A férfi a negyvenes évei végét taposta. Mindent elért az
életben, amit csak akart, igazi jég hátán megélő típus volt. Soha nem
válogatott a módszerekben. Ha egy cél lebegett a szeme előtt, minden áron
megszerezte, nem kímélve senkit és semmit. Feleségét lépten-nyomon megalázta,
hiszen ő hozta a pénzt a házhoz, ő hát a ház ura és parancsolója. Az asszony a
shoppingolás és a tévésorozatok rabsága mögé menekült. Megadta magát a sorsnak,
elfelejtett mosolyogni. A gyerekek egy ideig vágytak az apai szeretetre, de egy
idő után feladták és a hozzájuk hasonló vagyonos, elkényeztetett társaikhoz
csapódtak. Élték üres, semmitmondó, korán kiégett életüket.
Egy vasárnap hajnalán, a ház korlátlan ura megérkezett
szokásos pókerpartis, iszogatós éjszakája után. Rossz lapjárása lehetett, mert
csapkodva az ajtókat, -nem kímélve senkit- közlekedett a házban. De aztán,
végre elterült az ágyon és azonnal mély hortyogásba kezdett. Az asszony, aki
soha nem tudott elaludni, amíg a férje haza nem ért, lassan álomba sírta magát.
Már régen nem mert szólni egy szót sem, mert gyorsan megkapta a magáét, ha
ellenkezni merészelt. Pedig vágyott a férfi ölelésére, de hát ő már régen
máshol kereste az örömöket.
A ház asszonya ébredt fel először. Úszott egyet a
medencében, majd ebédet rendelt, kínait. Amikor megjött a kiszállító,
szétdobálta az asztalon a papírdobozokat. Leült a tv elé a sajátjával és valami
brazil sorozat sokadik epizódjába süppedt. A fia, majd a lánya ébredt ezután,
mindketten a tegnapi buli nyomait viselve az arcukon. Zombiként tettek néhány
üres kört, majd mindkettőjüket elnyelte a szobájuk, a maguk kedvenc kínaijuk
társaságában. A közös vasárnapi ebéd meghittsége, már rég a távoli múltba
veszett. Késő délután volt, amikor nyílt a hálószobaajtó és megjelent a
teremtés koronája. Morcos képpel megszerezte a maga dobozát és a medence
melletti napozóágyra vetette magát. Evett néhány falatot, majd elnyúlt és
sütette magát a Nappal. Ahogy ott feküdt és becsukott szemhéján keresztül
játszott vele a napsugár, képek villantak be tisztán, élesen. Először a fiatal
önmagát látta, aki élete első üzleteként farmerokat és hanglemezeket
csempészett át Jugoszláviából. Aztán az a pillanat következett, amikor elérte
az első millióját. Eszébe ötlött a mondás: „Soha ne kérdezd, honnan szereztem
az első milliómat, a többivel szívesen elszámolok”. Jöttek sorba a nagy
átverések, lopások, kis és nagy svindlik. Elmosolyodott, egyáltalán nem érzett
lelkiismeret furdalást az elbocsátott, átvert emberekért, eltaposott életekért.
Beugrottak kedvenc mondatai: „Van, aki meglovagolja a hullámokat, van, akit
pedig betakar”.
„Mindenkinek adott a lehetőség, csak élni kell vele”.
„Az élet márpedig akkor is egy nagy habostorta, csak legyen
nálad mindig villa, hogy vehess belőle”.
Ekkor mintha, a Napot egy felhő árnyékolta volna, hirtelen
sötét lett. Csak a szívdobbanásait hallotta, egyre erősebben. Már a
dobhártyáján dübörögtek a hangok, amikor egyszer csak megszűnt minden. Úgy
érezte, hogy légüres térben lebeg. Súlyos
csend vette körül. Néha, mintha valaki beszélne hozzá, távolról szófoszlányokat
vélt hallani, de nem tudta eldönteni, hogy ez a valóság vagy csak illúzió.
Mérhetetlenül fáradtnak érezte magát, de lassan kinyitotta a
szemét. Homályos volt minden, csak lassan tisztult ki a kép. A feleségét és a
gyerekeit látta meg, nem is emlékszik arra, hogy mikor voltak így együtt.
