Magic Slim

Ismét elment egy nagy blues-öreg. Magic Slim 50. évi jubileumi koncertturnéján kórházba került. Szervei rövid időn belül sorba leálltak és már nem tudtak rajta segíteni.

Magic Slim fiatal korában jazz-zongoristaként kezdte a pályafutását. Azonban egy sajnálatos baleset folytán elveszítette a jobb kezének kisujját. A zene nem hagyta nyugodni, így áttért a gitárra. A Chicago-blues mestere lett. Termékeny szerző, és nagyszerű előadó volt.

Az utolsó 2012-ben kiadott lemezzel szeretnék tisztelegni az emléke előtt.

A lemezen a következő felvételek hallhatók:

01. Bad Boy – (Eddie Taylor) 02. Someone Else Is Steppin' In – (Denise LaSalle) 03. I Got Money – (Emery Williams aka Detroit Jr.) 04. Sunrise Blues – (Morris Holt aka Magic Slim) 05. Girl What You Want Me To Do – (copyright controlled) 06. Hard Luck Blues – (Roy Brown) 07. Gambling Blues – (Morris Holt) 08. Champagne And Reefer – (McKinley Morganfield aka Muddy Waters) 09. How Much More Long – (J.B. Lenoir – the noir rhymes with oar) 10. Matchbox Blues – (Albert King) 11. Older Woman – (Lil' Ed Williams) 12. Country Joyride – (Morris Holt) Az album letölthető /download/: http://data.hu/get/6248421/Bad_Boy.001 http://data.hu/get/6248437/Bad_Boy.002 http://data.hu/get/6248439/Bad_Boy.crc Az öreg és a Teardrops: Going to Mississippi című számmal:

Rádumáló-show

A férfi elgondolkozva közelítette meg a szupermarket bejáratát. Ekkor váratlanul mellélépett egy jól öltözött úriember és megszólította. Mint kiderült, néhány kérdést szeretett volna feltenni az általános egészségi állapotáról. Általában elutasította az ilyen közvélemény kutatási kérdezőket, de most jó napja volt és ráállt a dologra. Gyorsan jöttek a kérdések, lelkiismeretesen válaszolt rájuk. Nem tartott sokáig. Amikor már elbúcsúzott volna, még egy utolsó kérés hangzott el, adja meg a telefonszámát, azzal az indokkal, hogy majd tájékoztatják a felmérés eredményéről. Nem látott benne semmi kivetnivalót, így hát bediktálta, még meg is jegyezte magában, hogy milyen rendesek. Telt az idő, már meg is feledkezett az egészről, amikor megcsörrent a telefonja. A kérdezős volt az. Természetesen nem a felmérés eredményeiről számolt be, hanem egy bemutatóra invitálta. Ki nem állhatta ezeket a megkereséseket, így hát gyorsan rövidre zárta a beszélgetést, és letette a telefont. De a vonal másik végét nem lehetett ilyen könnyen lerázni. A telefonszám birtokában többször zaklatta őt, a legváratlanabb pillanatokban. Már kezdett elege lenni és úgy határozott, hogy a legközelebbi alkalomkor elküldi melegebb éghajlatra. De nem volt képes megtenni, sőt kezdte becsülni az illetőt a kitartásáért. Végül is a kíváncsisága legyőzte az ellenérzését, és megígérte, hogy elmegy a bemutatóra. Szerencsétlenségére még a feleségét is sikerült rábeszélnie, hogy társuljon hozzá, mert ha túlélik az egészet, akkor a hölgyek ingyenes kozmetikai ajándékcsomagra számíthatnak. Eljött a nagy nap. Nagyon kedvesen egy hostess-lány fogadta, majd bevezette őket a tett színhelyére, ahol rajtuk kívül, két áldozat várakozott a csodára. Az előadás kezdetéig a létszám még két fővel bővült. Ekkor feltárult az ajtó és elegánsan belibbent rajta az előadóvá avanzsált kérdező. Nem látszott rajta csalódottság a gyér érdeklődés miatt, bele is vágott a mondandójába. El kell ismerni nagyszerűen felépített rádumáló-showban volt részük. Érezhető volt rajta, hogy az elejétől kezdve aprólékosan kidolgozott, mindenre odafigyelő bemutatóról van szó. Az elején szép finoman bevonta a közönséget is személyre szóló kérdésekkel, mintegy bensőséges viszonyt kialakítva. Azután következett a termékek bemutatása. Többféle egészség védő szerkentyűről volt szó. Volt itt gyógyító lámpától kezdve, víztisztítón keresztül, a szobai levegőt megszűrő csodamasináig minden. Dicséretére legyen mondva, úgy öltönyösen szétszedte előttük a szerkentyűket a legutolsó csavarig. Amikor véget ért a mondandójával, kiszólt az ajtón és az ott várakozó segítőket beszólította, akik nagyobb létszámban jelentek meg, mint a résztvevők. Mindenkit körbekínáltak a masinájuk által megszűrt vízzel, de nem ám papírpohárban, hanem pezsgős kristályban. Mikor már azt hitték, hogy végre vége, akkor csoportok alakultak és mindenki személyesen kipróbálhatott mindent. Ekkor már nagyon mentek volna, de odaült hozzájuk a „főnök” és beszédbe elegyedtek. Elkövették a második hibát. Ugyanis az előadás során mindenről szó volt csak az árakról nem, /persze nem véletlenül/ ezért kíváncsiságból megkérdezték. Nem kellett volna. A pasasnak ugyanis felcsillant a szeme, meglátta bennük a potenciális vevőt. Elindult egy magas összegről, ami miatt körbevigyorogták a fejét. De a szeme sem rebbent, és jött a csak itt, csak most lehetőséggel. Már a kezdőár felénél tartottak, részletkedvezményeknél, meg mindenféle plusz ajándékoknál. Eszük ágában sem volt vásárolni, már menekültek volna, de a „boss” kullancsként rájuk tapadt. Többször felálltak, hogy mennek. Már csak ők voltak a teremben, mindenkinek sikerült elmenekülnie, valószínű már rutinosabbak voltak. Végre sikerült a folyósóra kikecmeregniük, de még nem tudták lerázni, ott lihegett a nyakukon és továbbra is bombázta őket az egyre alacsonyabb árakkal. Közben, pihentetésként nagy büszkén elmesélte, hogyan sikerült egy hetven év feletti házaspárt rábeszélni az egyik termékükre, részletfizetéssel. Na itt akadtak ki véglegesen. A férfi még udvariasan meghívta nekik a liftet, majd eszébe jutott, hogy nem kaptak ajándékot. Gyorsan visszaszaladt érte, és a feleséget megörvendeztette vele. Egy mosópormintából, egy kis darab szappanból, egy samponmintából állt a „hatalmas” kozmetikai csomag, amelyet valamilyen észlény /biztos, hogy férfi/ tűzőkapcsolóval rögzített egymáshoz. Ettől a sampon zacsija kiszakadt és mire hazaértek a tartalma a női táska alján szétterült. Ez volt a pohárban az utolsó csepp, a férfi egy jó ideig csak az ágy alól válaszolhatott a nejének: „Igen drágám.”  A rádumáló még napokig zaklatta a férfit telefonon ajánlataival, olyan szóáradatot zúdítva a „majdnem” vevőre, hogy az meg sem tudott mellette szólalni. A „barátjuk” szerencsétlenségére az egyik alkalommal a feleség vette fel a telefont. Még forrt benne a méreg, hogy sikerült rávenni őt erre a baromságra, úgy hogy őt nem sikerült belefojtani a szóáradatba. Kitört belőle a szunnyadó parasztvér és olyan káromkodáshalmazt zúdított az áldozatra, amit a férje csak tátott szájjal és fülig elvörösödve tudott végighallgatni. Több ajánlat nem érkezett.

Az incidens már rég a feledés homályába merült, amikor a férfihez odalépett egy csinos hölgy és megszólította. Ő meglátta a kezében lévő mappát és tollat, már tudta mi következik. Valószínű, hogy nem a legszebb mosolyát vehette elő a készletből, mert a kérdező félbehagyva a begyakorolt mondatát, gyorsan sarkon fordult, és új „áldozat” után nézett.    

Mahsa Vahdat - Mighty Sam McClain: Scent Of Renunion

Egy érdekes találkozás ez a lemez. Mahsa Vahdat iráni származású énekesnő, a perzsa éneklés képviselője.
Mighty Sam McClain pedig egy ízig-vérig amerikai soul-blues énekes. Kettőjük fúziójából valamilyen csodálatos éteri zene jött létre. Zene a fülnek és a léleknek. Az alcím szerint a szeretet a civilizációkon keresztül duettezik.

Az albumon a következő felvételek találhatók:

1. Meditating Over a Photo

Sari Galin / Erik Hillestad / Mohammad Ebrahim Jafari / Knut Reiersrud

Mighty Sam McClain / Mahsa Vahdat 4:26

2. Imprints

Erik Hillestad / Mohammad Ebrahim Jafari / Knut Reiersrud / Mahsa Vahdat

Mighty Sam McClain / Mahsa Vahdat 6:49

3. Ambassador of Hearts

Erik Hillestad / Mohammad Ebrahim Jafari / Mikham Beram Kooh

Mighty Sam McClain / Mahsa Vahdat 6:00

4. So Blue

Sigvart Dagsland / Erik Hillestad / Mohammad Ebrahim Jafari / Mahsa Vahdat

Mighty Sam McClain / Mahsa Vahdat 5:49

5. Earth

Jarle Bernhoft / Erik Hillestad / Mohammad Ebrahim Jafari / Mahsa Vahdat

Mighty Sam McClain / Mahsa Vahdat 5:50

6. Flowers No None Has Ever Seen

Sigvart Dagsland / Erik Hillestad / Dareneh Jaan / Mohammad Ebrahim Jafari

Mighty Sam McClain / Mahsa Vahdat 5:33

7. Migratory Bird

Jarle Bernhoft / Erik Hillestad / Mohammad Ebrahim Jafari / Mahsa Vahdat

Mighty Sam McClain / Mahsa Vahdat 5:06

8. Born

Sigvart Dagsland / Erik Hillestad / Mohammad Ebrahim Jafari

Mighty Sam McClain / Mahsa Vahdat 4:43

9. My Kingdom Is You

Sigvart Dagsland / Erik Hillestad / Mohammad Ebrahim Jafari / Mahsa Vahdat

Mighty Sam McClain / Mahsa Vahdat 4:11

10. Silent Song

Sigvart Dagsland / Erik Hillestad / Mohammad Ebrahim Jafari / Mahsa Vahdat

Mighty Sam McClain / Mahsa Vahdat 6:39

Az album letölthető /download/:

http://data.hu/get/6208577/Scent_Of_Reunion.001

http://data.hu/get/6208598/Scent_Of_Reunion.002

http://data.hu/get/6208608/Scent_Of_Reunion.crc

Kedvcsinálóként a befejező szám a "Silent Song" stúdiófelvétele a lemezről:

Végül szeretnék egy linket ajánlani, amely egy templomi koncerten készült 2010 nyarán Trondheim-ben az Olavsfest-en. Itt három számot hallgathatunk meg a lemezről, varázslatos környezetben:
http://www.youtube.com/watch?v=HFRpfrymrcc

Józsi tata utolsó meséje

Hosszú évek teltek el. Soma felnőtt, családot alapított. Munkája olykor a nagyiék kisvárosába vitte. Ilyenkor mindig szerét ejtette, hogy meglátogassa az öregeket a temetőben. Józsi tata nem is túl sokkal, követte a nagyit és most itt nyugodtak békességben, egymás mellett. A papi igazán soha nem tudta feldolgozni párja elvesztését. Hiába volt minden próbálkozás, hogy más felé tereljék a gondolatait, a magány óráiban egyedül maradt a fájdalmával. Ez lassan felőrölte, belülről rágta, és végül feladásra kényszeríttette. A temetőlátogatás előtt mindig elment az öreg ház előtt. Egy pillanatra megállt, felidézte a kedves emlékeket. Ma már más élet lakott a boldog látogatások házában, új álmokkal és mesékkel, így csak a kiskapun leselkedve emlékezhetett a múltra. Kavarogtak benne az érzések, majd lépteit a végső nyughely felé vette. A temető előtt üldögélő nénikétől vett egy csokor virágot és elindult a parcellák felé. A sír előtti padra leülve üdvözölte az öregeket. Mindig elmesélte nekik, hogy mi történt vele az utóbbi időben, pont úgy, mint régen. Hitte, hogy a papiék minden szavát most is szeretettel hallgatják, sőt válaszolnak is a maguk módján egy lágy szellő simogatásával, vagy a madarak csivitelésével. Amikor újra csend vette őket körül, Soma az öreg meséinek világába menekült. Eszébe jutott az utolsó mesék egyike.

Az öreg kutya búcsúja:

Bundás már nagyon öreg kutya volt, sorra hullottak ki a fogai, nehezen járt, naphosszat csak aludt a házában. A gazda szomorú volt, amikor reggelente munkába menet megvakargatta a füle tövét. Nem akarta tudomásul venni, hogy bajtársa a végét járja. Aztán a fehérnépek unszolására egyik nap egy kiskutyával állított haza. A kis szőrgombóc, a Muki nevet kapta. Iszonyúan idétlen, kis ugri-bugri jószág volt, tele ifjúi hévvel és tapasztalatlansággal. Bundást egy ideig nagyon idegesítette az új jövevény, különösen, mert ő is kan volt, féltette a területét. Ráadásul állandóan viháncolni akart, felugrálva rá. Egy ideig morgással és vicsorítással tartotta távol, de egyszer csak megváltozott benne valami. Megadva magát lefeküdt és hagyta, hogy az újonc kitombolja magát rajta. Ahogy teltek a napok egyre jobban összemelegedtek. Az öreg kutya elfelejtette a bajait és szinte megfiatalodott, visszatért az életkedve. El kezdett foglalkozni ketteskével, ahogy nevezte, hiszen a kutyahierarchiában csak második lehetett. Szép lassan megtanított minden fontos dolgot, amit egy kutyának tudnia kell:

„A legfontosabb a terület körbejelölése, ezzel hívjuk fel a többi kutya figyelmét arra, hogy ne tovább, mert itt én lakom, és ha kell bármi áron megvédem. Semmi élőlény nem teheti be a lábát ide a tudtom nélkül. Ez különösen a postásokra vonatkozik, akik szinte minden nap próbálkoznak, ezért kivívták az egyes számú közellenség címet. Aztán itt van a csont kérdése. Ez az egyik kedvenc játékszerünk, amit általában elásunk jobb időkre. Fontos szabály, hogy nagyon jó helyet találjunk neki, és főleg emlékezzünk rá, hogy hová ástuk el. Fiatal koromban sokszor lebuktam, mert földes volt az orrom, és hiába vágtam ártatlan képet, a gazdaasszony megnevezhetett, mint első számú gyanúsított a virágjai kiásásában. Megtanultam, tehát, hogy megmossam az ásókámat, egy erre alkalmas tócsában, vagy az ivóvizes edényemben. Ezt a módszert neked is melegen ajánlom, mert utána rá lehet fogni a dolgot, a pockokra, meg a „vakundokokra”.

Azt már láttam, hogy ősi ösztönöd működik és kiválasztottad a hím kétlábút falkavezérnek, ez így van rendjén. Fontos hogy a többit is besorold, mert ez a törvény. Elárulom neked, hogy nálam a gazdaasszony áll az utolsó helyen. Nála még azt is megteszem, hogy elengedem a fülem mellett, ha a nevemen szólítgat. A kis nőstény előtte van a sorban, mert belőle árad a szeretet és az odaadás.

Jól jegyezd meg, hogy még én vagyok a főnök. Ha eszünk, enyémek az első falatok, addig te türelmesen várakozol. Úgyis hagyok bőségesen neked is, nekem már nincs szükségem sok ennivalóra.

Azt is észrevettem, hogy sokszor szóba állsz a területünkön kívüli fajtársakkal. Ez is jó dolog, mert mindenfélét tanulhatsz sokat látott társaidtól. Az emberek hányszor csitítnak bennünket, hogy ne ugassunk már. Pedig csak megvitatjuk a világ dolgait. Kár hogy nem értik a beszédünket és így rászorulunk arra, hogy az arcmimikánkkal, a szemünkkel és a dörgölőzéssel fejezzük ki magunkat. 

Nemsokára eljön, hogy mi hímek egy időre elveszítsük a fejünket. Ilyenkor a nőstények magukhoz vonzanak minket, az ősi ösztönök felszínre törnek. Nincs akadály, amely visszatarthatna, áttörsz falakat, hihetetlen magasságok átugrására leszel képes, harcolsz, sebeket szerzel, és mindezt azért, hogy a fajod fennmaradjon, jó tulajdonságaid öröklődjenek.”

És így folytatódott a tapasztalatok átadása, egészen az ősi farkasősök legendáitól, a kvartyogók bosszantásáig. Muki, időközben szemrevaló ebfiúvá serdült, Bundás egyre fáradékonyabb lett és sokat pihent. A gazda látta a szenvedést, a reménytelenséget és egy csendes őszi napon kihívta az állatorvost, aki megvizsgálta az öreget. Összenéztek a gazdával és szavak nélkül is, megértették egymást, hogy nincs már remény. Az orvos felszívott egy ampullát. A gazda még egy kicsit húzni szerette volna az időt, megszólalt:

–Jöjjön doki, iszunk egy pohárkával az öreg egészségére!

–Rendben, ezen már nem múlik, különben is ez az egyik, amit nem szeretek a munkámban. – jött a válasz.  Egy kis ideig poharazgattak és beszélgettek, aztán újra visszatértek. Bundás békésen feküdt, csendesen elment. Muki az orrával bökdöste, még nem értette meg, hogy mi történt.

Soma nehéz szívvel hagyta ott a temetőt, beült az autójába és elindult hazafelé. Most nem kapcsolt be semmi zajt, jobban esett a csend. Ahogy hazaért, a fia ugrott a nyakába.

–Apu, de jó hogy hazaértél, ugye ma is te mesélsz?

–Igen, hazafelé kitaláltam egy jó kis mesét a „giliszta álmáról”.

–De jó, már alig várom!

Mese után, mielőtt becsukta volna az ajtót, még visszaszólt:

–Jó éjt Jocika, álmodj szépeket!

A ház becsukta szemeit már csak Soma volt fent. Befészkelődött kedvenc fotelébe és bekapcsolta Józsi tatától örökölt magnót. Halkan szólalt meg egy lassú blues, megtöltve a kicsiny padlásszobát.

Utóirat:

Józsi tata meséi kisfiamnak íródtak, aki mindössze 22 napot töltött velünk, majd angyal lett. Hitem szerint most is itt van a hétköznapjainkban. Amikor megszületett, már ötven éves elmúltam, sokan mondták, hogy az unokám is lehetett volna. Így hát a mesék neki szóltak, az „unokának”. Úgy éreztem, hogy meg kell mutatnom mindazt, amit nem tapasztalhatott meg ebben a világban. Mesélni az élet szépségeiről és mindarról, ami fontos lehetett volna számára.             

Józsi tata meséi XII.

Józsi tata és Soma a „pletykapadon” üldögéltek és elmélyülten beszélgettek. Az ülőalkalmatosságot az öreg készítette, a kertben állt a vén diófa alatt. Nevét onnan kapta, hogy a nagyi gyakran ücsörgött itt a szomszédasszonnyal, kicserélni az aktuális „fülbevalókat”. A papi sokszor megleste őket messziről és elcsodálkozott, hogy ezek a nők vajon miről tudnak ennyit hablatyolni. A férfiak ha összefutnak egy kis borozgatásra, néhány mondattal egyenesbe teszik a világ dolgait.

Most a férfinépség bitorolta a bútordarabot. Somának ma kifejezetten sok kérdése és mondanivalója volt. Józsi tata átszellemülten figyelte az unokája szavait. Milyen koravén ez a gyerek, – gondolta magában – hiába a csonka családban felnövők, hamarább veszítik el az önfeledt gyermekéveket.

De az elkalandozásból, gyorsan visszazökkent a beszélgetésbe, mert jött a következő Soma kérdés:

–Papi, Te vallásos vagy?

–Nem igazán. – válaszolt. Tudod, nem arról van szó, hogy nem hiszek valami teremtő erőben, mert az életnek nevezett kaland, jól ki van találva, és e mögött valaminek lennie kell ami irányítja a dolgok menetét. Egyébként is, hiányzik belőlem a csordaszellem, nem hiszek benne, hogy a feltett kérdéseimet közösen kellene megoldani. Ha gondom van, mi ketten lerendezzük egymással, én és a „teremtőm”, ahogy nevezem. Nem kell ehhez templom és alkalom, elég egy meghitt, csendes sarok is. Tudod az érdekes az, hogy megkapom a válaszokat így is.

–És, Te? – fordult vissza a kérdés.

–Igazán én sem. Esténként elmondom az imámat, amit kiskoromban a nagyi tanított, és ennyi. Nem járok templomba, úgy mint néhány osztálytársam. Bár anya beíratott hittanra az iskolában. Azt szerettem, mert érdekes történeteket lehetett hallgatni, de ettől nem lettem vallásos. Anya sem az, bár néha rajtakaptam, hogy imádkozik.

–Tudod, ha az ember bajban van, - legyen ő a legnagyobb vallástagadó - utolsó szalmaszálként az Istenből merít hitet, ez egy beégetett kód.

Ma nagyon sok mindenről kérdeztél engem: a lélekről, az időről és a boldogságról. Bár válaszoltam ezekre a magam módján, közben eszembe jutott, hogy van egy mesejáték, amely sokkal szebben elmeséli ezeket a dolgokat. Mai, saját mesém helyett megismertetlek ezzel a művel. Címe: „A kék madár”. A múlt század elején élt egy író, úgy hívták, hogy Maurice Maeterlinck. Ő írta ezt a mesét, amit a hetvenes évek közepén megfilmesítettek. Magyar származású rendezője volt, George Cukor, aki ekkor már hetvenöt éves volt. Úgy látszik meg kell érni egy bizonyos kort ahhoz, hogy valaki ilyen filozofikus művet alkosson. Nagy hatással volt rám ez a film, mert belőle tökéletesen visszaköszöntek azok a dolgok, ahogy a világról vélekedtem. A kedvedért megpróbálom felidézni a történteket.

A kék madár:

A film elején megismerkedünk egy szerény körülmények közt élő családdal: favágó apával, otthon dolgozó édesanyával és két gyermekükkel: Tyltyl nevű kisfiúkkal és a kishúg Mytylel. A gyerekeket éjszaka felébreszti a szomszéd kastély karácsonyi ünnepségének zaja. Kiszöknek, de csak messziről csodálhatják meg a pompát. Ahogy lógó orral hazaérnek, egy vénséges vén anyókába botlanak, aki megajándékozza a tiszta szívű kisfiút egy kalappal, rajta a szemnyitó gyémánttal. Ha ezt a drágakövet elfogatják, másnak láthatják a világot, megpillanthatják a dolgok lelkét. Amikor kipróbálják, az öreg anyóka fénytündérré változik, és életre kel a tűz, a víz, a tej, a kenyér, és a cukor, valamint megértik a kutya és macska beszédét is. A fény kérésére elindulnak, hogy megkeressék a kék madarat, mert egy beteg kislány csak ettől nyerheti vissza az egészségét. Először, csak a két gyermek próbálkozik az emlékezés országában. Itt meglátogatják a rég elvesztett nagyszülőket. Az öregek szunyókálnak, de ha gondolnak rájuk felébrednek. Nagy örömmel fogadják az unokákat. A holtak világában, közösen felidézik a kedves emlékeket. Közben Mytyl felfedezi, hogy a nagyiék kalitkájában felébredő feketerigó kék színű lesz. Nagyon megörülnek, elkérik az öregektől a madarat és elbúcsúznak. De ahogy visszaérnek a többiekhez, a madár újra feketévé változik. Ezért hát elengedik, hogy visszataláljon az öregekhez, és tovább keresik az igazi kék madarat. Egy pillanatra meg is látják, amint az éj palotája  felé repül. A fény ide nem teheti be a lábát, de ellátja őket jótanáccsal: az élet minden titka ebben a palotában rejtőzik, az éjszaka őrzi őket, de az embereknek nem tilthatja meg, hogy kifürkéssze a titkait. A macska előre sunnyog és szövetkezik az éjkirálynővel, hogy elijesszék a gyerekeket. De őket nem tántoríthatja el semmi, feltárják az élet sötét bugyrainak termeit. Az elsőből kiszabadulnak a gonosz szellemek. A kutya segítségével hamar rájönnek, hogy félősek, mert a királynő szerint elveszítették az önbizalmukat, hiszen az emberek már nem veszik őket komolyan. Így hát sikerül visszaterelni a szellemsereget. A második ajtó feltárulta után szembe találják magukat a szörnyű, vérengző óriásokkal és a háborúk őrültjeivel. Mielőtt kiszabadulnának, sikerül közös erővel bezárni ezt a kaput is. A harmadik helységről minden áron le akarja beszélni az éjkirálynő a gyerekeket, mondván, hogy ott lakik a feneketlen mélység, ahonnan, még nem tért vissza senki. A két gyerek és a kutya azonban megállíthatatlan. Gyönyörű szép kertbe érkeznek, amely telis-tele van kék madárral. Boldog örömmel lépnek ki a sötétségből szerzeményeikkel, de ahogy fény éri őket mind elpusztulnak. A tündér megvigasztalja őket, hogy ők nem voltak igaziak, mert az álom madarai, nem élhetnek a fényben. A két gyerek lemegy a tiszta vizű patakhoz inni, miközben találkoznak egy vörös ruhás hölggyel, a „Fényűzéssel”, aki meginvitálja magához a kisfiút. Ő hátrahagyva testvérét, a hölgy palotájába megy. Eleinte elvarázsolja őt a cirkuszi forgatag. Az úrnő bemutatja legjobb barátait: a gazdagságot, az önimádatot, a falánkságot, a semmittudást és a semmittevést. Közben megérkeznek a többiek is, mindannyian beleesnek a habzsolás szemfényvesztésébe. Tyltyl időben kijózanodik és a gyémánt elfordításával újra a réten találják magukat. Itt találkoznak édesanyjukkal, akit először meg sem ismernek, mert szép ruhában siet eléjük. Aztán meglátják a gyűrűjét és azt az égést amely egy tűzrakáskor keletkezett a kezén, így hát boldogan magukhoz ölelik. Mytyl próbálja rábeszélni, hogy maradjanak itt örökre, de az anyjuk útra bocsátja őket azzal, hogy azért vannak itt, hogy megtanulják, hogyan kell másként látni a világot. Így hát tovább keresik a kék madarat. Beérkeznek a fák birodalmába, az erdőbe. A macska most is előresiet és ármánykodik. Először is ráveszi a fiút, hogy forgassa el a gyémántot és így keltse életre a fákat, majd a kutyát megkötözteti az indákkal. Az életrekelteknek azonban eszük ágában sincs odaadni a lombjaik közt rejtőző kék madarat, inkább vélt sérelmeik miatt, megtámadják a gyerekeket. A kutyának sikerül kiszabadulnia és menti a menthetőt, de nem bír a túlerővel. Most is a szemnyitó gyémánt menti meg őket, miután visszaváltoztatja a fákat régi állapotukba. A két gyerek és a fénytündér egyszer csak egy csomó kisgyermek között találja magát. Ez a jövő birodalma. Itt várnak a sorukra azok aki még meg sem születtek. Ha odalent a szülők egy gyermeket kívánnak, kinyitják idefenn a nagykaput és az Idő lekíséri a gyerekeket a Földre. Fontos szabály, hogy üres kézzel nem mehetnek, ezért mindenki visz magával valamit: találmányt, gyógyszert, tudást vagy soha nem ismert gondolatot. Találkoznak a jövő évben megszületendő kisöccsükkel is. Tőle tudják meg, hogy ő három betegséget visz majd magával, amelyek majd elviszik őt. Tyltyl megkérdezi tőle, hogy ezért érdemes leszállni a Földre, mire azt a választ kapja, hogy ez nem tőle függ. Mint ahogy az sem, hogy ki mikor kerül sorra. Van akinek még nincs kedve megszületni, van akinek még nincs itt az ideje, de már menne. Hiába könyörög egyikük, hogy mehessen hamarabb, mert az ő leendő szülei már öregek, az Idő kérlelhetetlen, mindennek az előre megtervezett módon kell megtörténnie. Amikor az Idő felfedezi, hogy élők vannak közöttük, a gyerekek személyében, megfordítja homokóráját és újra a házuk előtt találják magukat. Csalódottak, mert nem sikerült megtalálni azt, amiért vállalták a viszontagságokat. A fény vigasztalja őket: a madarak nem kalitkába valók. Azt tanácsolja nekik, hogy ne fogják meg őket soha sem. Ők szabadságra születtek, szálljon, suhanjon mind odafenn. Akinek szárnya van az nem bírja a rabságot, ne fosszák hát meg a zöldellő erdők látványától, a tündöklő kékségű egektől.  Ha jól figyelnek és szívük mélyébe lesnek, odaszáll hozzájuk a madár. Csókolják meg, és engedjék, hogy tovább repülhessenek.

