A szombat délelőttöt Józsi tata és Soma horgászással
töltötték. Persze most sem fogtak semmit, lógó orral kullogtak haza, és már előre
hallották a mama és anya csipkelődő megjegyzéseit. A félelmük be is igazolódott,
amikor az első üdvözlő mondat így szólt:
– Mi a helyzet kocahorgászok, nagyon lapos a szatyrotok, még
szerencse, hogy nem vártunk a „nagy fogásra”, és főztünk ebédet! – így a mama.
Valamit mormogtak válaszként, aztán mentek kezet mosni, mert
különben nem kapnak a lányok csodálatos konyharemekeiből. Soma a kiadós ebéd után elvonult aludni,
elfárasztotta a délelőtti kaland. Józsi tata is visszavonult kedvenc fotelébe
és olvasásnak álcázva szunyókált egy jó nagyot. Öreg délután volt, amikor
felébredt, úgy gondolta benéz az unokájához. Úgy tűnt Soma még húzza a lóbőrt,
de amikor kifelé osont volna a szobából, Soma megszólalt:
– Már ébren vagyok, csak pihentetem a szemeimet! Tudod miről
álmodtam?
– Na mesélj, kicsim.
– Tudod a múltkori mesédről, az egeresről, meg a dongósról.
Mit gondolsz az óta meggyógyult a Dongó Balázs?
– Egész biztos, azóta újra együtt kocsmáznak Pörc bátyóval.
– Papi, volna kedved most is mesélni, amíg igazából fel nem
ébredek?
Persze, hogy volt, és odahúzta a széket Soma ágya mellé,
majd egy kis gondolkodás után hozzákezdett:
Egy törpehörcsög
feljegyzései:
Emlékszem, egy nagyon szeles napon születtem, öt testvéremmel
együtt. A szél onnan eredt, hogy a ketrecünk, amelyben laktunk az ablak alatt volt,
és gyakran szellőztettek a gazdáink, mert az ő orruknak kellemetlen volt a
szagunk. A ketrecben elég nagy volt a zsúfoltság, már három generáció lakta és
sok volt az összetűzés. Állandó harcban
álltunk az életerőt biztosító tejtartók megszerzéséért, hiába nehéz gyerekkorom
volt. Szerencsére mi hörcsögök, gyorsan növünk, és hamar leszünk felnőttek. Egy
szép nap a gazda berakott bennünket egy papírdobozba és egy sötét, zötyögős
utazás következett. Már éppen sikerült volna kirágnom magam - mert nagy volt
bennem a szabadságvágy -, amikor megérkeztünk új helyünkre. Egy nagyobb méretű ketrecotthonba
kerültünk, amiben még nagyobb volt a tömegnyomor. Próbáltam félrevonulni a
többiektől és érdeklődve néztem körül a rácson keresztül. Volt itt minden fajta
állat: papagáj, halak, kismajom, sőt még egy félelmetes kígyó is. Időnként
benyúlt egy nagy kéz és kiemelt valakit közülünk. Soha többé nem láttuk.
Egyik nap a sarokban ücsörögtem és a reggeli mosakodással
foglalatoskodtam, amikor a rácson bekukucskált egy nőnemű emberpalánta és gügyörészett
valamit. Nagy bátran még az ujját is bedugta a rácson, mondhatom piszok
szerencséje volt, hogy jókedvemben talált és nem tekintettem a felségterületem
megsértésének ezt a kis akcióját. Jött a nagy kéz és átemelt egy komfortos,
egyszemélyes lakosztályba, és máris imbolyoghattam új otthonom felé. Miközben
kapaszkodtam a rácsba, hogy utol ne érjen a tengeri betegség, körül néztem a
saját, külön bejáratú lakásomban. Ez volt a hörcsögparadicsom. Volt benne egy
kis házikó, egy etetőtál, a rácsra felszerelt víznyerő forrás, egy nagyszerű
mókuskerék, a sarokban egy alkalmatosság, amire később jöttem rá, hogy egy
budi, valamint a hörcsögök nagy kedvence egy tekervényes, kesze-kusza cső.
