A világ egy majdnem nyolcéves szemével

A lányunk időnként megszerezte a fényképezőképünket és képeket készített a maga szemszögéből. Eleinte féltettük tőle a gépet, hogy kárt tesz benne, de amikor megnéztük a képeit rájöttünk bűn volna megtiltani az önkifejezésnek ezt a formáját. Az általa készített több száz képből készült ez az összeállítás.

John Mayall - Bluesbreakers With Eric Clapton

John Mayall 78 éves blues zenész a brit blues atyja. Mayall-nak nagy szerepe van abban, hogy Angliában népszerűvé vállt a blues-zene. Zenekarában kiváló gitárosok szerepeltek. Ez a lemeze 1966-ban jelent meg. A lemezen Eric Clapton gitáros közreműködik.

A lemezen a következő felvételek találhatók:

A következő helyről letölthető/download/

Kényszermikulás

Egy kicsit még ücsörgött az ágy szélén, aztán belebújt a piros orrú, szarvasos mamuszába /amelyet őrült barátjától kapott/, és félig csukott szemekkel elindult nagyjából az ajtó irányába. Néhány koppanás a lakás különböző tárgyaiba, végleg kiverte a szeméből az álmot. Felvette a levélbedobó előtt heverő újságot és kedvenc foteljébe telepedett. Egyenesen a hátsó oldalra lapozott, mindjárt az álláshirdetéseket vette szemügyre. Már hónapok óta nem volt munkája és kezdte felélni a tartalékait, sürgősen munkát kell szereznie. De megint nem talált semmi magának valót. Morogva elindult kávét készíteni, hátha kitisztult fejjel valamilyen okos gondolata támad. Ahogy visszaért, egy nagyméretű, kiemelt hirdetést pillantott meg az asztalon heverő újságban. Ösztönszerűen a kis egyenhirdetéseket olvasta csak el, ez elkerülte a figyelmét:

„Multinacionális cég, idényjelleggel mikulást keres egy hónapos időtartamra”. Elmosolyodott. Megrögzött agglegény volt, mindig is utálta ezeket a vad, lármás, rosszindulatú, kis csipiszeket. Ha tehette kerülte a társaságukat, bár ez igaz volt a felnőttekre is, emberkerülő, magányos remete volt. Egyedül egy gyerekkori barátját tűrt meg néha a közelében, de azt is ritkán.

Egész nap kerülgette az újságot, végül az éhenhalás gondolatába beleborzongva, erőt vett magán és felhívta a megadott telefonszámot. Másnapra beszélték meg a találkozót. Felvette a szerinte legalkalmasabb ruhát és arcot, majd nekiindult. A beszélgetés gyors volt és lényegre törő, és természetesen a végén a szokásos mondattal: „Köszönjük, majd értesítjük.” Az esélytelenek nyugalmával távozott, azzal, hogy ő megpróbálta. Másnap csengett a telefon. Felvette, majd mikor letette boldog vigyor ült ki az arcára, az övé volt a munka.

A munkakezdés napján, már egy fél órával előbb ott topogott az áruház előtt. A biztonsági őr odavezette a főnöki üvegkalitkához. Barátságosan üdvözölte a közvetlen főnöke, egy még csitri korban lévő leányzó:

‒ Igaza volt a személyzetisnek, maga kiköpött Mikulás ezzel a termetes alkattal, az őszülő hajával és a szakállával. Nem is lesz szükség műszakállra, csak egy kis púder, meg a mikulásgúnya és kész is van. A cégünk ebben az évben nagy hangsúlyt fektet a gyerekekre, mint célközönségre. Ugye szereti a gyerekeket?  És megy-e a Ho-ho-ho-hóó?

Szemlesütve bólintott és elment beöltözni. Óvatos léptekkel közelítette meg a munkahelyét. Egy barátságos sarkot alakítottak ki a Mikulás számára, műhóval, műfenyővel, műhóemberrel, műrénszarvassal, műszánnal. A díszlet közepén egy nagy trónus várta a Mikulást, hogy megérkezzen. Megpillantotta a zsibongó gyereksereget, akiket két csinos krampuszlány próbált kordába tartani. Már úgy volt, hogy elmenekül, ez mégse neki való, amikor a tömeg szélén ácsorgó kislány észrevette. Odaszaladt, megfogta a kezét és így szólt hozzá:

‒ Gyere Mikulás bácsi, tudom, hogy messziről jöttél hozzánk, biztos nagyon elfáradtál, segítek, hogy leülhess.