A gyerekek szomorúsága akkor lett teljes, amikor az elemektől (tűz és víz), az emberek fontos étkeitől (tej, kenyér és a cukor), és az állatoktól (macska, kutya) is el kell búcsúzniuk, mert lejárt az idejük, és vissza kellett változniuk hétköznapi mivoltukba. Ezután a fénytündér lefektette őket, majd maga is elbúcsúzott.

Másnap reggel, nem győzik mesélni a sok élményt. Mindent másnak, szépnek látnak már az otthonukban. Sorra köszöntik az ismerőseiket: az elemeket, az ételeket. Tyltyl pedig már megérti, hogy a kutya miről ugat. A szülők tátott szájjal figyelik a változást, kezdetben betegségre gyanakszanak. A testvérek örömmel fedezik fel, hogy a kalitkában lévő gerlicéjük kék színű. Bejárták a világot a kék madárért és közben végig itt volt náluk. Azonnal elviszik a beteg kislánynak, de amikor átadják a madarat, az elröppen. A kisfiú gyorsan megvigasztalja: ne bánkódj miatta, majd én megkeresem. Ezután így szól a körülöttük lévő embereknek: ha valaki megtalálja hozza vissza, szükségünk van rá, hogy boldogok legyünk. Majd egyszer.

–Ez volt, hát a boldogság kék madarának története. – fejezte be Józsi tata a mesét. Tudod csak akkor látható, ha egy családban mindenki egyformán boldog.

–Szép volt papi, jó volna megnézni ezt a filmet igaziból is.

–Anyádnak is nagy kedvence volt, szerintem ha jól szétnéztek otthon, talál rátaláltok az elfeledett emlékek fiókjában. Ha előkerül, nézzétek meg együtt, jót tesz mindkettőtökkel.

Józsi tata meséi XI.

Józsi tata megkezdte Soma zenei „kiképzését”. Nem is gondolta volna, hogy ilyen fogékony lesz a kisöreg. Nagyon élvezték mindketten, ahogy közösen felfedezték a zenék birodalmát. Somának eddig ez nem volt igazán fontos, csak az énekórák nyűglődésein és az autórádió háttérzaján nőtt fel. Bár Renátóval való barátsága egy kicsit felébresztette a kíváncsiságát, hiszen vele az utóbbi időben hallgatott zenét. A papival való közös, zenei együttlétek azonban mások voltak. Megtanulta tisztelni a dallamosságot, a harmóniát, a ritmust és a zenei összhangot. Soha nem hallott zenei stílusok bújtak be a fülébe, és maradtak ott örökre. Józsi tata az a típus volt, aki soha nem erőltetett semmit, de Soma előtt megnyitott egy új kaput és a befogadó habzsolta a muzsikát, részévé vált. De a lányának is jót tett ez a kis ébresztő, mert előkotorta a régi kazettáit és már ezek szóltak a kocsiban utazásaikkor.

Buksira való hivatkozással az öreg nem nagyon utazott hozzájuk, ezért ha idejük megengedte, ők látogatták meg. Egyébként is igazi otthonülő lett, nem szívesen mozdult ki, csak a halaszthatatlan ügyekben. Megfáradt és beleöregedett az életbe. A következő látogatáskor is nehéz volt rábeszélni, hogy kimenjenek egy focimeccsre, pedig nagyon szeretett minden sportot. Azért eleget tett az unokája unszolásának, és csak-csak nekiindultak. Végül is nem bánta meg, mert jól érezték magukat. Amikor hazaértek, Soma kérésére újabb szalag került a magnóba. Érdekes részhez érkeztek, egy határmezsgyéhez: a jazz-rockhoz. Innen kezdett komolyodni a dolog, vajon megrekednek-e keményebb fémzenénél vagy sikerül átbillenni másik zenei világba. Szerencsére Soma, a papi zenei mindenevőségét örökölte és gyorsan ráérzett erre az új csemegére. Az öreg lopva figyelte Soma átszellemült arcát, ahogy átadta magát a jazz ritmusainak, és már látott reményt arra, hogy eljutnak a számára olyan fontos bluesig. De ehhez még idő kell, a blueshoz meg kell nyitni a szívet, a lelket.

A zene ellopja az időérzéket, így hát gyorsan beesteledett. Amíg Soma a kishajói elsüllyesztésével foglalatoskodott a fürdőkádban, Józsi tata mellette úszómesterkedett egy sámlin ülve. Közben beszélgettek:

–Anyával, jól megvagytok otthon? –kérdezte az öreg.

–Igen. –jött a rövid válasz. Bár tegnap egy kicsit orroltam rá.

–És miért?

–Tudod, kinéztem egy jó kis magnós-rádiót, hogy máskor is hallgathassak zenét, ne csak nálad. De anya erre azt mondta, hogy sok minden másra kell most a pénz.

–Értem. – gondolkodott el a papi. Agya máris raktározta a következő ünnep ajándékozási lehetőségét.

Soma, fürdés után gyorsan ágyba bújt. Józsi tata gondosan betakargatta, majd elindult kifelé. Az ajtóból visszanézett és meglátta tréfája áldozatának arcát. Nem bírta ki, hogy ne nevesse el magát.

–Beijedtél, hogy ma nem lesz mese, igaz! Látnod kellett volna azt a csalódott arcot, amit vágtál.

–Papi, ne szórakozz velem, mert halálra csikállak. – jött a válasz.

–Akkor inkább mesélek. – menekült vissza a mesemondó székbe az öreg, tettetett félelemmel az arcán. Hogy be ne következzen a beígért csiklandozás, gyorsan bele is kezdett.

Pénzmese:

Középkategóriás címletűként születtem egy szigorúan őrzött, titkos helyen. Rövid várakozás után belekerültem a mindennapok forgatagába. Mi, a kétkezűek világának fontos részei vagyunk. Sokféleképpen hívnak bennünket: bankjegy, pénz, lóvé, lé, zsé, zseton, átok és áldás. Mivel az értékem olyan, hogy megfordultam mindenféle helyen, gazdag tapasztalatokra tettem szert, amelyet most szívesen megosztok a nagyérdeművel.

Fiatal koromban, nagyon sokféle emberrel találkozhattam, mindenki másképp bánt velem. Volt, aki csak úgy a zsebébe gyűrt és gyorsan tovább is adott más kezeknek. Volt, aki szépen belehajtogatott a kedvenc helyünkre a pénztálcába és próbált ránk vigyázni, amíg csak lehetett. De akadt olyan is, aki titkos helyeken bújtatott bennünket, egyre sokasodó társainkkal együtt. Láttam boldog és szomorú arcokat. Jártam piszkos zsebekben, aprópénzek társaságában, pénztári kasszák ki-becsukódó fiókjaiban. Sokszor adtak be egy ablakon, sárga papír társaságában és többször jártam fényes termekben, ahol egy szerkezet számolt meg bennünket, iszonyú sebességgel. Találkoztam kérges kezekkel, akik nehéz szívvel számolgatták gyér társaságunkat, de voltam finom női kezekben is sokadmagammal együtt, finom, csillogó holmikra cserélődve. Szégyelltem magam, amikor zsebekbe csúsztattak, és nagyon megijedtem, amikor durva kezek hirtelen kirántottak a táskák rejtekéből.

Egyszer egy nadrág zsebében felejtettek és egy borzalmas tortúrában volt részem: kimostak, megszárítottak, majd kivasaltak. Az ellenségemnek nem kívánom, amit átéltem.

Nehezen hihető, de nekünk is vannak érzéseink. Az életem során megismert kétkezűek közül nekem is voltak kedvenceim, és voltak olyanok, akiket nem szerettem. Először talán azokon esnék túl, akik nem lopták be magukat a szívembe. Ők azok akik „piszkossá” tesznek bennünket, majd „tisztára mosnak”. Bármi áron összeharácsolnak minket és alantas szándékaik kielégítésére használnak. Vagy csak egyszerűen elveszik mindenkitől, hogy nekik több legyen. De szerencsére sok, számomra szeretetre méltó kéz is megsimított. Apró kezek, akik a perselymalacuk gyomrába gyömöszöltek, hogy onnan kiszabadulva, valami régen vágyottra cseréljenek. Családanyák dolgos kezei, akik esténként különféleképp csoportosítottak bennünket, hogy mindenre jusson a szűkös keretből. Ráncos, öreg kezek, akik remegve tapogattak bennünket a viseletes pénztálcában.

Az életem a többiekéhez képest nem volt túl hosszú. Történt ugyanis, hogy egy tavaszi délelőttön, négy kéz ide-oda rángatott a tulajdonjogon vitatkozva. Sajnos ennek a vitának az lett a következménye, hogy középen kettészakadtam. Ügyes kezek ugyan összeillesztettek és megragasztottak átlátszó szalaggal, de emiatt többször előfordult, hogy visszaadtak az előző kéznek. Végül bekerültem a korházba, ahol hasonló sorsú társaim tengették napjaikat. Egy szép napon végleg lemondtak rólunk és testünket apró darabokká szaggatták, majd egy prés téglává zsugorított bennünket. Most itt vagyunk egy öregek otthonában, a kazán mellett, hogy beteljesítsük végső küldetésünket, meleget adjunk.

A mese után Soma szólalt meg először:

–Tudod papi, én nem haragudtam ám igazán anyára, hiszen nem lehet neki könnyű. Majd ha nagy leszek, és pénzt fogok keresni, segítek én is neki, hogy mindenre jusson.

