− Tudod papi a múltkor tetszett ám a meséd, az a békás!
− Örülök neki - jött a válasz.
− Mi lenne, ha most is mesélnél? – mondta váratlanul.
− Lehet róla szó – mondta Józsi tata és már a mese fonalán gondolkodott. Elhelyezkedtek egymás mellett, Soma átkarolta azt a nagy, szőrös, biztonságot nyújtó mancsot és odabujt az öreghez.
− Szereted az egereket?
− Igen főleg a Jerryt, tudod, amelyik mindig kibabrál azzal a Tom macskával.
− Na, ezt még én is ismerem, azok már az anyád gyerekkorában is kergették egymást – mosolyodott el. De az én mesém, most egy egércsaládról fog szólni.
Egérmese:
Egérpapa felvette a hátizsákját, mert beszerző körútra indult. A körülötte szaladgáló egércsemeték, kérve kérték, hogy hadd mehessenek vele. De nem lehetett, mert ez igen veszélyes vállalkozás volt. Először át kellett jutni a Frici macska által ellenőrzött veszélyzónán, majd átcsusszanni a kamraajtó rése alatt. Ekkor át kell jutni a csapdazónán:
1. a hagyományos farokra csapódón ,
2. a kupolás, befelé hívogató, de kifelé nem engedő tüskésen,
3. a legújabb változaton, a félelmetes egérragacson. Majd a kis kétlábú által otthagyott felhúzható műegéren, végül ki kell bírni, hogy a kalandor egér ne majszoljon bele a féléve leejtett romlott sajtba. Ha ez megvolt, akkor körül kell kémlelni, hogy nincs-e a környéken a szomszédba nemrég beköltözött egércsalád legnagyobb tagja a Pufi. Vele nem volt jó ujjat húzni, mert gyorsan eljárt a mellső lába, állítólag egy külvárosi patkányhoz jár edzésre. Ha tiszta volt a levegő, akkor gyorsan futás a hűtőszekrény hátsó felén lévő egérlifthez, majd bevásárlás a hűtő polcain, és ugyanezen a veszélyes úton vissza. Egérmama aggódva nézett a társa után, amikor becsukódott az ajtó élete párja mögött. Nekiállt az ebédfőzésnek. Valahogy ma csintalanabb volt a tizenkét kölyök a szokásosnál. Kinézett az ablakon, sajnos odakint esett az eső, így nem tudta kiküldeni a gyerekeket játszani. Szerencsére mentő ötlete támadt:
− Menjetek föl Pörc nagybátyátokhoz, biztos mesél nektek valamit! El is dübörgött a gyereksereg, hirtelen csend lett a házban. Egérmama tette tovább a dolgát, főzés közben, berakta a szennyest a mosógépbe és vasalni kezdett. Pörc bátyó fenn lakott a padláson. Teljesen biztonságos, macskamentes részen lehetett feljutni hozzá. A csapat megállt az ajtó előtt és füleltek. Bentről a tv hangja szűrődött ki, óvatosan kinyitották az ajtót és beosontak. A nagybátyó a kedvenc hintaszékében ücsörgött és szunyókált. Körbevették, és háromra hatalmas visongásba törtek ki. Szegény úgy megijedt, hogy majdnem kiesett a görbetalpúból. Kikapcsolta a tv-t, hogy ne rongálják a gyerekek a szemüket, majd megszólalt:
− Mi járatban apró népség?
− Mesélj nekünk valamit – mondták kórusban és köré telepedtek.
− És mit szeretnétek hallani?
− A kutyásat – kiabálták egymást túlharsogva.
− Már megint – adta meg magát, és belekezdett a történetbe:
Tudjátok mikor fiatal voltam, nagyon gyorsnak és ügyesnek tartottam magam. Nem volt az a macska, aki túljárt volna az eszemen. Már sportot űztem a macskabosszantásból, jó páran közülük inkább önként elhagyták a házat, minthogy csúfot űzzek belőlük. Ha éppen nem volt macska a háznál, akkor a lassú kétlábúval szórakoztam egy kicsit. Halálra nevettem magam, ahogy a nőstény egyedek visítottak, a kanok meg seprűvel rohangáltak utánam. Egyszer, ahogy kikandikáltam a bejárati ajtónkon, úgy nézett ki, hogy sehol, senki. Kimerészkedtem hát, amikor honnan-honnan nem, elém került egy hatalmas orr. Felnéztem, az orrhoz egy kutya tartozott. Megnyugodtam, mert a kutyák nem valami gyorsak és különben sem érdeklődnek irántunk. Lazán kicseleztem és mentem a dolgomra. De egyszer csak már megint az utamat állta és szimatolgatni kezdett. Egyre jobban idegesített. Belegyorsítottam, de nem tudtam lerázni. Minden trükköm bedobtam, de ezt a kutyát nem lehetett átvágni. Végső elkeseredettségemben halottnak tetettem magam és félszemmel figyeltem a reakcióját. Leheveredett elém és merően nézett. Amikor úgy éreztem, hogy lankad a figyelme és lassan lecsukódnak a szemei, elinaltam, de utolért és azzal a böhöm nagy mancsával rátrapperolt a bal hátsó lábamra, azóta is sántítok rá. Úgyhogy ti se nézzétek le az ellenfeleteket, nem lehet tudni, hogy kiben, mi lakozik, hátha ő is egy macskalelkületű kutya.
Megcsörrent a telefon, odasántikált és felvette. Amikor befejezte a beszélgetést, azt mondta a törpéknek:
− Anyátok volt, kész az ebéd menjetek enni, de előtte még hallgassátok meg, hogy járt Dongó Balázs barátom. Ahogy nektárszerző körútján éppen tolatott ki az egyik virágból, nem vette észre, hogy a kétlábú éppen permetez. Hiába tartotta vissza a lélegzetét egy nagy adagot beszippantott a szerből. Azóta össze-vissza beszél, olyanokat mond, hogy az előző életében ember volt. Ekkora butaságot! Nem tudom rendbe jön-e valaha. Nagyon hiányoznak a jó kis beszélgetős sörözgetések a Csizmás Kandúrban. Az utolsó szavak már a folyósón érték a gyereksereget. Pörc bátyó visszaült a hintaszékébe és bekapcsolta a tv-t, lassan visszabóbiskolt.
A villamos most kanyarodott a házuk irányába. Leszálltak és elindultak a reménybeli, finom vasárnapi ebéd felé.
− Papi, ugye te is szoktál permetezni?
− Igen kicsim!
− Neked nem árt, úgy, mint a Dongó Balázsnak?
− De igen, mindenkire veszélyes, de én szoktam egy maszkot tenni az arcomra, így védekezek.
− Értem. Dongó Balázsnak nem volt ilyenje?
− Lehet, hogy otthon felejtette.
− Ezentúl, légy szíves sokkal jobban vigyázz a bogarakra, megígéred!
− Megígérem.
