A férfi már elérte a „szépkort”, haja
bederesedett, járása lelassult, háta meggörnyedt. Az akkori divat szerint
megaméretű házat épített, hogy legyen mindenkinek benne magánélete. Időközben
gyermekei kirepültek, a neje egy fiatalabbért elhagyta. Itt maradt egyedül
ebben a rideg, siváran kongó ürességben. Mai eszével már biztos nem építene
ekkora hodályt. A felső szintet nem is használta, a földszinti részben
tengődött. Bizony nagy nehézségekbe ütközött volna a lakás fenntartása, ha a
nyugdíj mellett nem dolgozgatna. Nem is mert belegondolni abba, mi lesz vele ha
leesik a lábáról.
A nagyfia nem találta helyét a
világban, és a kilátástalanságból az életének feladásába menekült. A kisebbik
mindig is alkalmazkodó lévén, ügyesen lavírozott a mai élet útvesztőiben, jól
menő vállalkozóvá vált. A munkája azonban sok elfoglaltságot jelentett, ezért
egyre kevesebbszer hívta fel az öregét. Egy időben karácsonykor meghívták
hozzájuk. Ilyenkor kettős érzéssel érkezett az ünnep közös eltöltésére.
Egyrészt örült, hogy láthatja fiát és egy szem unokáját, másrészt azonban ott
volt a menye, akit attól a pillanattól nem szívelt amióta megismerte. A hosszú
évek során nagyon jó emberismeretre tett szert. Ennek a nőnek a szemében egyből
észre vette a „rókatekintetet”. Kedvesnek látszott irányába, szinte csöpögött a
mézes-mázasságtól, de látta rajta, hogy mindez csak álarc. Karácsonykor mindig
kitett magáért, de mindez az öregember számára rémálommá vált. Olyan ételcsodákat
teremtett az ünnepi asztalra, amilyeneket az egyszerű halandó még nem is
látott. Szegény öreg csak bámulta a tobzódást, azt sem tudta mi az és hogyan
kell azt megenni. Az egész ünnepből az maradt meg pozitívumként, amikor végre
félre vonulhattak fiával egy kicsit eldumcsizni, szivarozgatni és finom
konyakot iszogatni. Na meg persze az unokával játszani, bár hiába igyekezett,
ezekbe a mai játékokba mindig vereséget szenvedett, pedig a régi világban, nagy
kártya spíler hírében állt, itt azzal nem ment sokra. Nem érezte igazán jól
magát ezeken az ünnepeken, úgy hogy az utóbbi időkben már valamilyen
mondvacsinált okkal lemondta ezeket. Valahogy a saját kis világa békésebb és
megnyugtatóbban hatott rá.
Évek teltek így el, amikor egyszer
csak megcsörrent a telefonja. Csodálkozva vette fel, hiszen nagyon régen
szólalt már meg. A fia volt az:
- Szia, apa! Ha a hétvégén nem
zavarnánk, lemennénk hozzád.
- Rendben, gyertek csak.
- Akkor pénteken, a többit majd
személyesen. – azzal letette.
Az öreg félretett dugipénzén bevásárolt,
persze nem puccos, csak amolyan hagyományos kajákat. Pénteken megérkezett a
kicsi család. A menye a szokásosnál is kedvesebbnek mutatkozott, az unokája
azonnal eltűnt a felső szinten valamilyen kütyüvel, a fián gondterheltséget
vélt felfedezni. A meny felvonult körbe nézni az emeleten, kettesben maradtak.
- Bökd ki mi a gong? Látszik rajtad,
hogy nagy a baj.
- Ennyire látszik, igaz előtted soha
nem lehettek titkaim, mindig átláttál rajtam. Tudod az a helyzet, hogy csődbe
jutott a vállalkozásom, annyira, hogy mindent pénzzé kellett tennem és szó
szerint az utcára kerülünk. Utolsó mentsvárként arra gondoltam, hogy
ideiglenesen visszaköltöznénk a szülői házba. Persze csak addig, amíg meg nem
erősödünk újra.
Az öreget mellbe vágta a váratlan
helyzet, talán meg is látszódhatott rajta, mert a fia gyorsan hozzá tette:
- Nem kell azonnal válaszolnod, ha úgy
gondolod, kereshetünk valami más megoldást is.
Az öreg egész éjjel forgolódott az
ágyában. Számba vette az érveket, végül döntött. Milyen apa az, aki nem segíti a
gyermekét, ha bajba kerül, még akkor is, ha fel kell adnia érte az eddigi
nyugalmát? Talán még jó is kisülhet a dologból, többet láthatja az unokáját és
a fiát, és talán a menyével is kiegyenesednek a görbületek.
Másnap közölte fiával a döntését.
Nem telt bele sok idő máris élettel
telt meg a nagy ház. Kialakult a hétköznapok és hétvégék rutinja. A fia
éjt-nappallá téve gürizett, hogy újra építse magát, sokat nem találkoztak. Az
unoka gyorsan beilleszkedett az új iskolájába, ha otthon volt a számítógépét bújta
nem volt elérhető. A menye, aki még életében nem dolgozott igazi munkahelyen,
felvette a kötényt és vele a ház asszonyának szerepét. Az öreg elismerte, hogy
szépen tisztán tart mindent, és az alacsonyabb költségvetésnek köszönhetően
hagyományosokat főz, ízletesen, de ha tehette kerülte a kapcsolatot ezzel a
nővel, mert mindig érezte a negatív kisugárzását. A jelenlétében úgy érezte
magát, mint az unoka egyik játékának hőse, aki küzd az energiavámpírokkal és
közben elfogy az energiája, amelyet egy vonal jelez. Amikor a végéhez ér a
vonás, a hős elterül és veszít.
A közös étkezések este zajlottak a konyhában.
Kezdetben mindenki mesélt a napjáról és mindenki odafigyelt a másikra. Aztán
ezek a meghitt esték elmaradoztak, csak halk kanálcsörgés hallatszott.
Az évek során az öreg sorra veszítette
el a fogait. Mindig is adott a kultúrált étkezésre, de fogatlanul nem tudott
szépeb enni. Látta a szeme sarkából, hogy a menyét ez zavarja és pofákat vág.
Másnap gyengeségre hivatkozva a szobájába kérte az ételt. Ezután már
hagyománnyá vált, hogy külön étkezik. Eleinte az unoka, hozva a tányérját,
szolidalitásból vele evett, de az anyja ráparancsolt, hogy a családnak együtt
kell ennie, így elmaradozott.
Már nem nagyon volt kedve elhagyni a
szobáját, besavanyodott.
A fiának beindulhatott a szekere, mert
egyre bonyolultabb és drágább étel került az asztalra. Titkon talán már abban
reménykedett, hogy véget ér ez az egész lidércnyomás és minden újra a régi lesz.
Egy hétköznap délután pakolászás
hangját hallotta a folyosóról. Kíváncsian kiment megnézze, hogy mi történik
odakinn. Három vadonatúj konyhaszék állt ott. A menye épp a négy régi
konyhaszéket ebrudalta ki a konyhából, amikor észrevette az öreget. Így szólt:
- Tudja apuka, olyan rozogák voltak
már ezek a hokedlik, hogy úgy gondoltam kicserélem őket…
Az öreg csak állt ott egy pillanatig,
majd bement a szobájába és csendben becsukta az ajtót.
