Valahogy úgy alakultak a dolgai, hogy sohasem barangolt a
hajnali városban. Most azonban, zsebében egy csomó szabadidővel, ott koppantak
a léptei, az éjszakát búcsúztató macskakövein.
Sikátoros utcán bandukolt a város szíve felé. Orrába belopakodott a
friss kenyér illata. Ahogy befordult a sarkon megpillantotta a csábítót,
cégtáblája szerint „Nosztalgia pékség”-et. Belesett a tenyérnyi kirakaton, bent
egy fehér köpenyes töltögette fel az éhes kosarakat, csupa finomsággal.
Mögötte léptek hallatszottak, így hát a rajtakapott
továbbindult. Visszafordult. Egy szegényes ruházatú érkezett, odament a bucik
házának ajtajához és felemelt egy odakészített zacskót. Tétova mozdulattal
beintett az ajtóüvegen, és továbbállt. Ő is folytatta az útját, a még alvó
kirakatok között. Távolabb, sárgás fény
vetődött az utcára. Ahogy odaért, a sarkig tárt ajtó odavonzotta a tekintetét.
Odabent egy öreg antikvárius porolgatta a könyveit, miközben nagy szeretettel
beszélt hozzájuk. Nem akarta megzavarni
az intimitást, így észrevétlenül beleveszett a sötétségbe. Azért még
elolvasta a cirádás betűkkel mívesen megírt ajtófelettit: „Bagolyfészek”
Elmosolyodott, hogy mennyire eltalált név ennek az ódivatú varázsboltnak.
Sajnos, hogy ebben a világban már nincs becsülete a könyvnek, pedig semmihez
sem hasonlítható élmény belelapozni egy öreg, sok mohó, tudni vágyó szemet látó
soklapúba. De a modern világ máglyára vetette a létező legnagyobb találmányt,
helyette félszavakból álló villódzó négyszögletűre bízta az egyre sekélyesebb
felnövőket.
A város íratlan szabálya, hogy előbb-utóbb minden út a
főtérre vezet. Így hát a gondolataiba feledkezett egyszer csak ott találta
magát. Leült egy padra és körülnézett. Régi épületek terpeszkedtek egymás mellett.
A leghivalkodóbb, a térség ügyes-bajos dolgait intéző volt. Az éjszakát
díszkivilágításban élvező, büszkén nézett körül a nála kisebbekre és szerinte
kevésbé fontosakra. A szembe lévő padon ekkor vette észre a jólelkű pékség
kosztosát. Időközben kibontotta a szeretetcsomagját, és csendben eszegetett.
Körülötte galambok sokasága leste a finom, friss lepottyanókat. Minden, második falat közöttük landolt, amit
heves szárnycsattogtatás és hurrogás közepette próbáltak megszerezni maguknak.
A térre egy álmos szemű anyuka érkezett, a törpeneveldébe
igyekvő tartozékkal. Az eddig egykedvűen bandukoló félméretű, a galambokat
meglátva felélénkült, és közéjük vetette magát. Minden reggeli rituálé lehetett
ez, mert a szárnyasok rutinosan tettek egy kört és már újra morzsaközelben
voltak. De a feneketlennek látszó eleségforrás kiürült és egy szemétkosár
mélyén, összegyűrt gombócként végezte. A galambok csalódottan továbbtotyogtak,
a zacskó gazdája pedig elindult a semmibe. Néhány madár gombszemével
reménykedve felé tekingetett, aztán csalódottan tovarepültek. Ekkor, ugyanis
hangos ordibálás zavarta meg az eddigi idillt. A nagyobb hangerő valószínűleg a
bőr alá bevitt maligánfokoknak köszönhető mellékhatásra fogható. Levetkőzve
gátlásaikat a társaság két hím tagja, nagy röhögések közepette megtisztelte a
tér közepén álló lovas szobrot, majd valami ismeretlen slágerszámot
artikulátlanul ordítva továbbdülöngéltek. Már régen eltűntek, de távolról még
hallatszott a vernyákolásuk.
A város lassan ébredezett, az utca megtelt munkába
sietőkkel, az élet újra felpörgött a napi megszokott ritmusára. A
díszkivilágítás fényei kialudtak, a sötét helyét felváltotta a hajnalpír. A kis boltok ajtai szélesre tárultak,
hívogatva a betérőket. Az utcákat ellepték a szürkearcú, szomorú szemű emberek.
Ő is felállt, elvegyült. Ezt az arcát már sokszor látta a sokakat magába
fogadónak. Hömpölygő embertömeg, zaj, türelmetlen autók és buszok, dolgukat
végző kutyák, a forgalmat az ablakukból figyelő öreg mamókák.
Lassan távolodott a számára idegen közegtől. Hazaért a csend
szigetére, az otthonába. A kutyája farkcsóválva rohant elé, orrát a kezéhez
dörzsölte. Bement a házába, majd kilépett az erkélyre. A Nap már aranyban
fürdött, ma lemaradt a napfelkelte látványától. Arra gondolt, hogy a városban,
ha egy gyerek olyan helyre születik ahol a kocka épületek eltakarják előle ezt
az élményt, úgy jár, mint a csiga, aki az út rossz oldalára született: soha nem
jut át a másik oldalra.
Szegényebb lesz, mert elveszíti kapcsolatát a természettel, és
az elkövetkező nap megújulási élményével.
