Barangolunk tovább a zenei műfajok szövevényes labirintusában. Van még az alternatív műfajokból, így hát ezt folytatjuk.
A - mint alternatív zene
A következő alternatív alműfaj a Musique Concrète:
Musique concrète (francia: „konkrét zene”), a zenei kompozíció kísérleti technikája, felvett hangokat használva alapanyagként. A technikát 1948 körül Pierre Schaeffer francia zeneszerző és munkatársai fejlesztették ki a francia rádiórendszer Studio d'Essai-jában („Kísérleti Stúdió”) . Az alapelve abban rejlik. hogy a különböző természetes hangokkal rögzített szalagon (vagy eredetileg lemezeken), hogy készítsen egy montázs hangot . Egy ilyen kompozíció elkészítése során a kiválasztott és rögzített hangok bármilyen kívánt módon módosíthatók - visszafelé játszhatók, rövidre vághatók vagy meghosszabbíthatók, visszhangkamra-hatásoknak vannak kitéve, hangmagasságuk változó és intenzitás, és így tovább. A kész kompozíció tehát a változatos hallási tapasztalatok művészi egységgé történő kombinációját képviseli.
Az elektronikusan előállított hang használatának előfutára , a musique concrète a legkorábbi elektronikus eszközök közé tartozott a zeneszerző hangforrásainak bővítésére. A gép kísérleti használata a musique concrète-ben, az összetevők véletlenszerű használata és a hagyományos zeneszerző-előadói szerepek hiánya a technikát úttörő erőfeszítésként jellemzi, amely további fejlődéshez vezetett az elektronikus és a számítógéppel előállított zenei kutatás terén . A musique concrète zeneszerzései között szerepel a Schaeffer, Pierre Henry és Déserts (1954; szalagra és hangszerekre) Symphonie pour un homme seul (1950; Csak egy embernek szóló szimfónia ) és a Poème électronique(400 hangszóró adta elő az 1958-as brüsszeli világkiállításon), mindkettőt Edgard Varèse francia-amerikai zeneszerző .
1966-ban a zeneszerzőt és technikust, François Bayle- t helyezték a Groupe de Recherches Musicales élére, 1975-ben pedig a GRM-et integrálták az új Institut national de l'audiovisuel (INA - Audiovizuális Nemzeti Intézet) vezetőjévé. Az 1950-es évek elején megkezdett munka vezetésével Jacques Poullin potentiomètre d'espace-jével, a monofonikus hangforrások négy hangszórón történő mozgatására tervezett rendszerrel , Bayle és Jean-Claude Lallemand mérnök hangszórókból álló zenekart hozott létre ( un orchester de haut-parleurs ) ismert, mint a Acousmonium 1974 Az alakuló koncertre 1974. február 14-én került sor a párizsi Espace Pierre Cardinban , Bayle Expérience akusztikájának bemutatásával .
Az Acousmonium egy speciális hangerősítő rendszer, amely 50-100 hangszóróból áll , a koncert jellegétől függően, különböző alakú és méretű. A rendszert kifejezetten a musique-concrète alapú művek koncertbemutatójára tervezték, de a hangtérbelisítés további fokozásával. Hangszórók vannak elhelyezve mind a szakaszban és pozíciókban az egész teljesítménye térben, és keverőpulthoz használunk, hogy manipulálják az elhelyezése acousmatic anyagból szerte a hangszóró tömb, egy performatív technikával úgynevezett „ hang diffúzió ”. Bayle megjegyezte, hogy az Acousmonium célja, hogy "a hangzás pillanatnyi klasszikus diszpozícióját, amely a hangot a terem közepétől felé terjeszti, egy olyan projektorok csoportjával helyettesítse, amelyek az akusztikus hangszer" hangszerelését "alkotják. kép".
2010-től az Acousmonium még mindig fellépett, 64 hangszóróval, 35 erősítővel és 2 konzollal.
Ma a musique concrète egy aktív fogalom, amelyet általában nem alkalmaznak a kortárs zenei alkotás leírására, ugyanakkor a zenei gondolkodásba és elméletbe ágyazódik.
Belefülelők:
Musique Concrete
John Cage: Williams Mix (1952/1953)
Ferrari, Luc - Hétérozygote - 1963-64
Mind - Karlheinz Stockhausen Gesang der Jünglinge
Fear of Drowning (a music concrete piece) by Michel Plourde
Ghédalia Tazartès - Un Amour Si Grand Qu'il Nie Son Objet
Itt a hétvége, nyit a blueskocsma. E heti vendégünkOscar Benton and His Band.
Oscar Benton
Oscar Benton and His Band:
Sokan ismerik és szeretik Oscar Bentont csak egy dalért, a “ Bensonhurst blues ” -ért ( Artie Kaplan szerzeménye ), ami teljesen igazságtalan. Gyönyörű husky hangja és fényűző „durva” vokális stílusa birtokában ez a régi bluesman sokkal nagyobb népszerűséget érdemel.
Az egész 1967-ben kezdődött a holland Haarlem városában, amikor egy fiatal gitáros, hegedűs és mandolinista, Ferdinand Van Eif összeállította blues bandájának első felállását. Az európaiak zenei preferenciáikban gyakran Amerikára összpontosítottak, így nem meglepő, hogy a fiatal zenészeknek megfelelő álneveik vannak: Peter Van Kouten basszusgitáros Hank Hawkins, Herman Soverein dobos Tanney Lent és Ferdinand Van Eif Oscar Benton lett. A zenekart az énekes és gitáros nevéről (vagy inkább álnevéről) nevezték el: Oscar Benton Blues Band . Később Hans Van Dam zongoraművész csatlakozott hozzájuk. Egy évvel később megjelent a „ Feel so good ” debütáló album , amelyet a Decca kiadó adott ki, és egy sikeres fellépés után, 1968 augusztusában a Loosdrechtse Jazz Festival holland népfesztiválon , az Egyesült Királyság toplistájára eljutott „ A blues tönkreteszi az életemet ” a szaxofonos és producer Tony Woz mellett ... Összességében a kompozíció konzisztenciája az Oscar Benton csoport tagjai nem különböztek egymástól. 1970-ben az Oscar Benton Blues Band így nézett ki: Gus Aaporte (basszusgitár), Johnny Laporte (gitár), Jean Billem Slayting (dob) és Hans Van Dam (zongora). Ugyanebben az 1974-es kompozícióban a zenészek, akik már elhagyták Bentont, létrehozták a „ Barrelhouse Blues Band ” -t”. Egy nagyon sikeres hangszeres csoport, később különböző énekesekkel vett fel felvételt. 1972-ben Benton csoportja a következőkből állt: Rob Van Donselaar (zongora), Rob Ten Bokum (gitár), Aad Hooft (dob) és Henno Van Donselaar (basszusgitár). De legyen bárhogy is, az Oscar Benton Blues Band évekig továbbra is a legnépszerűbb blues zenekar volt Hollandiában és a szomszédos országokban. A „ Benton '71 ”, „ The best ” és „ Draggin' round ” albumok 1972-ben jelentek meg, több kislemez mellett. Ezt követték a popénekes karrierjének megkísérlése, de ez nem hozott neki nagy népszerűséget. A váratlan siker 1981-ben volt, amikor Alain Delon a " Bensonhurst blues-t használta
"A közel 10 évvel ezelőtt felvett" Rendőr bőréért "című rendezői debütálásán a film fő témája lett. Európai és japán, 1987-ben egy olyan óriás, mint az EMI, újra kiadja a régi albumokat. Miután újra összeállt ugyanabban az évben a zenekar új albumot vett fel az EMI-n, és sikeres turnés tevékenységbe kezdett.
Ma az 1974-ben megjelent ízléses bluest tartalmazó albumba fülelünk bele, amelynek címe: "Bensonhurst blues".
A zenei műfajokkal való barátkozásunkat tovább folytatva, még mindig az alternatív zene van műsoron.
A - mint alternatív zene
Az alternatív zene következő alműfaja a Lo-fi.
A Lo-fi a Low Fidelity szó rövidítése, magyarul: alacsony hangminőséget jelent. Ezt a szót a 60-as években kezdték el használni olyan lemezekre, amelyeknek a hangminősége gyenge és zajos volt, nem volt tökéletes, vagyis a hi-fi (high fidelity) ellentéte. De ha ez egy rossz hangminőséget jelent, hogy lett ebből egy stílus? A válasz egyszerű. Paradoxon. A mai világban mindig az a cél, hogy minden tökéletes legyen, és még annál is tökéletesebb. De ezt a tökéletességet egy idő után megunjuk, és szürreálissá válik, mivel mi magunk sem vagyunk tökéletesek. Így a zenének sem kell mindig annak lennie. A paradoxon persze folytatódik, az alacsony hangminőség a véletlen műve, nem szándékos, de miután ezt már szándékosan, beállítva használják, már nem az.
A Lo-fi a ’60-as évektől rengeteg változáson ment keresztül, de a mai változata, teljesen eltér az előző évekbeli jelentésétől. A mai Lo-fi a nyugodt ütem, háttérzajok, mint például kaparászás, hümmögés, esőcseppkopogás keveréke. Ezek a nyugtató ütemek kihatnak a nagyagyban a koncentrálásért felelős területekre, és így az könnyebben tud fókuszálni. Ez a nyugodt műfaj, sokaknak segít a világon a koncentrálásban, a tanulásban, vagy az elalvásban.
Ma már minden zenei platformon vannak Lo-fi stílusú zenék, amiket bárki hallgathat. Külön rádiókat találhatunk a neten, amik egyfolytában ezt engedik. You Tube-on több órás változatokat, és egész napos live-okat is találhatunk.
Történelmileg a "lo-fi" előírásai viszonyultak a technológiai fejlődéshez és a hétköznapi zenehallgatók elvárásaihoz, emiatt a kifejezés körüli retorika és beszéd sokszor eltolódott. Az 1990-es évek előtt általában "low-fi" -ként írják, a kifejezés legalább az 1950-es évek óta létezik, röviddel a "nagy hűség" elfogadása után, és meghatározása az 1970-es és 2000-es évek között folyamatosan fejlődött. Az Oxfordi angol szótár 1976-os kiadásában a lo-fi a "kevésbé jó minőségű hangzás, mint a" hi-fi "definícióval egészült ki. Murray Schafer zenepedagógus ,A Tuning of the World a „kedvezőtlen jel / zaj arány” kifejezésként határozta meg a Lo-fi-t.
A kritikusok körében az 1980-as évekig gyakorlatilag nem értékelték a lo-fi zene tökéletlenségeit, amelynek során kialakult romantika jellemezte az otthoni felvételeket és a " csináld magad " (barkácsolás) tulajdonságait. Utána a "DIY" szót gyakran felváltva használták a "lo-fi" -val. Az 1980-as évek végére az olyan tulajdonságok, mint az "otthon felvett", a "technikailag primitív" és az "olcsó felszerelések" általában társultak a "lo-fi" címkéhez, és az 1990-es években az ilyen ötletek központi szerepet kaptak arra, hogy a „lo-fi-t” hogyan értették népszerûen. Következésképpen 2003-ban az Oxford Dictionaryhozzáadott egy második meghatározást a kifejezéshez: "a rockzene olyan műfaja, amelyet minimális produkció jellemez, nyers és kifinomult hangzást adva". 2008-ban egy harmadik került hozzá: "csiszolatlan, amatőr vagy technológiai szempontból kifinomult, különösen szándékos esztétikai választásként".
A "lo-fi" használatát népszerűsítő párt vagy pártok kiléte nem határozható meg véglegesen. Általában azt javasolják, hogy a kifejezést William Berger heti, félórás rádióműsorán keresztül népszerűsítették a New Jersey-i székhelyű WFMU független rádióállomáson , Low-Fi címmel , amely 1986-tól 1987-ig tartott. A program tartalma teljes egészében postai úton elküldött hozzászólásokból állt, és minden pénteken harminc perces főműsoridőben futott. 1986 őszén az LCD WFMU magazin, a programot "olcsó berendezéseken készített otthoni felvételekként írták le. A technikai primitivizmus ragyogással párosulva".
A fogalom a „hálószoba zenészek” bővült, miután a nő a hordozható számítógépek több formája népszerű, vagy avantgárd zenei, és az évek során, volt egy növekvő tendencia, hogy csoportos minden otthoni zenei égisze alatt " lo-fi ". A " hálószoba pop " lazán leír egy zenei műfajt vagy esztétikát, amelyben a zenekarok otthon, nem pedig a hagyományos felvételi helyeken készítenek felvételt. A barkácsolásnak is van konnotációja. A 2010-es évekre az újságírók válogatás nélkül alkalmazzák a "hálószobás popot" minden olyan zenére, amely "fuzzy" -nak tűnik. 2017-ben a About.s Anthony Carew azzal érvelt, hogy a "lo-fi" kifejezést általában rosszul használják a "meleg" vagy a "puncsos" szinonimájaként, amikor azt a zene számára kell fenntartani, amely "úgy hangzik, mintha egy törött üzenetrögzítőn rögzítették volna".
Egy biztos a Lo-fi rendkívpl népszerű az "átlagemberek" körében-
Itt a hétvége, nyit a blueskocsma. E heti vendégünk az Alan Jack Civilization.
Alan Jack Civilization
Az Alan Jack Civikization:
Tagok.
Alan Jack (billentyűs hangszerek)
Claude Olmos (gitár, ének)
Richard Fontaine (basszusgitár, ének)
Jean Falissard (dob, ütőhangszerek, ének)
Francia egylemezes zenekar. Kevés információ van a srácokról. 1969-ben adták ki a "Shame on You" és a "Baby Don't You Come Back Home" dalokat, hangjuk pedig pszichedelikus blues, nagyon savas rockhangulattal.
Fuzz gitár bársonyos zongorahangokkal, egyes számokon felrobbant szájharmonika és azok az izgalmas bugik, amelyek a korszak legjobb blues együtteseire jellemzőek . A zenekar részt vett az 1969-es Amougies Pop és Jazzfesztivál, olyam bandák mellett, mint a Soft Machine, Pretty Things, Colosseum és a Yes. Ma ebbe az izgalmas lemezbe fülelhetünk bele.
A következő felvételeket hallhatjuk:
01. I've Got To Find Somebody
02. Shame On You
03. What You're Gonna Say
04. Baby Don't You Come Back Home
05. The Way To The Hells
06. What's Wrong
07. Some People
08. Middle Earth
09. Don't Let Me Be Misunderstood (Live,1985, Bonus Track)
Új logóval folytatjuk barangolásunkat a zenei műfajok labirintusában, nég mindig az A betűnél.
A - mint alternatív zene
Az alternatív zene következő alfaja a Grunge.
A grunge az angol “grungy” = “koszos” szóból ered és egy rock-irányzatot takar. A grunge névvel a 60-as, 70-es években kezdték illetni mindazokat a zenészeket, akik kísérletezőkedvükben felhagytak a tiszta gitárjátékkal és stúdióban sem szerkesztették felvételeiket. A zene aztán önálló stílussá nőtte ki magát és a lázadás és függetlenség szimbólumává vált. A grunge zenei stílus a 80-as évek végén, a 90-es évek elején élte virágkorát, köszönhetően a Nirvana és a Pearl Jam közönségsikerének. Bár hazája Seattle, azonban más földrajzi területek – az USA-n belül Los Angeles, azon kívül Nagy-Britannia és Ausztrália – bandáit is a grunge stílushoz sorolták hasonló hangzású zenéjük okán.
A grunge szembement macsó dalszövegeiről és rikító leggingsekről ismert glam rock-kal és a szentimentális amerikai popkultúrával. A társadalomkritikus zene rajongói igyekeztek attitűdjüket ruházatukkal is megmutatni. Kurt Cobain adományboltokban vásárolt kinyúlt, szakadt holmijai hamar stílussá és a társadalomkritika kifejező eszközeivé váltak. Ráadásul a zenekaros pólók és a kockás ingek mindenki számára megfizethetők voltak. A grunge-rajongók tettek mindenre, amit korábban bárki gondolt az igényes öltözködésről. Antidivatnak szánták, végül mégis divat lett belőle, amikor közbelépett a divatipar és gyártásba kerültek az új “szakadt” holmik. A Seattle Sound-ként is emlegetett alternatívrock-irányzat ötvözi és továbbgondolja a rock, punk, hard rock és az indie rock alapokat. Megjelenése a nyolcvanas évekre tehető, Washington állam, azon belül is Seattle környezetére. Híressé a kilencvenes évek elején vált két meghatározó album, a Nirvana Nevermind és a Pearl Jam Ten lemeze hatására. Sokan ennek tulajdonítják a 80-as évek rockzenéjének lezárását, és a legutolsó rockforradalomként jellemzik.
A grunge-ra sokféle hatás keveredése jellemző. A nehézséget a besorolásnál az jelenti, hogy az elnevezés igazából a zeneipar egy skatulyája, amely a 90-es évek seattle-i zenéjét próbálta egy kategóriába foglalni. Az ottani zenekarok ugyan valóban sajátos hangzású zenét játszottak, ám egyáltalán nem egységes stílusban. Emiatt a legtöbb együttes tiltakozott is a grunge-bélyeg ellen.
Ennek ellenére, a hangzásról általánosan elmondható a gitár vezető szerepe a dalokban, az erős torzítást alkalmazó hangszerek, illetve a mély hangok és akkordok használata. A klasszikus grunge-dalok hangulata általában nyomott és feszült, függetlenül attól, hogy mind gyors és mind lassú, vontatott dalok is jellemzik a műfajt. Ezt tetőzi a grunge-dalok sajátos szövegezése, mely tömör mondatairól és szókimondó, sokszor kifejezetten polgárpukkasztó szóhasználatáról híresült el.
Népszerűvé válásának elején a grunge-ot leginkább azok hallgatták, akik játszották. A zenekarok kis klubokban kis számú közönség előtt játszottak, aminek nagyobb hányadát a többi fellépésre váró együttes tagjai tették ki. Mások azért hallgatták ezt a zenét, hogy megpróbáljanak kitörni a hétköznapok szürkeségéből. Mikor a zenekarok elkezdtek albumokat megjelentetni, a kiadók váltak az új stí terjesztésének katalizátorává. A sikeresebb zenekarok többsége a Sub Pophoz szerződött.
A kiadvány, amely beindította a grunge-ot, a C/Z Records által megjelentett Deep Six válogatáslemez volt 1986-ban. Az albumon hat együttes számai hallhatók, amelyeket azóta is a „grunge atyjai”-ként tartunk számon: Green River, Soundgarden, Melvins, Malfunkshun, Skin Yard és a U-Men, akik közül többeknek ez volt az első lemezkiadványa. Az előadók stílusát így írták le akkoriban: „Egy alapjában véve agresszív, kemény hangzás, amely a heavy metal lassabb tempóját a hardcore intenzitásával ötvözi.” Ahogy a Sub Pop producere, Jack Endino emlékszik: „Az emberek csak annyit mondtak: 'Miféle zene ez? Ez nem metal, nem is punk, mi ez?' (…) Aztán felkiáltottak: 'Heuréka! Ezekben a zenekarokban van valami közös!'” Később 1986-ban Bruce Pavitt megjelentette a Sub Pop 100 válogatást csakúgy, mint a Green RiverDry As Bone EP-jét, új kiadója: a Sub Pop kiadványaként. Egy korai Sub Pop-katalógus így írta le a Green River EP-t: „Ultra laza GRUNGE, ami egy generáció erkölcsét rombolta le.”
1988 novemberében a Sub Pop megtette első lépéseit a grunge népszerűsítése érdekében, mégpedig a Sub Pop Singles Club létrehozásával, amely egy előfizetéses szolgáltatás volt, és a megrendelők számára biztosította a helyi zenekarok kislemezeit havonta levélben elküldve. Ez fokozta a grunge népszerűségét, és a kiadóét is egyben, legalábbis a seattle-i régióban. A S.P. két alapítója, Bruce Pavitt és Jonathan Poneman állítja, hogy az igazi robbanás akkor kezdődött, mikor felkérték a Everett True-t a brit Melody Maker magazintól, hogy írjon egy cikket a helyi zenei világról. Ennek segítségével válhatott a grunge ismertté a 80-as évek végére már a régión kívül is, megadva az első lökést a népszerűség elérése felé. A Mudhoney-t mondják e korszak legsikeresebb zenekarának, egészen a 80-as évek végéig, hála az 1988-as kislemezüknek, a „Touch Me I'm Sick”-nek. Ám a 90-es évek beköszöntéig az új stílus nem vált nagyobb hatású jelenséggé az USA-ban.
A kilencvenes évek elején néhány éppen megalakult washingtoni együttes elkezdte a korai grunge-hangzást a hard rockkal ötvözni. A legjellegzetesebb példa erre a Pearl Jam, a rövidéletű Mother Love Bone és a Temple of the Dog, amely három zenekarnak majdnem ugyanazok voltak a tagjai. Ezalatt a Nirvana a grunge-ot a Pixies hangzásával keverte. Végeredményként ezeknek az együtteseknek „tisztább” és kevésbé heavys hangzásuk volt, mint a 80-as évek grunge-bandáinak, ezzel kikövezve az utat a mainstream siker előtt.
Az első videó, ami a grunge-ra felhívhatta a figyelmet a Soundgarden „Flower”-je volt, amit az MTV néhányszor leadott a „120 Minutes” című műsorában. Egy kicsit több mint két évvel később a NirvanaSmells Like Teen Spiritje bevezette a grunge-ot a mainstreambe.
A Nirvanának tulajdonítjuk, hogy meghozta az áttörést a műfaj számára 1991-ben. A Smells Like Teen Spirit népszerűsége a Nevermindalbumról meglepte az egész zeneipart. Az album #1 lett világszerte, és ezzel megnyitotta az utat a többi zenekar, köztük a Pearl Jam számára is. A Pearl Jam valójában egy hónappal korábban, 1991 augusztusában megjelentette már debütáló albumát, a Tent, de a lemez eladási mutatói csak a Nirvana sikerei után ugrottak meg. Az akkori és a mai közönség számára is a grunge általában maximum ezt a két zenekart jelenti, a maguk punkos, lázadó megnyilvánulásaival a mainstream, valamint kulturális és szociális intézmények ellen. 1991–92 folyamán más seattle-i zenekarok is sikeressé váltak, mint például a Soundgarden a Badmotorfinger és az Alice In Chains a Dirt című albumukkal. A Los Angeles-iL7 együttes is szép rajongótábort gyűjtött maga köré, elsősorban a „Pretend We're Dead” kislemez által. A 90-es évek közepére több hasonló hangzású, ám földrajzilag nem ide sorolható együttes is hírnévre tett szert mint a Stone Temple PilotsSan Diegóból, az ausztráliaiSilverchair és a brit Bush.
A legtöbb grunge-rajongó és a kritikusok is úgy tartják, a grunge a glam metal hanyatló népszerűsége által juthatott a mainstreambe. Az olyan glam metal zenekarok mint a Mötley Crüe, Poison és a Warrant uralták az amerikai lemezlistákat a 80-as években, a kritikusok becsmérlő véleménye ellenére is. A glam metal a macsó szövegekről, a himnuszszerű riffekről, a rikító öltözködési stílusról és a társadalmi normákkal való ütközéséről volt híres, különösen a közönség szórakoztatásának terén. Ezek a dolgok közkedveltek voltak a nyolcvanas években, de fokozódó ellenérzést kezdtek kiváltani a hallgatóságból a kilencvenes évekre. A grunge viszont egészen jó kontrasztot nyújtott a glam metallal szemben. Így a hair metal alternatívájaként a grunge csillaga elkezdett emelkedni a glam metal hullócsillaggá válásakor.
A grunge-fanok a régióban úgy érezték, hogy a média túlzott fontosságot tulajdonított a grunge-zenészek által hordott ruháknak, mint ahogy a többi apró helyi kulturális sajátosságnak is. Az általánosan elterjedt ruházat a korai években a punkos ízlés és az átlagos mindennapi viselet keveréke volt (legjellemzőbb ruhadarab: flaneling). Ez a „divat” nem a feltűnési vágy miatt alakult ki, de az ilyen ruhadarabok könnyű megfizethetősége, valamint a régió hűvös éghajlatához illő melegsége által mégis elterjedt. A kilencvenes évek elején a divatipar széles réteget célzott meg a „grunge divat”-tal, elég magas árat felszámítva a szerintük a grunge-régióban divatos ruhákért. A média ebből kiindulva egész kultúrát teremtett a grunge-ból, a Generation X számára mondvacsinált másolatot készítve az előző generáció hippimozgalmáról. Érdekes példa arra, hogyan sült el visszafele a média nagy igyekezete: a New York Times megjelentetett egy hamis listát a grunge-körökben használt szlengről, amelyet később a Sub Poptól Megan Jasper leplezett le. A hatalmas médiafelhajtást dokumentálja az 1996-ban megjelent Hype! című dokumentumfilm is.[2]
Miközben az ilyen felszínességek zavarták a legtöbb seattle-i rajongót, a legtöbb grunge-zenész megmaradt a híressé válásuk előttről megszokott ruházkodásánál. Ám a régión kívül is egyre több zenész kezdett hasonlóan öltözködni. A rockvilágban a márkás ruhák nem számítottak becsülendőnek, a flanel, farmer, bakancs (gyakran Doc Martens) és a Converse tornacipő volt a legelterjedtebb. Sok fiatal rajongó a régión kívülről is magáévá tette a stílust a normákkal szembeni ellenszegülésként, amit persze sokan felszínességnek tartottak. Angliában a fiatalokat, akik e szerint a divat szerint öltöztek, „grungers” névvel, míg Amerikában a „grungies” szóval illették. A sok megrögzött rock and roll rajongó „ellendivatot” indított az új trend ellen. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a „grunge-divat” egy újabb lökést kapjon, ám a legtöbb fan el is dobta ruháit röviddel a megvásárlásuk után, így a gyártók hamarosan abbahagyták az értékesítést.
Sok jelentős esemény történt a zene „grunge-korszak”-a alatt, amik nem történhettek volna meg, ha a grunge nem válik híressé. Az alternatív rock – amit azelőtt csak helyi klubokban, egyetemi rádiókban vagy független lemezkiadóknál lehetett hallani – népszerűvé vált a nagyközönség körében is, mikor a nagy kiadók elkezdték kiadni a korábban ismeretlen zenei irányzatok képviselőinek lemezeit. A Lollapalooza nevű utazó fesztivál is ennek eredményeként születhetett meg, a grunge-dzsal a '92-es és '93-as koncertek fő irányvonalaként. A média reflektorfényeinek tüzében a grunge a popkultúra része lett, amit legjobban a '92-es Facérok című film mutat, melyben több grunge-banda tagjai is szerepeltek. A Nirvana és a Sonic Youth szerepelt ugyanabban az évben az „1991: The Year Punk Broke” dokumentumfilmben. A Riot grrrl – egy másik „punkszármazék”-irányzat – Nyugat-Washingtonból (szokták a grunge női változatának is nevezni) szintén népszerű lett a régióban. Ahogy a punk ihlette zene ilyen híressé vált, természetesen a punk maga is újjászülethetett, mikor a Green Day és a The Offspring listavezetőkké váltak. A független kiadók is képesek voltak olyan sikereket elérni, mint a nagy kiadók, felvették a versenyt vetélytársaikkal, legszebb példa erre a Sub Pop sikertörténete.
A grunge-őrület valamiért mégsem volt hosszú életű. Több fontos tényező is van, amely ehhez vezetett, amelyek önmagukban is elegek lehettek volna, így nem csoda, hogy együttes fellépésük végleg rányomta bélyegét a műfaj alakulástörténetére.
A legtöbb rajongó, de még a zenekritikusok is úgy tartják, hogy sok grunge-banda nagyon ellenezte a mainstream sztárságot ahhoz, hogy sokáig megmaradhassanak egy-egy nagyobb kiadónál. Több zenekar megtagadta, hogy kiadóik kívánságait teljesítve „rádióbarátabb” zenét kezdjenek játszani, így a szakemberek megtalálták azokat az új együtteseket, akik hajlandóak voltak erre. Ez egy amolyan „felvizezett” hangzást jelentett, ami az „ős” grunge-fanok számára már semmit nem nyújtott. Az 1996-ban bekövetkezett visszaesés a lemezeladások terén azt okozta, hogy a kiadók olyan stílusokat kezdtek promotálni, amelyek népszerűbbé kezdtek válni abban az időszakban. Ez a visszaesés talán a popossá váló grunge-bandák feltűnésének róható fel.
