Folytatjuk sorozatunkat, amelyben a brit zenei szaklap a Prog Magazine CD-mellékleteivel ismerkedünk meg. Ma a 2017-ben megjelent örvenötödik számának lemezébe fülelünk bele.
Folytatjuk sorozatunkat, amelyben a zenei műfajok labirintusában bolyongunk. Témánk továbbra is a Jazz.
J mint Jazz
A Jazz zene következö alműfaja a Dixieland:
A dixieland zene, amire néha Hot jazz, Early jazz vagy New Orleans jazz néven hivatkoznak, a dzsessz zene egyik stílusa, ami New Orleansban a XX. század elején fejlődött ki és terjedt el az 1910-es években Chicagóban és New Yorkban, a New Orleans-i bandáknak köszönhetően.
Jól ismert dzsessz-sztenderd számok a dixieland időszakból, mint a "Basin Street Blues" és a "When the Saints Go Marching In" ismertek más, nem dzsessz rajongók számára is.
A dixieland a dzsessz stílus legkorábbi változata, melyet New Orleans-ban alakítottak ki. A stílus a korai rézfúvós meneteket, a francia kvadrillokat, a ragtime-ot és bluest ötvözte közös, polifónikus improvizációval. Míg a hangszerelés és a zenekarok nagysága nagyon eltérő lehet, a „standard” zenekar élvonalát ("front line") trombita (vagy kornett), harsona és klarinét adja, a kísérő ritmust legalább kettő biztosítja a zongora, gitár, bendzsó, dobok és a nagybőgő (vagy tuba) közül.
A Dixieland kifejezés 1917-ben terjedt el szélesebb körben, miután megjelent az Original Dixieland Jazz Band első milliós nagyságrendű eladottságú lemeze. A zenét folyamatosan játszották a 20. század korai szakaszától. Louis Armstrong All-Stars bandája a Dixielanddel azonosított legnépszerűbb együttes, bár Armstrong saját befolyása a jazz minden stílusából kiérződik[forrás?].
A döntő dixieland hangzás megteremtésében egy hangszer (általában a trombita) játssza a dallamot vagy egy felismerhető körítést vagy variációt, és a többi élvonalbeli hangszer (front-line) improvizál a dallamra. Ez sokkal polifonikusabb hangzást kelt, mintha egy különösen nagy létszámú big band vagy egy összhangzatos bebop szólna.
Az 1930-as évek szving korszaka véget vetett sok dixielandmuzsikus karrierjének. Többségük visszavonult, mindössze pár zenész tudta fenntartani népszerűségét.
A bebop előretörésével az 1940-es években a korábbi csoport-improvizáció stílusa már nem volt olyan népszerű a fiatal fekete zenészek között, míg az idősebbek egy része folytatta a régi stílusban. Bár a fiatal zenészek új felállásokat alakítottak ki, számos bebop-zenész Armstrong tiszteletéül az ő felvételeiből emelt ki részleteket és használta fel saját improvizációihoz.
A dixieland a késő 1940-es és 1950-es években újra virágkorát élte, ami több félig visszavonult zenésznek hozott hírnevet élete végére, mint ahogy visszavonult zenészeket is újra dzsesszkörökbe vonzott sok évnyi kihagyás után (lásd Kid Ory). Ennek a virágzó korszaknak több dixielandbandája tudatosan idézte fel az évtizedekkel korábbi együttesek felvételeit, míg mások folytatták az új innovatív előadások és dallamok megalkotását. Példaként az 1950-es években a "Progresszív Dixieland" stílus a hagyományos dixielandet ötvözte volna a bebop ritmussal. Ezekhez hasonló együttesekkel Steve Lacy játszott karrierje elején. Erre a stílusra helyenként "Dixie-bop"-ként hivatkoznak.
A szó eredete
Míg a Dixieland továbbra is széles körben elterjedt, a kifejezés alkalmassága erősen vitatott bizonyos körökben. Egyesek számára ez lett az elfogadott (különösen az USA nyugati bandáinak körében, akikre hatottak az 1940-es évek), míg másoknak (különösen a New Orleans-i zenészeknek, akikre az 1920-as évek afro-amerikai bandái hatottak) a Klasszikus Dzsessz vagy Tradicionális Dzsessz kifejezést részesítették előnyben. Később páran a Dixieland elnevezést kicsinyes, felületes giccsnek tartották utalva a szenvedély és a zene mélyebb megértésének hiányára.
Ma a "Dixieland" gyakran a tradicionális stílust játszó fehér bandákat jelenti, mint például Eddie Condon és Muggsy Spanier zenekarait.
Ma négy nagyobb aktív irányzata van a Dixieland dzsessznek:
Chicago stílus
A "Chicago stílust" gyakran vonatkoztatják az olyan chicagóiak hangzására, mint Jimmy McPartland, Eddie Condon, Muggsy Spanier, és Bud Freeman. A ritmust kíséretet ezekben a bandákban a gitár a bendzsót, a nagybőgő a tubát helyettesíti. Zeneileg a chicago stílusú együttesek inkább szving-szerű 4/4-es stílusban játszanak. A New Orleans-i stílus által előnyben részesített együttes hangzás itt hangsúlytalanná válik a szólók javára. Szintén eltér a déli eredetétől, mivel jóval gyorsabb tempójú, utalva ezzel a városi élet sürgés-forgására. Az ilyen stílusú bandák sokféle dallamot játszottak, belevéve a tradicionálisabbakat, sokat a Great American Songbookból és számosat az 1930-as évek George Gershwin, Jerome Kern, Cole Porter, és Irving Berlin művek választékából. Egyes nem chicagóiak, mint Pee Wee Russell és Bobby Hackett is gyakran gondolkodtak, hogy ebben a stílusban zenéljenek. A modernizált stílus változata Nicksieland néven jelent meg, Nick's Greenwich Village night clubjának neve után, ahol igazán népszerű volt, igaz a kifejezés nem csak erre a helyre vonatkozott.
West Coast-i újjáéledés
A mozgalom a késői 1930-as években indult San Franciscóból a Lu Watters Yerba Buena Jazz Band-el, később a stílust a harsonás Turk Murphy terjeszti ki. A Chicago stílus visszhangjaként indult és fejlődése során egyre közelebb került a szvinghez. Ezeknek az együttesek a repertoárja többnyire Joe "King" Oliver, Jelly Roll Morton, Louis Armstrong és W. C. Handy zenéjére épült. A West Coast-i bandák stílusában a tuba és bendzsó játsszák a ritmushangszerek szerepét, kétnegyedes ütemben.
New Orleans-i Tradicionális
A "New Orleans-i Tradicionális" újjáéledés mozgalma Bunk Johnson újbóli felfedezésével kezdődött 1942-ben és az 1960-as években folytatódott a Preservation Hall megalakításával a Francia negyedben. A sokféle felállás legnépszerűbbike volt a klarinétos George Lewis által vezetett, ahol Jim Robinson harsonán, Elmer Talbot illetve Avery ‘Kid’ Howard trombitán játszott, őket kísérte Lawrence Marrero bendzsón, Alcide Pavageau nagybőgőn és Joe Watkins illetve Edgar Moseley dobon. A bandák a nagybőgő (vagy tuba) és bendzsó négynegyedes ritmusára építve népszerű dallamokat kevertek gospel himnuszokkal, amiket New Orleans-ben a korai 20. században játszottak, köztük olyan slágereket, mint az "Ice Cream," "You Tell Me Your Dream," "Just a Closer Walk With Thee" és még néhányat a New Orleans-i rezesbanda irodalomból. Az 1960-as évekbeli New Orleans-i újjáéledés nagy számmal hozta be a szólókat, mivel a stílusra nagy befolyással voltak a század közepi New York Dixieland kombók: ezek kisebb erőfeszítésbe kerültek a korosabb zenészeknek, mint a régi New Orleans stílusú összhangzatos zenélés. Rá kell mutatni továbbá, hogy a New Orleans-i újjáéledés mozgalma nem 'Dixieland' hanem ‘New Orleans Jazz’ és a világon sok követője, mint az angliai Ken Colyer, zenél olyan szellemben, mint ahogyan George Lewis és társasága.
Népszerű tradicionális Dixieland dallamok közé tartoznak "When the Saints Go Marching In," "Muskrat Ramble," "Struttin' With Some Barbecue," "Tiger Rag," "Dippermouth Blues," "Milenberg Joys," "Basin Street Blues," "Tin Roof Blues," "At the Jazz Band Ball," "Panama," "I Found a New Baby," "Royal Garden Blues" és még sok másik. Ezek mindegyikét széles körben játszották a második világháború előtti dzsessz bandák, különösen Louis Armstrong. Őket kezdték Dixieland sztenderdként besorolni az 1950-es években.
Holland 'Old Style Jazz'
Míg az Egyesült Államokban a tradicionális New Orleans-i újjáéledés zajlott, a hagyományos dzsessz zene újból divat lett a Németalföldön. Azonban a legtöbb holland dzsessz zenekar (pl. a The Ramblers) már régen átalakult a szvinggé, míg a néhány megmaradt dzsessz zenekar (mint például a Dutch Swing College Baned) nem vett részt a szélesebb értelemben vett tradicionális újjáéledés mozgalomban és megmaradt a ragtime-nál és a korai dzsessznél. Ezzel erősen korlátozta a dzsessz-inspirált zenekarokat és a feltörekvő zenészeket (mivel az általuk használt hangszerek többsége, mint a nagybőgő és a zongora nem volt elérhető a legtöbb holland zenészek), így azok kénytelenek voltak improvizálni, ami egy újfajta dzsesszt, az "Oude Stijl"-t ("Old Style") teremtette meg Hollandiában.
A holland és belga fúvószenekarok két fő hangszerelésére alapozva (a 'harmonie'-ra és a 'fanfárra'), a hagyományos holland dzsesszzenekarra nem jellemző a zongora és nem szerepeltet vonós hangszereket, eltekintve az bendzsótól. Viszont több trombita, harsona, szaxofon, klarinét és szouszafon játszhat egyszerre, és több induló ütőshangszerét is használják, beleértve a mosódeszkát.
A holland dzsessz zenekarok által játszott zene egyaránt tartalmazza az eredeti New Orleans-i dallamokat, valamint az újjáéledés utáni slágereket. A zenekarok stílusa, a két korszak között foglal helyet feldúsítva több szólóval, de megtartva a együttes hangzás elvét. Egy átlagos zenekar akár 15 zenészből is állhat, így a holland dzsessz zenekarok általában a legnagyobb együttesek a tradicionális műfajban.
A tradicionális dzsessz hatásai más stílusokra
A dixieland és a tradicionális dzsessz a legnagyobb hatást a szving és rhythm & blues stílusokra gyakorolta, de a korai rock & roll szintén mutat jelentős tradicionális dzsessz hatástokat, lásd például Fats Dominót. A kortárs New Orleans-i rezesbanda stílusok, mint a Dirty Dozen Brass Band, a The Primate Fiasco, a Hot Tamale Brass Band és a Rebirth Brass Band egyesítették a tradicionális New Orleans-i rezesbandák játékát az akkori dzsessz, funk, hiphop és rap stílusával.
