Itt a hétvlge, nyit a blueskocsma. E heti vendégünk a Pacific 22.
Pacific 22
A Pacific 22:A 2008-ban alakult Caxias do Sul, Pacific 22 együttes.
A Ricardo Biga (ének, szájharmonika és gitár), Bruno Pinheiro Machado (gitár), Mauro Caldart (basszusgitár), Guido Angelo (dob) és Gabriel Lopes (billentyűs hangszerek) alkotta zenekar az észak-amerikai különböző irányzatokat egyesítő hangzásra fogad. zene, mint a blues, a 80-as évek rockja és a déli rock, egy csipetnyi karibi rumba kíséretében. A kompozíciókat Ricardo Biga készítette.
14 éven át érlelődött a „Waling On The Border Line” szerzői repertoárján, debütáló albumuk most jelent meg. (Casa da Cultura). A 11 szám már része a zenekar repertoárjának.
Mindig is az ősz volt a kedvenc évszakja.
Másnak szomorúságot, letargiát, elmúlást jelentett, de ő egészen más szemüvegen
keresztül látta a világot. Csodálta az égbolt máskor soha nem láható színeit, a
levelek szinkavalkádját, a „vénasszonyok nyarát”. Imádott az őszi erdőben
csatangolni, botorkálni az egyre szaporodó avarban. Egyáltalán nem zavarta,
hogy a fák egyre kopaszabbak, szánalomra méltóbbak lettek, ez is az sorsunk
része, Az élet minden fázisának meg van a maga szépsége csak meg kell látni.
Lehet, hogy közeleg a vég, de ha bekövetkezik, a korhadó fából a magoncok
nyernek táperőt és kapnak erőre. Az ősz olyan, mint egy bölcs medve, aki
felkészülve a télre, tele pakolja a hűtőjét, gondolva az ínséges időkre…
Folytatjuk sorozatunkat, amelyven a brit zenei szaklap a Prog Magazine CD-mellékleteivel ismerkedünk meg. Ma a 2017-ben megjelent ötvenkettedik szám lemezébe fülelünk bele.
A következő felvételeket hallhatjuk:
01. Oceans of Slumber - Nights in White Satin (5:48)
02. Ghost Community - Rise Up (7:33)
03. Touchstone - Lights from the Sky (5:35)
04. Steve Hackett & Djabe - The Steppes (6:57)
05. Richard Barbieri - New Found Land (7:21)
06. Beatrix Players - Roses (3:35)
07. Anubis - Fool's Gold (6:36)
08. Hemina - I (10:33)
09. Multi Story - Sly Dream Catcher (6:04)
10. Jug Bundish - Gaudi (3:19)
11. Seas Of Mirth - The Curse of the Devil's Triangle (3:14)
Tovább folytatjuk sorozatunkat, amelyben a zenei műfajok labirintusában bolyongunk. Néhány hete belevágtunk egy nagybb falatba ls ez a Jazz, ma ezt folytatjuk.
J mint Jazz
A Jazz zenei műfaj következő alműfaja a Big Band:
A big band a dzsesszzenében – nagyzenekar. Általában 12 -20 főből áll. A kisebb együtteseket combónak nevezik.
A big band dallamot játszó hangszereinek feladata nem szólisztikus, hanem meghangszerelt kórus. A big band – a combóval szemben – megkomponált számokat ad elő.
A big bandek fénykora a swing-korszak volt, nagyjából 1935-1945 között.
Sok nagyobb együttes játszott big band zenét a 20-as és a korai 30-as években, mint pl. Fletcher Henderson, habár általában a big band-eket egy kicsit későbbi korból származtatják. Kora legendás előadója volt Bix Beiderbecke kornett-szólista, aki jó pár bandában játszott.
A 30-as évek közepén jött be a swing éra, és a big band-ek, mint a kor könnyűzenéje. Glenn Miller, Benny Goodman, Tommy Dorsey, Artie Shaw, Duke Ellington és Count Basie vezették a legnépszerűbb együtteseket. Készültek felvételek a 30-as és 40-es években kisebb swing csapatoktól is. Ezek főleg abban különböztek a korai kis létszámú zenekaroktól, hogy nagyon kevés kollektív rögtönzést alkalmaztak. Ez a zene az egyedi szólistát emelte ki. Goodman, Ellington és Basie gyakran ilyen zenekari formában készítette felvételeit. A kor főbb szaxofonosai közül megemlítendő Johnny Hodges, Paul Gonsalves, Lester Young, Coleman Hawkins és Ben Webster. Trombitások közül Roy Eldridge, Harry "Sweets" Edison, Cootie Williams és Charlie Shavers. Zongoristákból Ellington, Basie, Teddy Wilson, Errol Garner, és Oscar Peterson. Gitárosok: Charlie Christian, Herb Ellis, Barney Kessell és Django Reinhardt. Vibrafonosként érdemes kiemelni Lionel Hampton-t. Nagybőgősök közül Jimmy Blanton, Walter Page és Slam Stewart. Dobosok: Jo Jones és Sam Woodyard. A kor fontos énekesnői Billie Holiday, Dinah Washington és Ella Fitzgerald voltak. A felsorolt zenészek egyaránt készítettek kis létszámú és big band formációban is felvételeket. Együttesen elmondható a stílusukról, hogy a dallamos játékra, a swing-es lüktetésre, és egy egyedi hangzás kialakítására koncentráltak. Sok más stílushoz hasonlóan fontos eleme volt ennek a zenének a blues.
A big band hangszerszekciói:
rézkórus (trombita, pozan, néha kürt)
szaxofonkórus
ritmusszekció (nagybőgő, gitár, dob, zongora)
Híres big bandek
Count Basie, 1935-84
Deák Big Band
Benny Goodman, 1934-86
Ellington big bandje 1963-ban
Glenn Miller Orchestra; 2009
Duke Ellington, 1926-74
Fletcher Henderson, 1923-37
Woody Herman, 1937-87
Earl Hines, 1929-48
Stan Kenton, 1941-79
Glenn Miller Orchestra, 1938 -
Orlay Chappy BB
Tomsits Rudolf 1980-tól 1992-ig az újvidéki rádió big band-jének vezetője volt.
Itt a hétvége, nyit a blueskocsma. Muvel elérkeztünk a kilencedk hónap utolsó héttvégéjéhet, ismét különboző előadóké a főszerep. a tíz lemezes CD-box a Blues Spirit 8. lemezébe fülelünk bele.
A következő felvételeket hallhatjuk:
01. John Lee Hooker – Four Woman In My Life [03:13]
02. Muddy Waters – I Feel Like Going Home [03:08]
03. Lightnin' Hopkins – Can't Do Like You Used To [02:32]
04. Bessie Smith – Aggravatin' Papa [03:18]
05. Big Bill Broonzy – Big Billy Blues [02:58]
06. Blind Boy Fuller – I Want Some of Your Pie [02:42]
07. Alice Moore – Grass Cutter Blues [02:55]
08. Blind Boy – Baby You Gotta Change Your Mind [03:14]
09. John Lee Williamson – Good Gal Blues [02:46]
10. Big Bill Broonzy – Horny Frog [03:04]
11. Brownie McGhee – Death of Blind Boy Fuller [02:59]
12. Big Joe Turner – I'm In Sharp When I Hit the Coast [02:58]
13. Jelly Roll Morton – Harmony Blues [03:32]
14. Blind Boy Fuller – Brownskin Sugar Plum [03:00]
A Colosseum zsúfolásig megtelt
érdeklődővel. Az egyik néző izgatottan böngészte a műsorfüzetet. A mellette ülő
megszólította:
- Először van itt?
- Ennyire látszik?Vidékről jöttem, hogy végre láthassak ilyet,
már annyit hallottam róla. Maga már járt itt?
- Római vagyok, szinte minden előadáson itt
voltam.
- Ahogy nézegettem a programot,
érdekesnek Ígérkezik…
- Ha engem kérdez, egy éve még színvonalasabb
volt. A gladiátorok küzdelme tényleg vérre menő volt. Ma már beszerveztek egy
koreográfust, aki betanítja az egész küzdelmet, ráadásul elmarad a vesztes
sorsának eldöntése fel- vagy lefelé mutatott hüvelykújjal.
Az állatvédők tiltakozása miatt elmaradt
az ember kontra állat harc.
Persze próbálkoznak fenntartani az
érdeklődést azzal, hogy a régebben szimpla keresztre feszítés helyett a hóhérok
fantáziájára van bízva a kivégzés módja. Elhiheti, nincs két egyforma előadás.
Aztán bevezettek egy újdonságot, amelynek a címe: Te is lehetsz!
Ez abból áll, hogy az előadás előtt a
férfiak leadhatnak egy női nevet a szervezőknek. Ezen az áll, hogy ki az, akit
meg szeretnének büntetni. Általában megunt szeretők, megcsaláson rajtakapott
feleségek az áldozatok. A közönség soraiból hurcolják a porondra az bejelentettet.