A sok gyerek elhallgatott, ahogy megpillantották, áhítattal figyelték, ahogy öregesen elfoglalta a helyét. A kislány visszaszaladt a helyére az anyukájához, aki büszkén tekintett le jól nevelt lányára. Az egyik gyerek el kezdte énekelni a „Hull a pelyhes fehér hó” című slágert, a többi gyerek is bekapcsolódott, a krampuszok is észbe kaptak és vezényelték az egymás után következő énekeket. Mikor kifogytak a nótázásból, újra csend lett. Úgy érezte, hogy neki is kellene mondania egy pár szó, így hát belekezdett:

‒ Kedves gyerekek! Nagyon köszönöm, hogy énekkel köszöntöttetek, nagyon jól esett. Messziről érkeztem hozzátok, nagyon elfáradtam, de örülök, hogy köztetek lehetek.

És így tovább, csak gördültek le a szavak a szívéről. Jó volt belenézni azokba a csillogó szemekbe, ahogy a kis törpék és a szüleik szájtátva figyelték a varázslatot.

Amikor a beszéd végére ért, a krampuszok sorba állították a gyerekeket és következett az, amitől legjobban tartott, a testi kontaktustól. Ugyanis a munkakörébe tartozott, hogy az ölébe ülteti a gyerekeket és meghallgatja a kívánságaikat. De ahogy az első gyerek félszegen az ölébe kászálódott minden ellenérzése elszállt, kezdte élvezni az egészet. Amitől tartott, hogy csibész gyerekek utálatosok lesznek vele, nem következett be, mintha a világ csupa jó gyereket hordozna a hátán. A Mikulás ölében, még a legvagányabb csemete is meghúzta magát. A legbátrabb a kis négyéves Józsika volt, aki megkérdezte, hogy meghúzhatja-e a Mikulás szakállát, ugyanis a Petya azt mondta, hogy nem igazi, és fogadtak. Miután engedélyt kapott a ráncigálásra, olyan boldog volt, hogy neki lett igaza, madarat lehetett volna vele fogatni. Egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a gyerekeket, ahogy a legbensőségesebb titkaikat is megosztották vele, a Mikulással. Néha már úgy érezte, valóban ő a nagyszakállú, megszállta valami belső nyugalom és jóság. Legemlékezetesebb volt számára a kis Annabella. Bátran felült a térdére, egy idő után a fülébe súgta:

‒ Tudod Miki, hogy én mit szeretnék?

‒ Mit kicsim? – kérdezte a kis titkolódzót.

‒ Én nem szeretnék semmilyen játékot sem, csak azt az egyet intézd el, hogy apa újra hazajöjjön.

‒ Nem tudom, hogy ezt el tudom-e intézni neked. – mondta és nyelt egy nagyot

‒ Azért, ugye megpróbálod?

Egy lassú bólintás volt a válasz.

Gyorsan teltek a napok, minden nap új élménnyel gazdagodott. Észre sem vette, hogy elszaladt az egy hónap. Mikor az utolsó gyerek is elment, és az ajtóból még visszaintegetett, valami üresség költözött a szívébe. Kihunytak a Mikulássarok fényei, lassan elballagott az öltözőjébe. Amikor összepakolta jelmezét és kimosta szakállából a púdert, széles mosollyal a kisfőnök lépett be:

‒ Nagyon jó visszhangja volt a Mikulás-projektnek. Szeretnénk jövőre újra körünkben látni, vállalja?

‒Természetesen. – jött a válasz.

  

Lovak - Horses

Bakonysárkányban laktam. Mikor reggel elindultam a munkába, mindig ez a megnyugtató képsor fogadott. Azóta már máshova sodort az élet. A filmesek szerint a ló szabadságszimbólum. Én gyakran álmodom lovakkal.