Másik ok lehet a stílus elnépszerűtlenedésére az alműfaj: a post-grunge[3] megjelenése. Ez a rádióbarát grunge, amelyből hiányzik a zúzósabb, sötétebb hangzás, ami a zene lényegét adta. Sokan tartják úgy, hogy ezt a változatot azok a kiadók hívták életre, akik még több pénzt akartak a műfajból kicsikarni, különféle „popgrunge”-változatok létrehozásával. A kilencvenes évek közepén jelentek meg ezek az együttesek, és nagy nyilvánosságot kaptak. Míg néhány ezek közül – mint a Sliverchair vagy a Bush – sikeresekké tudtak válni, a valódi grunge-fanok kritizálták őket. Ez leginkább a Candlebox és a Collective Soul esetében volt kirívó, őket érte a legtöbb támadás. Ám a legsikeresebb post-grunge zenekarokat is érték hasonló „atrocitások”, és ez ahhoz vezetett, hogy ezek még rövidebb ideig tudtak a topon maradni, mint a korábbi grunge-együttesek.
A heroin használata a grunge-zenészek között szintén nagyon komoly és szomorú problémákat vetett fel, amelyek akár a zenélés végét is jelenthették együttesek számára. Andrew Wood heroin-túladagolás miatti halála (1990-ben) volt az első nagyobb csapás a grunge világában, elhozva a Mother Love Bone pályájának végét. A függőség okozta Kurt Cobain (Nirvana) vesztét is, (bár halálának körülményei nem tisztázottak). Vele egy évben hunyt el Kristen Pfaff is a Hole együttesből, majd 2002-ben Layne Staley az Alice In Chains énekese, ők is túladagolás miatt. Közmegegyezés alapján azt mondjuk, a grunge leszállóívét Kurt Cobain halála indította, ennek időpontja 1994 áprilisa. Érdekesség, hogy a zenészről több fotó is készült, amelyen a „grunge is dead” (a grunge halott) felirat állt. /lásd: kép/
1996-ot mondják az utolsó évnek, mikor a grunge-zenészek aktívak voltak. Ebben az évben sok „utolsó” született. A Pearl Jam ekkor jelentette meg utolsó toplistás albumát, a No Code-ot. Az Alice In Chains ebben az évben adta utolsó koncertjeit Layne Stanley-vel a mikrofon mögött. A Soundgarden és a Screaming Trees kiadták utolsó stúdióalbumaikat, („Down on the Upside” és „Dust” címekkel). Végül a Nirvana megjelentette a „From the Muddy Banks of the Wishkah” című koncertlemezét, amely az utolsó hivatalos kiadványuknak számított a 2002-es best of lemezig, amelynek egyszerűen a Nirvana címet adták.
A műfaj kedvelői számára a Soundgarden1997-es feloszlásáig nem volt még egyértelmű, hogy a grunge mainstream sikere a múlté. A rákövetkező pár év majdnem a feledés homályába küldte a stílust. Sok együttes rettenetesen lecsökkent sikerrel folytatta a lemezek készítését, a turnézást; ezek közé tartozik a legjelentősebb, a Pearl Jam is.[4] A legutóbbi lemezük, a 2006-os saját magukról elnevezett Pearl Jam ennek ellenére a 2. helyezésig jutott a Billboard 200-as listáján, és telt házas koncerteket adtak a világ sok hatalmas stadionjában a 2006-07-es turné folyamán. A grunge-nak még mindig megvan a stabil rajongóbázisa, bárki könnyedén találhat rajongói oldalakat az interneten a témában. A műfaj újra éledezni látszik a Nirvana – a sok új hivatalos és nem hivatalos kiadvány által – ismét erősödő népszerűségének is köszönhetően, 2002-ben például listás dallá vált a korábban kiadatlan „You Know You're Right” című kislemezük, és a With the Lights Out box set (CD-k, és egy DVD gyűjteménye) minden idők legjobban fogyó gyűjteményes kiadványa lett.
Itt a hétvége, nyit a blueskocsma. E heti vebdégünk az N.S.U..
N.S.U.
Az N.S.U. : kiváló skót blues rock és pszichedelikus rock együttes, eredetileg Glasgow-ból származik, és csak 1969-ben jelent meg egyetlen albumuk. Nagyon kevés információ létezik róluk.
A zenekar neve, példaképük a Cream együttes egyik számának címe.. A Stable Records által kiadott egyetlen albumukat csak 500 példányban nyomták ki, és a kereskedelmi kudarc miatt a csapat hamarosan felbomlott. Kár, mert a hang minősége kiváló
Folytassuk barangolásunkat a zenei műfajok úzvesztőjében. Látszólag leragadtunk at A betűnél, de lesz még ilyen később is, amikor szerteágazobb zenei műfajokhoz érkezünk.
A - mint alternatív zene
A következő alternatív alműfaj az Emotional Hardcore:
Az emo eredetileg a hardcore punk zene egyik ága. Az „emo” szócskát a kezdetektől fogva számos különböző jelentéssel alkalmazzák, amelyek között gyakorta csak a közös eredet az összekötő kapocs. A kifejezés használatának jogossága is számos vita tárgya volt már. Az "emo" szó az angol „emotional”, azaz érzelgős szóból ered.
Eredeti formájában az „emo” kifejezés a 1980-as évek közepén a washingtoni hardcore punk szcéna kezdett egyre inkább eldurvulni, ezért néhány együttes egy valamivel dallamosabb, kevésbé agresszív vonalat kezdett játszani, bár a hc hatásai még mindig erősen jelen voltak a zenéjükben. A későbbiek folyamán ugyanezt a színtért nevezték „emocore”-nak is, ez utóbbi az „emotional (érzelmes) hardcore” rövidítéseként szolgált. A korszak legfontosabb együttesei a Rites of Spring, Embrace, One Last Wish, Beefeater, Gray Matter, Fire Party, és valamivel később a Moss Icon. Az emo első hulláma az érintett együttesek többségének felbomlásával ért véget a korai 1990-es években.
A '90-es évek közepétől kezdve alkalmazták a szót az emo első hullámában feltűnt Fugazi együttes nyomdokait követő indie rockegyüttesekre is. Együttesek, például a Sunny Day Real Estate vagy a Texas Is the Reason az emo dallamosabb, kevésbé kaotikus oldalát mutatták meg, mint a korábbi generáció. Az ún. „indie-emo” színtér a '90-es évek végéig működött, amikor is több együttes feloszlott vagy más stílusra váltott.
Ahogy a megmaradt indie emo együtteseket felkapta a mainstream, újabb együttesek egyre populárisabb hangzást teremtettek, amelyre a popkultúra végül is rányomta az „emo” bélyeget. Amellett, ahogy az „emo” szó a múltban is együttesek változatos körét jelölte, a mai emoegyüttesek listája még bonyolultabb és összetettebb, ami a kifejezés zenei szakkifejezésként való használatát rendkívül megnehezíti. Némi támpontot adhat, hogy sokan használnak a nevük előtt és/vagy után x vagy xXx tagot, ami eredetileg (és még napjainkban is) a straight edge-hardcore vonal jelképe volt, bár mára ez már kikopott a köztudatból.
Az első hullám (1985-1994)
1985-ben Washington városában (Washington, D.C.) Ian Mckaye és Guy Picciotto, a lassan megcsontosodó és az erőszak által egyre jobban elborított washingtoni hardcore szcéna veteránjai úgy döntöttek, hogy valami újba fognak. Mackaye együttese, az Embrace, és a Picciotto nevéhez fűződő Rites of Spring a hardcore-ra addig nem jellemző mértékben és módon voltak innovatívak, és az eredetileg a kulcsszereplők egyedi, személyes kísérletezgetésének induló stílus hamarosan saját, egyedi hangzással rendelkezett (a Hüsker Dü 1984-es Zen Arcade albumát gyakran emlegetik, mint az új hangzásra jelentős hatást kifejtő alkotást). A kísérletezés és az innováció megújult szellemének eredménye, hogy az 1985-ös nyár a szcénában "Forradalmi Nyár" néven híresült el.
Rövid időn belül a DC színtér emo hangzása más együttesekre is hatással volt, úgymint a Moss Icon, a Nation of Ulysses, a Dag Nasty, a Soulside, a Shudder To Think, a Fire Party, a Marginal Man, a Gray Matter, amelyek közül számosan jelentettek meg anyagot MacKaye Dischord Records-ában. A DC emo eredeti hulláma 1994-ben fejeződött be a Hoover együttes széthullásával
Nem tudjuk, hogy az emo kifejezést voltaképpen ki is használta először. Legkorábbi dokumentált megjelenésekor a Rites of Spring tagjai említették a Flipside Magazinnak adott 1985-ös interjújukban, hogy néhány rajongójuk ezt a kifejezést alkalmazza az együttes hangzásának leírására. A korai 90-es években mindenesetre nem volt szokatlan, hogy a washingtoni színtérre, mint emo-core-ra hivatkoztak. Az emo terminus emo-core-rá alakulásának ideje szintén bizonytalan.
Ahogy a washingtoni színtér nőtt, hasonló hangzással bíró és a DIY (Do-It-Yourself, konyhamagyarul Csináld Magad) etikát előtérbe helyező színterek jöttek létre. San Diegoban, a korai '90-es években a Gravity Records kiadott néhány hardcore emo anyagot. A korszak együttesei közt az alábbiakat találjuk: Heroin, Indian Summer, Drive Lik Jehu, Angel Hair, Antioch Arrow, Universal Order of Armageddon, Swing Kids, Mohinder. Kaliforniában az Enullition Records adott ki hasonszőrű együtteseket, így a Still Life-t és a Portraits of Past-ot, számos más klasszikus hácé együttes mellett. Az együttesek közti közös nevezőként változatos és számos szociális, illetve politikai téma említhető.
Ugyanebben az időben a New York/New Jersey területen olyan együttesek, mint a Native Nod, a Merel, a 1.6 Band, a Policy of 3, a Rye Coalitionés a Rorschach ugyanezt a lendületet érezték. Számos az előző együttesek közül kötődött a az ABC No Rio klub köréhez. Ez a mikroszíntér szembehelyezkedett a szcénán eluralkodó erőszakkal és a stagnálással, és a mára már legendává vált CBGB's mellett egyedüliként biztosított teret New Yorkban a hardcorenak. Az emonak ez a hulláma, különösen a San Diegoi színtér az emo egy kaotikusabb, agresszívebb formája, a screamo irányába alakult tovább.
A korai emo hatásai:
Kaliforniában - különösen Bay Areaban számos együttes, így a Jawbreaker és a Samiam azon munkálkodott, hogy a washingoni „DC hangzást” populárisabb keretbe ágyazza. Andy Greenwald az előbbi zenéjét "a hardcore mogorva erejének, a kalipunk zeneírói érzékenységének és a DC emo megkínzott művésziességének héjanászának" nevezte, és ez a fajta nyersen dallamos zene hamarosan olyan új követőkre talált, mint a Still Life és a long islandi Golden Variety.
Szintén a korai 90-es években a Lifetime-hoz hasonló együttesek a saját módjukon reagáltak a youth crew típusú sraight edge hardcore kimúlására és új kivezető utak keresésébe fogtak. Ezt a fajta zenét gyakran nevezték dallamos hardcorenak, vagy emonak. A korábbi hardcore arcok elmetálosodására kezdetben a Lifetime a zene lassításával és lágyításával, valamint személyes dalszövegekkel reagált. Ehhez később társult a dühnek, sebességnek és dallamosságnak az a sajátos elegye, ami egyedivé tette a zenéjüket. A Lifetime zenéje, szövegvilága és stílusa olyan későbbi együttesek számára szolgált mintaként, mint a Saves The Day, a Taking Back Sunday és a The Movielife.
Ezzel egyidőben, a Converge-hez hasonló modern metalcore együttesek hatással voltak a Keleti Part emo együtteseire, amelyek közül számosra egyfajta katartikus élmény és önreflektív szövegek váltak jellemzővé.
A második hullám (1994-2000)
Ahogy a Fugazi és a Dischord records egyre népszerűbbé vált a korai '90-es évek underground indie köreiben, számos új együttes jött létre. A Fugazi hangzását a Mission of Burma vagy a Hüsker Dü post-punk zenéjével elegyítő, új emo generáció bukkant fel.
