A férfi, mindig egyre
felzaklatottabb lélekkel várta a halottak napját. Arra gondolt, miért ez az egy
nap, amikor emlékezni kell mindenkinek. Felszakítani sebeket, újra élni a
lassan betokozódott temetés traumáját. Nem jobb egész évben szeretettel
gondolni az elmentekre, egy-egy kedves emlék kapcsán. De úgy tűnik a
beidegződött hagyományok fontosabbak.
Minden évnek ugyanaz
volt a forgatókönyve. Egy héttel előtte anyósával elmentek az „Ő”
hozzátartozóinak sírjához, rendbe tenni azokat. Számára idegen emberek
elhanyagolt nyughelyeit rendezték, mert erre a jeles napra rendnek kell lenni.
Aztán még egyszer elmentek a már rendezett sírokhoz, a giccses műkoszorúikkal
és gyertyát gyújtottak a holtak lelki üdvéért. Teljesen érzelemmentesen vett
részt ezeken a szertartásokon. Ami megérintette ebből az egészből, az imbolygó
gyertyalángok voltak, amelyek különös hellyé varázsolták az esti temetőt. Saját
szeretteihez már évek óta nem jutott el. Messze voltak tőle, szegényes életük
miatt sokba került volna az út. Ebben az évben azonban, a párja elé állt és az
asztalra tett egy kis megtakarított pénzt, hogy elmehessen. Nem akart elmenni,
de mégis meggondolta magát. Tobozokból összeállított három keresztet, szépen
feldíszítette őket. Három mécses, egy kis elemózsia és víz mellé kerültek a
hátizsákba. Reggel korán nekiindult a hosszú útnak.
Ahogy kiért a
buszállomásra, már kisebb tömeg várakozott. Beállt a leendő útitársak közé. Az
utaztató, a megállóba kanyarodott és megkezdődött a felszállás. Ahogy a busz
kezdte elnyelni az előtte állókat, végiggondolta mi is vár rá. Több mint három
órás utazás tömegnyomorban. Ha odaért, félórás villamosozás. Ugyanannyi idő jut
a zsúfolásig megtelt temetőre, majd ugyanez visszafelé. Kilépett a sorból és
maga mögött hagyta a zsibongást. Lábai a hegy felé vitték. Ahogy beért az
erdőbe és a város zajait felváltotta a csend, megnyugodott. Egy pillanatra
megállt és behunyta a szemét. Érezte, ahogy az erdő befogadta őt. Lassú
léptekkel elindult a hegy csúcsa felé. Még nem tudta, hogy mit miért tesz, csak
ösztönösen cselekedett. A felkelő Nap első sugarai bújócskát játszottak a hulló
falevelekkel. A keskeny ösvényt beterítő avarban jól esett botorkálni.
Gondolatai egyre jobban letisztultak, lassan csak az üresség vette körül. Csak
tette az egyik lábát a másik után.
Csordogáló patakhoz
érkezett. Nagy kövek szegélyezték a csobogó medrét. Itt leült egy kicsit
pihenni. Elővette az ennivalót, falatozni kezdett. Közben körülnézett. Egy
hatalmas kőtömbön akadt meg a szeme, amelyiknek teljesen sima volt a teteje.
Olyan volt, mint egy ősi, áldozati oltár. Ahogy benyúlt a hátizsákba, hogy
igyon egyet, keze megérintette az egyik keresztet. Kivette. Azonnal rátörtek az
emlékképek édesapjáról. Ő volt az első, akit elveszített, bár hosszú idő telt
el az óta, de igazán még a mai napig sem tudta feldolgozni. Apja olyan volt, aki csak
ritkán beszélt, de ha megszólalt arra érdemes volt odafigyelni. Mindig bölcs
tanácsai voltak, ha hozzá fordult segítségért. Olyan apa volt, aki odafigyelt
mindenre, csak úgy a háttérből, szinte láthatatlanul. Inkább barát volt, mint
apa. Három hónap alatt vitte el a gyilkos kór, anélkül, hogy igazán élvezhette
volna a nagyapaság örömeit. A férfi felállt és a keresztet a kőtömbre helyezte.
Az apa volt a családban a kőszikla, akire mindig lehetett támaszkodni.
Továbbindult a
kitaposott ösvényen. Közben egymást váltották az emlékképek. Csupa kellemes és
boldog perc, amit együtt töltöttek el: egy vidám gyerekkori karácsony, az első
korcsolyázás emléke, az, ahogy megtanította úszni, majd később borotválkozni,
az esetlen beszélgetés a nemi élet rejtelmeiről.
Erdei menedékházhoz
érkezett. Kicsinosított kis épület volt, fehérre meszelt falakkal, fakerítéssel
körülvett tornáccal, az épület mellett egyenes sorokba rakott tűzifával. A
fáradt vándort, rönkökből készült asztal és pad várta. Leült és kitette a második
keresztet. Édesanyja volt a második, aki elment. Melegség öntötte el, ahogy rá
gondolt. Eszébe jutottak a csodálatos konyha remekek, a nevetése, amely szívből
jött, a boldog nagyi évek, amikor mindenét odaadta az unokájának. Sokáig
kereste a kereszt helyét, az épület körül, végül az egyik nem messze lévő fa
ágára akasztotta fel. Anya volt a családi tűzhely melegének őrzője.
Felnézett a hegy
csúcsára, tudta, hogy még nehéz út vár rá. Amikor rászánta magát, hogy
elinduljon, olyan volt mintha súlyok kerültek volna a lábára. És úgy érezte,
hogy a hátizsákja is nehezebb, pedig már alig volt benne valami. A Nap elé egy
felhő terpeszkedett, komorrá téve a hátralévő utat. Zihálva, nagy nehezen
érkezett meg. Ahol megpihent, egy sziklahasadékból kis forrás bújt elő. Az erre
járók egyfajta feng-shui tornyokat építettek kövekből. Ezek türelemmel
összeválogatott, egymásra helyezett sziklácskák voltak. Néha, a természettörvényivel
dacolva állták az idő viszontagságait. Elővette az utolsó keresztet és óvatosan
egy ilyen építmény tetejére helyezte. A fia emléktornya lett ez, aki nyáron
halt meg, mert nem tudta tovább elviselni, az elviselhetetlent. Saját maga
döntött a sorsa felett. Ilyen ingatag, instabil volt az élete, mint ezek az
egymásra helyezett kövek. Bármikor összeomolhatott. Úgy látszik, a sors nem
mindig tartja be a sorrendet, hogy előbb mennek el a szülők, aztán a gyerekek. Bűntudatot
érzett, hogy talán segíthetett volna, ha közelebb élnek egymáshoz, vagy csak
jobban közelítenek az egymáshoz vezető ösvények. Nem sokat bírt itt maradni
ezen a helyen, elindult visszafelé. Még egyszer visszanézett, tudatába égette a
képet.
Ahogy haladt lefelé,
egyre könnyebbnek érezte magát. Egy másik utat választott és céltalanul
barangolt az erdőben. Csak ment rendületlenül. Már délután volt, amikor újra
megállt és pihent egy keveset. Ahogy ott ült, behunyta a szemét. Lassan
visszatértek az erdő hangjai, nyugalom áradt szét benne. Amikor kiért az
erdőből arra gondolt, milyen érdekes, hogy egy áldott lélekkel sem találkozott
a kóborlása során. Megkapta ezt a napot, hogy együtt lehessen azokkal, akiket
szeretett, de már csak a múlt emlékei. Ahogy újra beért a városba, eszébe
jutottak a mécsesek. Betért az első temetőbe és a feszületnél meggyújtotta
őket. Szép, egyenes lánggal égtek. Tudta, hogy ilyenkor kinyílik egy kapu a két
létforma között és egy pillanatra mind együtt lehetnek.
