A hangyafelderítők lélekszakadva
rohantak vissza a bolyhoz. Gyorsan elterjedt a hír, miszerint piknikezők,
hónapokra elegendő mennyiségű maradékhegyet hagytak maguk után. Aki csak
tehette nekilódult, hogy segítsen a zsákmány megszerzésében. Minden olajozottan
működött egy ideig, de egyszer csak megállt a cipekedő sor. A logisztikus előre
küldött egy loti-futit, aki nem soká vissza is ért és jelentette:
- Valami iszonyatosan nagy szürke
szikla került a csapat útjába, és emiatt az elsők lerakták terheiket, és
tanácstalanul toporognak.
Gyorsan összefutottak az akadálynál a
csapat okosai és tanakodni kezdtek, hogyan lehetne megoldani a problémát. Több
megoldást is elvetettek, így az akadály megmászását, vagy annak kikerülését,
mert rettentő időigényesnek tűnt, ezáltal a társaság nem fejezte volna be a
munkát sötétedésig, és ezáltal a világítás miatt plusz költség merülhetett
volna fel. Amint ott vitatkoztak, hirtelen megmozdult a hegy. Mint kiderült,
egy böhöm nagy elefánt heverészett a felvonulási út közepén. A hangyák
próbálták felhívni magukra a figyelmet: fütyültek, ugráltak, végül kórusban
kiabáltak. Az elefánt azonban a füle botját sem mozdította. Ekkor a Piramis
csoport, egymás vállára állt és próbált a nagyfülű látószögébe kerülni. Az
ormányos észrevette őket és, hogy jobban lásson farmerja farzsebéből elővett
egy nagyítót.
Megindult a tárgyalás.
Először megkérték az akadályt, hogy
lenne szíves arrébb folytatni délutáni sziesztáját, majd próbálták lefizetni
lépes mézzel, de a trombi nem volt hajlandó az egyezségre, és befejezettnek
tekintve a beszélgetést, a másik oldalára fordult.
Az eredménytelen akció után a
csoportvezető megszólalt:
- Na, jól van megpróbáltuk. Jöjjön hát
Balázska!
A megszólított kilépett a sorból, és
döngő léptekkel az elefánthoz ment és akkorát rúgott a hátsójába, hogy az
elemelkedett a talajtól. A megtámadott, meglepődve felpattant és sírásra
görbült szájjal elrohant…
Két Véletlen találkozott az utcán. Már
jó régen beszéltek egymással, így volt téma bőven. Sorra jöttek a régi szép
idők, a gyerekcsínyek és a nagy szerelmek is. Mikor kifogytak a témából, azt
mondta az egyik:
- Barátom, Te hiszel a véletlenben?
A megkérdezett gondolkodás nélkül
rávágta:
- Persze, hogy hiszek, ha nem tenném,
önmagam létét tagadnám. Erről szól minden ezoterikus könyv: a saját magunkba
vetett hitről, önmagunk szeretetéről.
A kérdező, szó nélkül rátette a kezét a
másikra és eggyé olvadt vele, majd maga elé dünnyögött: - véletlenek nincsenek,
minden elrendeltetett. Ha most nem futunk össze, akkor csak napjaim lettek
volna hátra. Az orvosom javaslatára találnom kellett egy életerős donort, hogy
vele egyesülve új erőre kapjak…-
Párduc Bodomér, a Sunshine bulvárlap
száguldó riportere, már két órája a kocsijában izzadt.
Semmi kétség eltévedt. Megállt hát,
hogy útbaigazítást kérjen. Az út mellett meglátott egy madárijesztőt, tőle kért
felvilágosítást:
- Ismer egy bizonyos Heliotrope
Hedviget?
- Ja, a dilis napraforgót mindenki
ismeri. Menjen tovább azon a földúton, majd a második búzatáblánál forduljon
balra és már ott is van.
A riporter megköszönte a tanácsot. A
jelzett helyen, amíg a szem ellát, hatalmas napraforgó tábla terült el. A
legszélső napraforgótól újabb információt kért, és kapott:
- A tábla közepén talál egy egyedet,
aki nem a Nap felé fordul, ő lesz az.
Aránylag könnyen megtalálta. Meg
akarta szólítani, de a környéken lévők lepisszegték:
- Ilyenkor nem lehet vele beszélni,
mert szunyókál… akkor kel fel, amikor lemegy a Nap.
Ha már idáig eljöttem nem adom fel –
mormogta a riporter és bevackolta magát az árnyékba, elaludt. Arra ébredt, hogy
lágy szellő simítja meg az arcát. Besötétedett, a napraforgók nyugovóra tértek.
Csak az a bizonyos állt büszkén a holdvilágos éjszakában, arcát a Hold fényében
fürösztve. A riportert elbűvölte a látvány, csak nehezen tudott megszólalni:
- Kedves Hedvig! Eljutott a híre
hozzám, szeretném, ha beszélne magáról egy kicsit.
- Én nem szeretnék hírnevet, csak más
vagyok, mint a többiek. Tudja, egyszer annyira égetett a Nap, hogy nem tudtam
nyitva tartani a szemeimet. Elaludhattam, mert mikor felébredtem, éjszaka volt.
Megláttam a Hold varázslatos fényét és örökre rabja lettem. Sokkal szebbnek
láttam, mint a Napot. Ezek után, a biológiai órámat fokozatosan átállítottam az
éjszakai életre. A többiek különcnek tartanak, Holdraforgónak csúfolnak, de Ők
már Napimádók maradnak, nem tudják, mit veszítenek…
Antilop Annamária, mindig is önálló
életre vágyott. Ahogy saját keresettel rendelkezett, elhagyta a csordát.
Szépsége gyorsan előre vitte a hivatali ranglétrán. Egzisztenciát teremtett,
volt egy Feng Shui által berendezett otthona, Jaguár kocsija, kamatozó
vagyonkája. Úgy érezte nincs szüksége senkire, családra, gyerekre nem vágyott.
Ösztöneinek kielégítésére egyéjszakás kalandokba keveredett, senkit nem
engedett közel magához. Alkalmi partnereit éjszakai bárokban szedte össze és a
vad éjszakák után azonnal törölte az emlékeiből.
Egy ilyem kicsapongás után hazafelé
ballagott. Szerette ilyenkor a hajnali, páradús szavannát. Úgy érezte, hogy
lelke felszabadul, megtisztul.
A támadás pillanatok alatt zajlott. Minden
oldalról egyszerre támadtak az oroszlánok, esélye sem volt. Hatalmas test ugrott
felé, ledöntötte lábáról, mozdulni sem bírt. Mielőtt a végzetes álkapcsok
beteljesítették küldetésüket, és öntudatát vesztené, eszébe jutottak édesanyja
szavai:
„Tudom, hogy ez a modern világ,
mindenki önálló akar lenni. Ne feledd, hogy a csorda mindig hazavár, itt
biztonságban élhetsz, a csapattól még az oroszlán is fél, mert mindig akad egy
szabad pata, amelyik odarúghat.”