Apa és lánya - Father and his girl

Egy kis személyes: a sors három fiúval ajándékozott meg, bár titkon mindig szerettem volna egy lányt is. 52 éves koromig kellett erre a boldog pillanatra várni, de megérte. Remélem sok időt tölthetünk még el ebben a dimenzióban.

Őszvégi kirándulás - Final autumnal day

Az utolsó, szép őszi napon kihasználva a szép időt, egy kirándulást tettünk a Mecsek égervölgyi részén. Erről készültek a fotók. Reméljük az aláfestő zenével sikerült visszaadni a hangulatát.

Márton nap a Waldorf-iskolában - St. Martin's day

A Márton nap a Waldorf-iskola kiemelt eseménye. A gyerekek saját maguk által készített lampionnal készültnek az ünnepre. Dalokat tanultak, megismerték a Márton nap történetét, a hozzá fűződő szokásokat. Este gyülekeztek, majd meggyújtották a lámpások fényeit. Ezután az osztályok különböző ösvényeken elindultak az éjszakai erdőben, egy nagy közös tábortűz irányába. Közösen kört alakítottak ki a tűz körül, majd együtt énekeltek a gyerekekkel, a családdal. Ezután a harmadikosok egy drámajátékot adtak elő. Közben a családok saját sütésű kaláccsal kínáltál a többieket. A végén egy nagy kört alakítva ki a tűz körül, egymás kezét fogva búcsúztak ettől a meghitt ünneptől.

A szalmabálák tánca - The dance of the straw bales

Mindig is érdekelt, mint fotótéma a szalmabálák látványa. Nehéz volt olyan helyszínt találni ami az elképzeléseimnek megfelelt volna: vagy a környezet, a háttér, vagy a bálák elhelyezkedése nem volt megfelelő. Aztán egy szép nap rám mosolygott a szerencse és megtaláltam.

A gólyához - To the stork

Mindig is tetszett Tompa Mihály A gólyához című verse. Amikor később meghallottam Deák Bill bátyó előadásában, úgy éreztem, hogy valamit létre kellene hozni belőle. Íme az eredmény.
Ez a Tompa Misi tudott valamit, mert a verse még ma is aktuális.

Az órásmester

Valahol a világ végén, szűk, sikátoros kis utcában állt egy kis órásműhely.  Ha beléptél az ajtaján megszólalt egy kis csengő. A félhomályos kicsiny helység sarkában mindig égő piciny lámpa fénye hívogatta a betérőt. Itt dolgozott egy üvegasztalkánál, görnyedt háttal az órák doktora. Az egyik falon büszkén sorakoztak azok, akiket már meggyógyított a mester, egymást túlketyegve versengtek az idő kegyeiért. A másik oldalt a betegek vártak türelmesen a sorukra. Ki hinné, hogy ebben a mai világban, még meg lehet élni ebből, de szerencsére még sokan ragaszkodnak régi megszokott tárgyaikhoz. A sarokban elégedetten duruzsolt egy vaskályha. Szeretett itt, mert tudta, hogy mindig szükség van rá, és a gondos gazda soha nem hagyja, hogy kialudjon a tűz. Az öreg órás most lekapcsolta a villanyt: - Mára ennyi elég lesz. -dünnyögte az orra alá. Kinyújtóztatta a hátát és lassan az ajtóhoz csoszogott. Megfordította a táblát és bezárta az ajtót. A kis kirakathoz fordult, leellenőrizte az ott lévő órákat, majd a kályha melletti hintaszékbe telepedett. Ahogy gyengén meglökte a görbetalpút, melegség járta át a testét. Szeretett itt ücsörögni, kibámulva a gyér világítású utcára, ahol néha egy-egy imbolygó árnyék suhant át az ajtó előtt, küszködve a mindig szembefúvó széllel. A gondolatai most otthon jártak. Abban a kis faluban ahonnan nagyon hosszú, viszontagságos út után itt kötött ki a világ végén ahol már kihajolni is veszélyes. Döntést hozott, ma sem tudja, hogy jót-e, de akkor úgy érezte, máshol kell keresni a boldogság kék madarát. Megtalálta-e? Talán. Vagy mégse. Voltak jó és rossz pillanatok, szenvedés és öröm. Hálát adott az égnek, hogy édesapjától kitanulta a mesterséget, mert ez mentette meg, hiszen jó szakemberre mindenhol szükség van. Az időt pedig mindenhol számon tartják, mintha nem volna mindegy, hogy hány óra, hány perc, hány másodperc, ahol éppen áll a mutató. Eszébe jutott, hogy egyszer egy óratulajdonos elütve a várakozás perceit, úgy érezte, hogy mindenáron beszélnie kell, /pedig nem kellett volna/ ezt mondta:

‒ De jó magának mindig pontosan tudja, hogy mennyi az idő!

