Három konyhaszék

A férfi már elérte a „szépkort”, haja bederesedett, járása lelassult, háta meggörnyedt. Az akkori divat szerint megaméretű házat épített, hogy legyen mindenkinek benne magánélete. Időközben gyermekei kirepültek, a neje egy fiatalabbért elhagyta. Itt maradt egyedül ebben a rideg, siváran kongó ürességben. Mai eszével már biztos nem építene ekkora hodályt. A felső szintet nem is használta, a földszinti részben tengődött. Bizony nagy nehézségekbe ütközött volna a lakás fenntartása, ha a nyugdíj mellett nem dolgozgatna. Nem is mert belegondolni abba, mi lesz vele ha leesik a lábáról.

A nagyfia nem találta helyét a világban, és a kilátástalanságból az életének feladásába menekült. A kisebbik mindig is alkalmazkodó lévén, ügyesen lavírozott a mai élet útvesztőiben, jól menő vállalkozóvá vált. A munkája azonban sok elfoglaltságot jelentett, ezért egyre kevesebbszer hívta fel az öregét. Egy időben karácsonykor meghívták hozzájuk. Ilyenkor kettős érzéssel érkezett az ünnep közös eltöltésére. Egyrészt örült, hogy láthatja fiát és egy szem unokáját, másrészt azonban ott volt a menye, akit attól a pillanattól nem szívelt amióta megismerte. A hosszú évek során nagyon jó emberismeretre tett szert. Ennek a nőnek a szemében egyből észre vette a „rókatekintetet”. Kedvesnek látszott irányába, szinte csöpögött a mézes-mázasságtól, de látta rajta, hogy mindez csak álarc. Karácsonykor mindig kitett magáért, de mindez az öregember számára rémálommá vált. Olyan ételcsodákat teremtett az ünnepi asztalra, amilyeneket az egyszerű halandó még nem is látott. Szegény öreg csak bámulta a tobzódást, azt sem tudta mi az és hogyan kell azt megenni. Az egész ünnepből az maradt meg pozitívumként, amikor végre félre vonulhattak fiával egy kicsit eldumcsizni, szivarozgatni és finom konyakot iszogatni. Na meg persze az unokával játszani, bár hiába igyekezett, ezekbe a mai játékokba mindig vereséget szenvedett, pedig a régi világban, nagy kártya spíler hírében állt, itt azzal nem ment sokra. Nem érezte igazán jól magát ezeken az ünnepeken, úgy hogy az utóbbi időkben már valamilyen mondvacsinált okkal lemondta ezeket. Valahogy a saját kis világa békésebb és megnyugtatóbban hatott rá.

Évek teltek így el, amikor egyszer csak megcsörrent a telefonja. Csodálkozva vette fel, hiszen nagyon régen szólalt már meg. A fia volt az:

- Szia, apa! Ha a hétvégén nem zavarnánk, lemennénk hozzád.

- Rendben, gyertek csak.

- Akkor pénteken, a többit majd személyesen. – azzal letette.

Az öreg félretett dugipénzén bevásárolt, persze nem puccos, csak amolyan hagyományos kajákat. Pénteken megérkezett a kicsi család. A menye a szokásosnál is kedvesebbnek mutatkozott, az unokája azonnal eltűnt a felső szinten valamilyen kütyüvel, a fián gondterheltséget vélt felfedezni. A meny felvonult körbe nézni az emeleten, kettesben maradtak.

- Bökd ki mi a gong? Látszik rajtad, hogy nagy a baj.

- Ennyire látszik, igaz előtted soha nem lehettek titkaim, mindig átláttál rajtam. Tudod az a helyzet, hogy csődbe jutott a vállalkozásom, annyira, hogy mindent pénzzé kellett tennem és szó szerint az utcára kerülünk. Utolsó mentsvárként arra gondoltam, hogy ideiglenesen visszaköltöznénk a szülői házba. Persze csak addig, amíg meg nem erősödünk újra.

Az öreget mellbe vágta a váratlan helyzet, talán meg is látszódhatott rajta, mert a fia gyorsan hozzá tette:

- Nem kell azonnal válaszolnod, ha úgy gondolod, kereshetünk valami más megoldást is.

Az öreg egész éjjel forgolódott az ágyában. Számba vette az érveket, végül döntött. Milyen apa az, aki nem segíti a gyermekét, ha bajba kerül, még akkor is, ha fel kell adnia érte az eddigi nyugalmát? Talán még jó is kisülhet a dologból, többet láthatja az unokáját és a fiát, és talán a menyével is kiegyenesednek a görbületek.

Másnap közölte fiával a döntését.

Nem telt bele sok idő máris élettel telt meg a nagy ház. Kialakult a hétköznapok és hétvégék rutinja. A fia éjt-nappallá téve gürizett, hogy újra építse magát, sokat nem találkoztak. Az unoka gyorsan beilleszkedett az új iskolájába, ha otthon volt a számítógépét bújta nem volt elérhető. A menye, aki még életében nem dolgozott igazi munkahelyen, felvette a kötényt és vele a ház asszonyának szerepét. Az öreg elismerte, hogy szépen tisztán tart mindent, és az alacsonyabb költségvetésnek köszönhetően hagyományosokat főz, ízletesen, de ha tehette kerülte a kapcsolatot ezzel a nővel, mert mindig érezte a negatív kisugárzását. A jelenlétében úgy érezte magát, mint az unoka egyik játékának hőse, aki küzd az energiavámpírokkal és közben elfogy az energiája, amelyet egy vonal jelez. Amikor a végéhez ér a vonás, a hős elterül és veszít.

 A közös étkezések este zajlottak a konyhában. Kezdetben mindenki mesélt a napjáról és mindenki odafigyelt a másikra. Aztán ezek a meghitt esték elmaradoztak, csak halk kanálcsörgés hallatszott.

Az évek során az öreg sorra veszítette el a fogait. Mindig is adott a kultúrált étkezésre, de fogatlanul nem tudott szépeb enni. Látta a szeme sarkából, hogy a menyét ez zavarja és pofákat vág. Másnap gyengeségre hivatkozva a szobájába kérte az ételt. Ezután már hagyománnyá vált, hogy külön étkezik. Eleinte az unoka, hozva a tányérját, szolidalitásból vele evett, de az anyja ráparancsolt, hogy a családnak együtt kell ennie, így elmaradozott.

Már nem nagyon volt kedve elhagyni a szobáját, besavanyodott.

A fiának beindulhatott a szekere, mert egyre bonyolultabb és drágább étel került az asztalra. Titkon talán már abban reménykedett, hogy véget ér ez az egész lidércnyomás és minden újra a régi lesz.

Egy hétköznap délután pakolászás hangját hallotta a folyosóról. Kíváncsian kiment megnézze, hogy mi történik odakinn. Három vadonatúj konyhaszék állt ott. A menye épp a négy régi konyhaszéket ebrudalta ki a konyhából, amikor észrevette az öreget. Így szólt:

- Tudja apuka, olyan rozogák voltak már ezek a hokedlik, hogy úgy gondoltam kicserélem őket…

Az öreg csak állt ott egy pillanatig, majd bement a szobájába és csendben becsukta az ajtót.