A magonc kidugta apró fejét a földből.
Törékeny szára egyre csak növekedett, lassan kiemelkedett a zöldellő fűszálak
közül. Egy szép napon előbújt aranysárga koronája. Nem sokára levetette sárga fejdíszét,
mert megszülettek gyermekei. Fején csodálatos gömbbe rendeződtek és nagyon
szépen fejlődtek. Azonban minden szülő életében eljön a búcsú pillanata. Azon a
reggelen, ahogy a Nap felszárította a hajnali párát, gyenge fuvallat érkezett.
A szél lehelete, egyre erősödött, az első gyermek ekkor hagyta el a szülői
házat, majd sorra követték a többiek is. Utoljára a legkisebb maradt, aki legjobban
ragaszkodott az anyja védő karjaihoz. Az erősödő szél azonban őt is elragadta.
A gyermekeitől megfosztott, utána nézett szétszéledt apróságainak, és csendben,
inkább csak magában ennyit mondott:
- Legyetek boldogok!
Kopaszon és szánalomra méltóan dülöngélt
a viharrá fokozódott szélben, majd megadta magát a természet haragjának, és a
fűbe omlott.
Ennyi egy Pitypang élete…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése