Maszatka. Visszaemlékezett, hogy így hívta az
édesanyja kislány korában. A becenév teljesen jogos volt, hiszen állandóan csatakosan,
koszosan ért haza az ő kis magánvilágából. Ahogy a nap kibukkant a látóhatár
mögül, ő már fenn volt, gyorsan felvette a kikészített ruháit, felkapta a
félmalomkőnyi zsíroskenyeret, és huppsz, már ott sem volt. Egytrappban tette
meg az utat a színek csodálatos otthonába, a virágos rétre. Kifulladva
lehuppant a színkavalkád közepén, és bemajszolta a reggeli maradékát. Bódultan
magába szívta az ezernyi virág illatát, hallgatta a szorgos méhek zümmögését.
Azután felkerekedett és sorra felkereste kedvenceit: a lilában pompázó
szarkalábakat, a sárga repcét, a csoportosan szerető kék búzavirágot, és a mindenütt
felbukkanó vérpiros pipacsot. Nevükön szólította őket, elbeszélgetett velük.
Észre sem vette az idő múlását, csak arra eszmélt,
hogy tompulnak a fények, a fényhozó készül lefeküdni, hogy megpihenve, másnap
újra narancsszínűre fesse az eget. Még éppen időben hazaért, mert látta anyja
arcán az aggodalom első jeleit, de azért nem bántotta őt, akit annyira
szeretett, csendesen ennyit kérdezett:
- Jó napod volt? Megint kihagytad az ebédet…
Valamit dünnyögött az orra alatt válaszképp, majd
ment mosakodni, befalta a vacsorát, és aztán beugrott az ágyba. Mielőtt
behunyta a szemét kinézett az ablakon. Nem félt a sötéttől, mert tudta a fekete
is része a világnak, csak így érzékelhetjük a világost, a fehéret.
Ez volt a gondtalan gyermekkor utolsó nyara, ősszel
kezdődött számára a félelmetesnek vélt iskola. Szerencsére a jó természetének
köszönhetően gyorsan beilleszkedett. Lelkiismeretesen tette a dolgát, mindig
figyelt, és mindent gyorsan megjegyzett. Legjobban a rajzórát szerette,
csodálta a színek sokféleségét, árnyalatait. Gyermekkorának aprólékos megfigyelései,
és a színekhez való vonzódása, művészi szintre emelték tudását, így nem volt
kérdés a pályaválasztása. Szerencsére a sorskerék jó helyre fordult, azt
csinálhatta, amit szeretett, a festés lett a hivatása és a szerelme. Gyakran vitte
vászonra gyermekkori kedvencét, a virágos rétet. Szerette, ha sok szín tobzódik
egy képen, visszatükrözte az ő belső világát, sokrétűségét.
Még iskolás korában megfigyelte, hogy a különböző színek
más-más hatással vannak rá, ezért mindig a hangulatának megfelelő színt keverte
ki a palettán, és ez került elsőként a vászonra. Aztán ez a szín lett uralkodó,
az egyre jobban kialakuló művön. Így minden képe köthető volt valamilyen belső
állapotához.
A fehér színt nem szívesen használta, mert az
édesanyja halálához kötötte. Eszébe jutott a fehérbe öltöztetett drága, aki
utolsó mosolyával az arcán várta, hogy végleg elnyelje a föld.
Sárgával jó barátságban volt, mert melegséget adott a
fagyott lelkének.
A kék mindig meg tudta vigasztalni, minden fizikai és
lelki betegségre gyógyírként hatott.
A zöldet gyakran használta, bár sokszor eszébe jutott
róla az a leveli béka, akit biológia órán kellett felkoncolni. De belátta, hogy
a természetfestés nehezen képzelhető el nélküle.
A pirosról mindenkinek a szeretet a szerelem jut
eszébe, neki egy lány, aki mindig pirosban járt és sokat piszkálta őt.
Sokszor dúlt vihar a lelkében, legjobban a kevert színeket
kedvelte, ezzel jutott legtovább az önkifejezésben.
Visszahúzódó természetű volt, kívülről figyelte a
világot, és az embereket. Egy idő után észrevette, hogy színeket lát az emberek
körül, mint egy külső burkot. Nemsokára, már össze tudta kötni ezeket az adott
ember tulajdonságaival. Közeli ismerősein látta, hogy a kor és a körülmények
előrehaladtával, a szín hogyan változik. Ijesztő emberismeretre tett szert,
talán ezért nem volt szerencséje a társkapcsolatokban.
Amikor az ember azt hiszi, hogy sínen van az élete,
akkor jön egy olyan változás, amely gyökeresen felforgatja az életét. Nála egy
olyan betegségben mutatta meg arcát, amelyből nem volt menekülés. Fokozatosan
leépült, és ami a legnagyobb arcul köpés volt a sorstól, hogy a látása is megromlott.
Előszór csak homályosabban látott, majd elveszítette az olvasási képességét. A
következő fázisban már csak színes foltokat látott, és végül egy nap arra
ébredt, hogy az örök sötétség birodalmába került.
Nem látta értelmét az életnek.
Teltek a napok és felülkerekedett az élni akarás, és az
örök optimizmusa, amely végigkísérte eddigi életét. Valahol mélyen az agyában
ott voltak a színek és a hozzá tartozó érzések. Elkezdte ezeknek az emlékeknek a
visszahívását és újra festett a képzelet palettáján…
