenrangú élőlénytársnak tekintette. Talán a szívből jövő gondoskodásnak köszönhetően de Brúnó jó állású kutyafiúvá serdült aki miatt már egyáltalán nem kellett szégyenkeznie ha végigmentek az utcán. Aztán egy szép tavaszi napon elérkezett a levegőben egy illat, amely minden kutyaúrfi ösztönét felébreszti. Brúnót is hajtotta a vére a lányok után, minden lehetőséget kihasználva a szökdösésre. Egyfajta társasjáték alakult ki közöttük: Brúnó lyukakat kapart a kerítés alatt, Dönci pedig betömködte őket. Brúnó csatakosan, néha csatározásoktól megsérülve került elő, teljesen kimerülve terült el és egész nap csak szunyált. Aztán egyszer csak nem jött haza. Dönci még a kertkaput is nyitva hagyta, hogy a kerítésmászástól is megkímélje, de nem jött. Eltelt egy nap, majd kettő de semmi. Egy hét után Dönci csendben becsukta a kiskaput.
Soha többé nem került elő, pedig mindennel megpróbálkozott: hetekig rótta az utcákat, hirdetést adott fel, mindenkit kikérdezett, de hiába. Abban biztos volt, hogy valami
rendkívüli dolognak kellett történnie és nem azért hagyta el mert nem szerette őt. Ekkor fogadta meg, hogy neki soha többé nem lesz kutyája. Nem azért meg meggyűlölte őket, csak nem akart még egyszer ilyen szomorúságot önmagának.
Visszatértek a szürke, unalmas, egyhangú, magányos napok. Sok idő telt már el, hogy Brúnó elment. Akkoriban vidéken dolgozott, mindennapi hazajárással. Munka közben figyelmes lett egy fekete kutyára amely nagyon hasonlított az elveszettre. Nagyot dobbant a szíve, de mikor jobban megnézte, látta, hogy hiányzik a dalmata mellénye. Azért gyorsan elszaladt az uzsonnamaradékáért, hogy megörvendeztesse a Brúnó imitátort – ahogy magában elnevezte,- de mikorra visszaért a munkatársai már elzavarták. Néhány nappal később hűvös, szeles téleleji idő volt. A munkahelyétől nem messze felfedezett egy fekete kis foltot. Amikor közelebb ment, akkor látta, hogy az a kutya az. Egy kicsi mélyedésbe összegömbölyödve próbált a hideg elöl meghúzódni. Kotorászott a zsebében és talált egy kis ételmaradékot, odadobta neki. A kutya lassan felnézett és Dönci a szemeiben valami reményvesztett szomorúságot látott. Azért harapott egy falatot a kenyérből. Döncinek egy pillanatra megfordult a fejében, hogy hazaviszi ezt a kutyát, de aztán eszébe jutott, hogy a főnöke aki minden nap hozza-viszi őket, még azt sem engedi meg, hogy munkásruhába beüljenek a puccos autójába, nemhogy egy felszedett kóbor kutyát is magával cipeljen. Egész este rágta magát és reggelre arra az elhatározásra jutott, hogy ha kell hát gyalogol, de hazahozza magával és feljavítja azt a kutyát. Amikor odaértek már rohant is ki, hogy valahol ott van-e a környéken a kutya. Örömmel látta már messziről, hogy megint abban a lapos kis gödörben kuksol. Odaszaladt… És akkor látta, hogy a kutya ugyanabban a pózban fekszik ahogy előző nap otthagyta. Előtte a kenyérből csak az az egy falat hiányzott. Felnézett az égre és nem tudta, hogy hogyan fog majd ezzel az élettel elszámolni a végső megmérettetéskor.
/ Brúnó kutya emlékére/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése