A fiú korán elhagyta a szülői házat, mert mindenáron önálló
akart lenni. Tudatosan építette fel az eljövendő életét. Szeretett volna
állatokkal foglalkozni, de eladta magát a jövedelmező pénzszerzés oltárán.
Szépen haladt előre a jobblét lépcsőjén. Alig volt huszonöt, már ott állt a
háza előtt a kocsija, élvezte berendezett otthona kényelmét. Amikor elért egy
szintet, egy új hobbinak kezdte szentelni az életét, éspedig a kütyügyűjtésnek.
Szerette magát körülvenni e legújabb technikai csodákkal, nem számított az ára,
vagy a felhasználhatóságának az észszerűsége. Boldognak érezte magát a
magánbirodalmában. Ritkán engedett be ebbe a zárt világba idegent. Nem találta
meg a másik felét, de valahogy már nem is vágyott rá. Szeretett egyedül,
rázáródtak a falak. Egy idő után azonban kiüresedett, nem találta a helyét, már
nem jelentettek örömet az új technikai bigyók, a régieket is egyre ritkábban
használta. Csak lézengett, vegetált, mint egy partra vetett hal. Egyik nap
eszébe jutott, hogy gyerekkorában mennyire szeretett biciklizni. Felkerekedett
hát és vett egy kerékpárcsodát. Ez már kicsit másként működött mind a régkor
campingcajgája. Napokba tellett, amíg mindent funkciót kisilabizált, de egyre
jobban összemelegedtek. Már ott tartott, hogy munkába is ezzel tekert.
Egyik pénteken nagy elhatározásra jutott, a hétvégét
kerékpár túrával tölti el. Felszerelkezett: bicajos ruha, sisak, térd- és
könyökvédő, fejlámpa, akciókamera, kis utánfutó a sátornak és egyéb
kellékeknek, megfelelő mennyiségű elemózsia és energiaital, valamint
természetesen GPS. Szombaton, kora hajnalban nekiindult a nagy kalandnak. Nem
volt határozott útvonala, csak belevetette magát a vakvilágba. Nem aggódott,
hogy eltéved a helymeghatározó majd hazavezeti – gondolta−.
Nagyon szépen haladt, nagyokat harapott a friss levegőbe,
élvezte a mellette elsuhanó tájat. Csak tekert rendületlenül, még falatozni is
elfelejtett. De a reggeli kis kerekezések úgy tűnik kevésnek bizonyultak, mert,
ahogy a Nap lebukni készült a horizont mögött, egyre jobban elfáradt és már úgy
érezte, hogy teljesen elkészült az erejével. Éppen elhatározta, hogy mára elég
lesz és leszállni készült a járgányról, amikor az első kerék hatalmasat robbant
és átbucskázva a kormányon, elterült a földön. Szerencsére nagyobb baja nem
történt, csak egy kicsit sántikált, ahogy leverte magáról a port. De a csodagép
első kereke tropára ment. Erre a váratlan dologra nem készült fel, álmában sem
gondolta, hogy ilyen megtörténhet vele. Körülnézett. Egy völgy terült el
előtte. Úgy gondolta, hogy a közeli kis erdős rész alkalmas lesz az éjszakai
sátorverésre. Viharverten elindult a kiszemelt irányba. Ahogy kereste az
alkalmas helyet, a fák között megpillantott valami fényt, ösztönösen elindult
hát arra. Egy kis tisztásra érkezett, ahol egy ember a tábortüzének
zsarátnokait piszkálta, hogy jobban felszítsa a tűzet. Háttal állt a
jövevénynek, mégis ő szólalt meg először:
− Üdvözölöm, jöjjön közelebb, melegedjen meg, már hűvösek az
éjszakák.
A férfi egy ideig csak állt, aztán csak közelebb jött és
végre fogadta a köszönést.
−Tudja, innen pont láttam a kis balesetét, és gondoltam,
hogy idetalál – folytatta a vendéglátó. Leültek a tűz mellé és egy időre a
csendé lett a főszerep. A szerteugráló szikrák hangja, tücsökciripelés és a rájuk
boruló csillagos ég lettek az őket körülvevő díszletek. A
lobogó tűz fényénél jobban szemügyre tudta venni a tűz tulajdonosát:
napcserzette bőr, kényelmesnek látszó öltözet, cowboykalap, túrabakancs
jellemezték. Olyan ismerősnek tűnt, különösen a szemei, de nem tudta hova
tenni.
Lassan indult a beszélgetés.
−Milyen szerencse, hogy itt találtam, legalább lesz hol
meghúznom magam éjszakára.
−Szívesen látom…
−Maga is kirándult errefelé?
−Nem barátom, nekem ma ez az otthonom…
−Ezt meg, hogy érti?
−Ahogy mondtam…Én, állandóan úton vagyok, mindenem elfér egy
hátizsákban.
−De hát, csak van valahol, ahova hazatérhet?
−Valaha volt, de már nincs…Akármerre megyek, mindenütt van
hol álomra hajtani a fejemet.
−És miből él?
−Szorgalmas két kézre mindenütt szükség van…
−És, hogyan tájékozódik?
−A csillagok mindig megmutatják az utat…
Egy kicsit dicsekedni akart, hogy ő hogyan fog majd
visszatérni az otthonába, de ahogy elővette a csodaműszerét, látta, hogy az
rakoncátlankodik és nem hajlandó semmit sem megmutatni a tudományából. Így
gyorsan visszatette.
Mintha enyhe mosolyt látott volna a férfi arcán. Egy ideig
nem szóltak egymáshoz, de csak nem hagyták békén az előtolakodó kérdések:
−És honnan tájékozódik a világ dolgairól? Néz néha híradót?
−Ami fontos nekem a világ dolgaiból, azt megtudom az
emberektől, a találkozásaim során. Néha kéretlenül is dől belőlük a szó, sokan
egy csomó felesleges dolgot tárolnak a fejükben.
−Nem hiányzik más emberek társasága?
−Nekem az elég amennyit ad a sors nekem, nem vágyom többre.
Higgye el, hogy néha többre becsülök egy szélben lengedező virágot, vagy
szívesebben elbeszélgetek az állatokkal, mint az emberekkel.
−Ezt, mondjuk megértem…-dünnyögte az orra alá.
Ennél a pontnál úgy érezte, hogy nincs több helye a szónak.
Fáradt is volt az egész napos tekeréstől, így hát előkotorta a hálózsákját és
belegubódzkodott. Mielőtt még álomra záródtak volna a szempillái, félálomban
még megszólalt:
−Örülök, hogy megismertem és a véletlen ide sodort…
−Barátom, nincsenek véletlenek…- hallotta még távolról és
mély álomba zuhant.
Reggel nehezen ébredt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait,
majd körülnézett. A tűz még halványan pislákolt, de a férfinek már hűlt helye
volt. Lassan összepakolt, a meleget kihasználva forralt egy kis vizet és ivott
egy teát. Ekkor vette észre, hogy a csodabicajnak semmi baja. Elgondolkodott,
hogy a férfi javíthatta meg, vagy ez az egész meg sem történt vele? Bekapcsolta
a GPS-t, működött! Hazafelé vette az irányt.
A kaland után a kerékpár a tárolóba kötött ki a többi rég
elfeledett porosodottak között. A történés valahová a nem fontosak polcára
került.
Évek teltek el, visszasüppedve a mindennapok sivárságába.
Egy nap megmagyarázhatatlan dolog történt. Nem tudta, hogy milyen ötlettől
vezérelve, de elkezdett megválni az eddig szeretett dolgaitól. Egyre nagyobb
lendülettel kezdte felszámolni az eddigi életét. Észbe sem kapott és már
semmije sem volt. Úgy érezte magát, mint egy patak, amelyet eltorlaszolt egy
hatalmas szikla és most valami jótét lélek elgörgette ezt az akadályt. Határtalan
szabadság szakadt ki belőle, elindult és még csak vissza sem nézett. Könnyűek
voltak a léptei, úgy érezte, hogy a világ végére is képes lenne elmenni. Csak
vándorolt, haladt valami ismeretlen cél felé.
Eljött az a pillanat, amely után már nem számolta a napokat,
az idő elveszítette jelentőségét.
Szép őszi nap volt, amikor az alkonyat egy erdei tisztáson
érte utol. Összegyűjtötte a környékről a
letöredezett száraz ágakat és tüzet gyújtott. Szerette hallgatni, ahogy a
pattogó fadarabok átadják magukat a tűznek, és meleggé, fénnyé átalakulva iramodnak
az ég felé. Ahogy a közeli domb felé nézett, egy kerékpáros sziluettje tűnt
fel. A mozdulatain már látszott a fáradság…
Elmosolyodott…