–Rendes unokám van nekem. –jegyezte meg Józsi tata, s az elmaradhatatlan jóéjt puszival búcsúzott.     

Józsi tata meséi X.

Józsi tata a padláson pakolászott. A sok kacat között egyszer csak hatalmas kincsre lelt. Megtalálta régen elfeledett orsós magnóját, a hozzá tartozó szalagokkal. Mindent lecipelt, majd szépen megtisztogatta régen látott barátját. Közben elgondolkodott a múlton. Fiatal korában imádta a zenét. Kezdetben zenei mindenevő volt, állandóan szólt a környezetében valami zajkeltő, mert úgy érezte, ettől kapja meg a lelki békéjét. A kezdeti slágerzenék hallgatása után, megtalálta a rockzene, majd hirtelen váltással a komolyzene. Ezután következett a jazz, és végül kikötött a legbensőségesebb zenénél, a bluesnál. Sajátos zenei kategóriákat állított fel magának:

1. mosogatás közbeni zene /ebbe a kategóriába tartozott minden slágerszerű szám, ami különösebb odafigyelést nem igényelt csak jó volt mellette kikapcsolódni/.
2. gatyalobogtató zene /ez általában a keményebb fémzenére vonatkozott, amit csak bizonyos hangerő felett érdemes hallgatni/.
3. hoppá zene / ezek voltak azok a dallamok, amire az ember már felkapja a fejét, hogy itt már történik valami, érdemes nekiülni és elmélyültebben is meghallhatni/.
4. a 46-os lábnyomos /ez a legmagasabb kategória, amelyben a tisztelt hallgató libabőrös lesz, hátán futkos a hideg, esetünkben, 46-os méretben/.

Amikor először költöztek be magánházba, egyre kevesebb zenét hallgatott, valahogy fontosabbá vált a csend, és a hajnali madárcsicsergés. Most, hogy megtalálta az öreg porcelánfejes Akait, érezte, hogy felpezsdül a vére. Remegő kézzel indította el a masinát, hátha már nem is működik, de a japán megbízhatóság nem hagyta cserben. Nyávogásmentesen és tisztán csendültek fel a régen hallott harmóniák. Szokásává vált a zenehallgatás. Egyik délelőtt éppen a Deep Purple „Time In Child” című klasszikusa volt soron, amikor betoppantak Somáék. Soma megállt és érdeklődve figyelte a számára ismeretlen dallamot. Időközben a lánya is beért és megjegyezte:

–Nahát apuka, újra zene szól a házban! Már az idejét sem tudom megmondani, hogy milyen régen hallgattunk igazi jó zenéket. Pedig neked köszönhettem a zenei ízlésemet.

–Tudod megtaláltam az „öreget” és újra élem a fiatalságom. – válaszolt Józsi tata.

Az öreg ki akarta kapcsolni a magnót, de a lánya és Soma szinte egyszerre tiltakoztak ellene. Így hát ez a hétvége zenésre sikeredett.  Ezeken, az együttléteken kialakult egyfajta új rend: Józsi tata és Soma valami közös programot szerveznek, a lánya pedig átvette a háziasszonyi teendőket. Ezen a hétvégén egy nagy délelőtti sétát terveztek, mivel gyönyörűen sütött a nap. Buksi kutya örült legjobban a programnak, még a szokottnál is virgoncabb volt. Ahogy a ligethez értek, távolról zenefoszlányokat hozott fülükbe a csendes szellő. Lábuk a zene irányába vitte őket. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a világ minden pontján feltűnő dél-amerikai ponchót viselő zenekarok egyike fújja lelkesen a pánsípot. Olyan zene ez, amely minden lábat megdobogtat. Úgy belefeledkeztek a szórakozásba, hogy csak a déli harangszó ébresztette fel az üres gyomrukat. Sietős léptekkel hazafelé vették az útjukat. Délután néhány zenei stílust megismertek. Józsi tata lelkesen mesélt azokról a régi szép időkről. Gyorsan este lett és elérkezett a lefekvés és a mese ideje, így hát az öreg bele is kezdett:

A hangszertolvaj meséje:

Az öreg hegedűs, a hajnal első fényénél hazafelé ballagott az éjszakai munkájából. Mint mindig, most is leült a folyópart melletti lépcsőre, megcsodálni a felkelő nap első sugarát. Maga mellé tette hű társát és átadta magát a varázsnak. Ekkor egy sötét alak, aki szinte a semmiből tűnt elő, felkapta a becses hangszert és elinalt vele. A hegedű borzasztóan megijedt a szokatlan rázkódástól. De egyszer csak véget ért a nagy rohanás és kinyílt házának ajtaja. Óvatosan kilesett, egy homályos helységben találta magát. Ahogy a szeme megszokta a környezetet, körülnézett. Mindenfelé hangszereket látott. Volt itt nagybőgő, trombita, gitár, dob, szaxofon, cselló, sőt még egy hárfa is. Összeszámolta, összesen ötvenketten voltak, mind-mind, más-más, egyedi hangszer. A régebbiek üdvözölték az újonnan érkezőt és, hogy megnyugtassák, elmesélték neki, hogy hova is került. Az elbeszélésből kiderült, hogy egy hangszergyűjtő foglyai, aki csak azért tartja őket, hogy megcsodálja míves vonalaikat. Minden este eljön, beül közéjük, és valami számukra ismeretlen nyelven beszél hozzájuk, letörölgeti a port kecses testükről. Amúgy nincs rossz dolguk, csak mindenkinek hiányoznak a régi gazdái, és ami a legfontosabb, hogy megszólaltassák őket. A hegedű gyorsan beilleszkedett a társaságba, sokat mesélt a régen itt lévőknek a külső világról. Állandóan azon törte a fejét, hogy szabadulhatnának el innen, de semmi életrevaló nem jutott az eszébe. Egyik nap egy bozontos fej kukucskált be az ajtón. Egy kislány osont be a helységbe és mindent végigcsodált. Leült középre és egy szép gyermekdalt kezdett el énekelni. A hangszerek tátott szájjal hallgatták a gyönyörű dallamot. A kislány miután befejezte, mindegyikükhöz odament és sorra megsimogatta őket. Amikor elment egy ideig döbbent csend következett, minden hangszer magában a kis dalocskát dúdolta. A hegedű kezdte el a dallamot először játszani. Nem tudta, hogy emberi kéz érintése nélkül is tud zenét létrehozni, de sikerült. A többi hangszer először elámult ezen a csodán, majd ők maguk is megpróbálták. Sorba léptek be, míg végül mindenki hozzátette a maga hangzását. Egyre önfeledtebben muzsikáltak, olyannyira, hogy észre sem vették, hogy bejött új gazdájuk. Megállt középen, nem tudott megmozdulni a hatás alól, lassan megeredtek a könnyei. Majd hirtelen megfordult és kiment. Az ajtó csapódásra lettek csak figyelmesek, ekkor abbahagyták a közös zenélést. Másnap felpattant az ajtó és a szaxofon gazdája rohant be rajta. Magához ölelte régelveszett kedvencét és boldogan távozott. Aztán egyre csak jöttek a megkönnyebbült régi tulajdonosok, és magukkal vitték hű társaikat. Utoljára a trombitáért és a hegedűért jöttek. A trombitás előreengedte a hegedűst, közben megkérdezte:

–Mit gondol mennyit fog kapni ezért ez a gazfickó?

–Talán enyhítő körülménynek veszik, hogy önként feladta magát. – válaszolt a másik.  

Az öreg betakargatta Somát és elindult kifelé, de Soma utána szólt:

–Majdnem elfelejtettem mondani, hogy helyre állt az osztályunkban a régi rend. Ugyanis én és a Renátó már nem vagyunk kirekesztve. Tudod, mivel nem tudtunk mással játszani, nagyon sokat gyakoroltuk nálunk a kosárra dobást. Az osztályok közötti kosármeccsen kénytelenek voltak minket is bevenni, mert sok volt a hiányzó. Mi ketten meg megnyertük az osztálynak az iskolabajnokságot.

–Örülök, jó éjszakát. – mosolyodott el az öreg és becsukta a hálószoba ajtaját.

Józsi tata meséi IX.

Józsa tata és a karácsonyi ajándék, azaz Buksi kutya nagyon gyorsan összemelegedett. Rövid időn belül, már félszavakból is megértették egymást. Az öreg újra élni kezdett most, hogy gondoskodnia kellett újra valakiről, és volt végre, akihez szólhatott. Sokszor kapta magát azon, hogy a gondjait a kutyussal osztja meg, aki okos, hálás tekintettel nézett vissza rá. Biztos volt benne, hogy ez a jószág szinte minden szavát megérti. Somáék következő esedékes látogatásakor, az ajándék jól meg lett dögönyözve. Aztán Soma javaslatára elvitték sétálni a „nagyságos urat”. Józsi tata mosolyogva figyelte, ahogy a két kölyök bolondozva ugrándozik körülötte. Egy idő után Buksi elszaladt egy megfelelő fát kiválasztani, ahol a természet törvénye működésbe léphet. Ez alatt Soma csatlakozott a papihoz és beszédbe elegyedtek:

–Mi a helyzet az iskolával?

–Jó. – jött a gyors válasz.

Az öreg elgondolkodott, mi lehet a rövid, tömör összefoglalás mögött:

1. Tényleg jól mennek a dolgok, és csak ennyivel elintézi a választ.
2. Gondok vannak, nem szeretne róla beszélni.
3. Csak ezzel a kívánja jelezni, hogy másról szeretne társalogni.

Úgy döntött inkább mást kérdez:

–Van-e barátod az osztályban?

–Igen a Renátó. – mondta rövid gondolkodás után Soma. Majd mesélni kezdett erről a barátságról. Kiderült, hogy nem régen került az osztályba, és senki nem akart vele barátkozni. Soma megsajnálta és az egyik szünetben odament hozzá. Kiderült, hogy nagyon sok mindenben hasonlóak, és ezután már sülve-főve együtt ütötték el az időt. E miatt az együttlétek miatt az osztálytársai kezdtek vele is ellenségesek lenni.

–Mi bajuk van a többieknek Renátó barátoddal? – kérdezett közbe az öreg.

–Tudod papi ő cigány. Pedig semmi baj vele, nagyon rendes, szorgalmasan tanul és irtó jópofa! 

Idő közben Buksi dolgavégezetten visszaért és erről úgy adott tanúbizonyságot, hogy megcibálta a nadrágszárukat, majd elszaladt „kutyaújságot” olvasni, ami abból állt, hogy szagok alapján próbálta beazonosítani, milyen kutyatárs járt erre előtte. Ahogy hazafelé ballagtak Soma megkérte a papit, hogy közben meséljen valamit, így Józsi tata bele is fogott:

Botrány a veteményeskertben:

Végre beköszöntött a tavasz és eljött az ültetés ideje. Szép egyenes sorokba kerültek a vetemények. A kellemes idő és a bőséges csapadék hatására, gyorsan kibújtak a növények a földből. Úgy alakult, hogy a sárgarépa sor mellé, egy zöldségsor került. Ez nem volt túl szerencsés, mert a két család között ősi ellenségeskedés folyt. Nappal még, valamennyire türtőztették magukat, csak kisebb átkiabálásokkal idegesítették a másik tábort. De éjszaka elszabadult a pokol: lövészárkokat ástak, lóbogarakat dobáltak át az ellenséges területre, küldöttségek keresték fel a közelben állomásozó vakondcsaládot, hogy maguk mellé állítsák őket a harcban. Hajnalra mindig elült a harci kedv, mindenki visszahúzódott a helyére. A gazda jött a kis kapájával és visszaállította az eredeti állapotot, miközben az orra alatt dünnyögve szidta az élősdieket a felfordulásért. Így ment ez egy jó ideig.

Időközben a gazda gondoskodásának meg lett az eredménye, szép, egészséges zöldségek fejlődtek az apró magvakból. A sárgarépasor legvégén egy daliás ifjú cseperedett fel. Vele szemben a zöldségsor végén pedig egy karcsúderekú, sudártermetű zöldségleány. A sárgarépa gyakran csodálta a zöldséglányt. Ne szépítsük, szerelmes lett. Nem tudta levenni a tekintetét a szépségről, reménytelenül epekedett utána. Egyik nap úgy látta, minta a lány sem lenne közömbös iránta, mert ahogy ránézett, egy kicsit elpirult. A répafiú egyik este a harcok után, bátorságot merített és átosont a zöldségsorba. Már mindenki aludt, csak a lány volt még ébren. Félénken megölelték egymást. Csak rövid idejük volt a napfelkeltéig, és újra búcsúzniuk kellett. Így zajlott ez minden nap, amikor egyik alkalommal úgy határoztak, hogy összekötik az életüket. A karalábé volt mindkettőjük jó barátja és a titkuk tudója. Szerzett egy mezei pocokfuvart és a következő napon a fiatal pár elszökött a szomszéd veteményesébe, új életet kezdeni. Mindkét család nagyon felháborodott az eseten, még háborúskodni is elfelejtettek. A sárgarépaszülők nem ilyen partit szántak a fiuknak és a zöldséges szülők is előkelőbb kérőre számítottak. De a szülői szeretet mindent megbocsát, mert mindannyijuknak hiányoztak szeretett gyermekeik. Titokban, mindketten megbízták a futóbabot, hogy derítse ki, hogy merre lehet az ifjú pár. A harcról időközben teljesen megfeledkeztek. A fiatalok örömmel vették az otthoni híreket, majd visszatértek. Ünnepélyes keretek között hatalmas lakodalmat csaptak. A püspök úr, a lila hagyma adta össze a fiatalokat, a kis petrezselyemkék voltak a koszorúslányok, és a tanúk az előkelő spárgacsalád. A sütőtök volt a vőfély, égen-földön folyt a tánc, jól fogyott a finom szöcskeláb pörkölt, és az erjesztett lótej.

Azóta teljes békességben él egymás mellett a két család. Soha nem lett többé zavaros a gazda húslevese, mint eddig, amikor még az utolsó erejükkel is harcoltak egymás ellen a kondérban.

Soma jót mosolygott a papi meséjén. Ahogy kinyitotta a kiskaput, Buksi elsőként nyomult az ismerős illatok felé. Amikor Soma beengedte a nagyapját és becsukta mögötte a kaput, megszólalt:

–Tudod mit papi! Jó lenne, ha mindig ilyen vidámak lennének a meséid.

–Majd megpróbálom. - fogta át a vállát egyszem unokájának. 

A karácsony utáni nap

Karácsony másnapja utáni napon két lélek várakozik a mennyország kapujában. Egy ideig sétálgatnak, kerülgetik egymást, majd szóba elegyednek. Sok mindent kitárgyalnak, amikor az egyik váratlanul megkérdezi:

─Neked, hogy telt a karácsonyod?

─Tulajdonképpen, mint mindig ez is jól sikerült. Tudod, minden évben nagyon várjuk ezt az ünnepet. Nem messze tőlünk, van egy régi kastély, amelyet most könyvtárnak használ a város. Ennek az udvarában, mindig készítenek egy emberi léptékű betlehemet. Minden annyira valóságos benne: a jászol, a szent család, az állatok, az éppen betoppanó három király, a pásztorok, az angyal. Beleselkedhetsz az istálló ablakán, vagy oda mehetsz egész közel, és részese lehetsz a csodának. Mi a négy gyerekkel, minden nap szerét ejtettük, hogy elmenjünk, és lelkileg felkészüljünk a karácsonyra. Ahogy feltöltődve hazaértünk, meggyújtottuk az adventi koszorú gyertyáit és karácsonyi dalokat énekeltünk. Ajándékra nálunk nem igen telt, de nem is ez a karácsony lényege. Mindenki titkon ajándékot készített a többieknek és várta a nagy napot, amikor örömet szerezhetnek a többieknek. És el is jött ez a nap. Tudod, mi nem veszünk fenyőfát, nem cipelünk be a házunkba egy haldokló élőlényt. Szerény kis házunk előtt, évekkel ezelőtt közösen elültettünk egy fenyőt, ezt szoktuk körbeaggatni az általunk készített díszekkel. Megfogtuk egymás kezét, énekeltünk, és előkerültek a titkos ajándékok. Ezután elfogyasztottuk szerény kis vacsoránkat, és mindenki békésen nyugovóra tért, hogy közösen elmehessünk az éjféli misére. Ezt soha nem hagynánk ki, mert ez egy semmihez nem hasonlítható, csodálatos élmény. Amikor még egész kicsik voltak a gyerekek, már akkor is részesei voltak ennek a szertartásnak. Nem felejtem el azokat a nagyra nyílt, csodálkozó szemeket. Az ünnep napjai nagyszerűen teltek. Nekünk nem volt televíziónk, nem engedtük be a sok szennyet a házunkba. Nagyokat játszottunk, és elmentünk csúszkálni a szánkódombra. Nálunk így telt el a karácsony.

─És Te, hogy töltötted ezt az ünnepet?

─Nálunk, egy kicsit másképp zajlottak az események. Csak egy gyerekünk van, aki már hónapokkal ezelőtt végeláthatatlan listákat írt a kívánságairól. Az anyja persze mindent megvett neki, amit csak kívánt, nehogy csalódás érje. Már iszonyúan elegem volt az állandó bevásárlásokból. Annyi minden fel lett halmozva, hogy egy kisebb városrész jóllakhatott volna nálunk. Az adventi ráhangolódás nekünk abból állt, hogy meggyújtottuk a nejem által vásárolt flancos koszorún a gyertyákat, a gyerek gyorsan kicsomagolta az aznapra szóló csokikat, betömte, legtöbbször elkunyerálva a mienket is, majd rohant a számítógépéhez és tovább verte a billentyűket. Elérkezett a szenteste. Az asszony a lakomakészítéstől holtfáradtan állt a fa előtt, amely természetesen a mennyezetig ért. Én nem éreztem semmi ünnepélyességet, a gyerek pedig izgatottan számolta, hogy az idén hány ajándékot kapott. Az est fénypontja anyósom volt, akinek valami különös érzéke volt ahhoz, hogy valamilyen beszólásával emelje az „ünnep fényét”. A szentestei vacsora úgy zajlott, mint szokott: a gyerek mivel tele volt nasival, egy perc után távozott az asztaltól, az asszonyból sírás formájában kitört az elmúlt napok feszültsége, anyuka bárgyún vigyorgott, én pedig hősiesen küzdöttem az asztalra felhalmozott ételhegyekkel. A szeretet helyett harag költözött a szívembe, a sok kidobott pénz miatt. Nem mintha nem lett volna belőle elég, de inkább valutázhattunk volna belőle, hogy több legyen. A gyerek kibontogatta az ajándékait, hatalmas felfordulást csinálva, az asszony elmosogatott, majd lefeküdt. A ház lassan elcsendesedett. Ezt a pillanatot vártam, hogy átosonhassak a szomszédasszonyhoz, akinek a férje ilyenkorra már tökrészegen hortyog és megadjuk a testnek, ami jár neki. Amint elsompolyogtam anyósom szobája előtt, hallottam, ahogy a tévéből árad az éjféli mise közvetítésének vénasszonykórusa. Az elkövetkező két nap evéssel, tv előtti dögléssel, evéssel, lustálkodással, evéssel, gyomorrontással, evéssel telt el. Tulajdonképpen örültem, hogy vége lett ennek az őrületnek.

