Balszerencsés nap

Amikor felébredt és fürdőszoba felé botorkált, átesett a gyerek által tegnap este otthagyott Maci Lajos úron. Csak a szerencsének és a reflexeinek köszönhette, hogy nem történt komolyabb baja, de akkor már tudta, hogy ez a nap már el van átkozva.
Úgy indult, hogy miután egy kicsit jobban megnézte az órát, szembesült a ténnyel, hogy komoly késésben van. Ebből persze kapkodás lett, amelynek persze következményei lettek: kapkodása eredményeként leszakadt az inggombja, majd miután nagy nehezen talált egy másik inget, azt szerencsésen nyakon öntötte egy csésze kávéval. Ahogy turkált a szekrényben, a lábára esett egy nehéz fogas, amitől visításba tört ki. Erre felébredt a felesége aki éjszakás műszakból hazaérve éppen elaludt. A feléje repülő tárgyaktól /kispárna, nagypárna, éjjeli lámpa, éjjeli edény, papucs/ épp hogy csak megmenekült. Végül csak egy kockás favágóinget talált tisztát, ami igen furcsán mutatott a pöttyös nyakkendővel. Különösen úgy, hogy eszébe jutott hogy ma egy fontos tárgyalása lesz. De már mindegy volt. menni kellett, szorított az idő.
Mondanom sem kell, hogy az autónak éppen nem volt kedve elindulni, így elvágtatott a számára annyira utált tömegközlekedés megállója felé. Rohanás közben ügyesen kicselezett egy ismeretlen eredetű tócsát, de egy kellemetlenebb, kutya eredetű kupacot már nem. A buszmegállóban próbált megszabadulni a cipőjét ért inzultustól, de befutott a busz és beindult a hering-feeling.
Miután lebotorkált a buszról levegőt vett, majd ránézve az órájára megdöntötte síkfutás rekordját. Így is késve érkezett, főnöke tekintetéből ítélve a következő fizetésemelési listáról egy hajszállal, de lemaradt.
Egy kicsit kiszuszogta a reggel megpróbáltatásait, amikor belépett kedvenc kolléganője. Már csak egy pincuri hiányzott, hogy kapcsolatuk bensőségesebb legyen. Talán ma átlibbenünk ezen az álomhatáron, álmodozott. Már egész beleélte magát a helyzetbe, amikor meglátta a „kedves” arckifejezését: mint aki savanyú citromot nyalogat, eltorzult arccal a távozás hímes mezejére lépett. Egy pillanatig bambán ült, majd az orra ráébresztette a valóságra: elfelejtette a cipőjét letakarítani. Kirohant a mosdóba és iszonyatos sikálásba kezdett. Ekkor jött be a mosdóba a japán küldöttség egy tagja. Meghajolt, majd elvégezte a dolgát és újból meghajolt. Érdekes, hogy ezen a napon nem sikerült üzletet kötnie, az egyébként mindig kompromisszum kész japánokkal.
Délben már rezignáltan vette tudomásul, hogy a pincér nyakon önti egy tál forró levessel. Délután már csak annyi történt, hogy a takarítónő felmosóvödre épp az ő haladási irányának övezetében tartózkodott, amelynek következménye egy tigrisbukfenc lett. Ha bedagadt orral és horzsolt lábbal is, de csak vége lett ennek a munkanapnak is. Sebeit nyaldosva hagyta el megpróbáltatásainak színhelyét.
Úgy döntött, hogy gyalog megy haza, hátha így nem történik vele semmi baj sem, de tévedett. Útja egy park mellett vitt el, körülnézett nem látott senkit sem, baj nem lehet, hát leült egy padra, hogy egy kicsit kifújja magát. Ahogy ott ücsörgött, meglátott egy négy-öt éves forma kisfiút. Jól körülnézett, nem látott mást, akihez a kisöreg tartozhatott volna. Odament hozzá, elkezdte kérdezgetni, de a kisfiú csak kifejezéstelen arccal bámult rá. Próbálta a homokozóba egy kis játékra invitálni. Egész takaros homokvárat épített, a kisgyerek ugyanolyan rezzenéstelen arccal csak távolról figyelte. Ezután a mászóka következett, szebbnél-szebb tornászmutatványokkal, de ez sem hatotta meg a mi kis barátunkat. Lehet, hogy a hintát nem kellett volna kipróbálnia, mert az elszakadt és hatalmasat nyekkent. A kisfiú mintha ekkor egy kicsit elmosolyodott volna, de ez csak a képzelet szüleménye volt.
Már elképzelte, hogy már megint mibe keveredett: mehet a rendőrségre, jegyzőkönyv, kihallgatások. Egy pillanatra felmerült benne a gondolat, hogy gyorsan elpucol, de elhessegette magától a gonosz kisördögöt. Hogy húzza az időt, -hátha előkerül a gyerek valamelyik hozzátartozója- egy padra invitálta őt. Egy ideig csendben üldögéltek, egyiküknek sem volt lényegbevágó mondandója. Aztán, -ma sem tudni honnan jött az ötlet- ezt kérdezte a fiútól:
– Van-e kedvenc csokid?
Válasz persze most se jött a fiútól. Egy pillanatra azonban elsötétedett a világ előtte. Megrázta a fejét, majd hátra pillantott. Egy termetes asszonyság verte a fejét, egy termetes retiküllel, és közben termetes hangján, teli torokból üvöltötte:
– Mit akarsz a fiamtól te pedofil, majd adok én neked, gyerekeket zaklatni!
Felpattant a padról és futásnak eredt, ahogy távolodott még hallotta a kisfiú vékonyka hangját:
– A Balaton-szelet, de a kék papíros, mert az tejcsoki, meg az XL-es mert az jó nagy!

A pár

Egy kis műhelyben látták meg a napvilágot. Gondos kezek, aprólékos munkával készítették őket. Amolyan szaladgálós cipők voltak, de csinosak, szemrevalók. Az idős mesternek, létrehozójuknak is tetszettek, így egyikük kikerült a kicsiny üzlet kirakatába, amíg a másik a puha papírotthonban várakozott. A bal, aki kikerült az üveg mögé, ujjongva szívta magába a város forgatagát, a jobb a doboz mélyén a sötétben álmodozott. Hiányoztak egymásnak, hiszen ikrek voltak és szerettek együtt lenni. Egy nap a gondos mester kicserélte őket, csak egy pár szót válthattak egymással és újra magány várt rájuk. De egyszer csak egy fiatal lány állt meg a kirakat előtt, majd betért a műhelybe. Felpróbálta a doboz mélyén rejtőzőt, tett benne néhány lépést és mivel összeillettek úgy döntött, hogy megveszi őket. Újra együtt voltak hát a rejtekadó dobozban és izgalommal várták, hogy mi fog történni velük. Egy nagy táska alján himbálóztak egy ideig, majd egyszer csak világos lett. Kiemelték őket és egy gardrób-szekrényben találták magukat, egy cipősor végén. Ahogy körülnéztek, megszámlálhatatlan sorstársat láttak maguk körül össze-vissza, rendezetlenül. Kíváncsian várták már, hogy lábra kerüljenek és végre világot lássanak, de csalódniuk kellett, mert mindig más cipők voltak a kedvezményezettek.
Egy nap egy kíváncsi fej kukucskált be hozzájuk.
- Nyugodtan válassz magadnak, van amelyik soha nem volt a lábamon. - hallatszott a háttérből.
Nagyot dobbant a szívük mikor ők lettek a kiválasztottak.
Szerettek az új lábnál, mert tisztaság volt és rend. Csak néhány társuk akadt a cipős-szekrényben, így gyakran sorra kerültek. Végre róhatták az utcákat, találkozhattak más cipőkkel, kicserélhették gondolataikat, álmaikat. És ami nagyon fontos volt számukra, néha összefutottak fiúcipőkkel, barátkozhattak, bolondozhattak. Egy cipő különösen sokat legyeskedett körülöttük, akit maguk közt csak lerúgott orrúnak hívtak. Egy nap elkísérte őket egészen az otthonukig, sőt nemsokára be is költözött, magával hozva a tartalék cipőfűzőjét. Hogy mi történt a cipős-szekrényben éjszakánként, azt most a fiatalabb olvasok miatt nem mondhatom el. A románc azonban hamar véget ért és lerúgott orrút soha nem látták többé. Jöttek a dolgos hétköznapok, egyre kevésbé jelentett számukra örömet a mindennapos mászkálás, egyre öregebbek, csoszogósabbak lettek. Már jobban örültek annak, ha más cipőt választ ki a láb. Közben új cipők költöztek be a lakásukba, és egyre jobban a sor szélére kerültek, míg egy nap kezek ragadták meg őket, és egy szatyorba gyömöszölődtek. Rövid utazás után, nagy huppanással egy új helyre vetődtek. Óvatosan kinéztek a zacskó száján és látták, hogy mindenféle szemét veszi őket körül, bár addigra már az orrukat is elérte az orrfacsaró bűz. Azt hitték, hogy itt a vég, mert halványan emlékeztek egy történetre amelyben egy öreg cipő arról mesélt, hogy a bátyja egy kukásautó őrlő fogai közt lelte halálát.
De szerencséjük volt, mert felnyílt a tető és egy guberáló asszonyság értékesnek találta őket. Leült egy padra, és mivel sokkal jobban voltak szakadozott elődjüknél, gyorsan lábra kerültek. Hálásak voltak ennek a lábnak. Még ha szutykosak és méretben kisebbek is voltak, de megmentették az életüket.
Állandó szolgálatba kerültek. Nappal az utcákat rótták, kukáktól kukákig, egy rozzant bevásárlókocsit követve. Csak mentek, mentek a tűző napsütésben, esőben, sárban, hóban, róva a mindennapok végeláthatatlan köreit. Éjszaka csak akkor nyugodtak egy kicsit, ha a láb pihenni akart. Bokrok alatt, kapualjakban, híd megbúvó rejtekében élték meg zaklatott éjjeleiket.
Egy nap nagyon hideg reggelre ébredtek. Ők is és a lábak is rettentően fáztak, bebújt a bőrük alá a metsző hideg szél. Egész nap keserves kínok közt gyötrődtek és úgy érezték, hogy itt a vég, nincs tovább. De estére meleg helyre kerültek, sok hasonló sorsú közé. Zsúfoltság volt, de meleg. A láb kibújt a cipőkből, és a sarokba gömbölyödve mély álomba merült. Lassan elsötétedett, minden elcsendesedett. Éjszaka arra ébredtek, hogy durva kezek megmarkolják őket, és már kint is vannak az éjszakában. Gyorsan, egy talán még szutykosabb lábra kerültek és már osontak is a dermesztő hidegben. Az életük további része, külvárosi sikátorokban, olcsó, bűzös kocsmákban, koszos pincékben zajlott. Sokszor futottak kopogó cipők elöl, bujkáltak sötét helyeken, rejtőzködtek napokig, reszketve a félelemtől. Néha egymásra néztek és szavak nélkül is azt kérdezték: Hát élet ez?
Szürke felhős napra ébredtek, a lábak tétován elindultak a semmibe. Egy hídhoz értek. Hirtelen mozdulattal átléptek a korláton, egy kicsit imbolyogtak a peremen, majd egy gyors ötlettől vezérelve ugrottak. Az ugrás felemásra sikeredett mert a jobb cipő egy kis egyensúlyozás után a peremen maradt. Szomorúan nézett a párja után, egészen addig kísérte szemeivel, amíg a víz összecsobbant a bal fölött. Napokig hevert ott a tűző napon egy lépésnyire a hullámsírtól. Sokan jártak arra, de nem vette észre senki sem. Ekkor egy vásott kiskölyök hajolt át a korláton és köveket dobált a vízbe, amikor észrevette. Ügyesen hozzáfért a korláton keresztül és nézegetni kezdte, beleszagolt. Valószínű, hogy ez utolsó mozzanat hozta ki belőle a döntést. Keresett egy jó termetes követ a zsebében, a cipő orrába gyűrte, majd behajította a mélységbe. A jobb örült ennek a döntésnek, különösen akkor, amikor a vízbe lemerülve egy pillanatra meglátta a testvérét, mielőtt a feje az iszapba fúródott.

