1952. szeptember 17.-e borongós őszi
napra ébredt. József a szülészet folyósóján járkált idegesen. Néha
odapislantott a Szülészet feliratú ajtóra. Odabenn a felesége vajúdott. Az ajtó
azonban csendben várakozott. Egyik kezéből a másikba adogatta az asszonynak és
az új jövevénynek szánt virágcsokrot. Közben azon morfondírozott, hogy milyen
apa is lesz belőle. Előre eltervezte a dolgokat: a fiával megtanulnak majd
focizni, együtt járnak majd a meccsekre, és ha elérkezik az ideje bevezeti a
csajozás rejtelmeibe. Itt tartott, amikor kivágódott az ajtó és egy alacsony,
gömbölyded, fürge járású, köpenyes nőszemély viharzott ki rajta.
- Maga a boldog apuka? Választ sem
várva folytatta:
Gratulálok, gyönyörű kislánya született,
három kiló húsz, mindketten egészségesek! – azzal férfiasan kezet fogott az újdonsült
szülővel. Megfordult, és hasonló tempóval, ahogy jött, közelített az ajtó felé.
József lassan felocsúdott, és utána szólt a hír hozójának_
- Lányt mondott, biztos, hogy nem fiú?
A megszólított megpenderült és kicsit
arrogánsan válaszolt:
- Biztos. Tudja 36 éve vagyok bába,
bizonyos külső jegyekből meg tudom állapítani egy újszülött nemét!
József próbálta menteni a helyzetet és
gyorsan azt találta mondani:
- Esetleg elcserélhették…
Erre csak egy becsapódó ajtó jött
válaszként. József utána gondolt, talán ezt nem kellet volna mondani, de annyira
váratlanul, felkészületlenül érte a hír. Agyát lassan elöntötte a pulykaméreg,
becsapottnak érezte magát. Pont neki született lánya, mindenki ki fogja röhögni,
hogy csak egy lányt tudott összehozni. A mérge egyre magasabbra szökött, a
folyósó szemetesébe hajította a virágot és dúlva-fúlva otthagyta a szülészetet.
Betért az első kocsmába és pocsolyarészegre
itta magát. Amikor kijózanodott, haragja tovább is mérgezte a lelkét. Amíg haza
nem engedték nejét és a kicsit, tüntetőleg távol maradt a látogatástól. Aztán
elérkezett a nap és gyerekzsivaj töltötte meg a házat. József kerülte őket,
mintha leprások lennének, pedig tündéri csemetével áldotta meg a sors. Mindig
jókedélyű, mosolygós kicsi lélek, ártatlan nagy szemekkel, ez volt a lánya.
Felesége, egyszerűen nem értette férje viselkedését, szomorúság töltötte el,
hogy az általa annyira vágyott boldog család csak csalóka ábránd maradt.
József öntelt haragjában már azt
fontolgatta, hogy elhagyja a családot, de nem érzett ehhez magában elég
barátságot. Haragját magába ásta, a maga esetlen módján alkalmazkodott a
körülményekhez. Ímmel-ámmal részt vett a gyereknevelésben, de úgy mintha fia lenne:
labdarugdosás, indiánosdi, autószerelés apával.
A kislány valahogy felnőtt, bár út
közben valahol elveszítette gyermeki báját és azok a nagy szemek is csak
szomorúságot tükröztek. Elmaradozott otthonról, elkeseredetten kereste a meg
nem kapott szeretetet. Még fiatalon megtalálta a másik felét és végleg elhagyta
a szülői házat.
József megkönnyebbülést érzett, újra
közelebb került feleségéhez. Az asszony még neheztelt férjére, de jól esett
neki a kényeztetés, amibe férje részesítette.
Teltek az évek, Józsefet továbbra sem
érdekelte lánya sorsának alakulása. Az asszony rendszeresen tartotta
kapcsolatot lányával, segítette, amiben csak tudta. Eleinte mindenről beszámolt
férjének, de mikor látta, hogy süket fülekre talál, feladta ezt a szokását.
Egyik este, amikor hazaért a lányától
az anya, csendesen sertepertélt a lakásban, tette a dolgát. József az újság
takarásában alibizett. Az asszony váratlanul megszólalt:
- A lányod megajándékozott egy fiú
unokával…
József kezéből kiesett az újság.
Hajnalka éppen a babát tette tisztába,
amikor csöngettek.
- Drága kinyitnád az ajtót!
- Lihegek…-szólt vissza az ifjú apa –
majd ahogy szélesre tárta a bejáratit, visszakiabált:
Anyukád, azaz szeretett anyósom az!
- Gyere anya, liberózok!
Ketten folytatták a félbemaradt
folyamatot, miközben örömteli mosollyal figyelték a törpe minden mozdulatát. Az
anya váratlanul megszólalt:
- Apád is itt van, csak lenn maradt a
kocsiban, nem mert feljönni…
- Anya, befejeznéd? –szólt Hajnalka és
elrohant. Kisvártatva, az apjába belekarolva érkezett meg, és hellyel kínálta őt.
Az öreg láthatóan zavarba volt.
Időközben a popsi friss pelenkát
kapott és a tiszta érzés mosolyra fakasztotta a kicsit.
Hajni az apja kezébe adta az unokáját,
aki nem bírt magával és bármennyire szégyellte is eleredtek a könnyei.
Ezentúl, szinte mindennapos vendég
lett a lányáéknál.
Egyik alkalommal, amikor kettesben
maradt apa és lánya, József kiöntötte a lelkét:
- Tudod, hogy mikor először jöttem
hozzátok, nem tudtam visszafojtani a könnyeimet, az csak részben szólt annak a
boldogságnak, amit az unokával okoztál nekem. Inkább egy nagyfokú szégyenérzet
szakadt fel bennem, mégpedig azért, ahogy veled viselkedtem. Nem tudtam
megbocsájtani, hogy nem fiúnak születtél, pedig nem te tehettél erről. Mégis
úgy fogadtál, mint egy lány, aki büszke az apjára, pedig nem érdemeltem meg.
- Apa. Hazudnék, ha azt mondanám
gyerekkoromban nem hiányoztak a cicás odabújások, ahogy egy normális családban
apa és lánya között természetes, de megértettem, hogy te fiút szerettél volna.
Sajnos bárhogy igyekeztem, béna voltam a fiús dolgokban és ezért csak önmagam
okoltam. Én szerettelek, nem tudtam rád haragudni soha sem. Örülök. hogy a fiam
kellett ahhoz, hogy egymásra találjunk. Bár az elveszett éveket nem pótólhatjuk,
azért a kárba veszett időt újra élheted az unokáddal…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése