Kelep Elek, a gólya sajnos nagyon
ügyetlen volt a fészeképítésben.
Tudta, hogy semmi esélye a
gólyahölgyeknél, ha nem képes saját otthont teremteni a leendő családjának.
Beiratkozott hát egy gyorstalpaló fészeképítő tanfolyamra. Gyorsan kiderült
abszolút tehetségtelensége, a többiek és a tanár céltáblájává vált, ezért
lemorzsolódott. Elkönyvelte magában, hogy magányosan fogja leélni az életét.
Búskomorságba esett, törzsvendége lett a „Lápi Hörpintő” nevű
becsületsüllyesztőnek. Egyik reggel kótyagos fejjel ébredt, kinézett a
hevenyészett fészek ablakán. Azonnal kijózanodott, mert odakinn egy formás
hölgyemény az ő házát mustrálgatta. Gyorsan rendbe szedte magát, és kirohant.
- Az Ön tulajdona ez az ingatlan? –
kérdezte a gólyaszépség.
- Igen…- válaszolta csendben,
szemlesütve Elek.
- Nem győzők betelni a látvánnyal,
ezek a merész építészeti
megoldások, ez a vagány stílus, újszerűség.
Egyszerűen zseniális!
Megengedi, hogy körbe fényképezzem? Én
ugyanis a Fészekrakó Lakáskultúra Magazin fotósa vagyok és pont ilyen korszerű
otthonokat keresünk. – mondta és választ meg sem várva fényképezni kezdett.
A következő számban főoldalra került
Elek otthona. Megindult az érdeklődők tömege, neves építészektől kezdve, a
sznob gólyákig mindenki. Elek népszerű lett, még az Építészeti Kamara
tiszteletbeli tagjának is beválasztották.
Egy valami nem jött össze neki,
különcnek tartották és emiatt élete végéig magányos maradt.
A színház ülései közül az első sor
középső széke nagy tiszteletnek örvendett. Ő volt az, aki mindenhová belátott.
Látta a zenekari árokban a cselló és a másodhegedű románcát. Látta a jelenésre
váró színészek ideges toporgását az oldalfüggöny mögött. Látta a zsinórpadláson
a háttérképek hatalmi harcát. Mind azt, amit látott szívesen megosztotta a
rosszabb helyen ücsörgő társaival. Ha a színházba díszvendég érkezett,
természetesen ő volt a kiválasztott. A régi szép időkben, amikor még becsülete volt
a színháznak, koronás fők tisztelték meg, hogy róla nézték az előadást. A kor
előre haladtával következtek az elnökök, polgármesterek, államtitkárok.
A színházi élet egyre laposabbá vált,
ma már nem volt sikk színházba járni. Foghíjas széksorok, kongó üres nézőtér
lett az osztályrészük. Néha egy-egy napon virgonc gyermekcsapat vette birtokába
a színházat, ahol valami felszínes mesejátékra váltottak jegyet az unatkozó
szülők. A neveletlenek állandóan felugráltak, csapkodták az ülőkéiket, együtt
éltek a meseszereplőkkel, némelyikük még fel is állt oda ahol mások ülni
szoktak, hogy jobban lásson.
Egy díszelőadás alkalmával, a középső
széket külön ünnepelték, sőt egy emléktáblát is kapott, rajta azon neves személyiségek
nevével, akik helyet foglaltak ölelésében.
Néhány nap múlva kora reggel munkások
szállták meg a színházat, és bontani kezdték a padsorokat.
- Főnök, melyik szék marad meg? –kiabált
oda egyikük.
- Az első sor közepén, valami tábla is
van rajta. – jött a válasz.
- Oké, megvan…
A középső szék ijedten nézte a
felfordulást, körülötte kitépett, helyüktől megfosztott áldozatok hevertek
egymás hegyén-hátán.
A gyakorlott melósok kihordták a
társait, és egymásra zsúfolva egy távoli színházi raktár mélyére süllyesztették.
A színházban becsukódott az ajtó, középső
magára maradt a kongó, üres teremben. Nem jött álom a szemére, nem tudta
feldolgozni az eseményeket. Éppen elbóbiskolt volna, amikor újra felpattant az
ajtó megérkezett a brigád, és velük az új székek. Puccos, vörös bársony
borítású népség volt, tele önbizalommal, nagyképűséggel, pökhendiséggel.
A középső, még mindig látott mindent,
de megtartotta magának…
Gödény Gedeon már elég jól el volt
ázva, de úgy határozott, hogy még betér valami ívóba egy búcsúpohárra.
Ismeretlen vidékre tévedt, örömmel fedezett fel egy általa még nem látott
éjszakai bárt. A lágy zene hívogatta, nem tudott és nem is akart ellenállni.
Benyitott, odabent villódzó fények kísérték a zene ritmusát. Körülnézett, szeme
megakadt a bárpulton, azonnal arra vette az irányt, és mindjárt rendelt is egy
Caribica Mojito-t. Azonnal szürcsölgetni kezdte, aztán egy kicsit jobban
körülnézett. Levette a szemüvegét, megtörölgette majd visszatette. „Talán ezt
az utolsó pohárral már nem kellett volna meginnom”- dünnyögte félhangosan. A
mellette lévő bárszéken ülő meghallotta és felé fordult:
- Mi a gond barátom?
- Azt hiszem sokat ittam, mert
mindenkit fehér szőrűnek, rózsaszín bőrűnek és piros szeműnek látok.
- Semmi baja a szemének, ez egy Albínó
Állatok bárja.
- Édes istenem, nekem mindig azt
mondta az anyukám, hogy kerüljem az albínókat, mert rám ugranak és kiszívják a
vérem.
- Látja, hogy semmi ilyen nem történt.
Pont olyan állatok vagyunk, mint a normálisak, csak hiányzik a festékanyagunk,
ezért vagyunk ilyenek. Egyébként, nálunk barátságosabb, szelídebb lény nem
létezik.
Időközben a többi vendég érdeklődését
is felkeltette a betévedt, köré gyűltek. Gedeon félelmetesnek érezte ezt a
menekülést elzáró
gyűrűt, de gyorsan feloldódott. Valóban
még soha nem érezte ilyen jól magát egyetlen társaságban sem.
Másnap megalapította a tudatlanok és
az albínók baráti társaságát.