Alagút

A férfi egyedül utazott hazafelé az autóban. Most nem kapcsolta be a rádiót, mint szokta, jobban esett a motor halk, egyenletes duruzsolása. A tovaröppenő életén gondolkodott: már majdnem ötvenkilenc éves volt, túl egy viharos házasságon, amelynek voltak szépségei, hullámvölgyei, buktatói. Olyan régen véget ért már, és ennyi év után már csak a szép emlékek bukkannak elő, milyen érdekes is az emberi elme, becsapja tulajdonosát. Eszébe jutott három felnőtt fia, akiket a sors igen csak megtépázott, hiába apa nélkül nőttek fel. Ahogy tudta segítette őket, de csak nem volt velük a hétköznapjaikban. Azért tartották a kapcsolatot, de ma már nagyon ritkán hívják telefonon, pedig néha nagyon jól esne hallani róluk. Igaz, hogy már egy másik életet él, távol tőlük. Mostani társa, egy lánnyal ajándékozta meg, ekkor ő már ötvenkét éves volt. Vajon mennyi van még a közös életükből?
Ahogy így csapongtak gondolatai, elnézett egy autópálya lejárót. Nem baj majd az új úton megyek tovább, legalább kipróbálom, nyugtatta meg magát, majd újra gondolataiba mélyedt. Az új úton jól haladt, még egy kicsit örült is, hogy a véletlen erre irányította. Egy kicsit felvidult és úgy döntött, hogy bekapcsolja a rádiót, amikor meglátta. Előtte az utat egy alagút nyelte el. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de már kisgyerek korában is félt az alagutaktól. Tisztán emlékezett egy iskolai kirándulásra, ahol vonattal utaztak. Ahogy lenni szokott hatalmas rohangálás, viháncolás volt a kocsikban, amikor megszólalt az egyik tanárnő:
– Gyerekek üljetek le mert egy alagút következik!
Mindenki nagy izgalommal várta az alagutat. De ő csak egyre nagyobb szorongást érzett, leizzadt, émelygett, egyre rosszabbul érezte magát, teljesen elsápadt és alig várta, hogy túl legyen rajta.
Most is összeszorult a gyomra ahogy elnyelte az alagút. Egy pillanatra elvesztette a látását, ahogy a világosat felváltotta a sötét, a szívdobbanásai az agyában lüktettek, kiszáradt a szája. Az alagút fényei ritmikusan villantak fel az autó szélvédőjén. Önkéntelenül is gyorsított, legyek túl rajta, legyek túl rajta visszhangozták a falak. Aztán hirtelen véget ért, kiért az alagútból. Nagy levegőt vett, megkönnyebbült, oldódott a görcs. Most már tényleg bekapcsolta a rádiót és hazáig a zene jótékony hatása helyreállította a belső békéjét.
*
1952 szeptemberében, a városivá lett ifjúasszony meglátogatta szüleit a tanyán. Utolsó hónapban volt, nagyon várta már a csodát, de még nem jött el az ideje. Gyönyörű szép verőfényes nap volt, a kora ősz ajándékaként. Mama az öreg diófa alatti nagy-asztalra terítette a vacsorát. Szerették itt elkölteni az étkezést, közvetlen volt a természettel a kapcsolat, valami visszatérhetetlen varázsa volt azoknak a madárcsicsergős, tehénbőgéses, lónyerítéses vacsoráknak.
Sokáig elbeszélgettek a világ dolgairól, lassan besötétedett, a csillagok kinyitották szemeiket. Szép lassan összeszedelődzködtek és bementek a házba. Az ablakon keresztül a petróleumlámpa imbolygó fénye világította meg az udvart, majd szép lassan a ház álomba szenderült.
De alig telt el egy órácska amikor a tisztaszoba felől kiabálás hallatszott:
– Édesanyám megindult!
Hirtelen felbolydult a kis ház, mindenki sürgött-forgott. Papa befogott a lovaskocsiba és elindult a falu távoli fényei felé a bábaasszonyért. Amikor megérkeztek, már nagyon nagyok voltak a fájdalmak, a kiszűrődő hangokból következtetett erre a leendő nagyapa. Bement az istállóba, mintha fontos dolga lenne, férfiember ilyenkor csak útban van. Azon gondolkodott, hogy az ég adhatna már végre egy fiú unokát is, mert eddig csak lányok jöttek sorban. Amikor kiment, hogy friss vizet merjen az állatoknak, kirohant a felesége is egy kis vízért. Nem mert semmit kérdezni, pedig a mama ijedt tekintete sokat sejtetett. Vallásos ember volt, így nem tehetett mást csak imádkozott. Fel-alá járkált az udvaron és az Úrhoz fohászkodott. Már lassan hajnalodott, amikor a távolból felhangzott a kendergyár munkába hívó szava. És ekkor egy vékonyka hang felsírt, majd egyre erőteljesebben kiáltotta a világba, hogy megérkeztem! Felpattant az ajtó, a kirohant a mama és hátba vágta a papát:
– Fiúunokád van vén lókötő!
Lassan bandukoltak a lovak a falu felé a kora reggeli párás időben. Egy ideig csendben ültek a bakon amikor végül a bábaasszony szólalt meg először:
– Sok gyerek látta már a kezem között a napvilágot, de ez volt életem legnehezebbike. Én már egy lyukas garast sem adtam volna kicsiny életéért. Nem akarom részletezni, de a nyakára tekeredett a ködökzsinyor, már teljesen elkékült. Azt hittem már vége, de ez a gyerek élni akart.
Látta, hogy a szavai szíven ütik az öreget, ezért próbálta oldani a feszültséget:
– Lássa milyen buta vagyok, meg sem kérdeztem, hogy mi lesz a kicsi neve! Maga tudja?
– Mi lenne, hát Öcsi, ennyi jány után!

Vízkereszt

Az utolsó napig kitartottunk a karácsonyfa elbontásával. Nem voltunk sohasem vallásosak, de azt tudtuk, hogy ennek az eseménynek vízkeresztig meg kell történnie.
Ezért az utolsó este, mikor már anya, Luca és húgi elpihentek, nekem a ház urának jutott ez a hálátlan feladat. Ahogy sorba kerültek le a kis díszek, a gömbök és kibontogatott szaloncukorpapírok, már megint erőt vett rajtam a szomorúság. Nem tudtam megmagyarázni sohasem, de mindig elszorult a szívem, ha le kellett bontanom a fát. Valami visszahozhatatlanul elmúlt, a varázslat véget ért. Amíg ezek a gondolatok kavarogtak bennem, szép lassan el is készültem: a díszek visszakerültek dobozukba, hogy egy újabb év kuksolás után újra felragyogjanak, a kifosztott szaloncukrok és leégett csillagszórók kikerültek a szemetesbe. Már csak a fa árválkodott ott kopaszon, tehetetlenül. Egy kicsit leültem, még egyszer elbúcsúzva tőle, majd kidolgoztam a kivonszolás taktikáját. A lakáson keresztül nem vihettem, mint tavaly, mert húsvétig hallgathatom, hogy az egész lakás tele van a fenyő tüskéivel, a lakás legváratlanabb zugaiban. Ezért új stratégiát dolgoztam ki, ami azért hordozott magában némi kockázatot. A terv a következő volt: a fa az utcára nyíló szobában volt, így hát kituszkolom az ablakon, ami nem kis mutatvány, mert a fa húgi miatt igen méretes volt. Na, mármost természetesen beszorultunk. Így hát a kapun keresztül ki az utcára, és az akció kívülről folytatódott. Mondanom sem kell, hogy amikor a hanyatt esés határán a fa kicuppant, az egyébként néptelen utcán két dülöngélő részeg jelent meg, és az egyik így szólt:
- Nézd egy negatív télapó, ez nem hozza a fenyőfát, hanem viszi!
Megsemmisülve vonszoltam magam után a termetes fát, be a kapun keresztül. A kutya igencsak elcsodálkozott, hogy már megint itt vagyok azzal a mozgó bokorral, amit az istenért sem engedek neki lepisilnie, pedig milyen jó lenne. Hosszas dulakodás után sikerült átlendítenem a szomszéd kerítésén, akivel már le volt zsírozva, hogy a kazánjában végleg eltünteti a bizonyítékot. Már csak a takarítás és a lakás visszarendezése, ami szintén nem volt kis mutatvány. Ebből a porszívózás tartott csak két órát, amíg a fa vonszolási útvonaláról sikerült felszürcsölni az elhullatott „szőröket”. De mindennek vége lett egyszer és egy pohár borral a kezemben lehuppantam egy fotelbe. Kortyolgatás közben visszagondoltam, hogyan zajlott le ez a karácsony. Valamikor novemberben már elkezdődött az őrület, többfordulós bevásárlási rohammal. Mindenki ideges, tülekedős hangulatban próbálta egymás kezéből kitépni a szerinte legmegfelelőbb ajándékot. Aztán ott volt a fenyőfa vásárlás: ez kicsi, ez görbe, ez most nem divatos, ez túl egyszerű és mindez arcpirító árakon. Azután a tipikus atyai feladat, a fa befaragása a három számmal kisebb talpba, mindezt, hogy a húgi meg ne lássa, mert ő még hitt benne, hogy a fenyőfát karácsony éjjelén egy angyalka hozza /de irigylem ezért/.
Ahogy fogyott a borocska, úgy törtek felszínre az emlékek: egy régi karácsony emléke a nagyiék tanyáján. Nem az ajándék volt a lényeg, hanem az, hogy együtt készültünk az ünnepre. Együtt készítettük a fenyőre a mézeskalács figurákat, titokban apró meglepetés ajándékokat barkácsoltunk egymásnak. Aztán elérkezett a szenteste, csak a gyertyák világítottak és mi dióra kártyáztunk, mert vártuk az éjféli mise idejét. Meghitt és emelkedett volt a hangulat. Aztán a nagypapi befogott a szánba és repültünk a karácsonyi, havas éjszakában a falu pislákoló fényei felé. A templom ahová megérkeztünk rengeteg gyertyával volt feldíszítve és olyan hangulatot árasztott, ami örökre beivódik az ember emlékeibe és onnan nem tudja kitörölni sohasem valami új, modern, tolakodó élmény. Azután mikor véget ért az éjféli mise, hazaindultunk a méteres hóban. A csengő csengett a lovak nyakában, a hó porzott utánunk, boldogok és önfeledtek voltunk. Amikor hazaértünk átadtuk az ajándékokat, majd szépen lassan minden lecsendesedett, mi gyerekek bebújtunk a hatalmas dunna alá és angyalokról álmodtunk.
Valószínűleg elbóbiskolhattam, mert egy különös álom kerített hatalmába. Láttam magam, amint a fotelban ülök, majd lassan átrepültem a másik szobába, ahol belebújtam anya testébe és láttam az álmát. Láttam, hogy ő is a karácsonyról álmodik. Az egész olyan volt mint egy burleszkfilm. Gyorsított felvételen látható volt a bevásárlási rohanás, a karácsonyi készülődés, a sütés-főzés, az idegeskedés /jaj csak minden rendben legyen, időben elkészüljek/. Ekkor minden lelassult: szenteste volt, mindenki ott állt a fa alatt és fogtuk egymás kezét, énekeltünk, a csillagszórók szikráztak, a kis apró gömbökben visszatükröződve. Aztán következett az ajándékbontás. Hallottam anya gondolatait: remélem most nem valami háztartási gépet kaptam. Gyorsan otthagytam anya testét és égő füllel gondoltam arra a szeletelőgépre amivel az idén leptem meg életem párját. Luca felé repültem, az ő álmaiba is betekinthettem. Ő is a karácsonyról álmodott: -milyen nagy felhajtás ez az egész- rohangálás bevásárolni, ajándékkeresés, húgit állandóan rámsózták, mert semmire nem volt idejük és így kevesebbet tudtam telefonálgatni a barátnőimmel. Majd a szentestét láttam, fogjuk egymás kezét és láttam, hogy Luca egyre izgatottabb. Nézzük csak mire is gondol, igen megvan: -remélem azt az mp4-lejátszót kapom meg, amit kinéztem magamnak, de nem a pinket, hanem a gyöngyházszínűt. Na meneküljünk innen is bár a hajsütővas anya ötlete volt. Most húgihoz repültem, természetesen ő is a karácsonyról álmodott. Kicsi kezén számolgatta, hogy mennyit kell még aludni – hat, öt, négy, három, kettő, egy- csukódtak be ujjai – végre itt van! Ma hozza az angyalka a fenyőfácskát és az ajándékokat. És itt állunk ez alatt a hatalmas fenyő alatt, fogjuk egymás kezét és énekelünk. A gyertyák melegen világítanak, és én látom két csillogó csillagszóró között az angyalka mosolygó arcát. Nem érdekelne semmilyen ajándék, ha ez a pillanat örökké tartana. Itt megállítom a képet, körberepülök mindenkit és szeretném, ha a lelkembe beivódna ez a kis időtöredék. Most kirepülök az udvarra, már messziről hallom a kutya nyögését: soha többé nem eszek ennyit, soha többé.
Ekkor felébredek, jól elaludtam mert már hajnalodik. Éppen fel akarok kelni a fotelből, hogy egy kényelmesebb pózban folytassam a szendergést, amikor lassan kinyílik az ajtó, és húgi oson be rajta, azonnal az ölembe telepszik.
- Látom az angyalka elvitte a fenyőfácskát.
Megláttam legörbülő kicsi száját, így megpróbálom gyorsan megvigasztalni:
– Tudod kicsim el kellett vinnie, mert véget ért a karácsony, de valamit itt hagyott: a szeretetet.