Próbálta fordítani a fejét, de nem mozdult. Ahogy körbejártatta a tekintetét,
döbbenten fedezte fel, hogy egy kórházi ágyban fekszik, mindenféle csövek lógnak
ki belőle. Próbált mondani valamit, de nem jött ki hang a torkán. A felesége
szólalt meg:
–Szívrohamod volt, két hétig kómában voltál, most szóltak,
hogy reagálsz, azonnal idejöttünk. –A legjobb szívspecialistát fogadtuk fel,
aki őszintén elmondta, hogy csak szívátültetés segíthet rajtad, de kell a
beleegyezésed. –Csak jelezd a szemeddel, hogy igen és én mindent elintézek.
Lassan becsukta a szemét, majd újra kinyitotta. A feleség
megértette és azonnal elrohant. A két gyerek zavartan ácsorgott még az ágy
végben egy darabig, majd suta mozdulattal búcsút intettek és kiosontak a kórteremből.
Elérkezett a nagy nap. Iszonyatos félelem uralkodott el
rajta. Ahogy tolták végig a folyósón a műtőbe, a világító lámpatesteket
számolta magában: …huszonhat, huszonhét, huszonnyolc. Becsukta a szemét és
elbúcsúzott, úgy érezte, ezt nem fogja túlélni.
A szemhéján újra játszani kezdett a fény. Megkönnyebbült,
hiszen ez az egész csak egy rossz álom volt! Biztos itt fekszem a
medenceparton, csak napszúrást kaptam és képzeltem az egészet. Lassan résnyire
kinyitotta a szemét, majd hirtelen, bátran, véglegesen. Körülnézett. A fény az
ablakon keresztül hatolt be a kicsiny helységbe. Szépen berendezett
magánklinikai szoba volt, minden kényelemmel felszerelve. –Hát mégis
megtörtént, miért pont velem!
A steril környezetből lassan kikerült, a rehabilitáció
szépen haladt előre a végleges gyógyulás felé. Nyolc hónap esett ki az életéből
a betegség miatt. Amikor végleg hazamehetett, már nem voltak „üzlettársai”.
Hiába ez egy olyan világ, ha nem vagy jelen, gyorsan elfelejtenek. Szerencsére
azért voltak anyagi tartalékok. Sokat gondolkodott, hogy mihez kezdjen, hogy
újra egyenesbe kerüljön. Érezte, hogy azt, amit eddig csinált nem folytathatja.
Életében először viszolyogva gondolt vissza az eddigi életére. Mindent más
színben látott: kékebb volt az ég, csilingelőbben folydogált a patak, szebben
daloltak a madarak. Ahogy ott ült az íróasztalánál és a nyitott ablakon át
kinézett a tavaszi kertre, hirtelen döntésre jutott. Ekkor beszólt a szobába a
felesége:
–Drágám, gyere kész az ebéd!
Az étkezőben szépen megterítve, az asztal közepén virággal
ott várta a családot a vasárnapi ebéd. Leültek a kerek asztalhoz, mint régen és
az ebéd előtt megfogták egymás kezét. Mindenki magában elmondott egy pár szót,
hogy ráhangolódjanak az étkezésre. Majd csendesen kanalazni kezdték a levest. A
férfi végignézett a családon. A felesége mosolygott, arcvonásai kisimultak,
szebb volt, mint valaha. A fia megemberesedve arra koncentrált, hogy betaláljon
a szájába a kanállal, és ettől valahogy groteszké váltak a mozdulatai. És a
lánya, egyszerűen gyönyörű volt, ahogy az ellenfényben a sziluettje körvonalazódott.
Boldognak érezte magát.
A desszertnél tartottak, amikor a férfi megszólalt:
–Szeretném, ha elmondanátok a véleményeteket. –Arra
gondoltam, hogy nyitok egy vállalkozást, ahol sérült embereket foglalkoztatnák.
–Lehet, hogy nem úgy, mint eddig, de meg fogunk belőle élni.
A beszélgetés fonalát lassan mindenki felvette. A hosszú
évek alatt elnyelt mondatok a felszínre törtek. Utána, úgy határoztak, hogy egy
nagy sétát tesznek közösen, hiszen, az új szívnek szüksége van terhelésre, hogy
véglegesen beépüljön az új gazdatestébe.
