Szabadnap

− Halló, itt a lelki segély szolgálat, miben segíthetek?

Hosszú, kínos csend után jön csak a válasz:

− Barbara vagyok…

− Asrael a nevem, mi a problémája?

Újabb hosszú hallgatás után, előbb csak szófoszlányok, - majd miután átszakadt valamilyen gát-, folyamatosan ömlött a keserűség a vonal túloldaláról.

− Érdekes a neve… Azt hiszem ez a telefon az utolsó reményem… Tudja, összecsaptak a fejem fölött a hullámok, de annyira, hogy ebből nincs már kiút. A gyerekkoromat úgy éltem le, hogy nem kaptam egy csöppnyi szeretet sem. Ahogy lehetett ott hagytam a szülői házat és elkezdtem az önálló életem. Azt hittem, minden jobb lesz majd, de tévedtem: jöttek a hamis barátok, az érdekszerelmek, a nem nekem való munkák, csalódások, csalódások hátán. Amikor már azt, hittem, hogy nekem ilyen sors rendeltetett, megtalált az igaz szerelem. Egyszerűen nem találtam benne hibát, annyira tökéletes volt.  Már a közös jövőnket tervezgettük, amikor baleset érte és meghalt…

A kártyavár összeomlott, összehoztam magamnak egy csomó betegséget, és mindezt megspékeltem egy súlyos depresszióval… Most itt vagyok 35 évesen, egy emberi roncs, nem látom értelmét a további életemnek…

− Kedves, Barbara! Tudja, régóta dolgozom már itt, megismertem súlyos terheket cipelő embereket, de hiszek benne, hogy mindenkinek van esélye újraépíteni önmagát. Valahol mindenkire vár egy fordulat, csak figyelni kell az apró jeleket, és ha útelágazáshoz érkezik, akkor már biztos lehet abban, hogy melyik a számára kedvezőbb ösvény, amelyre érdemes letérni. Tudom, hogy most minden sötét, de higgyen nekem, hogy magára is várnak még napsütéses napok.

− Tudja, már iszonyúan közel voltam az öngyilkosság gondolatához, de most úgy érzem a szavai megnyugtattak… Valami békesség szállt rám… Igaza van, túllépek a démonaimon és újra megpróbálom. Ha egy kis továbblökés kell, ugye megtalálom?

− Engem, minden hétvégén megtalál, örülök, ha segíthetek…

− Halló, itt lelki segély szolgálat, miben segíthetek?

− Halló, nem mondom meg az igazi nevem, legyek mondjuk Dömdödöm.

− Rendben Dömdödöm, az én igazi nevem Asrael, miért hívott?

− Tudja, mindig is foglalkoztatott, hogy milyen is lehet ez lelkizős vonal. Vajon az én gondjaimat is el tudná űzni? Aztán úgy döntöttem, hogy felhívom, mit veszíthetek?

Most voltam tizennyolc és még nem voltam lánnyal. Nemrég ballagtam, véget ért egy korszak az életemben. Az osztályban, iszonyúan szerelmes voltam egy gyönyörű lányba, de odáig sem jutottam vele, hogy beszédbe elegyedjünk. Sajna, ilyen béna vagyok! Eddig legalább nap, mint nap láthattam, de most már ez a kis boldogság sem adatik meg. Úgy érzem, nem fogom nélküle kibírni, semmi értelme tovább élnem. Összeszedtem a fürdőszobából anya gyógyszereit, gondolom elég lesz, hogy a boldog vadászmezőkre távozzak. Egy kicsit félek, hogy fájni fog, vagy csak olyan lesz, mint egy soha véget nem érő álom?  Ne is próbáljon ledumálni, úgyis megteszem, piszkosul elszántam magam!...

−Értem, nem próbállak lebeszélni, mindenki maga dönt a sorsa felett. Csak szeretnék elmesélni egy történetet:

Hasonló cipőben járt egy sorstársad. Ő is eltökélt volt a halálra, úgy érezte nincs más kiút. Miután beszélgettünk, úgy döntött, hogy elodázza az öngyilkolást. Rá, két napra az utcán „véletlenül” összefutott a lánnyal, aztán boldogan felhívott, hogy egymásra találtak. Folyamatosan hívogatott és beszámolt a fejleményekről. Végül a kapcsolat megszakadt, de akkor már túl volt egy csöppnyi boldogságon, megedződött. Ma már boldog házasságban él egy másik lánnyal, gyerekei születtek, kiegyensúlyozott életet él. Még mostanában is felhív, ha valami történik vele, vagy csak azért, hogy eldumáljunk egy kicsit.

− …a francba,… most hogy találom ki, hogy melyik gyógyszer, melyik dobozban volt…

- majd egy kattanás jelezte, hogy a vonal túlsó vége befejezte a beszélgetést.

Lassan véget ér a vasárnapi műszak, jön a váltás. Asrael átadja a helyét a következő ügyeletnek, kinyújtóztatja az üléstől elgémberedett tagjait. Elköszön a többiektől és csendben hazaindul. Amikor becsukódik mögötte az ajtó a csoport vezetője megjegyzi:

„Nagyszerű munkaerő, erre született, kár, hogy csak a hétvégeken van velünk”.

Asrael hazaérve végigfekszik az ágyon, végiggondolja a nap eseményeit.

„Már megint véget ért a szabadnapom”- dünnyögte az orra alá. Mintha csak válaszképp érkezne, meglibbent a levélbedobó füle és egy boríték pottyant a padozatra. Asrael feláll, odamegy és felveszi.
−Na, nézzük, kik a holnapiak, - és lassan olvasni kezd:

1. 8 óra 32 perc. Farkas András, 65 éves, Somorja, Galagonya utca 2. – szívroham.

2. 8 óra 40 perc. Fábián Istvánné, 36 éves, 54-es főút 33. km – baleset.

3. 8 óra 50 perc.  Névtelen, 0 éves, SZOTE-klinika szülészet – rátekeredett köldökzsinór.

4. 9 óra 10 perc. Zsebő István, 82 éves, Kisszállás, Béke u. 122. – végelgyengülés.   

5….