Öreg barátom emlékére

Hogyan is kezdődött, igen tudom már:
Egy napsugaras őszi délelőtt a munkahelyemről átsétáltam a szemközti boltba, gondolataimba mélyedve.
Egyszer csak egy hang zavarta meg az elmélkedésem:
- Szia, jó, hogy találkoztunk! – üdvözölt ismerősként egy apró szakállas kis ember.
Biztos ismered ezt azt érzést, mikor kutakodsz a gondolataidban, hogy honnan is ismerem ezt az embert.
Ismerősnek tűnt de nem tudtam hová tenni, Ő azonban nem hagyott sok gondolkodási időt, csak dőlt belőle a szó. Aztán kibuggyant belőle a lényeg:
- Figyelj ki tudnál segíteni egy pár fillérrel, tudod – és jött valami homályos történet egy elveszett pénztálcáról.
Még mindig zavarodottan, persze adtam neki és tovaballagtam. Nagyon ismerős, nagyon ismerős – zakatolt tovább a fejemben, de továbbra sem tudtam, hogy honnan.
Másnap a történet szinte szóról szóra megismétlődött. A kerettörténet már más volt, de a kérés ugyanaz.
Mikor harmadnap megpillantottam, már tudtam be vagyok kerítve. Már vártam az aznapi történetét. Egyszerűen nem tudtam neki nem adni egy pár fillért. Fantasztikusan szórakoztatott, hogy milyen széles a repertoár. Számomra már biztos volt, hogy egy hajléktalannal állok szemben. A kedvenc meséje számomra az volt, hogy a bankautomata megette a kártyáját és nincs pénze buszra, hogy hazautazzon.
Itt volt az a pillanat, hogy kapcsolatunkat más síkra helyezzük. Meginvitáltam egy közeli padra és a következőket mondtam neki:
- Nézd öreg, én negyven évig városban éltem, ismerem a világ összes csibészségét, bár szórakoztattak a különböző történeteid légy egy kicsit őszinte, ki is vagy Te igazából?
Laposakat pislogott, benne volt ebben a tekintetben a sarokba szorult vad, és a kibúvót kereső EMBER. Aztán szép lassan megnyílt és elmesélte a történetét:
Középiskolát végzett ember volt aki boldog családi életet élt feleségével, három gyermekével, minden hozzá való tartozékkal: ház, kocsi, pénz. A becses nej azonban egy szép napon száznyolcvan fokos fordulatot vett és úgy gondolta, hogy három gyerekkel még van esélye számára egy boldogabb életnek. Talált magának egy balekot, aki lehet, hogy jobb volt az ágyban. Tudomásul vette a tényeket és a gyerekekre való tekintettel, klasszikus módon két bőrönddel távozott. Azok közül az utak közül amelyek közül a férfiak ilyen helyzetben választani szoktak a legrosszabbat választotta. Inni kezdett és egyre mélyebbre süllyedt. Elvesztett mindent: az állását, az albérletét, az emberi tartását. Most hajléktalan, egyetlen öröme, hogy egy bögrecsárdánál olcsó bort tud beszerezni erre kell neki az a kis apró.
Azóta sokat beszélgettünk, amit tiszteltem benne, hogy a tekintete sugárzott, benne volt az értelem és a remény. Néha megleptem egy kis ennivalóval, vagy jófajta házi borral.
Különösen ünnepek környékén mindig belegondolva a helyzetébe próbáltam könnyíteni a sorsán. Soha nem olvasott újságot, nem nézett tv-t mégis mindig tisztában volt a napi eseményekkel. Szerettem vele beszélgetni, mert annyira letisztultak voltak a gondolatai.
Egy szép napon aztán nem jött, aztán másnap sem, nem tudtam mire vélni a dolgot.
Bár ritkán vásároltam napilapot, de most valahogy ösztönszerűen vettem egyet. Beleolvastam és a harmadik oldalon a sarokban egy hír fogadott:
Városunkban megfagyott egy hajléktalan, halálát valószínűleg alkoholos befolyásoltság okozta.
Hát persze hogy az én öreg barátom volt az. Beleborzongtam, lehet, hogy a tőlem kapott kis aprót költötte borra és ettől aludt el végleg.
Hiányoznak a történetei, a huncutkás mosolya, a lelki tisztasága.
Korán reggel szoktam indulni munkába. Amikor kitárom a nagykaput, hogy kiálljak a kocsival mindig körbenézek, ez egy volt városi ösztöncselekedete. Soha sem láttam senkit, de mire kiállok a kocsival a semmiből előkerül egy kutya és láthatóan éhesen várja, hogy dobjak neki valamit. Eddig föl sem tűnt, de a minap belenéztem a szemébe és egy ismerős tekintet nézett vissza rám. Egyébként is hiszek a reinkarnációban, de most már biztos vagyok benne, hogy létezik. Valahol odafenn tudnak valamit, hogy én a hajléktalanok nagy barátja vagyok.

Egy vasárnap délelőtt

Hogy is szokott lezajlani nálunk egy téli vasárnap délelőtt?
Apa az aki a legelsőként ébred, soha nem lehet megelőzni ebben ő egy csalogány típus. Aztán általában én Zsófika vagyok a következő. Még félálomban megkeresem a számítógép bekapcsoló gombját és a Net-en lógok egész nap. Van úgy, hogy át sem öltözöm, egész nap pizsiben vagyok és néha szoktam egy kis nasiért kirohanni a konyhába. Öcsi a következő. Csipás szemekkel apától kakaót követel, majd mikor megkapta zombiként a tv-t bámulja, azokat az iszonyúan idétlen csihi-puhis rajzfilmeket. Anya ilyenkor még szeret az ágyban lustizni egy kicsit, de aztán beindul a magántébolydája: főzés mindenki külön igénye szerint, közben mosás, mosogatás és egyebek.
De ez a vasárnap másként alakult. Amikor felébredtem és a számítógép felé imbolyogtam a hajnali derengésben valami furcsa volt de még nem tudtam mi az. Aztán amikor megnyomtam a kedvenc gombomat döbbentem rá, hogy nincs áram. Ekkor jött be apa és a kezében egy gyertyával és nyomatékosította a dolgot. Egy pillanat alatt leizzadtam, hogy mi lesz a kedvenc foglalatosságommal a chat-eléssel. Már biztos várnak a dumapartnereim akikkel épületes dolgokról szoktunk eszmét cserélni. Apát próbáltam rávenni, hogy csináljon valamit az árammal, de közölte, hogy már megnézte, a problémát nem tudja orvosolni, valami központi hiba van, várnunk kell, hogy visszakapcsolják az áramot. Ekkor öcsi jelent meg álmos szemekkel. Mikor megtudta, hogy mi a helyzet olyan hisztit levágott, hogy sok lány leckét vehetett volna tőle. Persze erre ugrott anya hajnali szendergése is. Amikor kidörzsölte az álmot a szeméből és megtudta mi a helyzet, hát az ő hangulata sem lett rózsás. Végiggondolta, hogy mit is akart csinálni: mosni /mosógép+áram/, mosogatni /mosogatógép+áram/, főzni /flancos kerámiabetétes tűzhely amely minden vágya volt+áram/ és levezetésként vasalni/vasaló+áram/.
Mikor egy kicsit mindenki lenyugodott, apa a konyhába invitált bennünket. Lassan, még mindig morogva elindult a család apa imbolygó gyertyafénye után. Amikor kiértünk egy pillanatra csend lett. Apa terülj-terülj asztalkámat varázsolt a konyhába, volt ott minden finomság. Leültünk az asztalhoz és nekiláttunk a falatozásnak. Lassan elkezdtünk beszélgetni egymással és rájöttünk, hogy hosszú idő óta ez az első alkalom, hogy együtt reggelizünk, mindenki csak jön bekap néhány falatot és tovarobog. Az asztalon álló gyertya különös, meleg fénnyel világította meg az arcokat és ettől olyan varázslatos lett az egész. Mikorra a reggeli végére értünk már mindenki megnyugodott. Még ücsörögtünk egy kicsit, hiszen nem kellett rohanni senkinek sem sehová és azon kezdtünk tanakodni, hogy mit kezdjünk a nyakunkba szakadt rengeteg szabadidővel. Én elvállaltam, hogy elmosogatok a reggeli után mégpedig ősi, kézi módszerrel. Öcsi segített anyának beágyazni és rendet rakni, a szobából beszűrődő kacarászásból úgy tűnt élvezik a dolgot.
Időközben kivilágosodott és összejött a család a szobában. Én és öcsi előszedtük a régi játékainkat és a szülőkkel együtt elkezdtünk játszani. Egyre jobb volt a hangulat, anyát régen hallottam ilyen jóízűen, önfeledten nevetni. Később még lovacskáztunk is én apa, öcsi pedig anya nyakában hatalmas csatát vívtunk, természetesen mi nyertünk, bár néha hagytuk a gyengébb csapatot is sikerélményhez jutni. Mikor már belefáradtunk a csatározásba leültünk a „mesesarkunkba” és hallgattuk apa meseolvasását ami hatalmas élmény volt, mert apa a többszereplős meséknél minden szereplőnek egyéni hanghordozást kölcsönzött, ami miatt a mese általában fuldokló röhögéssel végződött. Miután kifetrengtük magunkat a meseolvasás után kitaláltuk, hogy menjünk ki testületileg a havas domboldalra és szánkózzunk egy nagyot. Anyáék még talán jobban érezték magunkat mi, egy kicsit felidézték a gyerekkorukat. A két „nagy-gyerek” olyan jól érezte magát, hogy alig akartak hazajönni, pedig a poci már nagyon korgott. Hazafelé anya szembesült a kötelességeinek elmaradásával /ebédfőzés, mosás/, de apa megnyugtatta, hogy minden rendben lesz.
Ahogy hazaértünk apa közölte, hogy vágjunk magunkat puccparádéba mert elmegyünk étterembe ebédelni, és anya pedig készítse össze a szennyes ruhákat mert útközben beadjuk őkelméket a tisztítóba. Egy nagyon kellemes, nyugodt, békés helyen ebédeltünk, Mindenki azt választott amit akart, nagyon jól éreztük magunkat. Amikor a desszertnél tartottunk apa megszólalt:
- Be kell vallanom nektek valamit: én csináltam reggel az áramszünetet, mert úgy láttam, hogy kezdünk úgy élni mint a gépek, csak árammal működünk. Vegyük észre, hogy vannak más értékek is ebben az idétlen világban.
Először mindenki döbbenten ült, arra gondolva miről is maradt le emiatt az áramszünet miatt, aztán mindenki visszaemlékezett erre a délelőttre és már másként láttuk egy kicsit a dolgokat.
Most megint vasárnap van és botorkálok a számítógép felé, először felkapcsolom az íróasztali kislámpát, majd akkorát ugrok mint egy szabadnapos kenguru.
– Öcsi mi a francot kukáskodsz itt a sötétben! – kiáltottam rá
– Ájamszüneteset játszok.- jött a válasz.

A sztájk

Az egész azzal kezdődött, hogy a húgi egy óvatlan mozdulatával elszakította a vécélehúzót. Anyától egyből jött a parancs apa irányába a javítást illetően. Apa egy ideig ódázta a dolgot, végül felderült az arca, mivel nagy elhatározásra jutott. Mivel az utóbbi időben a család áttért anya jóvoltából a reformkonyhára elhatározta, hogy sztrájkolni fog. Addig nem javít, amíg nem kapja vissza a régi, jó kis paprikás csirkéjét. Először én csatlakoztam a sztrájkhoz, azzal hogy kezdtem elhanyagolni a tanulást és kezdett jobban érdekelni a szomszédék fia a laposfejű Ferike. Ezután Öcsi következett, aki belázadt, hogy nem tetszik a bilijének a formája és ezért a lakás legváratlanabb helyein kupacokat hagyott maga után. Anya sem maradhatott ki az egészből, ő kijelentette, hogy addig nem főz semmit, amíg itt rend nem lesz, együnk, amit találunk a hűtőben. Persze a hűtő volt a következő, aki sztrájkba lépett, és ennek egy, egyre növekvő tócsával adott nyomatékot. Ennek következménye az lett, hogy hirtelen kellett volna megenni sok mindent, amire a családnak nem volt kapacitása. Ezért a romlani készülő ételek nagy része a kutyánál kötött ki, aki egy ideig degeszre tömte magát, de ő is sztrájkba lépett, követelve vissza az apa által csak „alátétnek” titulált kutyaropit. Amikor már elég nagy volt a káosz a lakásban egy éjszaka váratlan esemény történt. Amíg aludtunk egy betörő járt nálunk. Mondanom sem kell, hogy a sztrájkba lévő kutyánk, amikor tudomást szerzett az esetről befelé fordult a kutyaházba és összegömbölyödve a szebb időkről álmodozott. A család szépen végig durmolta az eseményt, amely során a betörő módszeresen összepakolta apa hifijét, a tv-t, a DVD-lejátszót, a digitális fényképezőgépet, és az összes mobiltelefont. A betörő éppen sunnyogott volna kifelé, amikor a társa, aki odakint falazott odaszólt neki, hogy most kapott értesítést, hogy a betörők szakszervezete sztrájkba lépett. Erre a szajrét a bejárat előtt hátrahagyva, éppen elillantak volna, amikor egy rendőrjárőr haladt el arra. Már régi ismerősök voltak a betörők, úgyhogy egyből kipattantak a kocsiból és üldözőbe vették a rosszfiúkat. Ekkor megszólalt a rádiójuk, amelyben értesítették őket, hogy sztrájkolnak a rendőrök. Erre visszakullogtak a járőrkocsihoz, lezárták és betértek a sarki söntésbe. Azaz csak betértek volna, mert az ajtón, egy táblán ez állt: „Sztrájk miatt zárva!”  Időközben a házunk előtt megállt egy teherautó, ugyanis éppen lomtalanítási akció lévén az összekötözött csomagot lomnak vélték. Már éppen lendítette volna fel a csomagot a sofőr, amikor rádión kapta az értesítést a lomtalanítók sztrájkjáról. A lendítés íve megtört és a batyu újra a házunk előtt volt. Ekkor arra járt egy hajléktalan és nagy szerencsének vélte, hogy végre talált valamit. Éppen bontogatta volna ki a szerencsecsomagját, amikor a nemrég kukázott mobiltelefonja megcsörrent és értesítették, hogy a hajléktalanok szakszervezete csatlakozott az országos akcióhoz. Erre továbbsétált éjszakai fekhelyet keresve. Reggel, apa eszelősen keresni kezdte a hifijét /számára ez volt a minden/. Mivel a mobilok is eltűntek elhatározta, hogy utcai fülkéből fog telefonálni. Amikor rohant az ajtón kifelé átesett a csomagon és jól összetörte magát, de amikor megtudta, hogy min esett át minden fájdalmát elfelejtette. Ez volt az a varázslatos pillanat amely rádöbbentett mindenkit, hogy a saját kis sztrájkját feladja. Szerintem nem is olyan jó fej a Ferike, különben is lapos a feje. Anya újra főzi azokat a jó kis reformkajákat, hiszen ettől leszünk a húgival csinik. Képzeljék öcsi szobatiszta lett és már a WC-ülőkén gebeszkedik. A hűtő megjavult és jobban hűt, mint valaha a kutya meg mindent megeszik, amit elé raknak és egész éjszaka járőrözik. Úgy hallottuk a betörőket elcsípték a rend őrei, akik néha be-betérnek a sarki hörpintőbe. A lomtalanításkor tőlünk mindig exkluzív lomot kapnak és a hajléktalanoknak mindig teszünk ki egy kis meglepetést, hogy átvészeljék a nehéz napokat. Hogy az egészből mi lett a hasznunk: Apa megjavította a WC-lehúzót!      

Kedves Világrahozóm!

Biztos kicsit furcsállod majd, hogy én írok neked. Hogy emlékeztesselek ki is vagyok én: Napsugár a nevem és a Te kezeid alatt láttam meg a napvilágot 2003. december 12-én délelőtt 10 óra előtt 10 perccel.
Nagyon izgalmas nap volt ez mindannyiunknak. Nekem azért, mert abból a kellemes, biztonságot nyújtó melegből kikerültem egy erős fényű világba, ahol kezek babráltak rajtam és olyan erősek voltak a hangok. Utólag is elnézést kérek, hogy egy kicsit morcos képet vágtam, de azt hiszem érthető az én szempontomból. Azért megdicsérhetsz Doktor bácsi, mert nagy nehezen felsírtam, ahogy ezt a nagykönyvben leírták, és láttam, hogy erre mindenki megnyugodott. Ekkor következett a legizgalmasabb pillanat, mert megmutattak a szüleimnek. Anyu olyan volt, mint ahogy elképzeltem odabentről: meleg, nagy és puha. Igazán Apára voltam nagyon kíváncsi, mert őt csak a dörmögő mackóhangjától ismertem, bár az nagyon megnyugtató volt számomra, és sokszor szundiztam el erre a hangra. Hát nem is tudom, első benyomásom az volt, hogy nem igazán ilyenre számítottam, bár a maga módján aranyos volt, ahogy bárgyún vigyorgott felettem. Azért láttam, hogy nagyon boldog és eleresztettem egy biztató mosolyt irányába. Ekkor következett a névadó procedúra: bár a szülők nem tudják, hogy a nevünket mi magunk választjuk még odabent, de azért van, amikor félrehallás miatt más nevet adnak a keresztségben. Szerencsére az én szüleim jó antennákkal rendelkeztek és így az általam választott Napsugár név lett a tulajdonom. Ezután a fáradságot kiheverendő, hatalmasat alukáltam.
Mikor már egy kicsit felerősödtem erre az új világra, következett egy másik izgalmas pillanat, az új otthonom megtekintése. Úgy érzem ebben is szerencsés vagyok, egész ügyesen berendezték az én kis szobasarkomat. Bár külön szobát szerettem volna, de erre majd később visszatérünk. Aput időközben teljesen megkedveltem, elég jó fej, anyut meg már eredetileg is nagyon csíptem. Képzeld doktor bácsi, anyu igazgatót játszik és én apával voltam itthon. Nagyon jól elvoltunk és már sokat tanultunk egymástól. Megnyugodhatsz doktor bácsi, jó helyre kerültem, azt hiszem szerencsés vagyok és nem volt hiábavaló, hogy világra segítettél. Nemsokára születésnapom lesz immár a negyedik, már nagyon várom, hogy mit fogok ajándékba kapni /remélem nem jut eszükbe, hogy Barbie-babát vegyenek/. A szüleim nem nagyon szoktak inni, de ezen a napon biztos felbontanak egy üveg pezsgőt, és egy tiszteletbeli poharat  neked is idekészítenek, és isznak az egészségedre is, mert úgy hallottam, hogy beteg voltál. Nagyon vigyázz magadra, hogy sok embernek szerezhess még napfényt az életébe. Itt küldök magamról egy képet, hogy emlékezhess rám, nem a legjobb kép, nem az előnyös oldalamról mutat meg, de azért elmegy. Puszilok mindenkit, aki segédkezett az életem létrejöttében: a doktorbácsikat, a nővéreket.
Legyen mindenki jó és boldog!

            NAPSUGÁR
Ui.: A gondolataimat lejegyezte apa, felülbírálta anya, lektorálta Ali kutya, aki a postára vitel előtt majdnem megszerezte és szétcincálta a levelet.

Nagyi mesél

A vonat lassan nekiindult, a kerekek üteme lassan felgyorsult. Egyedül ültem a fülkében így ez a ritmus elandalított és emlékképeket idézett fel bennem.
Kislánykoromban így advent idején mindig meglátogattam a nagyiékat. Anyuék felültettek a vonatra, rábízva valamelyik utasra és a nagypapi már várt rám az állomáson. Mindig lovaskocsival várt engem, de legjobban azt szerettem ha már leesett a hó, akkor szánfogattal jött elém és vitt ki a tanyára. Nagypapi pirospozsgás, csendes ember volt, mindig huncutul mosolygott, mint aki tud valamit, de megtartja magának. Valahogy az égiek úgy rendezték, hogy az ilyen embernek a társa egy jó beszélőkével megáldott valaki legyen. Hát az én nagyim ilyen volt. Még csak a tanyabejáratnál tartottunk, de már szaladt elénk és már kiabálta is:
- Lucám, édös lelköm csakhogy itt vagy, végre valakivel kidiskurálhatom magam, ezzel a nagyapáddal nem löhet mit kezdeni, olyan mint a sűthal. És áradt belőle a szó, amíg csak ott voltam náluk, talán még álmában is mondta, Nagyon szerettem hallgatni az ízes beszédét, mindenről eszébe jutott valami vagy valaki. Egyszer, emlékszem, ebédfőzés közben jutott szó a következő történetre:
- Lucám, édös lyányom, tudod-e, hogy a neved, – amit egyébként nagyon szeretök – régön nevezetős vót ám itten nálunk. Merhogy Luca naphó nevezetős dogok járútak. Először is ezön a napon hál istennek nem szabadott varrni, mert akkó bevarrták vóna a tikok tojókáját és nem tójtak vóna egyész évbe. Nem szabadott mönni látogatóba se, mer elvitték onnat a szárnyas jószág hasznát. Ez ellön úgy védeköztek, hogy tikszarral kenték be az érkezők orrát. Attú is tartottak, hogyha asszonylátugató gyün, akko kiszárad a szerszámok nyele, ezért ha nő érközött a házhó, azt a nagyfejszére pisiltették. Lucakor köllött ekezdeni csinyálni a lucaszéköt. Akko még nem vót ám Pragtiger meg mindönféle árúházféle, ahun elöre csinyálva mög löhet kapni mindönt. Feníket. A ház ura mán időben ekezte gyűteni a hozzávaló fákat, mert annak mindön egyes része más fábul kellet, hogy lögyön, mög úgy köllött összeraknyi, hogy szög nem löhetött benne. Minden nap dogozni köllött rajta, hogy pontban karácsony szentestére lögyön kész. Ekko ha elviszöd az éjféli misére és éjfékor ráász, mögláthatod, hogy ki a faluba a boszorkány. Emlékszöm, hogy a szomszédasszony a Teca nénéd csinyáltatott egyet a Józsi tatával. Igön ám, de Józsi tata sűrűbben látogatta a kocsmát, minthogy a székke haladt vóna. Na az utolsó napon gyorsan összecsapta az egészet. Hát amint Teca nénéd fölát a székre, olyat esőtt, hogy keze-lába tört néki. No aztán otthon is löhetett haddelhadd, mert Józsi tata a monyokliai miatt nem mert emönni a kocsmába egy jó ideig, pedig fő vót írva a törzsvedégök díszlistájára, mög saját ibrikből vedelhette a bort.
Aztán ott vót a gombócfőzés. Ez úgy vót, hogy kis papírokra fiúneveket köllött írni, oszt azt beletömni egy-egy gombócba. Majd az egész csapatot beletönni a forróvízbe, oszt amelyik gombóc elsűre fölgyün az a fiú lösz a férjed. Hát kontyoslyány koromba neköm is nagyon tetszött egy legíny. Elősző úgy akartam intézni a dógot, hogy mindön cetlire az ű nevét írom, oszt akkor biztos, hogy ő gyűn föl elsőre. Anyám lebeszélt, hogy ez így nem jó, mert csalni nem szabad, mert mögver az Isten. Jó rááttam a dologra, oszt szabályosan jártam el. Aggódva vártam az első gombócot, hát mondanom se köll, hogy nem az vót. Kibontottam a másodikat, úgy gondótam még az is jó löhet, persze azon se vót. Egyre idegösebben bontogattam a gombócokat, már az utolsót is kibontottam azon se vót. Mán azt hittem mög vagyok babonázva, amikor benéztem a lábasba és látom ám, hogy az én gombócom még ott kapaszkodik a lábas ajján. Azt hittem, hogy mögüt a guta és ott abban a szentpillanatban mögfogattam, hogy többet nem hiszök a babonának!
– És milyen név volt a papíron nagymami? – kérdeztem közbe
- Hát Lajos!
– De hát a nagypapit is így hívják.
– Hát persze jányom, később gyüttem rá, hogy az a gombóc azért kozmát oda a lábashoz, mert ű ragaszkodott hozzám a legjobban, ezért lett ű a férjem és nem is bántam mög sohasem!
Nagypapi a nagyi háta mögött mintha még egy kicsit huncutabbul mosolygott volna.

Az utolsó vacsora

Dönci a falu szélén egy kicsi házban élt, egyedül. Ezt a becenevet az édesanyja ragasztotta rá, mert kis pufók gyerek volt. De sajnos éppen tőle nem kapta meg azt a segítséget, ami átlendítette volna ezen a súlya miatt érzett lelki egyensúlyvesztésen. Sőt éppen tőle hallotta legtöbbet: „milyen kövér vagy”,„olyan ügyetlen vagy”. Ezért aztán lassan páncélt vont maga köré,
aminek az lett a következménye, hogy visszahúzódó és magányos lett. Egyszer a buszon utazva meglátott egy feliratot a sofőr mellett: „Minél inkább megismerem az embereket, annál jobban szeretem a kutyámat”. Először elmosolygott, majd elgondolkozott, hogy neki miért is nincs kutyája. Régen nem engedték meg neki, de most már meg lenne a lehetősége, hogy kutyát tartson. Bevetette magát a könyvtárba és egy kicsit utánaolvasott a kutyatartás rejtelmeinek. Sok mindennel nem értett egyet, ami ezekben a könyvekben szerepelt, de a számára fontos szabályokat megtartotta. Már azt is eltervezte, hogy fiú kutyát fog választani és Lajos úrnak fogja hívni. A véletlen hozta, hogy kutyatulajdonos lett. Az eset szintén a buszon történt ahol a következő épületes beszélgetésre lett figyelmes:
-Pistám!-oszt máma mire igyunk?
– Hát ok az mindig van rá. Képzeld az a büdös kutya elkóricált és összehozott egy csomó kölköt. Nagy nehezen sikerült elpasszolni a törpéket, egy fiút meghagytunk. Most meg az asszony azt mondja csapjam agyon, mert ő ennyi dögöt nem ötet. Hát tudod józanul ez még nekem sem megy.
Dönci itt kapcsolódott be a beszélgetésbe és a volt kutyatulajdonosnak nemsokára már más okot kellett keresnie az ivásra. Másnap délutánra beszélték meg a nagy átadás-átvételt. Dönci izgatottan ment a megbeszélt címre és mikor meglátta a kutyát, hát valahogy nem ilyennek képzelte. A kiskutyák általában virgonc, szép kis szőrgombolyagok, de ez a kutya kifejezetten csúnya volt. Kis sovány, girnyó, fekete kutyus volt, hatalmas pocakkal. De mit volt mit tenni ha már megígérte elvitte magával. Ráadásul a kutyának már hozott neve is volt: Brúnó nevet kapta a keresztségben, amin már nem akart változtatni. Ahogy hazaértek jobban megnézte magának, de az egyetlen ami tetszett rajta az a kutyamamától örökölt kis dalmata mellénykéje volt. Hamarosan kiderült a pocak eredete is, mert Brúnó igen pákosztosnak bizonyult. Még egész kicsi volt amikor Dönci hosszú erdei sétájára magával vitte. Végig ott lihegett a nyomában, nehogy valahol otthagyják a nagy ismeretlenben. Az utolsó métereket már a gazdi ölében tette meg, teljesen kimerülve. Szép lassan megismerték egymás szokásait és olyan barátokká váltak akik már egymás gondolatait is ismerik. Persze Dönci mellett könnyű volt kutyának lenni. Soha nem fegyelmezett, csak kért, nem korlátozta a szabadságot holmi megkötéssel és egyenrangú élőlénytársnak tekintette. Talán a szívből jövő gondoskodásnak köszönhetően de Brúnó jó állású kutyafiúvá serdült aki miatt már egyáltalán nem kellett szégyenkeznie ha végigmentek az utcán. Aztán egy szép tavaszi napon elérkezett a levegőben egy illat, amely minden kutyaúrfi ösztönét felébreszti. Brúnót is hajtotta a vére a lányok után, minden lehetőséget kihasználva a szökdösésre. Egyfajta társasjáték alakult ki közöttük: Brúnó lyukakat kapart a kerítés alatt, Dönci pedig betömködte őket. Brúnó csatakosan, néha csatározásoktól megsérülve került elő, teljesen kimerülve terült el és egész nap csak szunyált. Aztán egyszer csak nem jött haza. Dönci még a kertkaput is nyitva hagyta, hogy a kerítésmászástól is megkímélje, de nem jött. Eltelt egy nap, majd kettő de semmi. Egy hét után Dönci csendben becsukta a kiskaput.
Soha többé nem került elő, pedig mindennel megpróbálkozott: hetekig rótta az utcákat, hirdetést adott fel, mindenkit kikérdezett, de hiába. Abban biztos volt, hogy valami
rendkívüli dolognak kellett történnie és nem azért hagyta el mert nem szerette őt. Ekkor fogadta meg, hogy neki soha többé nem lesz kutyája. Nem azért meg meggyűlölte őket, csak nem akart még egyszer ilyen szomorúságot önmagának.
Visszatértek a szürke, unalmas, egyhangú, magányos napok. Sok idő telt már el, hogy Brúnó elment. Akkoriban vidéken dolgozott, mindennapi hazajárással. Munka közben figyelmes lett egy fekete kutyára amely nagyon hasonlított az elveszettre. Nagyot dobbant a szíve, de mikor jobban megnézte, látta, hogy hiányzik a dalmata mellénye. Azért gyorsan elszaladt az uzsonnamaradékáért, hogy megörvendeztesse a Brúnó imitátort – ahogy magában elnevezte,- de mikorra visszaért a munkatársai már elzavarták. Néhány nappal később hűvös, szeles téleleji idő volt. A munkahelyétől nem messze felfedezett egy fekete kis foltot. Amikor közelebb ment, akkor látta, hogy az a kutya az. Egy kicsi mélyedésbe összegömbölyödve próbált a hideg elöl meghúzódni. Kotorászott a zsebében és talált egy kis ételmaradékot, odadobta neki. A kutya lassan felnézett és Dönci a szemeiben valami reményvesztett szomorúságot látott. Azért harapott egy falatot a kenyérből. Döncinek egy pillanatra megfordult a fejében, hogy hazaviszi ezt a kutyát, de aztán eszébe jutott, hogy a főnöke aki minden nap hozza-viszi őket, még azt sem engedi meg, hogy munkásruhába beüljenek a puccos autójába, nemhogy egy felszedett kóbor kutyát is magával cipeljen. Egész este rágta magát és reggelre arra az elhatározásra jutott, hogy ha kell hát gyalogol, de hazahozza magával és feljavítja azt a kutyát. Amikor odaértek már rohant is ki, hogy valahol ott van-e a környéken a kutya. Örömmel látta már messziről, hogy megint abban a lapos kis gödörben kuksol. Odaszaladt… És akkor látta, hogy a kutya ugyanabban a pózban fekszik ahogy előző nap otthagyta. Előtte a kenyérből csak az az egy falat hiányzott. Felnézett az égre és nem tudta, hogy hogyan fog majd ezzel az élettel elszámolni a végső megmérettetéskor.
/ Brúnó kutya emlékére/

Bakterológia

Előre szeretném bocsájtani, hogy nem szeretek semmilyen szakmából gúnyt űzni, még olyanból sem mint a vasutasoké, akik bizony legendásak a „képességeikről”. Minden szakmának megvannak a lelkiismeretes, szürke kis katonái, de mindig akadnak, akik túlbuzgóságukkal és emberi kicsinyességükkel nevetségessé és a viccfaragók célpontjává teszik őket.
Mostanában sokat utazom vonaton, jobban szeretem, mint a buszozást. Valahogy az egész kötetlenebb, szabadabb a tér, nagyobb a mozgáslehetőség, és az ember sokkal többet hall és lát. Ami zavar és tulajdonképpen, ha lehet, sohasem használom az a mozgó tábori budi. Tegyük fel, hogy tél van. Áldozatunk aki a fentnevezett objektum felé tart, ugyebár ezt téli felszerelés hátrahagyásával teszi, és ezáltal már látszik a szándéka, hogy hova is igyekszik. Ekkor már a többi utas együtt érző somolygása kereszttüzében verekszi át magát a helység irányába. Már ez maga megalázó, de a java még el sem kezdődött. Ha szerencséje van, bejut az egy négyzetméternyi helyiségbe és magára zárja az ajtót. Ekkor a külső szurkolótömeg egy piros lámpa felvillanása által megtudja, hogy kezdődik. Még jó, hogy nem jelzi apró kis felvillanások segítségével vagy folyamatos üzemben, hogy kis- vagy nagydolog aktualizálódik. De térjünk csak vissza a mi kis objektumunkba. Szerintem, ha az áldozat nőnemű még könnyebb a megvalósítás folyamata, mert nézzük csak: az irányzómű szabaddá tétele után, – ami azért nem kis ügyességet igényel az állandó, legváratlanabb dobálózás közepette – egyik kézzel tartva a megvalósításra szánt szerkezet felső takaró részét, a megfelelő pillanatban rávetődünk a második részre. Lehet, hogy többször kell próbálkozni, és néha melléülünk, de azért előbb-utóbb csak sikerül. Ekkor mindkét kézzel belekapaszkodunk a szerkentyű szélébe és átvesszük a zakatolás ritmusát. Aki zenei érzék nélkül született, annak sajnos nem ajánlanám a mutatványt, mert ritmusérzék nélkül ez nem fog menni. Ehhez képest a befejező műveletek már felüdülést jelentenek. De nézzük csak most egy férfiember vívódásait. Az első fázis még talán megy, ám ekkor kezdődik a baj: a szerkezet szabaddá tétele és tartása lefoglalja az egyik kezünket, a másik pedig ismert okokból szintén foglalt. Ahhoz, hogy nagyjából beletaláljunk a mozgó célpont közepébe, a fejünk kitámasztását is igénybe kell venni. Hát mit mondjak ez általában nem jön össze, bár az ember nem szeretne disznóólat csinálni maga körül, az bizony „úgy” sikerül. És a tetejébe még, ha az ember belenéz a mélységbe, akkor ott fut alatta az út, mely látvány tériszonyosoknak és részegeknek nem ajánlott.
Férfitársak! Tegyük félre a férfiúi büszkeséget és ebben az esetben, tegyünk kivételt és csináljunk mindent úgy, mint a lányok, higgyétek el könnyebb!
Megsemmisülve és összetörve lépünk ki megkönnyebbülésünk kamrájából, a pici piros égő elszenderedve tájékoztatja a nézősereget, hogy túléltük és megértő sorfaluk közepette visszacsúszunk a helyünkre.
De térjünk csak vissza a vasutas barátainkhoz. Egy olyan állomásról indultam a vonattal, amely tulajdonképpen az indítóállomás volt. Indulás után nem sokkal kalauz széles mosollyal jött be a kupénkba és hajnali szendergésünkből felzavarva bennünket, a következőket mondta:
- Kérem az új felszállók menetjegyét!
Nem értette, hogy miért nézünk úgy rá, mint a birkák, hiszen rajta kívül mindenki új felszálló volt, mert éppen akkor indultunk.
Másik utazásom alkalmával egy napon belül oda-vissza tettem meg az utat így megvettem a jegyet visszafelé is. Hogy ne keverjem össze a két jegyet, a lejártat apró gombóccá gyűrve az első szemétkosár mélyére pöcköltem. Visszafelé a retúrjegyet büszkén mutatva, már éppen el akartam tenni, amikor megkérdezte tőlem a kalauz: – Ugye megvan az idefelé szóló jegy is, mivel azt is ellenőrizni kellene. Égő füllel bólintottam és a kis papírgalacsinra gondoltam, amelyet magam mögött hagytam. Szerencsémre a dolgot tovább nem nagyon forszírozta így nem lettem szabálysértő, de egész úton hazafelé evett a motosz, hogy mi a fenének kellett volna nekem bemutatni azt a jegyet is. Végül is a következő megállapításokra jutottam: 
1. Valami nagyon fondorlatos módon feljutottam a célállomásig / gyalog, futva, úszva, repülőn /, hogy a vasút éberségét kijátszva csak visszafelé utazzam vasúttal (sikerült).
2.  Az alteregóm vagy az ikertestvérem felutazott a célállomásig én pedig a gyanútlan vasutat átjátszva visszafelé utazom a jeggyel (ez is bejött).
3.Összebeszéltem valakivel, aki csak a célállomásig utazott, hogy vegye meg nekem a retúr-jegyet és így busás haszonra téve szert potyán, utazom visszafelé.
4. Egy notórius return jegyűzért keresnek, aki most az ellenőrzés felületessége miatt még megúszta, de a vasút rajta tartja a szemét.
Azóta természetesen megtartom az összes jegyemet és otthon, dátum szerint lefűzve várom, hogy hátha egyszer becsöngetnek és ellenőrizni fognak.
Egy másik utazásom alkalmával, felszállva a vonatra és kényelmesen elhelyezkedve az átjáróajtón jó nagy betűkkel a következő felirat ötlött a szemembe:
„Robi! Van nálad vazelin? Te kis buzi!”
Alig, hogy túltettem magam az olvasás „örömén” a mellettem lévő négyes ülésre egy anyuka telepedett le a nyolcéves forma kislányával. Mondanom sem kell, hogy a kislány került a felirattal szemben lévő ülésre. A kezdeti virgonckodás után a kislány elkezdett unatkozni és csak idő kérdése volt, hogy mikor fedezi fel a feliratot. Egyszer csak váratlanul megkérdezte a mamáját: – Anyu, mi az a vazelin? / érdekes, hogy a feliratból csak ez volt számára ismeretlen szó /. Az anyuka az elterelő hadműveletet vetette be, egyszerűen elengedte a füle mellett a kérdést és másról kezdett beszélni. De a kislányt nem hagyta nyugodni a kérdés és megismételte a kérdést. Az anyuka be volt kerítve, válaszolnia kellett:
- Nem kell azt neked tudni! – mondta lángvörös arccal – majd hozzátette: – Hozd ide a könyvedet és folytassuk az olvasást.
A kislány elővette a dalmatakutyás hátizsákjából a könyvet és a mama ölébe telepedett most már háttal az ominózus feliratnak. Elindult a felolvasás: Micimackó kalandjait hallhatta a műértő közönség a százholdas pagonyból. Egy állomáson szálltunk le a mamával és a lányával. A kislányon egy jópofa kutyusfejes sapi volt, lobogó nagy fülekkel. Lassan elvegyültek az emberek között, már csak a kislány cserfes csacsogását lehetett hallani: – Tudod anya nekem a malacka a kedvencem!

Bunkofon

Hajdanában nagyon okos emberek kitaláltak egy hordozható telefontípust üzletemberek részére, azért, hogy a nap bármely pillanatában elérhetők legyenek. Miután már minden üzletember rendelkezett ún. mobiltelefonnal, még okosabbak kitalálták azt, hogy az emberek szélesebb tömegét célozzák meg a termékkel. Először a magukat fontosnak tartó emberek következtek, majd az újgazdagok, a középvezetők és így tovább lefelé a szamárlétrán.
Az óriási cucli bevétele elindította a tömeggyártást, amely aztán az ár rohamos csökkenését okozta, ezáltal már mindenkinek elérhetővé tette ezt a „kis marokcsodát”. Beindult a nehogy már nekem ne legyen elv. Ma már ott tartunk, hogy az általános iskolások otthon öngyilkossággal fenyegetőznek, ha nem kapnak belőle, mert már a suliban mindenkinek van. És egyes szülők a gyerek első szülinapjára mit is vehetnének mást, mint ezt az új őrületet, „hagy szokja a gyerek”, na meg ha éhes a kiságyból hívhassa a „személyzetet” a cuclisüveggel. Az egymással versengő eladócégek (telefonbetyárok) aztán kitaláltak mindent, hogy az ő készülékük legyen a menőbb, az eladhatóbb: cserélhető előlap, kártyafüggetlenség, vásárolható logó, bejelentkező dallam, ingyen SMS stb. Egy hibát azonban elkövettek a forgalmazok, nem adtak megfelelő „használati utasítást” a készülékhez. Elfelejtették leírni, hogy szórakozóhelyeken (mozi, színház, koncertterem) ne felejtsék el kikapcsolni, mert baromi zavaró lehet a többi szórakozni vágyónak. Elfelejtették leírni, hogy a készülék használatához némi telefonálási intelligencia is szükségeltetik (ne mások füle hallatára tárgyaljuk ki a legintimebb dolgainkat). Nem csoda hát, hogy a köznyelv a bunkofon ragadványnévvel ruházta fel – egyébként nagyon találóan – ezt a masinát. Én mindenesetre nagyon gyorsan eldöntöttem, hogy azok táborát fogom szélesíteni, akiknek soha nem lesz bunkofonjuk és ezt, köszönhetem a mindennapi benyomásaimnak.
Minden nap busszal utazom a munkahelyemre. Az út mindössze tíz percig tart, de még sohasem úsztam meg, hogy a buszon valamilyen dallamocska ne figyelmeztette volna a tulajdonosát, hogy „kapása van”. Magánstatisztikám szerint több ezer ember osztotta már meg velem „fontosnak” vélt problémáit. Ezek a „piti ügyek” engem egyáltalán nem érdekeltek volna, de mivel a teremtésnél nem becsukhatóra tervezték a fülünket, kénytelen voltam végigszenvedni mindezeket. Az emberek valamit elfelejtettek: azt, hogy a hagyományos telefonálásnál azért ott volt a meleg otthon rejtekadó zuga, vagy telefonfülke védettsége, és amit nem akartunk azt nem kötöttük mások orrára. Persze tudom, hogy vannak emberek, akik ebből sportot űzve, élvezik a helyzetet, és ilyen helyekről szerzik be a napi pletyka betevőjüket. Egyetlen emberre emlékszem, aki ezt a buszos telefonálást diszkréten el tudta intézni, aki a telefonfelvétel után ezt mondta: – Most buszon utazom, majd később visszahívlak… Számomra a buszos telefonlehallgatásnak a csúcsa egy általam falusi prézli vagánynak nevezett egyed telefonja volt. Itt aztán volt minden, ami szem és szájnak ingere, a szóáradatból a legenyhébb, a lábközi lóalkatrész kötőszóként történő alkalmazása volt.
Az, ma már természetes kép, hogy embereket fülükhöz ragadt mobillal látni az élet legáltalánosabb helyzeteiben: séta közben, evés-ivás alatt, WC-n ülve, elalvás után, de amit a minap láttam, az végkép kiakasztott: két kis csitri lány ült egy parkban egy padon egymásnak háttal kezükben egy-egy bunkofonnal és egymással beszélgettek (apuci meg majd fizeti a borsos telefonszámlát – bár megjegyzem megérdemli). Hát azért lassan már gondolom érthető, hogy miért is nem lesz nekem bunkofonom.
A minap egy kis csomagom érkezett: egy rejtvénypályázat meglepetésnyereménye volt. Nagy örömmel és izgalommal téptem fel a csomagot. Ugye kitalálták mi volt benne: hát persze, hogy egy b u n k o f o n….

A becsöngetős

Egy nyári este úgy hét óra körül csengettek. Dohogva, hogy ki a fene lehet az így estefelé kicsoszogtam, de akkora már nem állt senki a kapuban. Másnap a történet megismétlődött. Harmadnap a szokott időben már vártam a csengetést, és gyorsan kikukkantottam az ablakon. Távolodóban egy bicajos kis bozontos srácot láttam. Tehát valaki sportot űz abból, hogy becsönget és elpucol. Mivel kezdtem a dolgot megunni, és barátunk következetes volt az időpont vonatkozásában elkészült az egyes számú becsöngetési kényszer elhárító terv: az ajtó előre kizárva (hogy a megfelelő pillanatban csak fel keljen tépni), a vizes-slag kibiztosítva csak egy másodperc és máris jön a hidegzuhany. A megfelelő időpontban a csapat készenlétben: mama az ajtónál, papa a csövet markolva. A csöngetés a szokott időben – ajtó ki – víz nagy sugárban rohamoz – és ott áll a szomszédasszony csurom vizesen.
– Tudom, hogy egy kicsit későn jöttem, de csak egy kis cukor kellett volna – mondta megszeppenve. (A sztori megemlítése még hónapok múlva is hangos vihogást váltott ki).
Az esetből tanulva, taktikát változtattunk. Először is kifigyeltük, hogy az akció balról indul és jobbra el a távozás hímes mezején. A terep megvizsgálásával kikristályosodott a kettes számú terv: az ún. menekülő jobb oldalon található egy nagy fa, amely kiváló védelmet nyújt egy elbújni szándékozó egyénnek. A szokásos időpont előtt csak el kell foglalni a harcálláspontot és várni. A csöngetés a szokott időben – pucolás – ki a fa mögül – fék – bicaj a gazdájával együtt a porban – az ijedtség összes jele (arctorzulás, szapora légzés, pityergés, és egy vékony kis nedvességcsík a lábszáron). Megsajnáltam az áldozatot és szabadjára engedtem. Mint akit puskából lőttek ki, a bicót hátrahagyva elinalt. Épp csak annyi időm maradt, hogy utánakiáltsak:
- A papád vagy a mamád átveheti a biciklid nálunk!
Másnap délután csengetnek. Kinyitva az ajtót ott áll a kis barátunk, egyedül.
– Mondtam, hogy valamelyik szüléd jöjjön, mert azért szerettem volna velük egy kicsit elbeszélgetni. A kis áldozat csak állt ott zavartan és nem mert szólni egy szót sem.
– Na jól van gyere be nem harapom le a fejed – enyhültem meg
Leültünk a kerti padra és lassan mindketten feloldódtunk. Tulajdonképpen egész okos, jópofa gyerek volt. Ahogy nagyobb biztonságba érezte magát egyre közelebb engedett magához. Kiderült, hogy azért jött egyedül, mert az anyját egyáltalán nem érdekli, hogy merre jár és mit  csinál, az apját pedig már felvették a kocsma leltárkönyvébe mint állandó berendezési tárgyat. Így hát őt tulajdonképpen állandóan az utcán van a többiekkel együtt lógva. A gondja azonban az a többiekkel, hogy mivel sokkal könnyebben és gyorsabban tanul náluk, így irigyek rá. Csak úgy nyerheti el a brancs tiszteletét, ha bizonyos csibészségekbe belemegy. Ilyen volt ez a becsöngetős dolog is. Azzal, hogy ezt meg merte tenni nőtt a szemükben és így beveszik minden feltétel nélkül a játékokba. Pedig ő alapvetően nem olyan, hogy másokat ilyesmivel bosszantson. Arra a kérdésemre, hogy tulajdonképpen mi volna az, ami érdekelné, azt válaszolta, hogy a számítógépek, de nagyon ritkán jut hozzá a suliban és otthon, pedig még esélye sincs, hogy valaha lesz.
– Na gyere, mutatok valamit – csaltam be a lakásba. A számítógépet meglátva láttam a csillogást a szemében. Nekiültünk és elég jól elvoltunk, észre sem vettük, de lassan ránk esteledett. Amikor ráeszmélt, hogy már elég késő van felállt és illedelmesen elbúcsúzott, nem akart tovább zavarni. Kikísértem a kapuig, majd elbúcsúztunk. Mielőtt felszállt volna a kerékpárra még visszafordult és kicsit félve megkérdezte:
- Máskor is eljöhetnék?
– Hát persze – válaszoltam – de ne szaladj el, ha becsöngettél.

Nyuszifül

Boldog ifjúkoromban volt egy barátnőm, aki puha és selymes volt, és ezért a becenévkeresztségben a „nyuszifül” nevet kapta. Nyuszifül szélvészként robbant be az életembe, majd miután mindent letarolt maga körül, hasonló módon továbbviharzott. Ettől függetlenül nálam a szép emlékek polcán található. De a nyuszifül szóhoz tartozik egy történet, amely azonban már a rossz emlékek homályos, pókhálós oldalát erősíti.
Apró gyermekkorom óta vonzódom az állatokhoz. Szegény édesanyámra állandóan a szívbajt hoztam rá, mert állandóan hazacipeltem mindenféle állatot, amit az iskolából hazafelé menet találtam. A családban mindenki tuti befutóra vette, hogy én állatorvos, állatkerti ápoló vagy cirkuszi állatidomár leszek. Így hát mikor megkérdeztek: na kisfiam mi leszel? – én gondolkodás nélkül rávágtam valamelyiket a három közül. A sors mégis úgy hozta, hogy egész más pálya felé tévelyedtem, de az állatok iránti szeretetem természetesen megmaradt. Mindig volt körülöttem valamilyen állat, amelyről gondoskodtam, akivel elbeszélgethettem, akivel megoszthattam a gondjaimat.
Ugyanakkor alapvető természeti adottságom, hogy gyűlölöm az erőszakot és ezáltal az állatok ellen irányuló vadászatot is. Mondhatják nekem, hogy: „a vadászat célja a beteg, gyenge egyedek ritkítása és ezáltal a vadállomány javítása”, ez akkor is sportszerűtlen az állatokkal szemben. Megérteném a „játékot” ha az állat is hasonló kaliberű fegyverrel rendelkezne, és időnként visszalőne.
Barátaim, akik közül többen vadászok voltak, sokat princeltek, hogy én miért nem vadászom, mert az olyan csodálatos, egészséges és izgalmas. Ma sem tudom már, hogyan vettek rá, hogy velük menjek egy hajnali vadászatra: talán a természet szeretete, vagy az hogy megkérdőjelezték a férfiasságomat azáltal, hogy én még nem vadásztam soha. Mindenesetre azon vettem magam észre, hogy ott vagyok közöttük egy gyönyörű ködös, párás hajnalon. A fővadász gyors eligazítást tartott, majd szétszéledt a csapat. Én mint „kocavadász”, külön tapasztalt vadászkísérőt kaptam, nehogy valami bonyodalmat okozzak, na meg persze egy „flintát”. Már ekkor elhatároztam, hogy én ugyan ezzel lőni nem fogok, ha csak nem kerülök életveszélybe és önvédelem céljából nem lesz rá szükségem. Minden egész jól indult: szép volt az idő, jó a levegő, jókat eldumáltunk a vadásztársammal. Néha távolról egy-egy lövés azonban kizökkentett ebből a kellemes állapotból. Azután hirtelen belekerültünk az események sűrűjébe. A hajtók által megzavart állatok felénk vették az irányt, és az én pirospozsgás, parasztbácsi kinézetű társam is igen csak belelendült a lövöldözésbe. A közeli fegyverropogás elillantotta a hajnali varázst. Ráadásul ott kurjongatott a fülembe, hogy lőjek már, lőjek már. Kényszeredetten levettem a vállamról a puskát és beledurrantottam a nagy magyar erdőbe, persze óvatosan, vigyázva nehogy eltaláljak valamit. Ez így ment egy darabig, amikor amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is múlt az állatok rohama és csönd lett körülöttünk. Vadászkomám begyűjtötte a zsákmányát, én pedig reménykedtem, hogy még véletlenül sem találtam el semmit. Egy ideig szótlanul ballagtunk, de a társamban bujkált a kérdés és végül ki is bökte:
- Úgy látom nem maga a Hammerl László olimpiai céllövő!
- Hát nem – hagytam rá (közben arra gondoltam, hogy a seregben én voltam a legjobb lövő, majdnem százszázalékos teljesítménnyel).
Már úgy gondoltam, hogy megúsztam ezt az egész cécót, amikor a hátam mögött ballagó a vállamra tette a kezét.
- Oda nézzen, azt már csak el tudja találni! – mondta és egy bokros részre mutatott. Követtem tekintetemmel a mutatott irányt. Egy kis csenevész bokrocska felett két nyuszifül lengedezett, takarva a fülek gazdáját.
Nem tudom megmagyarázni, hogy milyen ősi vadászösztön munkálkodott bennem, de leemeltem a puskát a vállamról céloztam és lőttem. A két nyuszifül eltűnt a bokor takarásában. Még mindig a vadászösztöntől hajtva odaszaladtam a bokorhoz és széthajtottam. Egy anyanyúl feküdt ott vérző sebbel, lábai még rángatóztak egy kicsit, a melleiből még csöpögött a tej, három megrettent kisnyúl lapult védelmet keresve a meleg szőrgombóchoz. Ekkor ért oda diadalittas vadásztársam, de ez a jelenet még neki is sok volt, elfordította a fejét, hogy ne lássam megváltozott arcvonásait és azt a pici nedvességet a szeme sarkában.
– A francba! – csak ennyit tudott kinyögni.
Tudom, hogy késő, de soha többé nem fogtam fegyvert a kezembe.

Nyüzüge

A sors vékonyka alkatot, mókás, szemüveges ábrázatot és kóchajat mért ki rá. A szülei szerint egy rossz pillanatban fogant félreértés, a gyerekévei alatt girnyó és abortuszvakarék, majd a lányok szemében egyszerűen csak Woody Allen volt. Ráadásul irtózatos ügyetlenségéről és szerencsétlenkedéseiről legendák keringtek. Azért valahogy felnőtté érett és a „szerencse” élete első nőélményét a házasság révébe vezette. A nej, ahogy az lenni szokott ilyen esetekben, egy tenyeres-talpas „tünemény” volt, aki a „boldogító Igen” kimondása után fantasztikus tehetséget mutatott a női elsárkányosodás művészetében. Először is a lakodalomkor letaposta szegény barátunk lábát úgy, hogy két hétig sántított. Majd magához ragadta a családi kasszát és azt többé nem adta ki a kezéből. Ezután pedig rászokott arra, hogy mindenért a „kicsi” férjét ugráltassa. Egyetlen dolog amit adott a férjének az a Nyüzüge becenév, amely az alkati sajátosságok gúnyos megnyilvánulása volt. Nyüzüge természetéből adódóan és az egyre növekvő testsúlykülönbség miatt minden kívánságot teljesített és csendes belenyugvással viselte sorsát. Eleinte az esti „hancúrozások” egy kis színt vittek az életébe, de miután az asszony „közben” többször elaludt és horkolni kezdett erről is leszokott. Munkahelyét sem szerette, mert itt is állandó céltábla volt. Egyszerűen „bontott csirkének” nevezték, egy akkor futó reklám alapján, amelyben a vékonyka férj hazatérve a bevásárlásból a nagydarab asszonyától sűrű orrpöckölést kénytelen elviselni, a következő rikácsolás közepette: „Nem megmondtam, hogy bontott csirkét hozzál, bontott csirkét, bontott csirkét..!” Nyüzügénk az olvasásba menekült, és csodálatosan kifejlesztette az olvasás közbeni fejbiccentés technikáját, mintegy reflexiót az asszony állandó szóáradatára. Történt, hogy egyik nap reggelén Nyüzügének parancskihirdetés volt: „Fiam elmész a gázosokhoz és elintézed ezt a bekötési engedélyt!” Ezután következett még egy egész délelőttre szóló egyéb utasítás, de ezt érezte a legsúlyosabbnak, mivel ez hivatali ügyintézés volt. Valahogy mindig félt ezektől, mert mindig lekezelően bántak vele, vagy egyszerűen semmibe sem vették, mintha levegő lenne. Úgy döntött hát, hogy legelőször ezen túlesik, aztán jöhet a többi. Összeszorult gyomorral lépett be a gázosok főhadiszállására. Egy aránylag nagy helyiségbe került, ahol egy íves pult mögött egy hölgy ügyintéző ült, egy kicsit távolabb egy szemüveges férfi az íróasztalon lezseren ülve újságot olvasott. A helyiség sarkában egy elkerített részen egy pénztár volt található, a hozzá tartozó ásítozó pénztárossal. Ügyfélként csak egy anyuka volt a kisfiával a küzdőtéren, aki a pultnál valami nyomtatvány kitöltésével bíbelődött. Na ezen legalább gyorsan átesek – gondolta Nyüzüge és a pulthoz csörtetett. Az ügyintéző természetesen fel sem nézett. Nyüzüge először diszkréten köhécselt, majd vagy háromszor köszönt, mire a hölgy nagy kegyesen ránézett és bájosan megkérdezte:
- Mit akar?
Nyüzüge el kezdte mondani a mondókáját, hogy ő egy bekötési engedély ügyében érkezett a messzi távolból, de a hölgy közbevágott:
- Géza ügyfél!
Géza természetesen az újságolvasós barátunk volt. Ahogy felnézett az újság mögül, már nem sok jóval kecsegtetett az ügyintézés kimenetelét illetően. Nagy kegyesen odavonaglott a pulthoz és két újjal átvette az iratokat. Valami hihetetlen undorral elkezdte lapozgatni a papírokat és már sorolta is: ez is hiányzik, az is hiányzik, itt meg majd bele fogok firkálni mert nekem ez így nem tetszik. Ami ezután történt, az mindenki számára emlékezetes maradt, aki akkor ott tartózkodott. Nyüzüge egy laza mozdulattal átugrott a pulton, megragadta a nála kb. harminc kilóval nehezebb Gejza grabancát és egyszerűen áthajította a pult felett, majd visszaugorva nyugodt léptekkel az ajtóhoz ment és távozóban bevágta az ajtót. Képzeljük azt, hogy ez a jelenet egy filmben játszódott és a rendezőnek az az elképzelése, hogy minden szemszögből megmutatja a kamera a jelenetet. Nézzük tehát, hogy ki hogyan látta a történéseket:
1.   Az ügyintéző hölgy: mivel bele volt bújva a papírjaiba csak a dobbanásra kapta fel a fejét amellyel az ügyfél átért a pult felett. Aztán látta a szép-ívű dobást, amelyet a régi cselgáncsozó múltjára tekintettel ipponnak minősített, majd a tompa puffanást a pult túlsó felén és az ügyfél laza távozását. Hirtelen lemeredve a látványtól ennél többet nem tudott tenni.
2.   Az anyuka ügyfél: még mindig az űrlapokat töltögetve, csak a jelenet végére kapta fel a fejét, amikor az ügyintéző a földbe fúródott. Még arra sem volt ideje, hogy a gyerekét félrerántsa, pedig az esemény a kisöreg feje felett zajlott.
3.   A kisgyerek mint ügyféltartozék: látta, hogy egy bácsi ugrik egy nagyot, majd egy másik szinte a feje felett elrepül, majd az első bácsi megint kiugrik mellé és úgy becsapja az ajtót, ahogy apa szokta amikor mérges. Később az óvodában sokszor mesélte, hogy látta repülni a Batmant.
4.   Az ásítozó pénztáros: neki volt legjobb rálátása az eseményekre. Látta ahogy bánt az ügyféllel Gézus, majd látta amint az ügyfél fülei egyre pirosabbak a méregtől, majd a beugrást, a gyönyörű repülést és az ügyfél távozását. Le kellett buknia valami elveszett tárgy keresése ürügyén, mert kitört belőle a nevetés. Tulajdonképpen utálta Gézust mert olyan nagyképű volt, és azt hitte, hogy az összes nőt azért találták ki, hogy körülötte zsongjanak. Valahogy elégtételt érzett azért, hogy egyszer kihasználva a lehetőséget Gézus megfogdosta. Később, ha kérdezték, hogy mit látott azt mondta, hogy sajnos semmit, mert éppen mással volt elfoglalva. Megtartotta a jelenetet önmagának, ha valami szomorú eseményt el akart felejteni, felidézte és máris vidámabb lett.
5.   Géza a szenvedő fél: nagyon bosszús volt, hogy kedvenc újságjának olvasását egy ügyfél meg merte zavarni. Már eleve úgy ment oda, hogy valamibe úgy is beleköt. Még igazán bele sem jött a kötözködésbe, amikor előtte termett az a kis ember. El nem tudta képzelni, hogy mi a fenét akarhat. Álmában sem gondolta, hogy az a kis ember ilyen teljesítményre képes, így hát arcán valami csodálkozó kifejezéssel elkezdte leírni a röppályáját. Még mindig csodálkozva elfelejtette a kezét maga elé tenni fékezve az esés következményeit, és így tökéletesen pofára érkezett. Az utolsó pillanatban, védve a szemüvegét a fejét kicsit még megemelte, és így legalább a szemüveg megúszta apróbb karcolásokkal. A megérkezés után gyorsan felpattant, zavartan körülnézett látva a döbbent arcokat, megsemmisülve visszasompolygott a véd-állása mögé és nyalogatta a főleg önérzetén esett sebeket.
Nyüzüge miután bevágta az ajtót és elindult további elintéznivalói után, valami hihetetlen megnyugvást érzett. Nem gondolta volna, hogy ilyesmire képes, és nem tudta önmagának sem megmagyarázni, hogy miért tette, de jól esett. Hazaérve az asszony beszámoltatta az eseményekről, de azt a részletet valahogy nem említette. A nej azon kérdésére, hogy az engedély rendbe lesz-e, valami olyasmit hebegett, hogy majd postán küldik, bár ebben ő maga is igencsak kételkedett. Éjszaka többször felriadt, mintha csöngettek volna és már látta amint bilincsbe verve szigorú arcú emberek elviszik.
Alig telt el néhány nap, olvasását az asszony csörtetése és fújtatása zavarta meg. Rosszat sejtve kukucskált ki a könyv mögül, de most az egyszer nem letolás következett:
- Na ezt sem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan el tudsz intézni valamit, megjött az engedély…!

A szakállas nő esete

Az az igazság, hogy mostanában betörésekből tartom fenn magam. Ahogy elkalandozok a múltamban, gyerekkoromban volt az első lopásom, lehettem úgy nyolc éves. Egy csokit süllyesztettem el a zsebembe, még ma is átérzem azt az izgalmat, amíg kijutottam a boltból, és azt a büszkeséget, ahogy ezt otthon elmeséltem. Nem értettem, hogy miért kaptam egy jó kiadós verést a dicséret helyett, pedig én csak megspóroltam a csoki árát. Minden esetre ez a „ruha” jó mély nyomot hagyott bennem. Egy jó ideig még gondolatban sem vetemedtem ilyesmire. A sors és a körülmények mégis úgy hozták, hogy ebből kellett megélnem. Az úgynevezett besurranásos lopás nagymestere lettem. Lévén kicsi, sovi méretű a magánházak kamraablakain jutottam be a házakba, hiszen ha más mindent be is zárnak általában ezeket akkor is nyitva hagyták, hiszen a kajának levegőre van szüksége. Legfeljebb egy szúnyogháló szokott rajta lenni, de ez nem jelenthet akadályt.
Munkámban mindig körültekintő voltam. Alapos megfigyeléssel indítottam, kifigyeltem a háziak szokásait és ennek alapján választottam ki a megfelelő időpontot. Nem számított, hogy nappal vagy éjszaka volt csak a játékszabályok változtak. Mindig egyedül dolgoztam, így ha baj volt, egyedül oldottam meg és persze nem kellett osztoznom senkivel sem. Nem éltem nagy-lábon, úgyhogy környezetem nem foghatott gyanút. Hogy aztán a lakásomban mi volt azt senki sem tudta, mert senkit nem engedtem a közelembe, egyedül éltem. Néha az izgalmakat levezetni leugrottam a közelben lévő becsületsüllyesztőbe, amelyet a tulajdonos Bruce Willis iránt érzett tiszteletéből Utolsó cserkész-re keresztelt. Ritkán fordult elő velem, de egy alkalommal egy kicsit többet ittam a szokásosnál. Már tisztán nem emlékszem, hogyan kerültem egy asztalhoz egy jó nagy darab manusszal. Valahonnan ismerősnek tűnt, de nem tudtam hova tenni. Sorra döntögettük le a söröket és egyre jobban éreztük magunkat. Talán a sok sör hatására, vagy csak a vélt ismeretség miatt levetettem a szokásos óvatosságomat és beszélni kezdtem a munkámról. Attól nem féltem, hogy rendőr, mert ahhoz azért elég rossz arca volt, meg úgy voltam vele, hogy legfeljebb csak részeg hőzöngésnek véli a mondókámat. Figyelmesen végighallgatott, majd bevallotta, hogy ő is ilyesmiben utazik, csak a méretei miatt mások a módszerei. Megnyugodtam, majd újabb sörökkel kielemeztük szakmánk szépségeit. Elég jól álltunk már amikor záróra után kitámolyogtunk az ivóból. Mielőtt elbúcsúztunk volna adott egy címet ahová beléphetnék. Elmondása szerint egy öreg zsidó nő lakik a házban, egyedül. Jól áll a mama anyagilag, de most kórházban van. Bejutni csak az én módszeremmel lehet. Nem erőlködött, hogy falaz nekem, vagy beszáll társnak, tiszteletben tartotta, hogy csak egyedül dolgozom. Még halványan emlékszem, hogy ígérgettem neki mindent ha bejön a bolt, de ekkor elszakadt a film. Másnap mikor megtaláltam a címet, igencsak gondolkodnom kellett, hogy ez hogy került hozzám, de aztán lassan kitisztult a kép.
Elmentem terepszemlére. A ház körül minden csendes volt. Még egy pár alkalommal körülszimatoltam, de tutinak tűnt a dolog. Egy késő délutáni időpontot választottam, amikor szendereg a környék. Elég simán bejutottam. Alighogy elkezdtem keresgetni a pénzt, ékszert, értékesebb dolgokat, amikor a mai napig nem tudom honnan, de elém állt egy akkora marha nagydarab szakállas ember amekkorát még életemben nem láttam. Már éppen magyarázkodni kezdtem volna, amikor kaptam egy akkora „maflást” amekkorát még soha életemben sem. Hogy hogyan és hol jutottam ki a lakásból, még ma sem tudom, de hogy megjavítottam az egyéni csúcsomat százméteres síkfutásban abban egészen biztos vagyok. Amikor befordultam az utolsó sarkon a hazafelé vezető úton, már bucira dagadt a képem. Pechemre még a szomszédommal is összefutottam, aki természetesen megkérdezte mi történt velem. Valamit motyogtam neki egy üzemi balesetről és végre beestem az ajtón.
Megnéztem magam a tükörben, hát mit mondjak szegény édesanyám biztos letagadott volna ha most meglát. Hetekig nyaldostam sebeimet. Egy ideig minden esetre elment a kedvem a munkától. Közben egyre erősebben forrt bennem a bosszúvágy. Amikor újra emberi ábrázattal rendelkeztem, leugrottam a cserkészbe, hátha találkozok alkalmi ismerősömmel. Megfogadtam, hiába akkora ember én nem maradok adósa. Talán érezte a veszélyt, de egy jó ideig nem mutatkozott. Már vagy harmadszor voltam barátfigyelőben amikor az asztalnál ülve éreztem, hogy egy hatalmas mancs lenyom a székbe, hogy ne tudjak felállni és lelök elém két korsó sört, majd leül velem szemben. Egyszerűen lemerevedtem ekkora pofátlanságtól.
- Köszönöm a múltkori tippet! – sziszegtem a fogaim között – az a bizonyos nő egy legalább száz-harminckilós szakállas állat volt!
– Tudom…. mondta nyugodtan.
Egyik ámulatból a másikba estem. Már úgy volt, hogy a képébe vágom a söröskorsót amikor megelőzve, lefogta a kezemet és nyugodt hangon így szólt:
- Kérlek hallgass végig és azután jöhet a korsó.
Nyugalmat erőltettem magamra, megfogadtam magamban, hogy kibírom, de azért az öklöm összeszorítva vártam a kedvező alkalmat.
- Ugye a múltkor mikor találkoztunk ismerősnek találtál. A nevem Bakos Ákos, együtt jártunk általános iskolába. Tudod én voltam az a duci kis srác akit ti csak elefántnak csúfoltatok és kizártatok minden játékból. Nehéz időszak volt az életemben és ezt főleg neked köszönhettem aki a banda szószólója voltál. Akkor elhatároztam, hogyha elefántnak becéztek hű leszek ehhez a névhez; tudod az elefánt sohasem felejt. Nekem most jött el az időm, hogy kiegyenlítsem a számlát. Az öklöm lassan kinyílt és egy igazi betyárvigyor futott végig az arcomon.
– Oké elefánt 1: 1! És elindultam a következő kör sörért, de még egy pillanatra visszafordultam:
- És ha kinyírt volna az az állat?
– Tudtam, hogy megoldod a dolgot, te az a típus vagy aki mindig kihúzza a fejét a hurokból. Mondjuk ebben igaza volt!….

