Jó szülőket választottam, nagyon boldog, önfeledt család
volt a mienk. Anyáék mindig odafigyeltek rám, nem vagdosták a szárnyaimat, de
mégis neveltek a szépre és a jóra. Nagylány koromra kiegyensúlyozott, kreatív,
önálló személyiséggel rendelkező emberkévé váltam. Maradhatott volna ez így az
idők végezetéig, de a sors közbelépett. Anya súlyos betegségbe esett és rövid
időn belül itt is hagyott bennünket. Maradtunk ketten, apával. Más és más módon
próbáltuk feldolgozni a gyászt: apa a munkájába temetkezve, én pedig önmagamba
bezárkózva. Így zajlottak a mindennapjaink, amikor anya elvesztése után egy
évvel újra női kacaj töltötte be az áporodott otthonunkat. Apám egyik
kolleganőjével állított be. Ha valakit bemutatnak nekem, nagyon fontos az első
benyomásom az illetőről. Meg kell, hogy valljam, az első pillanatban
rókatekintetűnek minősítettem. De apám csak az új társat látta benne. Az
események felgyorsultak és nem sokára lett egy mostohám és tartozékként két
hozadék, akik korombeli lányok voltak. A dolog jól is elsülhetett volna, de ez
a két fúria még jobban tönkretette az eddig is romokban heverő életemet. Igazi
kikent-kifent plázacicák voltak, amolyan mindig az utolsó divat szerint
típusok. Kezdetben az egyszerű öltözködésem miatt kezdtek ki, de amikor látták,
hogy milyen galambtermészetem van, ott tettek keresztbe ahol csak lehetett.
Apám mindebből semmit sem vett észre, hiszen a megnövekedett igényeket csak
plusz munkával tudta ellensúlyozni, alig láttam. Így hát örökös céltáblája
lettem a három vészbanyának. Kisgyerekkorom óta mindig körülvett a zene.
Állandóan énekeltem és mivel kedvem volt hozzá, megtanultam gitározni. Most,
hogy ebbe a helyzetbe kerültem, a zene lett az egyetlen társam és vígasztalom.
Amióta az eszemet tudom, mindig is zenész szerettem volna
lenni. Bár nem sok embernek sikerül, de nekem bejött, azt csinálom, amit
szeretek. Szorgalmas, kitartó, új dolgok iránt nyitott és tehetséges
hangszerbűvölőnek egyenes az útja a csúcsra. Elviseltem a zenészvilág
tartozékait: a piát, az éjszakai életet, a visítozó, üresfejű lányokat, de soha
nem éltem velük. Különc voltam emiatt a többiek szemében, de elviseltek, mert
piszok jól zenéltem. De mindenkinél eljön az alkotói válság. Ebben a
pillanatomban keresett meg egy tévés, hogy zsűrizzek egy mostanság oly divatos
„tehetségkutató” show-ban. Tudtam, ha elvállalom, kivívom a szakma
rosszallását, de kellett a pénz. Ahogy elindult a válogatás, egyre rosszabbul
éreztem magam. Ledöbbentem, hogy embereknek mennyire nincs önkontroljuk. Olyanok
jelentkeztek, akik egyetlen hangot sem találtak el az előadott számból, és még
fel voltak háborodva, hogy nem ismerik fel bennük a tehetséget. Nagyon
megmaradt bennem egy jelenet: bejött két bombázó, akiknél leesett
férfitársaimmal együtt az állam, de csak addig, amíg el nem kezdtek énekelni.
Akkor elszállt a varázs és gyorsan távozásra kértük fel őket, hogy hátulról is
megcsodálhassuk tökéletes alakjukat. Mert hiába a kirakatbábúi kinézet, ez egy
énekverseny és nem szépségverseny. Már kezdtem feladni a reményt, hogy igazi
tehetséget is hallhatok, amikor az utolsó napon bejött egy lány, gitárral a
nyakában. Keveset beszélt magáról, látszott rajta, hogy nagyon izgul. Saját
szerzeményét kezdte el játszani. Az első hangoktól teljesen elbűvölt, és az
utolsó taktusig a székemhez szegezett. De fel sem ébredtem a kábulatból, amikor
lekapta a gitárt a nyakából és kiviharzott. Döbbent csend ült a helységre. Én
reagáltam leghamarabb, utána szaladtam, de már nem láttam sehol. A dallam és a
csodálatos hang örökre belopózott a fülembe, nem tudtam tőle szabadulni. Egyhangúlag
tovább szerettük volna juttatni, de nem találták a megadott címen, így nélküle
folytatódott a verseny, amely már teljesen érdektelenül zajlott számomra.
