Marionett

Szeretett itt lenni, fenn a padláson az ócska. de mégis magához ölelő karosszék védelmében.  A régi emlékek dobozai között biztonságban érezte magát- Megidézhette a múlt buktatóit és szépségét is. Először, mint mindig, megsárgult fényképeket nézegetett, megpróbálta kitalálni, hogy mikor és hol készülhettek, milyen pillanatot akartak az örökkévalóságnak megőrizni. Rég elment rokonok, kedvelt és gyűlölt osztálytársak, elmúlt szerelmek néztek rá a félhomályos padlászugban. Azután a levelek következtek. Egyesekbe beleolvasott, másokat többször is átfutott, de volt olyan is, amit már kívülről tudott, félhangosan kimondva a szavakat, majd az ölébe ejtve, szemét elfutották a könnyek. Lopva körülnézett, mintha bárki is meglesné a titkait, aztán óvatosan bebújtatta a levelet a társai közé. Véletlenszerűen nyitogatott, majd csukott be néhány dobozt, amikor egy távoli sarokban rátalált az elfeledett játékok rejtekhelyére egy vidám, színes kartoncsodára. Izgalommal vetette bele magát a gyermekkór kedvencei közé. Mosolyogva idézte fel a kedves emlékeket, ahogy sorra kezébe vette a rég elfeledetteket. Már kezdett volna visszarakodni, amikor a doboz sarkában felfedezett valami sötét gombolyagszerűséget. Kivette és jobban szemügyre vette. Marionett pulikutya volt, kilógó, kicsi piros nyelvvel. Felidézte, hogy egyik nagy kedvencére talált rá, sokszor órákig sétáltatta és ugatott mellé.

Mindent a helyére rakott, de a kutyust magával vitte, rendbe szedte és a szobája mindig látható főhelyére került. Egyedül élt, rászokott, hogy beszéljen hozzá, mindent megosztott vele. Egy nehéz nap után lehuppant kedvenc fotelébe, szemben a szőrmókkal. Hatalmába kerítették az emlékek.

Már gyermekkorában is különc figura volt, mindig mást és másképpen tett, mint a többiek, őrületbe kergetve az óvónőkön át, a tanárokig mindenkit. Szegény anyja próbált belőle egyengyereket faragni, de nem sikerült, végül feladta és beletörődött, hogy egy ilyen utóddal áldotta meg a sors. Persze ebbe az is közrejátszott, hogy apában nem talált partnerre a nevelési elveit illetően. Nem, hogy a teljes atyai szigor hiányzott, még valamiféle cinkosságot is felfedezni vélt a két szerette között. A felnőtté válás sem változtatta meg, öntörvényű lett, hiányzott belőle a csordaszellem, tiltakozott minden olyannal szemben, amit beszabályozott valamiféle leírt vagy le nem írt korlát. A világ azonban nem szereti az ilyen embereket, előbb-utóbb kidobja magából. Apja halála után lelki társ nélkül maradt, begubózódott. Anyja nem nagyon tartóztatta, amikor elhagyta a szülői házat. Nem tudott és nem is akart megváltozni. Persze ilyen múlttal nehéz volt munkát is találnia, de próbálkozások hosszú sora után a bohócdoktorságnál kötött ki. Itt elrejthette a valódi arcát, senki nem kapta rajta, hogy nem szokványos ember, hiszen a bohócnak mindent szabad. Ugyanakkor közel kerülhetett a gyerekekhez, akiket annyira szeretett és lelke az övékhez volt hasonlatos, hiszen igazán soha nem lett felnőtt. Mindennél többet ért számára látni az elcsigázott, kisírt szemekben felgyulladni az önfeledt lángot és a reményt, hogy lesz a betegségen túl egy boldogabb világ és mindehhez hozzá járulhatott a maga bolondos eszközeivel.

A párválasztásban sem volt szerencséje, félreértették a viselkedését, vonzotta az extrém, bolond alakokat, inkább a magányt választotta.

Most, hogy már beköszöntött korának ősze végiggondolta az életét, és vissza emlékezett arra a napra, amikor mindent megértett. Olyan hangulata volt, hogy vágyott az emberek közelségére, elment tehát lökdösődni és sodortatni magát a tömeggel. Egyszer, mint egy varázsütésre minden lelassult, megállt az idő. Körülötte megmerevedett mindenki, de ő továbbra is az eddigi lendülettel haladt tovább. Ekkor vette észre, az eddig nem látott béklyókat. Valahonnan fentről a láthatatlan magasból lógtak alá és minden egyes emberhez csatlakoztak. Mindenki egy marionett figura volt, csak ő nem.

Ekkor mennydörgő hangot hallott:

- Neki miért nincsenek kötelékei?

- Azért, mert ezerévenként egy embernek megadjuk a szabadságát, hogy tanuljunk belőle és többinek a javára váljon – válaszolt egy másik hang.