Ma is szeretettel emlékszem arra a napra, amikor a lelkem
egy új anyát kapott. A fizikai valóm apró, kicsi gömbként kelt életre és napról
napra változott, alakult. Bár már sokadszor éltem meg ezt, mégis izgatott
kíváncsisággal figyeltem a külső burkom minden rezdülését. Ahogy egyre jobban
beágyazódott az anyai testbe, keresve a védelmet és a biztonságot.
Anya még talán nem is tudja, de már itt vagyok, létezem,
gondolkodom. Az első pillanattól kezdve jól éreztem magam, ahogy
összekapcsolódtunk. Megtudtam, hogy már várnak, akarnak, jobban, mint bármi
mást ebben a földi életben. Ez nagyon fontos volt számomra, hiszen annyi
mindenen keresztül mentem már. Voltam elkényeztetett, lelki sivár lány, meg nem
értett kamasz fiú, szülők által terrorizált áldozat, és akarat gyenge senki. Amennyire
visszaemlékezem, az eddigi életeimhez hasonlóan, jól fejlődtem egy ideig. De
aztán lelassult minden, valami nem működött jól. Még nem akartam meglátni a
világosságot, de egyik nap hírtelen rám tőrt, és nagy kezek kiemeltek a
biztonságot nyújtóból. Egy műanyába kerültem, még fejletlen szemeimet bántotta
az állandóan világító. Gyenge volt még a külsőm, de ha már így alakult
próbáltam felfedezni a körülöttem lévőt. Ahogy tisztult a látásom, körülnéztem.
Ugyanilyen kalitkákba zárva sorstársakat fedeztem fel. Fehér ruhások, sietve
közlekedtek körülöttünk, időnként benyúlt hozzánk két kéz és valami nagyon
fontosat tettek velünk. Ahogy a többiektől megtudtam, mi voltunk a korán
érkezők. Biztattak, hogy ez nem olyan nagy baj, majd megerősödünk, és hipp-hopp
kikerülünk innen, el is felejtjük, hogy valaha itt voltunk. Izgalommal vártam,
hogy anya végre a közelembe lehessen. Amikor bejött és megkérdezte, hogy melyik
vagyok én, egyből megismertem a hangját. Odajött, és láttam rajta az aggodalommal
vegyes boldogságot. Sajnos ebben az állapotomban nem kerülhettem ki a
védelmezőmből. Nagyon hiányzott az előző életeim kedvenc pillanata, amikor
végre odabújhattam az anyai testhez és eggyé válva vele, degeszre tömhettem a
bendőm. Olyan jó volt ilyenkor elaludni, úgy, hogy a szám sarkából még folyt ki
az életet adó. Ehelyett csak rideg kezek hozták a táplálót, de ennem kellet,
hogy javítsam a szilárd külsőm állapotát, és végre kikerüljek innen. Meg is
indult a fejlődésem, szépen gömbölyödtem. Anya, amikor csak lehetett itt volt,
ha tehette megsimogatott, erőt adva, vagy csak ült itt mellettem és csak jelen
volt. Néhány nap elteltével meglátogatott apa is. Persze őt is megismertem a
hangjáról, hiszen sokat dörmögött odakintről biztatásul. Nagydarab, szőrösképű
egyed volt, akkora tenyerekkel, hogy simán elfértem bennük. Próbált a maga
módján megsimogatni az üvegkalitka oldalán lévő nyíláson keresztül, hát lesz ez
még jobb is.
16. napja voltam már a fényben. Szépen fejlődtem, már
felcsillant a remény a kiszabadulásomra. Éjszaka volt, csendes minden. Egy új
kéz nyúlt be hozzám és hasra fordított. Nem nagyon szerettem ezt a pózt, jobban
éreztem magam az oldalamon. De így is mély álomba merültem. Reggel ébredés után
nem éreztem magam valami jól, rázott a hideg, kijött belőlem minden. Aggódó
tekintetek lestek be, kezek babráltak velem, ijedt képpel megérkezett anya is.
Most jól esett volna egy biztató simizés, de nem lehetett. Állapotom napról-napra
romlott, a felszedett dekáimat fokozatosan leadtam. A 20. napon elvesztettem a
tudatom és a reményt is az életbemaradásra. A 22. nap hajnalán megállt a szív
és nem ment tovább. Egy ideig még a testben maradtam, nem akartam elhinni, hogy
csak eddig tartott a közös életünk. De megszólalt a hang:
−Gyere, mennünk kell…
−De miért csak ennyi volt?
−Ezeknek az emberek így lesznek majd igazán jó szülők.
Kellett egy trauma, hogy felébredjenek, mert az elképzeléseik a
gyermeknevelésről tévúton járt. Ezért kaptatok 22 napot.
−De én úgy éreztem, hogy ők az igaziak. Nem lehetne egyszer
kivételt tenni, hogy velük maradhassak? Nekem ennyi idő elég volt, hogy
megszeressem őket.
−Tudod, hogy ez nem lehetséges…
Nehéz szívvel hagytam ott a kihűlt testet. Ahogy emelkedtem,
visszanéztem. A korház parkjában egy padon ültek a huszonkét napos szüleim és
ahelyett, hogy a kiságyam színéről beszélgettek volna, a temetésem részleteit
tárgyalták, majd csend ült közéjük. Apa szólalt meg, talán a helyzetet próbálta
megoldani.
−Tudod, mikor jöttem hozzád a vonattal, egyedül ültem a
kupéban és nagyon nehéz volt a szívem. Egyszer csak az ajtó előtt eldübörgött
egy kislány, majd kisvártatva, visszajött, az üveghez nyomta az orrát és olyan
iszonyú fintort vágott, hogy kénytelen voltam elmosolyogni magam. Aztán amilyen
gyorsan megjelent olyan gyorsan el is tűnt. Én ezt egy jelnek vettem, hogy
születik majd egy huncut lányunk…
A hang újra megszólalt:
−Találkozhatsz velük, mert Te leszel az a lélek, aki
visszatérhet hozzájuk…
Soma emlékére…