Reszketve vártam, hogy végre megállapodjon a ketrecem, és birtokba vehessem ezt
a nagyszerű létesítményt. Ahogy ez megtörtént, izgatottan szaladgáltam egyik
helyről a másikra, egyszerűen nem tudtam betelni ezzel a sok újdonsággal. Ekkor
vettem észre, hogy az új gazdik körbeülték a ketrecemet és érdekes, fülemnek
szokatlan hangokat hallattak. A kis csipisz nőneműn kívül, volt ott egy nagyobb
nőnemű, ő lett a későbbi konyhafőnököm, tőle kaptam a kaját, és volt még egy
szőrös képű hímnemű is, aki a legszimpatikusabb volt közülük. Kiszúrtam, hogy a
ketrec tetején vagy egy hely, amit időnként kinyitnak, és akkor jönnek a jó
dolgok: a kajástál feltöltése és a friss forgács megérkezése. Ez utóbbi nagyon
fontos egy magamfajta hörcsög életében. Imádok benne turkálni, játszani,
hancúrozni.
A varázs elmúlt, jöttek a szürke hétköznapok. Etetés, új
forgács, mókuskerék, csőben bujkálás, etetés, új forgács, mókuskerék, csőben bujkálás,
etetés…
Időközben rájöttek, hogy éjszakai állat révén a fő
tevékenységeimet éjszaka végzem, amikor ők az igazak álmát alusszák. Nappal
mikor érdekes lehetnék, akkor viszont én húzódom be a vackomba, és hatalmasat
szunyálok a puha forgács biztonságot nyújtó védelmében. Egyre kevesebbet
találkoztam a gazdiékkal ami egy kicsit szomorúvá tett. A szőrösarcúval
összefutottunk hajnalonként, bárgyú képpel bámult befelé és dörmögő hangon
mindig mesélt valamit. Néha kivett a ketrecből és engedett szabadon futkározni,
nagyon hálás voltam neki érte. Egyik nap a kisgazdám nagy boldogan hozott nekem
valami meglepetést, bár ne tette volna. Egy hörcsöggömb volt, amiről még az
előző helyemen az öreg hörcsögök meséltek. A dolog következőképp működött:
beraktak a gömb belsejébe, és rám csukták a kijáratot. Én azonnal menekülőre
vettem volna a figurát, de ekkor a gömb elindult és egyre sebesebben gurult,
nekiütődve minden tereptárgynak, amely koppanás aztán megint csak nem esett valami
jól. Leizzadtam, halálosan fáradtan és riadtam kerültem ki a gömbből. A
nőneműek visongtak a látványtól, a szőrös képű, úgy láttam inkább sajnált.
Szerintem az ő műve volt, hogy a kínzószerkezet egyszer csak nem került elő
többet. A mókuskereket szerettem, bár hasonló volt, de oda önként mentem bele
és addig forgattam, amíg kedvem tartotta.
Így teltek hát a mindennapjaim. Sokszor gondoltam arra, hogy
jó lenne egy pár, hogy nekem is legyen családom, de mi hörcsögök igazából
magányos lelkek vagyunk. Emberi léptékkel két év telt el, hogy ide kerültem a „családomhoz”,
amikor egy reggel éreztem, hogy nincs erőm futkározni. Befeküdtem a kedvenc
helyemre, a kis házikómba és a finom meleg forgácsra tettem az állam.
– Anya nem mozdul a hörcsög! – kiabált ki a konyhába
édesanyjának a kislány.
– Nem baj kicsim, majd veszünk egy másikat! – jött a válasz.
Azt hiszem én nem akarok másikat, olyan unalmas volt,
állandóan csak aludt. Ha lesz megint háziállatom olyant szeretnék amelyikkel
lehet játszani, és sokáig él. – mondta csendesen inkább csak magának.
Amikor Józsi tata befejezte a mesét, csend telepedett a kis
szobára. Egyikük sem szólt semmit, néha van olyan pillanat, amikor nincs helye
a szónak.