Neves dixieland-zenészek:
Louis Armstrong All-Stars, a késői 1940-es években alakult meg, számos alkalommal játszottak együtt az alábbiakkal: Earl Hines, Barney Bigard, Edmond Hall, Jack Teagarden, Trummy Young, Arvell Shaw, Billy Kyle, Marty Napoleon, Big Sid Catlett, Cozy Cole, Barrett Deems and Danny Barcelona.
Kenny Ball, a "Midnight in Moscow" top-40-es sláger volt a korai 1960-as években, egykori vezetője a brit tradicionális mozgalomnak.
Eddie Condon, gitáros, több banda vezetője, számos New York-i nightclub és népszerű rádióműsorok vezetője. Az őt követő zenekarok az 1970-es évekig játszanak, a főbb irányvonal ma is hallható, főleg Ed Polcer -, aki résztulajdonosa volt Condon utolsó nightclubjának New Yorkban – turnézó zenekarainál.
Jim Cullum Jazz Band, Jim Cullum kornettista San Antonió-i bandája. Az 1962-ben apjával alapított bandát eredetileg Happy Jazz Band-nek hívták. A Jim Cullum Jazz Band jelenleg egy régóta futó amerikai rádióműsor sorozat résztvevője. Riverwalk Jazz. Cullum Landing Jazz Club Archiválva 2012. április 18-i dátummal a Wayback Machine-ben folyamatos szervezője a San Antonio Riverwalk-nak 1963 óta.
A Mission City Hot Rhythm Cats, vezetője David Jellema (kornett) és Mike Pittsley (harsona) a Jim Cullum Jazz Band egykori zenésze, egy viszonylag új, 6 tagú San Antonió-i tradicionális dzsessz banda.
Dukes of Dixieland, a New Orleans-i Assuntu család bandája. Az együttes örökösei New Orleansban a mai napig zenélnek.
Pete Fountain, klarinétos, több népszerű együttes vezetője volt New Orleansban, nemrég visszavonult.
Al Hirt, trombitás, az 1960-as években sorban vezetett 40-es toplistákat és zenekarokat New Orleansban egészen haláláig.
Ward Kimball, a Firehouse Five Plus Two Los Angeles-i zenekar vezetője.
George Lewis New Orleans-i zenész a Preservation Hall-ban játszott az 1960-as években és saját együttesét vezette.
Turk Murphy, az Earthquake McGoons harsonása és vezetője és egyéb San Franciscó-i találkozók szervezője a késői 1940-től 1970-es évekig.
Chris Tyle, aki a kornett, a trombita, a klarinét és a szaxofon mellett dobon is játszik, a Silver Leaf Jazz Band vezetője. Ismert dzsessz zeneszerző és oktató. A Jazz Journalists Association tagja.
Magyar dixieland-zenekarok
A magyar dixieland-zenekarok közül kiemelkedik a Benkó Dixieland Band.
ouis Armstrong All-Stars, a késői 1940-es években alakult meg, számos alkalommal játszottak együtt az alábbiakkal: Earl Hines, Barney Bigard, Edmond Hall, Jack Teagarden, Trummy Young, Arvell Shaw, Billy Kyle, Marty Napoleon, Big Sid Catlett, Cozy Cole, Barrett Deems and Danny Barcelona.
Kenny Ball, a "Midnight in Moscow" top-40-es sláger volt a korai 1960-as években, egykori vezetője a brit tradicionális mozgalomnak.
Eddie Condon, gitáros, több banda vezetője, számos New York-i nightclub és népszerű rádióműsorok vezetője. Az őt követő zenekarok az 1970-es évekig játszanak, a főbb irányvonal ma is hallható, főleg Ed Polcer -, aki résztulajdonosa volt Condon utolsó nightclubjának New Yorkban – turnézó zenekarainál.
Jim Cullum Jazz Band, Jim Cullum kornettista San Antonió-i bandája. Az 1962-ben apjával alapított bandát eredetileg Happy Jazz Band-nek hívták. A Jim Cullum Jazz Band jelenleg egy régóta futó amerikai rádióműsor sorozat résztvevője. Riverwalk Jazz. Cullum Landing Jazz Club Archiválva 2012. április 18-i dátummal a Wayback Machine-ben folyamatos szervezője a San Antonio Riverwalk-nak 1963 óta.
A Mission City Hot Rhythm Cats, vezetője David Jellema (kornett) és Mike Pittsley (harsona) a Jim Cullum Jazz Band egykori zenésze, egy viszonylag új, 6 tagú San Antonió-i tradicionális dzsessz banda.
Dukes of Dixieland, a New Orleans-i Assuntu család bandája. Az együttes örökösei New Orleansban a mai napig zenélnek.
Pete Fountain, klarinétos, több népszerű együttes vezetője volt New Orleansban, nemrég visszavonult.
Al Hirt, trombitás, az 1960-as években sorban vezetett 40-es toplistákat és zenekarokat New Orleansban egészen haláláig.
Ward Kimball, a Firehouse Five Plus Two Los Angeles-i zenekar vezetője.
George Lewis New Orleans-i zenész a Preservation Hall-ban játszott az 1960-as években és saját együttesét vezette.
Turk Murphy, az Earthquake McGoons harsonása és vezetője és egyéb San Franciscó-i találkozók szervezője a késői 1940-től 1970-es évekig.
Chris Tyle, aki a kornett, a trombita, a klarinét és a szaxofon mellett dobon is játszik, a Silver Leaf Jazz Band vezetője. Ismert dzsessz zeneszerző és oktató. A Jazz Journalists Association tagja.
Magyar dixieland-zenekarok
A magyar dixieland-zenekarok közül kiemelkedik a Benkó Dixieland Band, és a Molnár Dixieland Band.
Itt a hétvége, níit a blueskocsma. E heti vendlgünk Patrick Yandall.
Patrick Yandall
Patrick Yandall: Patrick Norman Yandall ( Fort Bragg , Észak-Karolina, Egyesült Államok, 1959. szeptember 5.) amerikai smooth jazz gitáros.
Bay Cityben (Michigan állam) nevelkedett, és 1977-ben végzett a Bay City-i TL Handy High Schoolban. A Central Michigan Egyetemre járt. A "Mr. Fattburger" című dala a Fruitvale Station című filmben jelent meg. Samoa Soul című albumáról írt "Who's the Bossa" című dala a War, Inc. című filmben jelent meg . Yandall zenéje megjelent a televízióban és a híradásokban. A The Window című albumának "Tower of Soul" című kislemeze öt hetet töltött a Smooth Jazz Now lista 1. helyén, és elérte az 1. helyet a Radio Wave által figyelt Live 365 smooth jazz rádiós listán.
From the Ashes (Apria, 2004) című albumán Randy Brecker, Will Lee és Joel Rosenblatt szerepelt. Szerepelt a Jazzizben, a Smooth & Soulban és a Smooth Jazz Newsban. Eyes of Mars című albuma (2005) az év 6. helyére került a JazzLynx-en, és a Jazz Times magazinban az évad egyik legjobb albumaként szerepelt. Yandall session zenész San Diegóban, Los Angelesben, New Yorkban és New Jerseyben. Munkái megjelentek a The Weather Channel Local 8s szegmenseiben. Néha eltévelyedik a blues világában. Ennek bizonyíréka a ma meghallgatásra szánt lemeze, amely ebben az évben jelent meg és a címe "Blues Alley".
Rosszarcú emberek, jó szándékkal
közeledtek felé. A menekülési lehetőség egyre szűkült, végül a kör bezárult.
Megfordult a fejében, hogy támadjon, de fölbe gyökeredzett a lába. Megadta
magát a sorsnak. Gyöngéden felemelték és berakták egy ketrecbe. Most nem olyan
érzése volt, hogy bezárták, hanem megvédik a külvilágtól. A ketreces autó
elindult, lekushadt, megnyugodott. Amikor megérkeztek, kiemelték és
kézről-kézre járt. Lecsutakolták, megtörölték, kifésülték. Mindenki érzékenyen,
simogatóan ért hozzá, közben nyugtatgatták. Nehéz volt a bizalmába férkőzni,
mert annyi sok rosszat tapasztalt. De a jót könnyű megszokni. Kényelmes,
nyugodt fekhelyet kapott és hamar mély álomba merült. Ezután mindig rendszeresen
kapott enni és újra kigömbölyödött, visszanyerte régi önmagát. Egy nap nyílt a
ketrecajtó és egy bozontos gyerekfej jelent meg fülig érő vigyorral. Óvatosan
közelebb merészkedett. A torzon-borz egy hirtelen mozdulattal átölelte a nyakát
és azt mondta: - Kutyukám! Ez volt egy életre szóló barátság kezdete…
Folytatjuk sorozatunkat, amelyben a brit zenei szaklap, a Prog Magazine CD-mellékleteivel ismerkedünk meg. Ma a 2017.ben megjelent ötvennegyedik szám lemezébe fülelünk bele.
A következő felvételeket hallhatjuk:
01. Voyager - Ascension (5:24)
02. Big Big Train - Experimental Gentleman (Part 2, Merchants Of Light) (5:43)
Folytatjuk sorozatunkat, amelyben a zenei műfajok szövevényes kuszaságát próbáljuk kibogozni. Témánk továbbra is a Jazz,
J mint Jazz
A Jazz zene következő alműfaja a Cape Jazz: A Cape jazz a jazz egyik műfaja, amelyet Afrika déli részén adnak elő, a név a dél - afrikai Fokvárosra utal. Egyes írók szerint a Cape Jazz 1959-ben kezdett megjelenni a The Jazz Epistles megalakulásával, akik közül sokan Fokvárosból származtak, köztük Abdullah Ibrahim, aki akkoriban Dollar Brand néven ismert. A Cape Jazz hasonlít a marabi néven ismert népszerű zenei stílushoz, bár inkább improvizatív jellegű. Ahol a marabi a zongora jazz stílus, a Cape Jazz kezdetben olyan hangszereket mutatott be (bár nem kizárólagosan), amelyeket egy utcai felvonuláson is el lehet vinni, például rézfúvós hangszereket, bendzsókat, gitárokat és ütős hangszereket. Bár az amerikai jazz erős hatásokat mutat, a Cape Jazz fejlődése az amerikai jazzhez hasonló módon zajlott, de a 20. század elején. Mivel a 19. század végén a louisianai New Orleans-ihoz hasonló politikai légkörben születtek, az e műfajt inspiráló bluesdalok Fokváros helyi eseményeiről meséltek. Példa erre a déli konföderációs portyázó, CSS Alabama 1863-ban és 1864-ben a Fokföldön tett látogatásai ihletésére, amelynek eredményeként a „ Daar kom die Alibama ” népdal született.
Ennek a zenei stílusnak a vezető képviselői az 1970-es években Abdullah Ibrahim zongoraművész (akkori nevén Dollar Brand) és szaxofonosok, a néhai Basil Coetzee és Robbie Jansen. Ők hárman, Paul Michaels basszusgitárossal, a néhai Monty Weber dobossal és Morris Goldberg szaxofonossal együtt felvették a Cape Jazz alapdala, a " Mannenberg " című dalt. A Brand/Ibrahim által komponált dal nevét a Fokváros Cape Flats-i, hírhedten kreol bűnözők munkásvárosáról kapta. A település egyike volt azoknak a városoknak, amelyeket az apartheid rezsim hozta létre a hatodik körzetként ismert városi nyomornegyed felszámolását követően. Számos művész és zenész otthona. Amerikai amerikai kortársaik a jazz mezőnyben rock és funk hatásokat vettek át. Brandre és csoportjára még mindig az etnikaibb blueszene hatott.
A hasonló New Orleans-i zenéhez hasonlóan a Cape Jazzt is főként a blues és a népdalok ihlették, amelyeket a Western Cape-on élő egykori rabszolgaközösségek leszármazottai kreolok énekeltek, akiket lazán Cape Colored vagy Cape Malay népként ismertek. Egy utcai karneváli felvonulást vagy Mardi Gras -t (más néven Coon Carnival ) tartanak minden évben január 2-án. Ez az esemény több hónapig tartó zenei és táncpróbák, valamint közösségi alapú versenyek csúcspontja, különféle, többnyire vegyes fajokból álló népdal, és Tweede Nuwe Jaar ( afrikaans ) néven ismerték. A Klopse néven ismert előadók kölcsönözték a festett arcokat és a fényes fogyasztást New Orleans-i minstrel show -stílusát, és ezt ötvözte afrikai és európai zenével, amely a kikötőváros kocsmáiban és éjszakai klubjaiban hallható volt.
Ennek a zenének egy része újabban Goema vagy Ghoema Jazz néven is ismert (más néven „guma” – Jonas Gwangwa ), utalva egy sajátos fahordó alakú ázsiai stílusú dobra (a Fok-ban Ghomma néven is ismert), amelyet a mulatozók a szinte teljesen kreol társulatokban az előbb említett felvonuláson.
A Cape Jazz zenészeinek egy új generációja van, amelyre jó példa a The Goema Captains nevű zenekar. A csapatban Mac McKenzie, Alex van Heerden és Hilton Schilder szerepelt, akik nagyobb improvizatív elemeket hoztak ebbe a zenébe. Szó szerint újrahangszerelték a Cape hagyományos dalait, és feljavították őket. A fiatal Van Heerden 2009-ben meghalt egy motorbalesetben, de nem azelőtt, hogy kiadott két nagyon modern albumot, amelyeket ez a műfaj és Robbie Jansen tanítása alatt eltöltött idő ihletett. Egy másik példa a The Cape Jazz Band, egy all-star együttes, amely különböző Fokvárosban fellépő csoportokból vonzza a játékosait. A műfaj további vezető nevei: Tony Schilder zongorista, Errol Dyers gitáros , Stephen Erasmus basszusgitáros és zeneszerző, valamintGugulethu- alapú szaxofonos, a néhai Winston Mankunku.
Az első kereskedelmi utalás a Cape Jazzre a dél-afrikai zenében a Mountain Records előadóinak 1993-ban megjelent lemezkiadó-összeállításában található. Az album a kiadó több szereplőjének munkáit gyűjtötte össze egy 1981-től kezdődő 12 év alatt. A tematikus hasonlóság a hangszeres kompozíciók, amelyek mindegyike eredeti, nagyon jól illusztrálja ezt a műfajt. Az album egy újabb Cape Jazz gyöngyszemet tartalmazott Jonathan Butler 7th Avenue című számában. Az összeállítás ihletet adott a Cape Jazz zeneszerzőinek kottagyűjteményének összeállításához és kiadásához.
2006 szeptemberében a Cape Town Jazz Orchestra egy koncerttel indult, amelyet a dél-afrikai kormány Művészeti és Kulturális Osztálya hirdetett. Ez a projekt 16 zenészt hozott össze Dél-Afrika minden részéről, hogy különböző jazzszerzők, köztük Abdullah Ibrahim műveinek feldolgozásait adják elő, aki szintén fellépett a koncerten, és egy darab, amelyet a néhai Basil Coetzee-nek szenteltek és ihletett. Az indulás óta a zenekar az egész dél-afrikai előadókkal egyből egy Cape-i játékosok gyűjteményévé vált. 2008-tól Cape Jazz Orchestra néven váltak ismertté Alvin Dyers zenei vezetésével. Ezt nem szabad összetéveszteni a The Cape Jazz Band-del, a Jack Momple jazzdobos vezetése alatt álló csoporttal, aki számos leghíresebb Cape jazz-felvételen közreműködött.
A műfajban nemzetközi áttörést hozott, amikor a Cape Jazz 3 - Goema című felvételekből álló összeállítás 2008 májusában felkerült a presztízs európai világzenei slágerlistákra. Eddig ezt a zenét dzsessznek tekintették, bár az exponensek által előadott számos dal jazzes, népzenei szabványok a fokföldről, és így indokolják, hogy „ világzenének ” tekintsék. Az album Robbie Jansen, Dollar Brand, Chris McGregor, Basil Coetzee, Errol Dyers és mások munkáit tartalmazza.
A már említett Mac McKenzie 2010-ben komponálta és kotta a "Goema Symphony number 1" című zenekari darabját, a Cape Jazz ihletésű darabját, amely 2011-ben debütált teljes zenekarral Fokvárosban.
Új név a műfajban a fiatal zongoraművész, Kyle Shepherd, a néhai Robbie Jansen tanítványa és Jack Momple együttesének korábbi tagja, aki 2008-ban, 2010-ben és 2012-ben három szólóalbumot adott ki nagyon erős gyökerekkel.
Momple saját együttese, a Cape Jazz Band (CJB) 2013-ban állt össze, hogy egy új albumot készítsenek, melyben ő és zenekara tagjai komponáltak tisztán Cape Jazz dalokat Musical Democracy címmel. Azóta 2018-ban a fokvárosi zongoristák gyűjteménye gyűlt össze, hogy Cape Jazz Piano címmel adják elő a műfaj néhány klasszikusát. A szereplők között szerepel Ibrahim Khalil Shihab (Chris Schilder), Ramon Alexander, Mike Perry, Kyle Shepherd , Hilton Schilder és Mervyn Africa.
Itt a hétvége, nyit a blueskocsma. E heti vendégünk Bill Coday.
Bill Coday
Bill Coday: (1942. május 10. – 2008. június 7.) amerikai zenész és énekes. Bill Coday az Egyesült Államokban, Coldwaterben született, Mississippi államban. Fiatalemberként az arkansasi Blytheville-ben és környékén kezdett énekelni zenegépekben. Később Coday Chicagóba, Illinois államba költözött, ahol Denise LaSalle fedezte fel. LaSalle leszerződtette Coday-t a Crajon kiadójához, és bemutatta Willie Mitchellnek, a tennessee- i memphisinek Mitchell hírneve a soul és soul blues zeneiparban olyan művészek produkcióját foglalja magában, mint Al Green és Ann Peebles Mitchell beleegyezett a Coday-val való együttműködésbe, és a Mitchell-Coday csapat olyan dalokat készített, mint a "Sixty Minute Teaser", "I Get High on Your Love", "You're Gonna Want Me", "I'm Back to” és „Get Your Hazugság”.
Coday leszerződött az Ecko Records -szal, és felvette a Sneakin' Back albumot, amely a "Her Love Is Good Enough to Put in Collard Greens", "I Can Move the Hoochie Coochie Man" és "Doctor Thrill Good" című dalokat tartalmazza. Coday második albuma az Ecko Records-szal, a Can't Get Enough, amely az „In the Room Next to the Room” és a „Not a Word” című dalokat tartalmazza. Az Ecko Records harmadik albumán, a Put Me in the Mood Coday felvette a "We're Gonna Miss You Johnnie" című dalt, amely Johnnie Taylor előtt tisztelgő dal volt.
Bill Coday 2008. június 7-én súlyos agyvérzést kapott, és 66 éves korában meghalt. Ma az 1999-ben megjelent "Put Me In The Mood" című albumába fülelünk bele.
A következő felvételeket hallhatjuk:
01. I'm A Honey Do
02. Good Neighbor
03. Sexaholic
04. You Changed
05. I'm Gonna Stand Up For Myself
06. The Bull Crap Song
07. I'm Ready To Ball
08.You Put Me In The Mood
09. Country Back Hills Juke Joint
10. She's In A Midnight Mood In The Middle Of The Day
Örök életében, városi gyerekként élte a
mindennapjait, de a nyarakat a nagyszüléinél a tanyán töltötte. Izgalmas volt
számára ez az egész más milliő. A kezdetekben próbálta városi öltözködését
becsempészni a vidéki életbe, de fokozatosan asszimilálódott. Egy nap azon
kapta magát, hogy unokatesóihoz hasonlatosan klottgatya, mezítláb lett a
viselet. A mezítlábazással akadtak gondjai. Az „úri”, városi topogók nehezen
viselték a megpróbáltatásokat. Volt amit nagyon nehezen szokott csak meg: a
sárban pocskálást, a frissen levágott búzamező tarlóján való fogócskát.
Unokatesök kezdetben kinevették, aztán megsajnálták és kitanították a
mezítlábazás fortélyaira. Most, hogy már felnőtt, gyakran feltőrnek ezek a
gyerekkori emlékek. Érett fejjel értette meg, hogy a mezítlábas lét közelebb
viszi Földanyácskához. Ilyenkor leveszi a cipőjét, kioson a kertbe és szétkuszálja
a friss vakondtúrásokat…
Folytatjuk sorozatunkat, amelyben a brit zenei szaklap a Prog Magazine CD-mellékleteivel ismerkedünk meg. Ma a 2017-ben megjelent ötvenharmadik szám lemezébe fülelünk bele.
A következő felvételeket hallhatjuk:
01. Mostly Autumn - Tomorrow Dies (7:21)
02. Blackfield - Family Man (3:42)
03. Koyo - Tetrachromat, Parts 1 & 2 (8:10)
04. Serpentyne - Jeanne d'Arc (5:58)
05. Kaprekar's Constant - Call It A Memory (4:09)
06. Beatrix Players - Rushlight (4:14)
07. Grice - 12 Syllables (Cloghill Remix) (3:44)
08. The Mighty Handful - Drowning In The Light (5:16)
Folytatjuk sorozatunkat, amelyben a tenei műfajok labirintusában próbálunk eligaodni. Néhány hete kezdtünk el egy nagyobb témát, ami nem más mint a Jazz.
J mint Jazz
A Jazz zenei műfaj kovetkező alfaja a Blue Note:
A jazzben és a bluesban a kék hang olyan hangjegy , amelyet – kifejező célból – a szokásostól kissé eltérő hangmagassággal énekelnek vagy játszanak . Az elváltozás jellemzően egy negyedhang és egy félhang között van , de ez a zenei kontextustól függően változik. A kék hangjegyekről általában azt mondják, hogy a skála csökkentett harmad- , leengedett kvint- és csökkentett hetedik foka. A leengedett kvint emelt negyednek is nevezik. Noha a blues skála "benne rejlő moll tonalitással rendelkezik, általában "kikényszerítik" a dúr hangnemek akkordváltásait, ami a tonalitások jellegzetes disszonáns konfliktusát eredményezi. Hasonló konfliktus lép fel a moll és a moll blues skála hangjai között, amint az olyan dalokban hallható, mint a " Why Don't You Do Right? ", a " Happy " "
Abban az esetben, ha a gyökér fölé süllyesztett terc (vagy a domináns fölé süllyesztett hetedik) van, a kapott akkord egy semleges kevert terc akkord .
A kék jegyeket sok bluesdal, a jazz és a hagyományos, "kék" érzést keltő népszerű dalok használják, mint például Harold Arlen " Viharos időjárás " című dalában. A kék hangok az angol népzenében is elterjedtek. A hajlított vagy "kék hangok", amelyeket Írországban "hosszú hangjegyeknek" neveznek, létfontosságú szerepet játszanak az ír zenében. A zeneteoretikusok régóta feltételezik, hogy a kék hangok az igazságos intonáció hangközei, amely nem az európai tizenkét hangú egyenlő temperamentum hangolásból származik . A csak intonációjú zenei intervallumok közvetlenül a harmonikus sorozatból származnak. Az emberek természetesen csecsemőként megtanulják a harmonikus sorozatot. Ez elengedhetetlen számos hallási tevékenységhez, például a beszéd megértéséhez és a tonális zene észleléséhez. A harmonikus sorozatokban az alaptónusok felhangjai a hangfrekvencia egész számú többszöröseként fordulnak elő. Ezért célszerű ebben a rendszerben a zenei hangközöket egész számarányként kifejezni (pl. 2/1 = oktáv, 3/2 = tökéletes kvint stb.). Az igazságos és az egyenlő temperamentum hangolása közötti kapcsolat kényelmesen kifejezhető a tizenkét hangú egyenlő temperamentum centi rendszerrel. Az intonáció gyakori más kultúrák zenéjében, mint például a 17 hangos arab skála és a 22 hangos indiai klasszikus zenei skála. Az afrikai kultúrákban az intonációs skálák inkább norma, mint kivétel. Ahogy a blues a cappellából származottAz afrikai rabszolgák mezei üvöltőitől elvárható, hogy hangjegyei éppen intonációs eredetűek legyenek, amely szorosan kapcsolódik Nyugat-Afrika zenei skáláihoz.
A kék "leeresztett terc" a feltételezések szerint 7/6 (267 cent) és 350 cent [12] között van a tonik hangja felett. A közelmúltban empirikusan azt találták, hogy a korai blues felvételek nagyszámú kék hangjának klaszteranalízise alapján a 6/5 középpontja (316 cent, egy kisebb harmad az intonációban, vagy egy kissé éles kis harmad egyenlő temperamentumban). Ezt a hangot általában elmossák egy nagy terccel, amelyet méltán 5/4-re (386 cent) hangolnak, "semleges harmadnak" nevezik. Ez a hajlítás vagy siklás a két hang között a blues alapvető jellemzője.
Úgy találták, hogy a kék "leeresztett ötödik" teljesen elkülönül a tökéletes ötödtől, és a tökéletes negyedikkel együtt van, amellyel általában összezavarják. Ezt az „emelt negyediket” leggyakrabban 7/5-ben (583 cent) fejezik ki. A Kubik és Curry által javasolt tizenegyedik harmonikus (azaz 11/8 vagy 551 cent) szintén lehetséges, mivel a 4/3 és 7 tökéletes negyede közötti zűrzavar közepén van.
Úgy tűnik, hogy a kék „leeresztett hetediknek” két közös helye van: 7/4 (969 cent) és 9/5 (1018 cent). Kubik [9] és Curry [10] a 7/4-et javasolta, Úgy tűnik, a fodrásznégyes idióma is afroamerikai eredetű. Meglepő megállapítás volt, hogy a 9/5 sokkal gyakoribb hangszínhely volt, bár a bluesban néha ugyanazon a dalon belül mindkettőt használták.
A blues valószínűleg az afrikai igazságos intonációs skála fúziójaként fejlődött ki az európai tizenkét hangú hangszerekkel és a harmóniával. Az eredmény egy egyedülállóan amerikai zene, amelyet eredeti formájában máig széles körben művelnek, és egy másik – amerikai jazz – alapja .
Belefülelők:
Cantaloupe Island featuring Herbie Hancock / Blue Note Concert Live
Itt a hétvlge, nyit a blueskocsma. E heti vendégünk a Pacific 22.
Pacific 22
A Pacific 22:A 2008-ban alakult Caxias do Sul, Pacific 22 együttes.
A Ricardo Biga (ének, szájharmonika és gitár), Bruno Pinheiro Machado (gitár), Mauro Caldart (basszusgitár), Guido Angelo (dob) és Gabriel Lopes (billentyűs hangszerek) alkotta zenekar az észak-amerikai különböző irányzatokat egyesítő hangzásra fogad. zene, mint a blues, a 80-as évek rockja és a déli rock, egy csipetnyi karibi rumba kíséretében. A kompozíciókat Ricardo Biga készítette.
14 éven át érlelődött a „Waling On The Border Line” szerzői repertoárján, debütáló albumuk most jelent meg. (Casa da Cultura). A 11 szám már része a zenekar repertoárjának.
Mindig is az ősz volt a kedvenc évszakja.
Másnak szomorúságot, letargiát, elmúlást jelentett, de ő egészen más szemüvegen
keresztül látta a világot. Csodálta az égbolt máskor soha nem láható színeit, a
levelek szinkavalkádját, a „vénasszonyok nyarát”. Imádott az őszi erdőben
csatangolni, botorkálni az egyre szaporodó avarban. Egyáltalán nem zavarta,
hogy a fák egyre kopaszabbak, szánalomra méltóbbak lettek, ez is az sorsunk
része, Az élet minden fázisának meg van a maga szépsége csak meg kell látni.
Lehet, hogy közeleg a vég, de ha bekövetkezik, a korhadó fából a magoncok
nyernek táperőt és kapnak erőre. Az ősz olyan, mint egy bölcs medve, aki
felkészülve a télre, tele pakolja a hűtőjét, gondolva az ínséges időkre…
Folytatjuk sorozatunkat, amelyven a brit zenei szaklap a Prog Magazine CD-mellékleteivel ismerkedünk meg. Ma a 2017-ben megjelent ötvenkettedik szám lemezébe fülelünk bele.
A következő felvételeket hallhatjuk:
01. Oceans of Slumber - Nights in White Satin (5:48)
02. Ghost Community - Rise Up (7:33)
03. Touchstone - Lights from the Sky (5:35)
04. Steve Hackett & Djabe - The Steppes (6:57)
05. Richard Barbieri - New Found Land (7:21)
06. Beatrix Players - Roses (3:35)
07. Anubis - Fool's Gold (6:36)
08. Hemina - I (10:33)
09. Multi Story - Sly Dream Catcher (6:04)
10. Jug Bundish - Gaudi (3:19)
11. Seas Of Mirth - The Curse of the Devil's Triangle (3:14)
Tovább folytatjuk sorozatunkat, amelyben a zenei műfajok labirintusában bolyongunk. Néhány hete belevágtunk egy nagybb falatba ls ez a Jazz, ma ezt folytatjuk.
J mint Jazz
A Jazz zenei műfaj következő alműfaja a Big Band:
A big band a dzsesszzenében – nagyzenekar. Általában 12 -20 főből áll. A kisebb együtteseket combónak nevezik.
A big band dallamot játszó hangszereinek feladata nem szólisztikus, hanem meghangszerelt kórus. A big band – a combóval szemben – megkomponált számokat ad elő.
A big bandek fénykora a swing-korszak volt, nagyjából 1935-1945 között.
Sok nagyobb együttes játszott big band zenét a 20-as és a korai 30-as években, mint pl. Fletcher Henderson, habár általában a big band-eket egy kicsit későbbi korból származtatják. Kora legendás előadója volt Bix Beiderbecke kornett-szólista, aki jó pár bandában játszott.
A 30-as évek közepén jött be a swing éra, és a big band-ek, mint a kor könnyűzenéje. Glenn Miller, Benny Goodman, Tommy Dorsey, Artie Shaw, Duke Ellington és Count Basie vezették a legnépszerűbb együtteseket. Készültek felvételek a 30-as és 40-es években kisebb swing csapatoktól is. Ezek főleg abban különböztek a korai kis létszámú zenekaroktól, hogy nagyon kevés kollektív rögtönzést alkalmaztak. Ez a zene az egyedi szólistát emelte ki. Goodman, Ellington és Basie gyakran ilyen zenekari formában készítette felvételeit. A kor főbb szaxofonosai közül megemlítendő Johnny Hodges, Paul Gonsalves, Lester Young, Coleman Hawkins és Ben Webster. Trombitások közül Roy Eldridge, Harry "Sweets" Edison, Cootie Williams és Charlie Shavers. Zongoristákból Ellington, Basie, Teddy Wilson, Errol Garner, és Oscar Peterson. Gitárosok: Charlie Christian, Herb Ellis, Barney Kessell és Django Reinhardt. Vibrafonosként érdemes kiemelni Lionel Hampton-t. Nagybőgősök közül Jimmy Blanton, Walter Page és Slam Stewart. Dobosok: Jo Jones és Sam Woodyard. A kor fontos énekesnői Billie Holiday, Dinah Washington és Ella Fitzgerald voltak. A felsorolt zenészek egyaránt készítettek kis létszámú és big band formációban is felvételeket. Együttesen elmondható a stílusukról, hogy a dallamos játékra, a swing-es lüktetésre, és egy egyedi hangzás kialakítására koncentráltak. Sok más stílushoz hasonlóan fontos eleme volt ennek a zenének a blues.
A big band hangszerszekciói:
rézkórus (trombita, pozan, néha kürt)
szaxofonkórus
ritmusszekció (nagybőgő, gitár, dob, zongora)
Híres big bandek
Count Basie, 1935-84
Deák Big Band
Benny Goodman, 1934-86
Ellington big bandje 1963-ban
Glenn Miller Orchestra; 2009
Duke Ellington, 1926-74
Fletcher Henderson, 1923-37
Woody Herman, 1937-87
Earl Hines, 1929-48
Stan Kenton, 1941-79
Glenn Miller Orchestra, 1938 -
Orlay Chappy BB
Tomsits Rudolf 1980-tól 1992-ig az újvidéki rádió big band-jének vezetője volt.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)