Csak egy délután

A mostani életemben galambnak születtem. Ahogy megnéztem magam egy tócsában, szép hófehér galamb vagyok pici, piros gombszemekkel. Előző életeimben voltam már kutya, egy sudár jegenyefa és sajnos ember is. Az emberkorszakomból szinte csak rossz élmények maradtak meg bennem: a kenyérharc, az egymás elleni irigység, gyűlölet. Egyetlen szép emlékem az álmok voltak: sokszor repültem, magam mögött hagyva a gondjaimat. Ebben az életformámban megadatott a lehetőség, hogy kipróbálhassam ezt a semmihez nem hasonlítható csodálatos érzést, amikor kitárt szárnyakkal, a széllel szemben csak lebegek és alattam, valahol mélyen lent a világ. A galambok élete nagyon egyszerű, de én szeretem: repülünk, szemezgetünk a magok között, amit gazdánk minden nap, rendszeresen kiszór nekünk és békében élünk egymás mellett. Amikor csak tehetem, egyedül elrepülök felfedezni a környező vidéket. Ma, egy eddig ismeretlen részt repültem be, de hirtelen fáradságot éreztem és leszálltam egy kicsit pihenni.
A lány egy délelőttös gyári műszak után egykedvűen hazafelé ballagott. Tikkasztó nyári nap volt, gondolataiba mélyedve haladt a mindennapok egyhangúságában. A már unásig ismert utcarészletbe egyszer csak egy oda nem illő kép tárult elé. A porban egy fehér galamb gubbasztott. Valahogy mindjárt Picasso békegalambja jutott róla az eszébe. Felé lépett, hogy egy kicsit közelebb lehessen hozzá, bár tudta, hogy a galamb majd úgyis elrepül. De nem történt semmi, bár bizalmatlanul méregette de ott maradt. Már egészen közel volt de még mindig nem szállt fel. Lehajolt hozzá, úgy érezte, meg kell simogatnia, és a galamb ezt is rezzenéstelenül elviselte. Finoman felemelte a földről és a tenyerébe tette, érezte a piciny szív szapora dobbanásait. Óvatosan elindult vele hazafelé, közben arra gondolt hátha valami baja lehet ennek a kis teremtésnek, ha így van hát majd ő, gondoskodik róla, felerősíti és visszaadja az természetnek.
Na jó most már eleget pihentem fel kellene szállnom, de valahogy ez a fáradság még mindig itt van a szárnyaimban. Pedig egy ember most észrevett és közelít felém. Nincs bizalmam az emberekhez amióta én is az voltam, de nincs erőm felszállni. Bár ennek az embernek, ahogy egyre közelebb jön, érzem, hogy meleg a kisugárzása. Most hogy a kezeibe vett, jobban érzem magam és már a fáradság is, múlóban van. Igen határozottan jó ezekben a meleg, biztonságot nyújtó kezekben.
A lány, ahogy hazaért, ledobta a holmiját, a galambot pedig óvatosan a fotelba tette. A lomok közül előhúzott egy cipődobozt, komfortossá tette egy puha ronggyal és ebbe került a pártfogoltja. A kamra mélyéről előkerült egy kis búzamag is melyet egy tálkában, egy kis víz kísérletében a doboz elé helyezett. Ezután elkezdte élni a mindennapos, monoton életét. Azért mindig szerét ejtette, hogy a galamb közelébe kerüljön és legyen hozzá egy-két szava. Elmesélte neki, hogy miért él egyedül, hogy mi történt a gyárban és mik az álmai. Ahogy rendrakás közben elment a galamb előtt és ránézett, valamilyen furcsa, természetellenes pózban találta. Amikor leguggolt mellé látta, hogy a galamb tekintete már valahol nagyon messze jár. Leült vele szemben és csak sírt és sírt. Hosszú idő telt el így mikorra erőt vett magán és felemelte a kis testet. Ahogy jobban megvizsgálta, az egyik szárnya alatt egy kicsi piros pontot talált. Egy légpuskagolyó bemeneti nyílása volt, amely a végzetet hozta.
Az ember valamilyen nagyon jó, meleget adó helyre tett. Jó itt, valahogy mindennek kellemes a kisugárzása. És állandóan beszél hozzám, bár nem értem, de érzem, hogy melegség árad belőle. Csak ez a fáradság múlna már, és repülhetnék újra. Most azonban úgy érzem, hogy meg sem tudnám mozdítani a szárnyaimat. Hirtelen furcsa, érzés kerít hatalmába: képek villannak elém, egyre gyorsabban, gyorsabban, majd minden forogni kezd és egyszer csak hirtelen: csend. És ekkor érzem, hogy újra repülök, csodálatos érzés, bár ez a repülés valahogy nem olyan, mint a megszokott. De miért látom magam ott lenn, abban a meleget adóban, és ott az ember is, ahogy beszél hozzám. Csak nem!…hát megint megtörtént velem!…
A lány csendben visszatette a galambot a dobozba, mellé rakta a búzát és a vizet és rátette a doboztetőt. Keresett egy ásót és nehéz szívvel a kert felé indult. Sokáig kereste a helyet, ahova elhelyezi majd őt, aki társ lehetett volna legalább egy rövid ideig. Végül egy öreg diófa, árnyat adó lombsátra alatti kis tisztás mellett döntött. Az elkövetkező idő kiesett a tudatából. Később is csak arra emlékezett, hogy a kertből visszafelé ballag, nagyon nagy csend van, még a máskor oly hangos madarak sem csivitelnek, az égen pedig szigorú, félelmetes nagy felhők úsznak át lomhán, mintegy keretet adva a szomorúságnak. Próbálta magát nyugtatni, hogy ez csak egy délután, olyan, mint a többi, de bent mélyen valahogy érezte, hogy ez nem igaz. Valami megváltozhatatlanul elmúlt.

A kasza

Emlékszem kora tavasz volt, amikor városi ficsúrként először falura kerültem lakni. A ház ahová költöztünk kicsi volt, elhanyagolt, de az első saját ház volt életünkben és borzasztóan boldogok voltunk. Nagy lendülettel fogtunk neki a rendbetételnek. Először, hogy lakhatóvá tegyük, a belső munkákat végeztük el. Közben a tavasz lassan elhagyott bennünket és az udvaron és a kertben a növények kivirultak. Igen ám, de míg szomszédainknál zsenge fű és szebbnél-szebb virágok pompáztak, nálunk csak a gaz nevű haszontalan növény összes fellelhető válfaja volt megtalálható. Halvány, gyerekkori, falusi élmények felidézése után jött az elhatározás: itt bizony csak egy kasza segíthet. Városi ésszel gondolkozva betértem a falu egyetlen, úgynevezett vegyes boltjába és kértem a hőn áhított jószágot. Úgy néztek rám mintha a hanglemezboltban gumicukrot kértem volna. Ebből arra következtettem, hogy a beszerzésnek valamilyen más módját kell választanom. Először kezdtem olvasgatni a falu egyetlen hirdetési formáját a villanyoszlopokra biggyesztett cetliket, de sajnos nem jártam szerencsével. Majd el kezdtem puhatolózni, hátha valakinek van egy felesleges a kamra sarkában eldőlve, de így sem jutottam előbbre. Teljes reménytelenségben ballagtam hazafelé. Utam a kocsma mellett vitt el, amikor a falhoz támasztva megláttam Őt. Csinos volt, kecsesek a vonalai, igazán kézreállónak látszott és számomra bejáratottnak tűnt. Talán a sok sikertelen próbálkozás miatt, vagy csak a kisördög sugallatára, egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy felkapom és elinalok vele, de ez távol áll tőlem és a gondolatot gyorsan elhessegettem magamtól. Besompolyogtam hát a kocsmába, a falu hírközpontjába. Utam a kocsmároshoz vezetett, mint eme műintézmény hírfőnökéhez. Eddigi tapasztalataimból kiindulva óvatosan közelítettem a kérdéshez. Először is rendeltem egy sört és a pult közelében maradva vártam a kedvező alkalmat. Egy sörszélcsendes időben aztán finoman beszédbe elegyedtünk. A szokásos udvarias kérdések után, miután úgy éreztem, hogy a bizalmába férkőztem, előálltam a kérdéssel:
-Ne haragudjon, de láttam a falnak támasztva egy kaszát és arról jutott eszembe, hogy nem tudna-e egy eladót valakinek, mert nekem momentán erre volna szükségem? – próbálkoztam.
Erre a kocsmáros öblös hangján odakiáltott a szerintem legtávolabbi sarokba:
-Gazsi! Megvennék a kaszádat, mennyi?
Égő fülekkel éppen meg akartam szólalni, hogy én nem úgy gondoltam, amikor a homályos sarokban ülő asztaltársaság egyik háttal ülő tagja felemelte a kezét és egy kőrt rajzolt a levegőbe.
– Egy kőr sör - fordította a kocsmáros a kézjelet.
Így történt, hogy lévén hatan az asztaltársaságban, hat korsó sör áráért megszereztem a falhoz-támasztottat. Boldog örömmel száguldottam haza szerzeményemmel. Első nekibuzdulással persze mindjárt ki akartam próbálni, de aztán letettem erről a szándékomról. Eszembe ötlött ugyanis, hogy amióta ideköltöztünk, állandóan éreztem a hátamban a kíváncsi szomszédok pillantásait. Tulajdonképpen megértettem őket, hiszen most mi voltunk a beszédtéma a faluban és itt is kell valami szórakozás a népnek. Így hát két időpont látszott elfogadhatónak:
1. az első kakaskukorékolást megelőző időszak
2. villanyfényes mérkőzés, akkor amikor a tyúkok és a szomszédok már elülnek
Lévén délután a nagy beszerzés, az utóbbit választottam, hajnalig már nem bírtam volna magammal. Díszkivilágítást teremtettünk az udvaron. Az asszony széket hozott ki a konyhából, hogy még jó helyről lássa a nagy eseményt, a kutya is kíváncsian helyezkedett el a lábánál. És megkezdődött a nagy mérkőzés: a „mester” magabiztos léptekkel beállt a kezdőkörbe és lendített.
Ha az eseményt Vitray Tamás közvetítette volna biztos így kiállt fel:
-Micsoda gyönyörű tripla leszúrt lintzberger! – ugyanis a kasza mivel a föld fölött húzott el és a lendület túlságosan nagy volt, úgy másfél kőr megtétele után a játékos köré tekeredett aki egyensúlyát vesztve a földre zuhant éppen csak elkerülve a játékszer kiálló részeit. A „közönség” fuldoklott a nevetéstől. Tanulva az első próbálkozás sikertelenségéből, a második félidő óvatosabb, tapogatózóbb játékkal indult. Az ív már sokkal laposabb volt és a lendület is kisebb. Az eredmény a következő: a szer nem messze az indítási ponttól a földbe fúródik a játékos átbucskázva rajta gyalogbékaszerűen kiterül. A mama és a kutya először a térdét csapkodva hahotázott, majd a földön fetrengve a vihogástól, visongtak, hogy mára ennyi elég mert még egy kísérletet nem bírnak ki. A játékos megszégyenülve, a tárgyat maga után vonszolva levonult a pályáról és kialudtak a fények. Éjszaka álmatlanul forgolódtam, és hallottam amint a kutya álmában néha felnevet. Eszembe jutott egy gyerekkori élményem: valamilyen ünnep alkalmából kaptam egy korcsolyát. Első jégre-menetelem tiszteletére kivonult az egész család. Felkötöttem a korcsolyát és elindultam a jég felé. A család segíteni akart az első csusszanások megtételéhez, de magabiztosan elhárítottam a segítő jobbokat, mondván, hogy én gyárilag beépített korcsolyatudással rendelkezem. Mondanom sem kell, hogy a jégre lépés után akkorát estem mint egy nagykabát. Egy pillanatra elszállt az összes levegőm. A család ijedten figyelt az első pillanatban, majd mikor látták, hogy megmozdulok és kikúszok a jégről, megkönnyebbülve felnevettek. Nagy bajom nem lett, de egy ideig nem mentem a jégpálya környékére.
Néhány napig a kasza és én szúrós tekintettel néztük egymást és kerültük egymás társaságát. Taktikát változtattam és járni kezdtem az utcákat, hátha látok a kaszát működtető szakértőket. Szerencsémre idénye volt a dolognak úgyhogy sikeresen leleshettem a műhelytitkokat. Bár egy kis affér így is történt: amikor egy általam profinak tartott szakembert már jó ideje megfigyeltem egyszer csak hirtelen felém fordult és a kaszára mutatva így szólt:
- Mi van öcsém, ismeritek egymást?
Végső következtetésem az volt, hogy mindenki másképp csinálja, de valami veleszületett érzék kell hozzá.
Gazdag megfigyelési tapasztalataimmal a tarsolyomban, óvatosan, lassan és persze egyedül, a gyakorlatok színes mezejére léptem. A kasza és én lassan összemelegedtünk és a kezdetben görcsös, esetlen kísérletezések meghozták gyümölcsüket. Ma már ott tartunk: ha egy kaszálóversenyen a tartalékok között ülnék a kispadon és amikor már mindenki pályára lépett, és nincs már senki más, mert lesérültek a játékosok, akkor odaszólna az edző:
- Nekünk már úgyis mindegy, pályára!