A férfi a beadványában arról is nyilatkozik, hogy a büntetés milyen fokozatú
legyen. Legenyhébb, ha az áldozatról letépik a ruhát és végig korbácsolják a
porondon. A következő fokozat lehet a nyilvános, csoportos erőszak, de elmehet
a kínzásokon keresztül a gyilkosságig is. Ezt a programot imádja a közönség és
a részt vevő gladiátorok is.
Azután ott van, hogy a megnövekedett
vadállat szaporulat miatt az előadás végén kisorsolnak egy állatkölyköt.
Képzelje el, hogy haza állítana egy vadonatúj házörzővel…
Folytatjuk sorozatunkat, amelyben a brit zenei szaklap, a Prog Magazine CD-mellékleteivel foglalkozunk. Ma a 2017-ben megjelent ötvenegyedik szám lemezébe fülelünk bele.
A következő felvételeket hallhatjuk:
01. Glass Hammer - Rapturo (6:15)
02. Bugenhagen - Without You By My Side (4:17)
03. Polymatters - Wastelands (3:35)
04. Baltic Fleet - Lights Of Rock Savage (4:44)
05. Kepler Ten - Time And Tide (5:12)
06. The Fringe - You (4:56)
07. Kyros - The Lamb, The Badger & The Bee (6:43)
08. Nerissa Schwarz - Play (2:53)
09. Aisles - Upside Down (4:56)
10. Seas Of Mirth - Hark! The Headland Approacheth (4:14)
Folytatjuk kalandozásunkat a tenei műfajok labirintusában. Néhány hete a témánk a Jazz.
J mint Jazz
A Jazz zene következő alműfaja a Bebop:
A Bebop vagy bop a dzsessz-zene egyik stílusa, ami gyors tempójáról és virtuóz hangszeres improvizációiról ismert. A bebop új szemszögből közelítette meg a dallam és a harmónia kapcsolatát. A műfaj a negyvenes évek elején alakult ki. A bebop egy zenészek közt ismert szlengszó volt, ami először a második világháborúba való amerikai csatlakozást követő egy-két évben jelent meg. A jazz ezen stílusával indul a modern jazz története, amire a hatvanas években létrejövő újabb jazzstílusok megjelenésig nagyon erős hatást fejtett ki.
Az 1938-as Coleman Hawkins-felvétel, a Body and Soul egy fontos előzménye a bebopnak. Hawkins a korabeli jazzből indult ki, ám azt formailag és dallamilag megújította. A felvétel népszerű volt; Hawkins adott ihletet a jazz-zenészek újabb generációjának, különösen a Kansas City-ben élő Charlie Parkernek.
Az 1940-es években a jazz-zenészek fiatalabb generációja egy új stílust kovácsolt az 1930-as évek swingmuzsikájából. Az úttörők: Dizzy Gillespie, Charlie Parker, Bud Powell és Thelonious Monk - rájuk olyan korábbi zenészek hatottak, mint Art Tatum és Earl Hines zongoristák, Coleman Hawkins és Lester Young tenorszaxofonisták és Roy Eldridge trombitás. Gillespie és Parker Chicago-ban az Earl Hines Banddel játszottak, ahol találkoztak a bop előtti korszak mestereivel, Jack Teagardennel, Earl Hines-zal és Jay McShannnel. Gillespie Cab Callowaynál találkozott Milt Hinton bőgőssel, együtt dolgozták ki az új zene harmóniai és akkordikus jellemzőit. Ezalatt Charlie Parker Gene Ramey bőgőssel ugyanezt tette McShann zenekarában. A bebop jellemzői, mint a speciális harmóniavilág, a szinkópált ritmika, az alterált akkordok és az akkordhelyettesítések ekkor alakultak ki.
A New York-i Minton's Playhouse jazzklub egyfajta műhelyként funkcionált Don Byas, Thelonious Monk, Charlie Christian (aki Benny Goodmannél már súrolta a bebop határait virtuóz gitárszólóiban) és a többi korai bebopista számára.
Christian leginkább a frázisalkotásban hozott óriási változásokat. Általában a hangsúlytalan leütéseket hangsúlyozta, gyakran fejezte be szólóit a negyedik leütés második felében. Aszimmetrikus felfogása a bebop alapját jelentette. A swingben az improvizációt általában kettő-négy ütemnyi frázisok alkották, ahol az akkordmenet azonos volt a dallaméval. A bebopban a formai kötöttségeket fellazították: az improvizáció szabadon végigvonult teljes harmóniameneteken is. Christian és más korai bopperek sokszor olyan hangokat hangsúlyoztak, amelyek csak röviddel azután jelentek meg az adott dal harmóniaszerkezetében, ezzel pillanatnyi disszonanciát okozva. A swingben a szólisták az első és harmadik leütésen játszottak hangsúlyos hangokat, míg a bebopban a hangsúly a második és negyedik leütésre került (lásd Dizzy Gillespie Salt Peanuts című számát!). Ezen új elméletnek köszönhetően a bebop-szólók úgy hangzanak, mintha lebegnének a dallam harmóniamenete felett ahelyett, hogy arra játszódnának.
A swing-dobosok általában egyenletes négyeket játszottak a nagydobon. A bop-dobosok (például Kenny Clarke) a metrikus ütéseket a lengő- vagy lábcinen játszották, a nagydobot pedig csak különlegesen fontos hangsúlypontokon szólaltatták meg. A nagydob-hangsúlyokat bombának hívták egymás közt a zenészek. A vezető bop-dobosok, mint Max Roach, Shadow Wilson, Philly Joe Jones, Roy Haynes és Kenny Clarke ezzel segítették a szólistákat amolyan „kérdezz-felelek”-stílusban.
Ennek következtében fontosabb szerepet kapott a nagybőgő. A bőgő már nem csak egy harmóniai alapot jelentett, de még inkább ritmushangszerré vált az egyenletes négyeket hozó „sétáló basszus” játékkal, ezzel biztosítva a zene metrikus lüktetését. Míg a kisebb swing-bandák sokszor bőgő nélkül is funkcionáltak, a bebop elképzelhetetlen ezen hangszer nélkül.
Az 1950-es években a bebop zenészek következő generációja (mint Clifford Brown és Sonny Stitt) véglegesítette a bebop ritmikai szókincstárát. A korai beboppal ellentétben, ahol egyenetlen, szabad frázisalkotásokkal találkozhattunk, ők már egyenletes nyolcadhangos menetekből építették fel az improvizációikat, amelyeket csak néha törtek meg.
A bebop drasztikus változást jelentett a korabeli swing-dalokhoz képest, mivel a számok nagyon gyorsak voltak, aszimmetrikus frázisokat és bonyolult dallamokat tartalmaztak és a ritmusszekció csak metrikus szerepet töltött be. Maga a zene nem vált népszerűvé az átlagos zenehallgatók körében, akik Benny Goodman és Glenn Miller táncolható, teátrális muzsikájához voltak szokva. A bebopot gyakran „hangok versenyének” és idegesítőnek titulálták. Jazz-zenészek és jazzrajongók körében azonban valami újat és érdekeset hozott a jazztörténetbe.
Míg a swing inkább a nagyzenekari hangszerelésekre épült, a bebop a szólókat emelte középpontba. Az egyes számok témája (a „head”, ami sokszor egy korabeli pop vagy jazz standard volt) együttes tutti-játékban szólalt meg a dalok elején és végén, a középrészben pedig az akkordmenetre történő improvizáció következett a szólistáktól. A számok oroszlánrészét a szólók tették ki, az eredeti témára mindössze a harmóniamenet utalt, amit a ritmusszekció játszott. Néha a szólókban utaltak az eredeti melódiára (vagy épp egészen más számok dallamira, lásd az „idézést” és a „riffeket”). Máskor elejétől a végéig spontán dallamalkotás szólt.
A bebop-számok akkordmenetei nagyon gyakran a swing-korszak örökzöldjeire épültek, ezekre helyezték az új, összetettebb dallamokat. Ez a gyakorlat már a korai jazzre is jellemző volt, de a bebop hozta be a köztudatba. Ez a stílus szinte összeforrt néhány klasszikus harmóniamenettel, mint a blues (eredetileg I-IV-V, ám a bebopban gyakran beleírtak ii-V mozgásokat is), vagy a George Gershwin „I Got Rhythm” című dalán alapuló rhythm changes (I-vi-ii-V). A későbbi idők bebopjában eltávolodtak a popzenék harmóniavilágától.
A jazz harmóniavilága is kitágult a bebop korában. Bonyolult alterációk, helyettesítő akkordok jelentek meg, amelyek modernné tették az amúgy kissé elcsépelt harmóniameneteket is. A bebop harmóniai világát legfőképpen színezőhangokkal kiterjesztett négyeshangzatok alkotják (mint a dúrmajor tiszta nónával, esetleg bővített undecimával, a dúrszeptim tiszta vagy alterált nónával, tredecimával, a mollszeptim tiszta undecimával stb.).
Egy klasszikus bebopzenekarban szaxofon, trombita, nagybőgő, dob és zongora található. Ezt a formátumot az altszaxofonista Charlie Parker és a trombitás Dizzy Gillespie dolgozta ki a negyvenes években. Néha megjelent a színen egy kiegészítő szaxofon vagy egy (elektromos vagy akusztikus) gitár is, esetleg egyéb rézfúvósok (például harsona) vagy vonós hangszerek (például hegedű). Másrészt történhetett akár az is, hogy egy szólóhangszerrel kevesebben játszottak, és így csak kvartettfelállás szerepelt.
Habár a bebop csak egy állomása a gazdag jazztörténetnek, ma is rendkívül népszerű stílus jazzrajongók körében szerte a világon. Olyan magas szinten változtatta meg a jazz harmóniavilágát, hogy minden mai jazzoktatás részét képezi a bebopos harmóniamenetekre való rögtönzés. Emellett a swingzenét követő minden modern jazzstílus ritmusvilága is a bebopban kristályosodott ki először.
Itt a hétvége, nyit a blueskocsma. E heti vendégünk The Dig 3.
The Dig 3
The Dig 3: „A konvencióktól mentes blues-szuperhősök, Andrew Duncanson, Ronnie Shellist és Gerry Hundt egyszemélyes banda egyesül a The Dig 3-ban. A Whiskey-ének, a mesteri szájharmonika és az éles eredeti dalok csak akkor maradnak a groove-hoz kötve, ha a ritmusszekció egy személy. A sürgősség és a könnyedség közötti kötélen haladva a Dig 3 erővel és finomsággal hoz létre gyökeres zenét – amelyet több évtizedes házibulik és honky tonkok tökéletesítenek.”
Eleged van már abból, hogy ugyanazt a régi blues rockot hallod a villámgyors gitárcsípőkkel, akik a lehető legtöbb hangot próbálják belezsúfolni a végtelenített tészta szólóikba, kombinálva a túlzottan morgó énekekkel, akik fáradt, klisés blues standardokat üvöltenek, minden miközben senki nem figyel egymásra?
ÉN IS!!! Éppen ezért alig várom, hogy hallhassátok a THE DIG 3 újjáéledő, igazi blues-ját!
A THE DIG 3 egy új, izgalmas és szórakoztató blues/roots all-star trió, amely a rendkívül lelkes énekes/gitáros, Andrew Duncansonból, a Kilborn Alley Blues Band hírességéből, Ronnie Shellist hárfamesterből és -tanárból, valamint Gerry Hundt multi-instrumentalistaból áll (aki volt a nem túl titkos fegyver Nick Moss, Corey Dennison és még sok más mögött!).
A Dig 3 valóban AZ ÉRZÉSBEN játssza a DEEP BLUES-t, és tudja, hogyan kell igazán BEÉRNI EGY STEADY GROOVE-ba!! Annyira üdítő érzés hallani egy csapat fiatal, tehetséges jó barátot, amint gyilkos old school bluest játszanak egyedi eredetiséggel, ízléssel, finomsággal és érzelmekkel, és mindezt úgy, hogy mindezt teljesen jól csinálják. Ez az egyik legalapvetőbb, nyers, legvadabb és legpiszkosabb blues, amit régóta hallottam… gondolj Big John Wrencher Chicago Blues klasszikusára, a Maxwell Street Bluesra a '69-ből!
A bérgyilkos következő megbízásának
fényképét tanulmányozta. Egy egzotikus szépség nézett vissza rá a fényképről.
Munkája során megtanulta, hogy az érzelmeit ki kell zárnia, ez az arc mégis
fészket rakott a tudata hátsó zugában…
Az elkövetkező napok a leendő áldozat
megfigyelésével telt. Egyedül élt. Nem volt túlságosan bonyolult az életvitele:
nyolc felé indulás a munkahelyre, munka után haza, este tíz körül lefekvés Ezen
kívül, nem nagyon mozdult ki otthonról.
Az akció kivitelezését egy szombati napra
tette. A villany lekapcsolódása után várt egy órát, majd nekiindult. Könnyedén
bejutott, macskalétekkel közelítette meg a hálószobát. Ahogy bejutott, látta az
ágyban az enyhe fényben az áldozat takaró alatti sziluettjét. Közel osont, a
hangtompítós pisztolyt előre tartva megállt az ágy mellett. Hirtelen
mozdulattal lerántotta a takarót…egy bábú üres tekintete meredt rá. Néhány
pillanatra megdermedt, de ösztöne egy gyors forduló mozdulatra sarkalta.
Elkésett, mert ebben a pillanatban érezte
amint egy hideg penge áthatol a szívén. Lábaiból azonnal elszállt az erő, a
földre rogyott.
A lány fölé hajolt, az arca tényleg
gyönyörű volt, de szemeiben ott szikrázott a gonoszság. Ez volt az utolsó kép,
majd az öntudatlanság vermébe zuhant…
Folytatjuk sorozatunkat, amelyben a brit zenei szaklap, a Prog Magazine CD-mellékleteivel ismerkedünk meg. Ma a 2016-ban kiadott ötvenedik szám lemezébe fülelünk bele.
A következő felvételeket hallhatjuk:
01. Big Big Train - Summoned By Bells (8:52)
02. Built For The Future - Walls (4:46)
03. L'Anima - Path To Siriius (7:27)
04. Tardive Dyskinesia - Concentric Waves (6:42)
05. Bellerophon - White Whale (11:18)
06. Tiras Buck - What We Were (Including Mountains) (10:38)
07. This Winter Machine - After Tomorrow Comes (8:00)
Folytatjuk sorozatunkat a zenei műfajk labirintusában. Az utóbbi hetekben a Jazz zenei műfaj van terítéken.
J - mint Jazz
A Jazz zenei műfaj következő alműfaja az Avant-Garde Jazz.
Az avantgarde jazz egy olyan zenei műfaj, amely túlmutat a jazzen a swing, a bebop , a hard bop és a cool jazz hagyományos formáin. Az avantgárd jazz zenészek arról ismertek, hogy felkarolják a kollektív improvizációt, a radikális harmonikus koncepciókat és még az atonalitást is. Az 1950-es évek közepétől származó és napjainkig tartó avantgarde jazz idióma továbbra is a jazz szcéna kulcsfontosságú eleme marad. A hagyományos jazz és a huszadik századi klasszikus zene egyaránt hatással volt az avantgárd jazz zenére. Beszállítói a jazz zene legmagasabb rangjaiból érkeztek, köztük olyan bebop és hard bop legendákból, mint John Coltrane, Alice Coltrane, Pharoah Sanders és Eric Dolphy. Mások kezdettől fogva kísérletezőbbek voltak, mint például a free jazz úttörői, Ornette Coleman és Don Cherry. Hála ezeknek a korai úttörőknek és a jelenlegi avantgarde jazz stewardoknak, mint Anthony Braxton és John Zorn, a mozgalom megtartotta a gyakorlók és mecénások kicsiny, de elkötelezett bázisát. Az avantgarde jazz szcéna az 1950-es évek végén alakult ki, amikor a bebop és a post-bop jazz szcéna zenészei elkezdték feltárni és bővíteni a hagyományos jazz kvartettben vagy kvintettben rejlő lehetőségeket.
1. Korai idők : A jazz avantgárd irányzatának legkorábbi jelei Cecil Taylor zongoraművész 1956-os Jazz Advance című lemezén jelentek meg . A lemez a hagyományos dalformákhoz és akkordváltásokhoz igazodik, de Taylor improvizációs formája az atonális és tizenkét tónusú zenét sejteti, amely akkoriban a klasszikus zenei termekből áradt.
2. A free jazz megjelenése: Ornette Coleman szaxofonos segített feltörni a Taylor által betört ajtót. 1958 valami mással, az 1959-es The Shape of Jazz to Come, az 1960-as Free Jazz: A Collective Improvisation és az 1960-as évek változása a században Coleman egy olyan műfajt nyitott meg, amelyet free jazz néven ismertek, ami az avantgarde jazz elengedhetetlen megfelelője. Coleman arra biztatta bandatársait – Don Cherry trombitást, Charlie Haden basszusgitárost és Billy Higgins dobost –, hogy együtt improvizáljanak, minimális figyelmet fordítva a szerkezetre vagy a szokásos akkordváltásokra.
3. Növekvő népszerűség : Coleman jazzhez való radikális megközelítése free jazz és avantgarde lemezek hadát ihlette meg az 1960-as és 1970-es években. A mozgalom meghatározását segítő figyelemre méltó feljegyzések közé tartozik az Albert Ayler Triótól származó Spiritual Unity (1964), Out To Lunch! (1964), Eric Dolphy, Unit Structures (1966) Cecil Taylor, The Magic of Ju-Ju (1967), Archie Shepp, és Space is the Place (1972) a Sun Ra Arkestra. Ez idő alatt az avantgárd jazz döntő szövetségesre is szert tett a szaxofon legendás John Coltrane-ben, aki karrierje vége felé egyre inkább a szabad és atonális zene felé törekedett. Olyan lemezeken, mint az Ascension (1966) és az Interstellar Space(1967) Coltrane túllépett bebop és hard bop eredetének minden határán, és teljes mértékben felkarolta az avantgárdot.
4. A chicagói zenészek felemelkedése : New York City volt a világ jazz fővárosa az avantgárd időszakig, és ez mindvégig így is maradt. Chicago azonban a mozgalom kulcsvárosának is bizonyult, köszönhetően a Kreatív Zenészek Előrehaladásának Egyesületének (AACM), amely az 1960-as években vált nagykorúvá. Az AACM-tagok, mint Anthony Braxton, Roscoe Mitchell és az Art Ensemble of Chicago formálisabb perspektívából ölelték fel az avantgárdot – éppolyan befolyást mutatva az olyan klasszikus zenészektől, mint Pierre Boulez, mint a jazz nagyjaitól, mint Charlie Parker. Amiri Baraka költő is együttműködött az AACM-mel, így a kollektívát a fekete művészet és művészek holisztikusabb konzorciumává tette.
5. Napjaink hatása : Napjainkban az avantgárd jazz szcéna továbbra is virágzik New Yorkban, olyan művészeknek köszönhetően, mint John Zorn, Henry Threadgill és Anthony Braxton. Számos nemzetközi művész is továbbfejlesztette a formát, köztük Peter Brötzmann német szaxofonos és Yōsuke Yamashita japán zongoraművész.
Itt a hétvége, yit a blueskocsma. E heti vendégünk Peter Green.
Peter Green
Peter Green: Peter Green (eredeti nevén Peter Allen Greenbaum; London, 1946. október 29. – Canvey Island, 2020. július 25.angol bluesgitáros, énekes-dalszerző, az eredeti Fleetwood Mac együttes társalapítója. Peter Allen Greenbaum Lonodon Bethnal Green nevű városrészében született, egy zsidó házaspár, Joe és Ann Greenabum négy gyermeke közül a legfiatalbbként. Bátyja, Michael, tanította meg a gitárakkordokra, majd autodidakta módon fejlesztette gitártudását. Fiatal korában rövid ideig együtt játszott John Mayallal. Az eredeti Fleetwood Mac együttes egyik társalapítója volt. Miután elhagyta a Fleetwood Mac-et, Canvey Islandon élt. Egy időben szólókarrierbe fogott. Skizofréniája miatt néhány évet ki kellett hagynia a nyilvános szereplésből. Mint zeneszerzőnek, az ő nevéhez fűződik a "Black magic woman", amelyet a Santana is világsikerre vitt. A Fleetwood Mac az Albatross című instrumentális felvétellel lett világszerte ismert. Nagy sikere volt Green "Oh well" című szerzeményének is. Szólókarrierjének fontos állomása volt a "Slobo Day". Green 1978 januárjában vette feleségül Jane Samuels-t, ám már 1979-ben elváltak. Házasságukból egy lány, Rosebud, született 1978-ban.[5]
Green 2020. július 25-én halt meg, 73 éves korában. Ma egy 1970-es Session-lemez újrakiadásáa fülelünk bele.
A háromlábú kutyát majd megvette az isten
hidege. A jószívű csiga beengedte a házába melegedni. A kutya egyre jobban
érezte magát, teljesen berendezkedett, végül kitúrta a csigát saját házából.
Így lett belőle hajléktalan csiga.
Folytatjuk sorozatunkat, amelyben a brit zenei szaklap a Prog Magazine CD-mellékleteivel ismerkedünk meg. Ma a 2016-ban kiadott negyvenkilencedik számának lemezébe fülelünk bele.
A kovetkező felvételeket hallhatjuk:
01. Voices from the Fuselage - Fenestra (4:59)
02. Jadis - A Thousand Staring Eyes (4:28)
03. Holon - A Drop of Me (5:35)
04. Alex Carpani - Man on the Wire (5:58)
05. worriedaboutsatan - The Restless Wing (6:20)
06. Edensong - Down the Hours (5:21)
07. Edison's Children - Excerpts from 'Silhouette' (7:57)
08. Oddsfiche - A Small Eardrum Civilization (5:36)
Folytatjuk barangolásunkat a zenei műfajik labirintusában. Amúlt héten egy nagyobb témába vágtuk bele a kiváncsiságunkat és el a Jazz.
J mint Jazz
A Jazz következő alműfaja az Afro-Cuban Jazz:
Az afro-kubai jazz a latin jazz legkorábbi formája. Az afro-kubai clave - alapú ritmusokat jazz harmóniákkal és improvizációs technikákkal keveri. Az afro- kubai zene mélyen gyökerezik az afrikai rituálékban és ritmusokban. Az afro-kubai jazz az 1940-es évek elején jelent meg Mario Bauzá és Frank Grillo "Machito" kubai zenészekkel a Machito és afro-kubai együttesében New Yorkban. 1947-ben Dizzy Gillespie bebop trombitás és Chano Pozo ütőhangszeres együttműködése olyan afro-kubai ritmusokat és hangszereket hozott létre, mint a tumbadora és a bongo, a keleti parti jazz szcénában. A jazz és a kubai zene korai kombinációit, mint például a „ Manteca ” és a „Mangó Mangüé”, általában „Cubop”-ként emlegették a kubai bebop-nak. Az első évtizedekben az afro-kubai jazzmozgalom erősebb volt az Egyesült Államokban, mint Kubában. Az 1970-es évek elején az Orquesta Cubana de Música Moderna, majd az Irakere behozta az afro-kubai jazzt a kubai zenei életbe, olyan stílusokat befolyásolva, mint a songo.
Bár a clave -alapú afro-kubai jazz csak a 20. század közepén jelent meg, a kubai hatás jelen volt a jazz születésénél. Az afro-amerikai zene a 19. században kezdett beépíteni afro-kubai zenei motívumokat, amikor a habanera nemzetközi népszerűségre tett szert. A habanera volt az első írott zene, amely ritmikusan afrikai motívumra épült. A habanera ritmus (más néven "congo" vagy "tango") a tresillo és a backbeat kombinációjaként fogható fel.A havannai és a New Orleans-i zenészek a két város között naponta kétszer közlekedő komppal léptek fel, és a habanera gyökeret vert.
Az afro-kubai jazz története nagy részében a kubai ritmusok feletti jazz-frázisok egymásra épülésének kérdése volt. Az 1980-as években a New York-i zenészek egy generációja vált felnőtté, és egyszerre játszott salsa tánczenét és jazzt.
Több mint fél évszázaddal ezelőtt Mario Bauzá művészetté fejlesztette ki az in-clave hangszerelését. A clave másik elnevezése útmutató-minta, és Bauzá is így kapcsolódott hozzá. Ő tanította Tito Puentét, és Puente hangszerelői tanultak tőle.
A technikákat egyik generációról a másikra adták tovább. Sok képzett kubai zenész elutasítja a 3-2/2-3 clave ötletét. Dafnis Prieto és Alain Pérez elutasítja a koncepciót. Sok fiatal zenész elutasítja a "klávszabályok" fogalmát. Pérez kijelenti: "Egyszerűen nem kezelem a clave-t tanulmányként vagy mélyreható elemzésként, amely a körül fogható, hogy hol van átfedés és hol jön be. Nem így tanultam meg".
Bobby Sanabria sajnálja, hogy ez a hozzáállás Kubában elterjedt. "A clave-tudat hiánya Kubában egyre inkább érezhető, ahol a klave iránya által létrehozott ritmikus egyensúly feláldozásra kerül, mert nem tudták, hogyan dolgozzanak vele a hangszerelők, különösen a timbában. mozgalom" Talán Juan Formell , a Los Van Van alapítója foglalta össze legjobban ezt a kortárs kubai clave hozzáállást. "Mi, kubaiak szeretjük azt hinni, hogy van "klávengedélyünk"... és nem érezzük magunkat megszállottnak a klave iránt, mint sokan mások."
Belefüelők:
Mario Bauza - Cancion - feat. Machito
Dizzy Gillespie - A Night In Tunisia Live 81
Chano Pozo - Rumba Rumbero
Bobby Sanabria & MSM Afro-Cuban Jazz Orchestra
Mario Bauza & His Afro-Cuban Jazz Orchestra - Leverkusener Jazztage 1992
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)