─És hogy kerültél ide? – jött a kérdés.

─Már akkor idekerülhettem volna, amikor anyósomra véletlen rányitottam a fürdőszobaajtót. A látványtól földbe gyökerezett a lábam és aznap este nem mertem elaludni, nehogy újra idéződjön az élmény.   De ezt még túléltem. A vesztemet a falánkságom okozta, ugyanis imádom a halászlét. Félretettem magamnak egy adagot. Kisunnyogtam a konyhába, hogy elfogyasszam, amikor egy szálka megakadt a torkomban és már nem tudtam segítséget hívni. Így történt a baj. És Te miért vagy itt?

─Lehet, hogy azt a második műszakot már nem kellett volna bevállalnom. Pedig éreztem, hogy valami gond van, de tudod négy gyerek nagyon sok kiadás. Karácsony utáni reggel már nem keltem fel többé, megállt a szívem.

Megcsikordult mögöttük a nagykapu és ott állt előttük Szent Péter.

─Elnézést, hogy megvárakoztattalak benneteket, tudjátok sok a dolgom. Hallgattam a beszélgetéseket és már az alapján is, dönthetnék, hogy ki jut be a mennyországba. De az angyalaim időközben elkészítették a kartonotokat az életetekről. Ennek alapján egyikőtök bekerülhetne hozzám.

A választ meg sem várva a négygyerekes egyet előre lépett, míg a másik megfordult és elindult a semmibe.

─Egy pillanat.- szólalt meg újra Szent Péter. Ti nem tudhatjátok, de nálunk is változások történtek, itt is győzött demokrácia. A vezetés úgy döntött, hogy megszünteti a poklot a túlzsúfoltság és az egyenlőtlen bánásmód miatt. Úgyhogy mindkettőtök előtt nyitva a mennyek kapuja.    

DaiQing Tana & Haya Band: Silent Sky

DaiQing Tana, Taijnar-ban született, törzse mongol tartományból származik. Éneke csodálatos, éteri. zenekara a Haya Band, akik tradicionális mongol hangszereket is használva hozzák létre a csodát.

A fizikai test, a tér, az idő mind eltűnnek, és a tiszta hangok birodalma lépnek a helyükbe. Ha holnap eljön a világvége és utoljára ezt a zenét hallgattam, már érdemes volt élni.
Az album 2009-ben jelent meg "Silent Sky" címmel.

Az albumon a következő számok találhatók: 1. Silent Sky

2. Snow Mountain

3. Ongmanibamai

4. Qinghai Lake

5. Passed time

6. Dancer in the darkness

7. Missing you

8. Golden bracelet

9. Reborn Az album letölthető /download/: http://data.hu/get/5965814/Silent_Sky.zip

DaiQing Tana & Haya Band: Silent Sky 

Józsi tata meséi VIII.

Józsi tata az ablaknál állt már egy jó ideje, és a függönyön át a puhán aláhulló hópelyheket figyelte. Párja elvesztése óta ez volt az első karácsonya, amelyet magányosan töltött el. Eszébe jutottak a meghitt ünnepek, amelyeket kettesben töltöttek, nyugalomban, békességben és szeretetben. De ma nem akart szomorúságot, hiszen jönnek Somáék, és együtt töltik az ünnepet. Próbálta felvidítani a gondolatait, és az elmúlt napi szerencsétlenkedéseire emlékezett. Most döbbent rá, hogy mennyire nem ért az ajándékvásárláshoz. A Mamának nagyszerű érzéke volt a megfelelő „örömszerző” kiválasztásához, mindig telibe találtak a megérzései. Még Soma karácsonyi meglepetését csak-csak ki tudta választani, mert ügyesen kipuhatolta, hogy Soma most lépett be a „dinókorszakba”, így természetes egy őslényparkra esett a választása. De ott volt még a lánya, akivel kapcsolatban teljesen határozatlan volt. Nekilendült hát az ajándékötlet túrának. A háztartási gép részlegnél kileste mi a legkelendőbb, de ezt elvetette, mivel nem nagyon volt járatos a lánya konyhájában, nem tudta mi lehetne kellemes meglepetés. Reménytelenül őgyelgett a karácsonyi vásár sátrai között és megállapította magában, hogy mennyi mindenre nincs szükségük az embereknek, mégis megveszik. Már kezdte feladni a reményt, amikor az egyik kirakatban meglátott egy szépen becsomagolt kozmetikai mindenfélét tartalmazó díszdobozt. Ezzel nagyot nem tévedhetek, hiszen a nők minden vackot magukra kennek-gondolta-, és bement az üzletbe.  Úgy határozott, hogy megcsillogtatja főzéstudományát is, és nagyszerű szentestei lakomát készített. Még sütit is sütött, a Horváth Rozi szakácsklasszikusból. Már minden készen állt: az ajándékok rejtekhelyre eldugva, szépen megterítve, csak az ünneplők hiányoztak.

Ekkor ismerős autómotor duruzsolása törte meg a kis utca csendjét. Józsi tata a kalapját fejébe csapva, kisietett. Amikor a kocsi megállt már nyitotta is a kiskaput. Soma kiugrott és máris a papi nyakában lógott.

─De jó végre újra, itt nálatok! – kiáltotta örömittasan.

─Én is nagyon örülök kicsim.

─Na, hagyj egy kis helyet nekem a papin, én is szeretném üdvözölni. – szólt közbe az anyja.     

Jó, hogy kijöttél, mert a Te ajándékod nehéz lenne eldugni, íme a család új tagja! – és felnyitotta a csomagtartót. Józsi tata, ahogy közelebb ment egy nagy dobozban, valami vidám mocorgást hallott. Ahogy belenézett, egy kicsi kutya vakkantott rá. Felemelte az apró jószágot, aki viszonzásul azonnal lepisilte.

─Na meg volt a keresztelő! – nevettek mindannyian.

Amíg befelé haladtak a csomagokkal, a lánya elmesélte az ajándék történetét. Amikor a múltkori látogatásunk után hazafelé tartottunk, Soma kibetűzött egy táblát: „KISKUTYÁK INGYEN ELVIHETŐK”. Vissza kellett fordulnom, addig nem hagyott békén. Attól tartottam, hogy vége az otthoni nyugalomnak, amikor tájékoztatott, hogy a kiskutya a papié lesz, hogy ne legyen egyedül. Vigyázz vele, mert az eddigi bűnlajstromán a következők találhatók: két pár cipő, egy lábtörlő, Soma Nyúl úrfija és a fotel egyik sarka.

Ahogy beértek a lánya megjegyezte:

─Még nincs fenyőfád, mindig itt szokott lenni az előszobában?

─De van, csak úgy gondoltam, hogy majd együtt díszítünk.

Ahogy lepakoltak, már izgatottan tolongtak is a kicsiny helységben. Előkerültek a gömbök, a csillagszórók, a gyertyák, és a mézeskalács figurák. Már csak a fenyőfa hiányzott. Ekkor Józsi tata behozott egy dobozt, és kivett belőle egy ezüst műfenyőt. Egy ideig csendben aggatták fel a rávalókat, majd a lánya csak nem bírta tovább és kibökte:

─Apuka, te soha nem szeretted a mű dolgokat, miért döntöttél most mégis úgy, hogy ilyen fenyőt választasz?

─Tudod, az ember változik, néha a praktikusság előre lép.

A szenteste meghittre sikeredett. Az ajándékok bejöttek, a kis ördögfióka szőrgombóc, miután mindent felfedezett új otthonában, a cserépkályha mellé kuporodott és összegömbölyödve elszunyókált. Eljött a lefekvés ideje. A szokásos menetrend szerint, Józsi tata és Soma elindultak a hálószoba felé. Természetesen most az új szerzemények, a dinók is ott akartak aludni, meghallgatva Józsi tata esti meséjét.

Csoda az erdőben:

Az öreg fenyőfa már sok évet megélt az erdőben. A hosszú idő során sok mindent látott és megtapasztalt. Látta, ahogy télen jöttek az emberek, élesfogúikkal derékba törtek fiatal fenyőéleteket. Látta, ahogy vadászkopók védtelen nyulakat és őzeket üldöznek, a vadászok pedig villámló botjaikkal életeket oltanak ki. Majd csend és hó borul a tájra és az erdő fellélegezhet a következő fagyos időkig. Némán tűrt, egészen eddig a pillanatig. Most hírét hozták a fagyos szelek, hogy a hű társáért jönnek a favágók, mert az a „megtiszteltetés” érte, hogy ő lehet a város főterén mindenki karácsonyfája. Évtizedek óta álltak egymás mellett, dacolva a hóval, faggyal, bújtattak vaddisznócsaládot, nyáron, árnyékot adtak az arra tévedő kirándulóknak. És most legyen mindennek vége!?

Amikor megérkeztek a favágók és a nagy autó, amivel majd elszállítják, különös dolog történt. Ahogy el akarta indítani a fűrészt az ítéletvégrehajtó, az öreg fenyő megrázta magát, majd magas, éles hangot adott ki. Olyan erős volt ez a hang, hogy az embereknek be kellett fogniuk a fülüket. Amikor a sivítás elhalkult és az emberek levették a kezüket, s miután kidugult a fülük, hangokat hallottak. Megértették a fák beszédét, és a közelben megbúvó állatok hangjait. Döbbenten álltak és nem tudták, hogy mit tegyenek. Ekkor, az öreg fenyő széttárta ágait és növekedni kezdett, ugyanakkor valami csodálatos fényt kezdett sugározni. Egyre csak növekedett, és növekedett. Eközben a városban egyszerre kihunytak a világosság adók, teljes sötétség borult a tájra. Az erdő felöl, azonban egy hívogató fény és valami meleg érzés vonzotta az embereket. Megbabonázva indultak a fény irányába. Egyre nagyobb körben állták körül az óriási fát, emberek, állatok, madarak, bogarak, és elbűvölve nézték a csodát. A nagyszívűek, meleg teát kínáltak, eleséget hoztak az állatoknak. Ismeretlen emberek szólítottak meg idegeneket, a vadászok elbeszélgettek az állatokkal, a favágók a fák emlékeit hallgatták. A gyerekek a nagy fa körül fogócskáztak, a félénkebbek az anyjuk szoknyáját szorítva, tátott szájjal bámulták a soha nem látottat. Békesség szállt a szívekre, soha nem volt érzések törtek a felszínre. Elillantak a mindennapi gondok, mindenki szépnek látta a körülötte lévőt.

Először a gyerekek pilledtek el. Apuka nyakában bóbiskolva, vagy anya kezében édesen szundikálva, az otthonuk felé vették az útjukat. Majd szép lassan mindenki hazatért. Legtovább az állatok maradtak, de nemsokára, a közelben vackot keresve, ők is álomba szenderültek. Lassan hajnalodott, véget ért a legcsodálatosabb éjszaka. Amikor az utolsó szempár is lecsukódott, az öreg fenyő körülnézett, még egyszer, utoljára. 

Másnap frissen ébredtek az emberek, az állatok és a fák. Volt, aki azon gondolkodott, hogy vajon tényleg jól emlékszik-e, ez valóság volt, vagy csak egy álom. Sokan visszatértek a csoda helyére, de az öreg fenyőt már nem találták ott.

─Ez volt a karácsony esti mesém kicsim, álmodj szépeket.

─Te is papi, jó éjt.

A karácsony gyorsan elmúlt és újra eljött a búcsú pillanata. Józsi tata ott állt az utcán és a távolodó kocsi után integetett. Ahogy bement, az ajándék azonnal felé rohant és megcibálta a papucsát. A minden lében kanál állandóan ott kotnyeleskedett körülötte.

Eltelt néhány nap, amikor megszólalt a telefon, a lánya volt:

─Soma nem hagyott békén, úgyhogy fel kellett, hogy hívjalak. Kérdezteti, hogy van a kutya és, hogy adtál-e már neki nevet?

─A nagyságos úr jól van, és hosszas vajúdás után olyan nevet adtam neki, hogyha kiállnék a kapuba és elkiáltanám magam, hogy jöjjön haza, harminc kutya biztos odarohanna, azt gondolva, hogy őt hívom. 

Buksi lett!

Józsi tata meséi VII.

Bár kívülről nem látszott, de élete párja elvesztése után, Józsi tata nem találta helyét a világban. A házassága előtt sokat volt egyedül. Ez akkor nem igazán zavarta, hiszen saját maga választotta a remete életet. Amikor végre kibújt a csigaházából, a sors egyből az útjába sodorta a másik felét. Azonnal fellobbanó, örök szerelem volt. Most újra magányos lett, de ez már egészen más volt, a sors, amit adott most erőszakosan, váratlanul visszavette. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Bár szerencsére nem olyan volt, mint a többi megözvegyült férfi, aki ha magára marad, azonnal meglátszik a környezetén az asszony hiánya. Mindig is rendszerető volt, mert azt vallotta: ha körülöttünk nincs rend, akkor a lelkünket is a káosz uralja. A megnövekedett feladatok egész napját kitöltötték, de csak ritkán tudta kikapcsolni a kavargó gondolatait. A lányáék nagyon jól megérezték az állapotát, mert szinte minden hétvégén eljöttek segíteni a ház és a lelke rendbetételét. Soma életvidámsága mindig felderítette, a lánya pedig valahogy apásabb lett, mint valaha.  A gyermeki lélek nagyit sohasem veszítette el igazán, teljesen úgy viselkedett mintha még most is köztük lenne: megterített neki is az ebédnél, ajándékkal lepte meg az ünnepekkor, elköszönt tőle is, ha aludni tért. Ő volt az, aki kitalálta, hogy menjenek ki a temetőbe, hogy beszámolhasson mi minden történt vele az elmúlt időkben.

Most, hogy megint egy vasárnap délelőtt volt, Józsi tata és Soma a temetőből hazafelé sétáltak ezen a szép őszi napon. Soma feltűnően csendes volt, egykedvűen rugdosta az eléje kerülő rozsdás leveleket. Az öreg megérezte, hogy a kisöreg maga alatt van, ezért próbálta szóval tartani, bár ezek a látogatások őt is mindig felkavarták, hiszen friss volt még a seb. De erőt vett magán és megszólalt:

–Jöhet valami mese, amíg haza nem érünk?

–Persze, tudod, hogy szeretem a meséidet!

Útjuk az állatmenhely mellett vezetett el, amikor Józsi tata belekezdett a meséjébe.

Az öreg kutyák barátja:

Élt a város szélén, takaros kis házában egy vénséges-vén öregember. Csúnya egy teremtménye volt a világnak, ezért kerülték az emberek, a gyerekek féltek tőle és állandóan csúfolták. Így aztán ő is lassan emberkerülő lett. Nagyon szeretett sétálni, de hogy ne találkozzon senkivel, az erdőben barangolt naphosszat. Mindig új területeket járt be. Egyik alkalommal távolról kutyaugatás ütötte meg a fülét. Kíváncsian indult el a hang irányába. Ahogy közeledett egyre több eb csaholása hallatszott. Amikor félrehajtotta az utolsó faágat is az útjából, gyönyörű, virágos rét tárult elé. A mezőn, bekerítve ódivatú ház állt, innen jött a hívó hang. Bátorságot gyűjtött, majd benyitott. Kedves, öreg hölgy fogadta. Kiderült, hogy olyan helyre jutott, ahol kitett, megunt, elárvult kutyák laknak. Saját maga sem ismert önmagára, de beszédbe elegyedett a gazdaasszonnyal, aki elmesélte a hely történetét. Valamikor ő is a városban élt, szintén magányos tengetve a mindennapjait. Egyik nap az utcán utána szegődött egy kóbor kutya. Egészen hazáig kísérte. Hideg metsző szél fújt a keskeny utcában. Miután bement, kilesett az ablakon. A kutya még ott volt, összegömbölyödve dacolt az időjárással. Megsajnálta, beengedte a házába, így kezdődött. De aki egyszer belenéz azokba a hálás szemekbe, többé nem tud ellenállni, egyre több befogadottja lett. A szomszédjai azonban egyre kevésbé viselték el a hangoskodást, így döntenie kellett, vagy megszabadul tőlük, vagy mindenestől költözik. Az utóbbit választotta. Megtalálta ezt a varázslatos helyet, távol mindentől. Ez itt a kutyaparadicsom. Azóta is gyűjti az elárvult kutyákat, bár az utóbbi időben túlvállalta magát. Szerencsére akadnak jó lelkű emberek, akik néha magukhoz vesznek egy-egy árvát.

Elbúcsúzott, és elgondolkozva hazafelé vette az útját. Éjszaka sokat forgolódott az ágyában. Másnap már önkénytelenül vitték a lábai a „kutyás hölgyhöz”,- ahogy magában elnevezte.

–Elvinnék egy kutyát.

–Örülök, jöjjön, válasszon. Zajlott le a rövid párbeszéd közöttük. 

Nézegette a kutyákat, nehéz volt választani. Mielőtt ideért, elhatározta, hogy valami nagyobb testűt fog választani, a kicsit még elvinné valami termetesebb macska. Sokat téblábolt, nem tudott dönteni. Ekkor felfedezett egy távolabbi csoportot.

–Ők miért vannak külön? - kérdezte.

–Ez afféle öregek otthona. Ide kerülnek az idősebb kutyusok, itt élik le az életük hátralévő részét. Őket már nem viszi el senki, a fiatal kiskutyák a népszerűek.

Az öregember még nézelődött egy kicsit, majd visszatért az öregekhez és kiválasztott egy kivénhedt bernáthegyit. A kutya ránézett és mintha már régóta ismernék egymást, a lába mellett sétálva elindult az új lakhelye felé. Gyorsan megtanulták egymás szokásait, elmaradhatatlan barátok lettek. Egy téli estén az öreg a kandalló előtt szunyókált. Halkan pattogott a tűz, amikor hirtelen felriadt. A lábainál a kutya felemelte a fejét és ránézett. Az egyébként csendes, szavát nem hallató társ egy elkeseredetett vonított. Ahogy riadtan a szemébe nézett, látta, ahogy tekintete megüvegesedik, majd a feje lehanyatlik. Soha nem látta ilyen közelről a halált. Odahozta kedvenc takaróját és betakarta. Reggelig virrasztott mellette az eltöltött közös napokra emlékezve. A kert hátsó részébe temette el.

Napokig nem ment sehova, otthon gubbasztott. De egyszer csak megint ott volt a „kutyaparadicsomban”.

–Elment a barátom – mondta halkan.

–Sajnálom, és most mi járatban?

–Elvinnék egy másik öreget – jött a válasz.

A kert végében egymás után emelkedtek az újabb kis sírhalmok.  

Telt az idő. A „kutyás hölgy” szívesen mesélt a látogatóinak egy öregemberről, aki hazavitte és megszépítette a nyugdíjas kutyák utolsó napjait, de egyszer csak nem jött többé. Az erdőben sétálók gyakran mesélik, hogy hallani vélik amint egy öreg apóka, próbálja lecsitítani a viháncoló, boldogan vakkangató kutyáit.

–Papi ez a mese nem sikeredett valami vidámra, de szép volt.

–Ne haragudj kicsim.

Most Soma volt az, aki a kisgyermek érzékenységével megérezte, hogy a nagyapja vigaszra szorul.

–Tudom már mit fog neked hozni a Jézuska, egy kutyát!