Megszereztem a felvételt és megsokszorosítottam. Azok között a zenésztársak között,
akik még megismertek szétosztottam és kértem őket, hogy segítsenek megkeresni a
lányt.
Egyre többször öntöttem a bánatomat a zenébe. Ilyenkor nem
fájt semmi, a lelkem szárnyalt. Ahogy elhalkult az utolsó dallamfoszlány is,
visszazökkentem a hétköznapokba. De a
zenéhez, mint igazi társhoz bármikor fordulhattam, megvigasztalt. Egyik nap „szeretett” tesóim azzal álltak
elém, hogy látták a tv-ben, tehetségkutató lesz, amelyen nekik természetesen
ott a helyük. Egész nap erre készültek, borzalmas volt hallani, de az elfogult
anyjuk szünet nélkül biztatta őket:
−Csajok, ezzel a tökéletes alakkal csak nyerők lehettek!
Na és persze az önbizalmat növelőként belém rúgott:
−Mi van penészvirág, te nem indulsz a vernyákoló hangoddal?
– tette fel a kérdést, és kipukkadt belőlük a nevetés.
A csakazértis elkezdett dolgozni bennem és az utolsó
pillanatban jelentkeztem én is. Persze nem kötöttem az orrukra,
elővigyázatosságból hamis nevet és címet adtam meg. A zsűri úgy tűnik hozzáértő
lehetett, mert a nagy reménnyel induló két boszikezdemény csúnyán elhasalt. A
meghallgatás utolsó napjára jutottam. Iszonyúan izgultam, bár ahogy elkezdtem a
dalom, megnyugodtam, de úgy éreztem, hogy nem úgy sikerült, mint az otthon
biztonságot nyújtó védelmében. Ezért amikor befejeztem, otthagytam csapot-papot,
és szabályosan elmenekültem. Amíg hazaértem, dolgozott bennem a düh, igazán nem
tudtam mire, kire és miért haragudtam. Néhány napig a sarokban állt magányosan
a gitárom, mintha ő tehetne mindenről. De rájöttem, hogy a hiba bennem volt,
felkészületlen voltam, soha nem énekeltem még mások előtt. A hangszerem és én
újra a régiek lettünk, kerestük egymás társaságát. Egyre jobban
megfogalmazódott bennem, hogy a zenének szeretnék élni.
Egyik nap összefutottam egy régi, lelkitárs baráttal.
Beszélgetésünk során kiderült, hogy egy kis bárt vezet a belvárosban. Amikor én
meséltem neki az életemről, az álmaimról, legbensőbb titkaimról, figyelmesen
végighallgatott, majd így szólt:
−Tudod, eljöhetnél hozzám zenélni, úgyis ilyen jellegű
fellépő volt az elképzelésem.
Amikor először beléptem a hangulatos bárba, azonnal
megfogott a hely varázsa, olyan érzésem volt, hogy régóta ismerem minden
szegletét. Mindenki kedves volt, gyorsan feloldódtam, és újra önmagam lehettem,
úgy éreztem, hazaértem. Minden nap alig vártam az estét, hogy végre adhassak és
kaphassak is. Nagyon örültem, mert sokan már az én kedvemért tértek be egy kis
esti lelkierő pótlásra.
Lassan már kezdtem feladni a reményt, hogy sikerül
megtalálnom a lányt. Úgy éreztem mindent megpróbáltam már, de nem adtam fel,
megszállottjává váltam. Egyik este összefutottam egy ősrégi baráttal. Vele még
együtt játszottunk anno az első zenekaromban. A mi történt azóta veled,
természetesen egy pohár mellett a legkedvesebb. Ahogy körül néztünk
megpillantottunk egy behívogató kis bárt. Már a harmadik pohárnál tartottunk,
amikor zenészfülem érzékelte, hogy egy kicsit lecsendesedik a háttérzaj, majd a
hátam mögül a sarokból felcsendül egy dal. Megállt bennem az ütő, villámgyorsan
megfordultam és a félhomályban, egy szál gitárral a kezében, egy bárszéken ülve
ott volt Ő…
