- Szia Nagyi!
- Szerbusz, Emesécském! Gyere ide
gyorsan, hadd dögönyözzelek meg.
- Na, jól van ennyi elég volt. Fontos
küldetésbe jöttem.
- Mondd, mi lenne az.
- Biológia órára állathangokat kell
szereznem. Nálad sok állat lakik, így rád gondoltam. Apa kölcsön adta erre a
célra a nagyon féltett diktafonját.
- Jó, gyere velem, úgyis fejni megyek,
Riskának mindig van valami mondanivalója, hátha neked is nyilatkozik. Azzal
együtt kiindultak az istállóba. Riska egy ideig némán tűrte a fejés
viszontagságait, aztán hirtelen félrecsapta a fejét és belebőgött a nagyvilágba.
- Na, sikerült felvenned? – kérdezte a
nagyi.
- Igen, megyek is tovább állathangokat
vadászni! – azzal kifutott a baromfiudvarra. Itt aztán volt mit felvenni: az
udvar közepén egy kakas fogócskázott két tyúkkal, nagy hangzavarral. Nem messze
kiscsibék csiviteltek és ugráltak hozzá. A kutyaól előtt előkelő léptekkel
elvonult egy cica és odanyivákolt a kutyának, aki válaszul hanyagul
visszavakkantott. Az udvar végében a szamár egykedvűen rágta a szénát, közben
néha iázott egyet-egyet.
- Köszi nagyi, kész vagyok már rohanok
is. – kiabált be az istállóba Emese és már el is robogott.
- Na, hogy sikerült az állathang
bemutatód a biológia órán? –kérdezte apa.
- Nagyon jól, ötöst kaptam érte. –
válaszolt Emese. Képzeld olvastam egy előadó művészről, aki ért az állatok
nyelvén. Mi lenne, ha felkeresnénk és megmutatnánk neki a felvételt.
Emese addig unszolta az apját, amíg az
be nem adta a derekát.
A művész meghallgatta a hangfelvételt,
elmosolyodott:
- Kedves kishölgy, biztos benne, hogy
tudni szeretné, hogy mit mondanak ezek az állatok? Néha én is átoknak tartom a
képességem, jobb lenne nem érteni őket.
- Igen, ragaszkodom hozzá. – makacskodott
a kislány. Olyan aranyosak voltak.
- Jól van, ha mindenáron tudni akarja.
A felvétel elején a tehén azt bőgte: ha még egyszer ilyen durván rángatod a
csecseimet, biztos, hogy kirúgom a fejőszéket alólad!
A tyúkok káricálását inkább nem fordítanám
le, mert a laza erkölcseikkel kapcsolatos. A kakas szavai már alig érthetőek,
mert annyira ki van fulladva, azt nyögi, hogy álljatok már meg, öreg vagyok én
már ehhez, még a végén infarktust kapok.
A kiscsirkék kórusa a következőt
skandálja:
- Hajrá apa, kistesót akarunk..!
A macska a következőt nyávogja:
- Mi a helyzet bolhafészek, olyan öreg
vagy, hogy már igazán nyugdíjba vonulhatnál. A kutya válasza:
- Mindjárt megmutatom, ki az öreg,
kifordítom a bundádat és kicsipeszelem a szárítóra!
Végül a szamár: tiszta hülyék közé
keveredtem, hiába mondta apám, hogy ne vállaljan el ezt a munkát, nem hallgattam
rá…
A tűzőgép idegesen olvasgatta az
álláshirdetéseket. Már sokféle munkával próbálkozott, de sehol sem vált be.
Valamilyen gikszer miatt mindenhol gyorsan lapátra került.
Első munkahelyén a virágkötészetben
állandóan átszúrta az érzékeny virágszárakat, két napig viselték el.
A következő helyről az indigógyárból
önként távozott, mert állandóan olyan mocskosan tért haza, hogy órákig kellett
csutakolnia magát.
A vakondbányában olyan sötét volt,
hogy nem találta meg a szenet, ezért nem teljesítette a normát és innen is
repült.
Vadász hajtóként azért nem felelt meg,
mert a csattogó járásával idő előtt felverte a vadakat. Végső elkeseredésében
még sírásónak is jelentkezett, de gyorsan kiderült, hogy nem tud ásni.
Immáron második hónapja munkanélküli
segélyen élt, már a betevő tűzőkapocsra se tellett. Ahogy fejét lógatva
ballagott az utcán, szembe jött régi osztálytársa Gép Elek a gémkapocs.
Üdvözölték egymást és beültek egy kávéra. Mindketten elmesélték, hogy mi történt
velük azóta amióta nem látták egymást. Gép Elek figyelmesen hallgatta a tűzőgép
beszámolóját hányatott sorsáról, majd megszólalt:
- Figyelj barátom. Most indítok be egy
vállalkozást. Az lenne a lényege, hogy nyitok egy házasságkötő termet, ahol
olyan frigyet lehet kötni, amely örökre összeköti a házasulandó feleket,
elválaszthatatlanul. Nuku elhagylak, meg válás, teljes garancia. Ki lenne
megfelelőbb házasságkötő, mint Te. Az Isten is erre a munkára teremtett, itt a
kezem, csapj bele…
Az öreg orgona büszkén feszített a
templomban. Virágvasárnap volt, őt is szépen feldíszítették, sípjait szépen
kifényesítették. A kántor a közelgő ünnepre készülve, naponta meglátogatta és
gyakorolta az egyházi dalokat. Szerette a kántort, mert mindig tisztelettel
bánt vele, érzékeny ujjakkal érintette a billentyűit, mindig levette a cipőjét,
ha meg kellett szólaltatni a basszus regisztereit. A kántor szívesen
beszélgetett vele, mint egy igaz jóbarát, ismerte ennek a férfinak minden
rejtett gondolatát, érzelmeit. Az ünnep előtti este a kántor befejezte a
gyakorlást. Felvette cipőjét és távozni készült. A kivezető apró ajtót
kinyitva, még egyszer visszafordult és inkább csak maga elé dünnyögte:
Holnap lesz a mi utolsó közös fellépésünk.
A püspökségtől kaptunk egy új korszerű orgonát, ami állítólag jobban szól,
könnyebb müködtetni, mert minden elektronizált a belsejében. Én nem hiszek
benne, de haladni kell a korral
Sajnálom öreg barátom…- azzal kilépett
az ajtón és csendben behúzta maga után.
A templom fényei kihunytak, csak az
apró mécsesek lámpásai imbolyogtak a nagy üreségben…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése