Vaknak született. Az apja nem sokáig tudta elviselni, hogy
nem egészséges a gyermeke, elmenekült, otthagyta a családot. Az anyja, talán őt
okolta, hogy így történt, egyre jobban ellene fordult, majd rövid úton
megszabadulva tőle, állami gondozásba adta. A „Vakok Intézetébe” vezetett az
útja. Szerencséjére egy jólelkű gondozónő óvó szárnyai alá került. Bözsi mama, -,
ahogy itt nevezték- bőkezűen osztotta a szeretetet, jutott belőle mindenkinek,
de különösen neki, aki a legkisebb volt. Annyira dallamosan tudta kiejteni a
nevét /Annabella/, hogy mindig beleborzongott, amikor meghallotta. A termetes
asszonyság gyakran magához ölelte és mély, búgó hangjával ringatta álomba. A
többi sorstársának is kedvence lett a „kicsi”, mindenhova magukkal cipelték.
Különleges a vakok világa. A szervezet úgy védekezik a szem
elvesztésére, hogy a többi érzékszerv érzékenységét felerősíti. Legfontosabb
számukra a tapintás. Ahogy mindent aprólékosan végigtapogatnak, mozaikokból
összerakják a teljes képet. Ehhez társul még az orr finom észlelése, amely
hozzájárul ennek a képnek a teljessé tételéhez. A kis Bella hamar megszokta a
környezetet, egyre otthonosabban mozgott ebben a közegben. A természet
kárpótolta, mert észbeli képességével, messze felülmúlta társait. Nagyon
gyorsan tanult, sok minden érdekelte. Ahogy magáévá tette a Braille-írást,
szinte falta a könyveket. Széles látókörű, mindenhez hozzászólni tudó, okos
lánnyá cseperedett. Egy akkoriban divatos terápia során került közelebbi
kapcsolatba a lovakkal. A vakok egyensúlyérzékét próbálták fejleszteni azzal,
hogy elvitték őket lovagolni. Amikor először felültették a lóra, rögtön
megérezte, hogy az a hatalmas jószág mennyire óvatosan lépked alatta, vigyáz
rá. Egyre biztonságosabban érezte magát, és amikor lekerült, azonnal
végigtapogatta a természetnek ezt a csodálatos teremtményét. A ló békésen tűrte
mindezt és mikor a fejéhez ért, barátságosan a kislány arcához nyomta az orrát.
A lány érezte a nyugodt, meleg leheletet és boldogan magához ölelte. A lovat
„Kedvesnek” hívták és ettől a naptól kezdve örök barátok lettek. Amikor csak
lehetett elment hozzá. Ahogy Kedves meglátta, már futott is oda a karám
széléhez, és üdvözölte a maga lónyelvén.
Telt az idő, Annabella széplánnyá serdült. A sors fintora,
hogy csak mások elismerése által hitte el, hogy szép és formás, önmagát sohasem
nézhette meg a tükörben. De Bözsi-mama bizony nem szórta csak úgy a dicséretét
a vakvilágba, neki el kellett hinnie.
Történt, hogy egy nap új fiú került az intézetbe. Egy
meggondolatlan szerencsétlenség által vesztette el a szeme világát. Egy
balesetet az emberek sokféleképpen dolgozhatnak fel. Van, aki beletörődik a
megváltozhatatlanba, de olyan is akad, aki lázad, a világot hibáztatja és ez
által senkit, nem enged a maga közelébe. Ő az utóbbi csoporthoz tartozott.
Minden jó szándékú közeledésre kiabálással, szitkozódással válaszolt. A
gondozók ismerték ezt a típust, békén hagyták, várták, hogy lenyugodjon. Szép
lassan elültek az agresszív magatartás hullámai, mély hallgatásba és letargiába
fordultak át. Ebben az állapotában próbálták a többiek megközelíteni, de
semmire és senkire nem reagált, így hát tudomásul vették, és úgy kerülgették,
mint egy odakerült bútordarabot. Annabella érzékelte a jelenlétét, de érzékeny
lelkét elriasztották a durva szavak és az erőszakos magatartás.
Egy tavaszi délelőtt az intézet parkjában sétált, magába
szívta a virágok illatát. Hirtelen beleütközött valamibe.
–Ki az? – hallotta meg az érdes hangot. Egy pillanatra
visszalépett, majd csendesen megszólalt:
–Annabella vagyok. –Ne haragudj, nem akartalak zavarni, csak
a tavasz figyelmetlenné tett.
–Semmi baj, csak itt felejtettek ebben a tolókocsiban, azt
hiszem pont az út közepén. –Egyébként Vajk a nevem, tudod István király pogány
neve. –A szüleim, úgy látszik nacionalista hangulatban voltak, amikor nevet
választottak nekem.
A lány leült a közeli padra. Lassan indult meg a beszélgetés
fonala, de fokozatosan belemelegedtek. Észre sem vették, hogy cseperegni
kezdett az eső. Egy gondozó érkezett sietős léptekkel, betolta a kerekes székes
lábadozót. A elkövetkező időt sűrűn töltötték egymás társaságában. Vajk
felépült sérüléseiből, „csak” a látását vesztette el örökre. Nagyon jól
kiegészítették egymás tudását. A fiú próbálta elmesélni, hogy milyen a világ a
látók szemével. Milyenek a színek, a kék ég, a nyüzsgő emberforgatag látványa,
a napfelkelte, az illatozó mezei virágok sokszínűsége. A lány pedig a vakok
különleges érzékvilágába vezette be a fiút. Neki volt nehezebb dolga, mert a
fiú nagyon esetlenül mozgott ebben az új közegben. Ez a „bevezetés” gyakran
járt személyes kontaktussal. Annabella egyszer úgy érezte, mintha az áram rázta
volna meg. Bizsergető, de mégis jó érzés kerítette hatalmába. Soha nem érzett
még hasonlót. Bözsi-mama széles vigyorral nézett rájuk, ha szerét ejthette egy
kis leselkedésnek, a sok dolga közben.
Egyik nap Annabellát behívták az intézetvezetői irodába.
Nagyon ritkán járt itt. A vezetőnő kedvesen fogadta és odavezette egy székhez,
majd izgatottan belefogott a mondandójába:
–Kedves Annabella! –Itt van velem egy neves
szemészprofesszor. –Átnézte a kartonjaitokat és kettőtöket kiválasztott, hogy
egy teljesen új eljárás keretében, műtét segítségével visszanyerhetitek a
látásotokat. –Egyenlőre, csak egy műtétre van pénz, mert nagyon költséges a
kezelés. –A másik, aki szóba jöhet Zolika, de csak a vizsgálatok után, derül
ki, hogy melyikkőtöknél látnak nagyobb esélyt a gyógyulásra. –Egy pár nap
gondolkodási időt kaptok mindketten, és majd megbeszéljük, hogy vállaljátok-e.
Izgatottam ment le és azonnal a fiút kereste, neki akarta
elmondani először a nagy hírt. A fiú figyelmesen végighallgatta, és tiszta
szívéből vele örült a váratlan lehetőségnek.
Mint kiderült, mindketten örömmel vállalták a műtétet és a
vizsgálatok is teljesen egyenlő esélyt, adtak nekik. Az intézményvezető úgy
döntött, hogy sorsolással döntik el a kérdést. Ő lett a kedvezményezett. Az
utolsó nap éjszakáján, izgatottan forgolódott az ágyában. Képek villantak be
arról, ahogy elképzelte a színeket, Kedvesről, a lóról, hogy végre megláthatja
a Napfelkeltét, és Vajk arcvonásait is. A műtét előtt egy órával már ott ült a
professzor úr ajtaja előtti széken. Amikor az orvos megérkezett, barátságosan
üdvözölte:
–Eljött a nagy nap, csak semmi pánik, minden rendbe lesz! –Egy
hónap múlva már simán elolvassa a túloldali reklám feliratát. –Hajrá kislány! –
veregette meg Annabella vállát.
Becsukta maga mögött az ajtót, átvette köpenyét és az
elmaradt adminisztrációját próbálta bepótolni. Az óra kegyetlenül ketyegett a
feje fölött. Az asszisztens szavára nézett csak fel:
–Itt az idő professzor úr!
–Rendben, készítsék elő a „kislányt”.
Az asszisztens kiment, de váratlanul, gyorsan vissza is
tért:
–Professzor úr, senki nincs a folyóson…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése