Amikor végre kikerültem a kórházból. megfogadtam,
hogy nem fogok írni róla. Hiszen aki már volt ott szeretné elfelejteni, aki
viszont még elkerülte, nem is szeretne még csak olvasni sem erről a kívülállónak,
oly félelmetes világról. De aztán leülepedett bennem minden és úgy éreztem, hogy
tartozom azoknak az embereknek, akikkel megosztottam életem egy szeletét.
Először jutottam ebbe a környezetbe, így nem tudom,
hogy máshol milyen a helyzet, lehet, hogy csak szerencsém volt. Előre kell
bocsájtanom, hogy nem jól fizető magánklinikára kerültem, hanem egy átlagos
közkórházba. De talán jobb is, mert itt természetesnek hatottak a megnyugtató
mosolyok, a nyíít szívű kedvességek. Természetes, hogy aki bekerül betegként félelemmel
teli. De itt nagyon jól felépített rendszerrel találtam magam szembe. A takarítónőktől
kezdve az ápolókig, mindenki viselkedése biztonságérzetet sugallt, megnyugvást
adott. Gyorsan múlt a sokkhatás és megpróbált az ember gyereke beilleszkedni
ebbe a világba. Néhány nap után kialakult a napi rutin: ébresztő, gyógyszer, mosakodás,
reggeli, vizsgálatok, gyógytorna, vizit, ebéd, gyógyszer, midenféle egyéb,
gyógyszer, esti fürdés, szundi. Ez mind szép, de ezt a mindennapi életet el
tudja rontani, ha az ember elviselhetetlen szobatársat fog ki magának. Ebben is
szerencsés voltam, olyan emberekkel voltam összezárva, akik segítőkészek és
jóindulatúak voltak. Legendák keringtek olyan emberekről, akik pokollá tették a
velük egy légtérben lévők életét. A közös étkezéseknél láttunk kialvatlan arcokat,
idegrángásos betegeket, akik kifogták az „aranyhalat” egy rosszbeteg személyében.
A nap legelején a takarító személyzet jelent meg,
próbáltak észrevétlenek maradni, nem sokat beszéltek, a kezük járt gyorsan, és
amikor végeztek ugyanolyan csendesen távoztak, ahogy jöttek. Majd érkezett az
ápolókból és nővérkékből álló társulat. Mindenki rendbe tettek és már haladtak is a következő szobába, súlyos, mindent cipelő járművükkel. Következett a közös
reggeli. Erről csak annyit, hogy a mennyisége egy alsó tagozatos napközisnek a
fél fogára sem volna elég. És ezek után következett a gyógytorna, amihez ugye
kellene némi energia. Nem lett volna, ha az étkezéseket nem egészítettük volna
ki egy kis „hazaival”.
/ Szerintem a korházi adagok kiporciózásánál figyelembe
veszik ezt a tényezőt. / Még délelőtt volt vizit. Naponta kisvizit, amikor az
osztályvezető orvos az ügyeletes nővérekkel végigjárta a betegeket. Bensőséges
hangulatú, viccelődő látogatás volt. A betegek ilyenkor merték felvetni a problémáikat.
Annál kevésbé volt népszerű a keddenkénti nagyvizit, amelyen mindenki részt
vett, még a kórház igazgatója is és nem volt más, mint egy kirakatelőadás ahol
minden nagyon szép és minden nagyon jó, és a betegektől csak annyit vártak el,
hogy a feltett kérdésre, ami szerint, hogy érzi magát, a köszönöm jól válasz
dukált.
Az ezután következő
ebédre nem lehet panaszom, ízletes is volt meg mennyiségileg is elég. Pedig
másra számítottam, hiszen a korházi kosztról rossz hírek járnak. A délutánok
változatosan teltek, különböző vizsgálatokkal, vagy szabadfoglalkozással. Be
lehetett pótolni az ével alatt összegyűlt időhiány miatti olvasnivalót, tájékozódni
a külvilág híreiről, újra gyereknek lenni és játszani időkitöltő játékokkal.
Estefelé ismét megjelent a gondozói gárda és lemosták a nap szennyeit. Az esti fürdetés
a legjobb pillanat volt, hiszen újra elmúlt felettünk egy itt eltöltött idő.
És, hogy ki, mlyen benyomásokkal hajtotta álomra a fejét nagyban függött attól
is, hogy milyen volt az aznapi hozzáállása és milyen emberek közreműködtek
ebben. Itt voltak például a gyógytornászok. Valami hihetetlen alázattal
végezték a munkájukat. Mindenkinek személyre szabva felügyelték a munkáját figyelembe
véve a testi adottságait, lelki állapotát, problémáit. Szép szakma, ahol nagy felelősség mellett a
cél, hogy újra a régi lehessen mindenki.
Mielőtt korházba kerültem én azt hittem, hogy
ápolónők vannak, de itt szembesültem vele, hogy bizony vannak fiú ápolók is.
Persze logikus, hiszen néha száz kilós, tehetetlen embereket kell mozgatni. De
ők nem csak ennyiből állnak, ugyanúgy ellátják a betegeket, mint nőtársaik. El
sem tudtam képzelni, hogy milyen beállítottságú emberek vállalnak ilyen munkát.
Aztán jobban megismertem őket, azt a mély emberszeretetet, elhivatottság érzést,
amely bennük van és megsüvegelendő.
Utoljára hagytam a nővérkéket. Ők a korház szilárd
alapjai, a mozgatórugói, a mindesei, a névtelen katonái. Ott vannak, ha baj
van, ha lelki támaszra van szükség, de akkor is, ha csak beszélgetni szeretnél
valakivel, éjjel vigyázzák az álmokat. Nem tudnak róla, de angyalok ők, akik
azért kerültek közénk, hogy jobb legyen ez a földi pokol…
