Fülenagy, az elefántlány kedvenc helyén, a mezei
virágok között hanyatt fekve heverészett. Bámulta a tovasuhanó felhőket, hallgatta
a madarak csicsergését, a méhek zümmögését, megcsodálta a lepkék könnyű röptét,
miközben kavarogtak a gondolatai. Ez volt az elbújós helye, ide menekült, ha
megbántódott valami miatt, de akkor is, ha öröm érte, vagy csak egyedül
szeretett volna lenni. Most éppen amiatt volt itt, mert a fullánkos nyelvű
pocoklány a Nelli megint azzal piszkálta, hogy olyan nagyok a fülei, hogy elég
lenne az ő családjuknak, sátornak, ugyanis éppen a szűk baráti körrel /586 fő/
szafarira készülnek. Tény, hogy az elefántokhoz képest, is nagyok voltak a
fülei, ezért is kapta ezt a nevet, de e csúfolódás érzékenyen érintette és
nehezen tudta feldolgozni. Az iskolában csak egy igazi barátja volt, a zsiráf
Laci, aki soha nem bántotta volna. Ő a hosszú nyaka miatt volt a többiek
céltáblája, így a közös sors összekovácsolta a barátságukat. Sokat lógtak
együtt, ismerték már a másik gondolatait is. Laci így találta meg most is,
sejtette, hogy itt lesz. Tudta, hogy ilyemkor nem kell szólni semmit, csak
némán leült mellé és megosztotta a sértés által okozott fájdalmat. Amikor
elérkezettnek látta az időt, megszólalt:
- Ne lógasd már az ormányodat, gyere, meghívlak a vén
csibész, Zsiga nagybátyám Hörpölójébe egy békalencse üdítőre.
Az elefántlány máris felvidult, mert ez a frissítő
volt a kedvence, ezzel bármikor le lehetett venni a lábáról.
Telt-múlt az idő, barátságuk kiállt minden próbát. De
az iskola véget ért és Laciék sajnos elköltöztek rokonaikhoz egy bőségesebb
szavannára. Fülenagy egyedül maradt, egykedvűen töltötte mindennapjait. Közben
a hasonló korú lányelefántok már mind elkeltek, önálló családot alapítottak.
Neki soha nem volt szerencséje a fiúkkal, aki tetszett volna, azt mindig
elhappolták a csinosabb, kisebb fülű lányok. Már csak ő volt pártában a
csordában, és nem is érezte, hogy ez valaha is megváltozna, letargikusan
beletörődött a megváltoztathatatlanba.
Egyik nap, estefelé, ahogy felemelte fejét, hogy az
ormányával felszürcsölt vizet a szájába tuszkolja, ismerős sziluettet vett
észre a lemenő nap fényében. Először azt hitte csak a szeme káprázik, de igazi
volt, Laci zsiráf poroszkált elnyúzottan felé. Nagyon megörült neki,
elékocogott. Hiányzott már a barátja, végre jól kibeszélgethetik magukat. Annyi
sok minden történt az elválásuk óta, hogy egész éjszaka, csak dőlt belőlük a
szó. Kiderült, hogy Laci sem volt szerencsés a párválasztásban. Összekuncogtak,
amikor a zsiráffiú felvetette, hogy milyen kár, hogy nem egy fajhoz tartoznak,
mert akkor most a két magányos lélek összeforrhatna. Elkezdték elemezni, hogy milyen
gyerekeik lehetnének, ezen aztán a végén már fetrengtek a nevetéstől, és
kénytelenek voltak távolabb vonulni a csordától, hogy ne zavarják őket a
pihenésben. Laci legjobb változata a zsiráflábú, elefánttestű. zsiráfnyakú,
ormányos, elefántfülű csemete volt. Fülenagynak az elefántlábú, zsiráftestű,
elefántnyakú, zsiráffejű variáció tetszett legjobban, helyes kis zsiráf
fülecskékkel, egyetértve az ormányviseléssel. Amikor alábbhagyott a vidám
mókázás, lefeküdtek, nézték a csillagokat, és a fáradtságtól álomba
szenderültek. Laci még maradt egy pát napig, de aztán búcsút vett barátjától és
hazaindult. Az elefántlány hosszasan követte a tekintetével, amíg el nem nyelte
a messzeség. Minden visszadöccent a mindennapok egyhangúságába.
Egyik tikkasztó nap a család éppen sziesztázott,
amikor felbukkant egy feltűnően kis fülű elefántfiú. Fülenagy szeme azonnal
megakadt a jó kiállású fiún, bele is pirosodott, ahogy ránézett, még a lélegzete
is elakadt. A csorda gyorsan befogadta a kifogástalan modorú és udvarias
jövevényt. Egy idő után kezdett feltűnni, hogy az ifjú mindig Fülenagy körül
sertepertél, de nem meri megszólítani. Ezért egy kis segítséget vetett be a
legidősebb matróna, „véletlenül” belelökte a szerencsétlent a dagonyázóba, éppen
oda ahol Fülenagy tartózkodott. Mivel a felcsapódó sár beterítette szegény
lányt, kénytelen volt sűrű elnézést kérni, és segíteni a helyrehozatalban. A
terv bevált, a fiatalok elkezdtek beszélgetni és egyre jobban érezték magukat
egymás társaságában. A lánykérés az ominózus dagonyázó mellet történt meg, a
banda üdvtrombitálása közepette. Különösen a szülei örültek a lányuk boldogságának,
mert már kezdték feladni a reményt, attól tartottak, hogy vénlány marad a
szemük fénye. Nászútjuk a fiú hazájában, Indiában volt, felejthetetlen két
hetet éltek meg.
Az esős évszak beköszöntével zsiráfpostás levelet
hozott Fülenagynak. Izgatottan bontotta fel, amelyben Laci zsiráf írását vélte
felfedezni:
„Kedves Fülenagy!
Hazafelé battyogtam tőled, amikor összefutottam egy
jópofa figurával. Indiából utazott ide potyautasként ez az elefánturfi, mert
hazájában kisfülűek az elefántlányok, de neki a nagy fül a gyengéje. Azonnal Te
jutottál az eszembe, és hozzád irányítottam, ha meg akarja ismerni a világ
legnagyobb fülű elijét akkor ott a helye. Remélem nem tévedt el és összejött!
Szívből kívánom a boldogságod, mert erre valók a barátok…
Zsiráf Laci”