Lehetséges, hogy a kulcsmomentum a Sunny Day Real Estate együttes Diary albumának 1994-es megjelenése volt. A Soundgarden sikere után a Sub Pop kiadó ugyanis képessé vált arra, hogy az átlagos indie kiadványoknál szokásosnál sokkal szélesebb közönség figyelmét hívja fel az albumra, például a Rolling Stone magazinban megjelentetett hirdetésekkel. Az erős kiadói háttér néhány tévés fellépést is hozott a bandának, például a The John Stewart Show-ban. Ennek eredményeképpen az albumot széles körű érdeklődés fogadta.
Ahogy egyre többen és többen ismerték meg az együttest (jelentős mértékben az ekkor még gyerekcipőben járó Interneten keresztül), megkapta az 'emo' címkét. Figyelemre méltó tény, hogy noha a Fugazi nem emoegyüttesként vonult be a köztudatba, a rajongók új generációja a jelzőt a korábbi hardcore jellegzetességekkel bíró stílusról erre az indie rockhoz közelebb álló stílusra ruházta át (a teljes „emo-core” jelző sem volt szokatlan a Sunny Day számára). Az emo terminus magyarázata közben számos rajongó osztotta a stílust a régi „hardcore emo”-ra és az új „indie emo”-ra.
A következő években az "indie emo"-nak kialakultak a legfontosabb központjai.Ezek közül a legjeelntősebb a Középnyugaton jött létre a '90-es évek közepén, jellemzően Chicago, Kansas City, Omaha és Milwaukee vonzáskörzetében.Ezek az együttesek nagyrészt a korábbi forrásokból merítettek, de még enyhébb zenét játszottak. Az emonak ez a típusa gyakorta „Midwestern emo” néven került említésre, fontosabb együttesei a Boy's Life és a Cap'n Jazz. A következő években számos itteni együttes vont magára jelentős figyelmet, így a The Promise Ring, a Braid, az Elliott, a Bright Eye, a Cursive és a The Get Up Kids.
Az arizonai Phoenix környéki területen is jelentős emo színtér formálódott. A Jimmy Eat World korábban punk-rockot játszó tagjai, a Fugazi és a Sunny Day Real Estate által inspirálva emo hatásokat vegyítettek a zenéjükbe, és kiadták a Static Prevails című albumot, ami az első nagy kiadónál megjelent emo lemez lett, köszönhetően annak, hogy a Jimmy Eat World már '95-ében leszerződött a Capitol Recordshoz.
Egyéb együttesek, amelyek követték az "indie emo" modellt: Christie Front Drive, Texas Is the Reason, Rainer Maria, Knapsack, Sense Field, Cross My Heart, Mineral, Pieballd, Jejune.
Furcsamód, ahogy az "indie emo" egyrejobban terjedt, számos más alkotás, amely másképpen nem került volna semmilyen kapcsolatba az "indie emo" színtérrel, a hasonló hangzásvilág miatt szintén megkapta az "emo" címkét. Az iskolapélda erre a Weezer 1996-os Pinkerton albuma, amelyet évekkel később a '90-es évek egyik meghatározó "emo" kiadványának neveztek.
Ahogy a számos emo együttes az egész Államokra kiterjedő figyelmet vonzott, számos indie kiadó tett kísérletet arra, hogy bemutassa és dokumentálja a színteret. A kései '90-es években számos emo együttes szerződött olyan indie kiadókhoz, mint a Jade Tree Records, a Saddle Creek és a Big Wheel Recreation. 1997-ben a California’s Crank! Records kiadott egy válogatást, amely a (Don’t Forget to) Breathe címet kapta, és olyan figyelemreméltó emoegyüttesek egy-egy számát tartalmazta, mint a The Promise Ring, a Christie Front Drive, a Mineral, a Knapsack és a Seven Storey Mountain. 1998-ban, a Deep Elm elindította az Emo Diaries sorozatot, amelynek első részén egyebek mellett a Jimmy Eat World-től, a Samiamtól és a Jejunetól voltak hallhatóak számok. 1999-ben a K-tel adott ki emo válogatást Nowcore: The Punk Rock Evolution néven, amelyen többek közt a Texas Is The Reason, a Mineral, a The Promise Ring, a Knapsack, a Braid, az At The Drive-In és a Jawbox szerepeltek.
Mivel a késői '90-es évek emo színtere inkább volt egy nagy nemzeti szcéna, mint a kisebb, regionális színterek összessége, nagy kiadók emoegyütteseket kezdtek szerződtetni, hogy kiaknázzák a stílus népszerűségében rejlő lehetőségeket. Számos együttes ellenállt a csábításnak, a színtér független mentalitásához való lojalitásukra hivatkozva. Többen említették a nagy kiadóhoz szerződött Jawbox és Jawbreaker együttesek félrekezeltségét és meg nem értettségét, mint indokot a távolmaradásra. A megkörnyékezett bandákban a felszínre jött konfliktusok a Texas Is the Reason és a Mineral esetében feloszlással jártak.
Az évtized végére az emo szó bekerült a mainstreambe. 1998 nyarán, a Teen People magazin az emót a legújabb „menő” zenei stílusnak titulálta, és a The Promise Ringet említette, mint olyan bandát, amit figyelni érdemes. A mainstream érdeklődése számos, a függetlenséget előtérbe helyező emoegyüttest arra késztetett, hogy zeneileg irányt váltva eltávolodjon a stílustól. A következő években a Sunny Day Real Estate prog-rockosabb vonalat választott, a Jejune happy pop-rockra váltott, a The Get Up Kids és a The Promise Ring pedig lite-rock albumokat adott ki.
Noha az „indie emo” csaknem teljesen eltűnt az évtized végére, néhány együttes még mindig a Fugazi/Hüsker Dü vonalat követi, így a Thursday, a The Juliana Theory, a Jetplane landing és a Sparta is.