‒ Nem kedves barátom, az órás az egyetlen, aki nem tudja a pontos időt, mert nincs két teljesen egyformán járó óra. Melyiknek higgyek?

Lassan felállt és a keskeny lépcsőn felment a lakásba. Készített egy egyszerű vacsorát, majd felöltözködött. Ahogy kilépett a bolt ajtaján, bebújt a kabátja alá a hideg, metsző szél. Időtlen idők óta élt már itt, és még sem tudta megszokni soha ezt a barátságtalan vidéket. Az útja a sarki kocsmába vezetett. Azóta szokott ide amióta elveszítette párját, a kedvest, aki vele volt jóban és rosszban. Szüksége volt arra, hogy az alkoholtól felszabadult lelkek között másnak érezze magát. A hely nagyon hangulatos volt. Egy csigalépcsőn lehetett lejutni az alkoholmámor bugyrába, a több százéves pincébe, ahol hasonló korú berendezés és az ugyanennyi idős törzsközönség várta a betérőt. Leült a kedvenc helyére, már kérés nélkül hozták a sörét. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg valamelyest elfogadták a jelenlétét. Még ma is érzi, hogy igazán befogadni soha sem fogják, mindig jött-ment marad. Ahhoz, hogy valaki egy kocsmában teljes értékű tag legyen, ahhoz itt kell megszületnie. Ettől függetlenül kialakult egy törzsasztal, ahol az öregek kibeszélték a világ dolgait. Lassan elszopogatta a sörét, majd elbúcsúzott a többiektől. Nem tartóztatták, mert tudták róla, hogyha kiürül az az egy korsó sör, hazaballag. Csak ő tudta, hogy azért, mert már hiányoztak az órái a kéthangú ketyegésükkel /tik-tak-tik-tak/.

‒ Itt vagyok gyerekek. – lépett be a műhelybe, és nézett körbe szeretettel.

Régen ilyenkor még késő éjszakáig dolgozott, de most már egyre több pihenésre volt szüksége, hogy a holnapot is végigdolgozhassa. Felment a lakásba, felhúzta a kedvenc óráját, ami a hálószobája falán lógott az ágyával szemben. Ezt az órát még az óhazából hozta magával és igen nagy becsben tartotta. Régi, díszes kakukkos óra volt, gyönyörű faragásokkal, míves súlyokkal. Nagy szeretettel törölgette le róla a port, javítgatta, csinosítgatta. Amióta egyedül maradt, vele beszélte meg a mindennapjait.

Ezután csendesen lefeküdt és álomba merült. Volt egy visszatérő álma, most is ezt álmodta: egy szál glottgatyában szalad a réten mezítláb, beveti magát a virágok közé, és a felhőket bámulja. Hirtelen besötétül az ég, és vihar kerekedik, menekülne, de a szél olyan erős, hogy mindig a magas fűbe dönti. Érzi a félelmet, minden porcikájában remeg, úgy érzi, hogy itt a vég, nem menekülhet. Ekkor megjelenik egy gyönyörű fiatal nő, és a kezét nyújtja felé.

Itt megszakad az álom, soha nem tudja meg, hogy megmenekül-e vagy sem.

Egy pillanatra felriadt álmából, majd megfordult és újra mély álomba merült.

Már lassan hajnalodott, amikor egy adott pillanatban az összes óra megállt, majd egyszerre újraindult. Az öreg kályhában kihuny az utolsó parázs is.

‒ Drágám leugrok az ingaóráért az óráshoz, már biztos kész van! – kiabált vissza az ajtóból a férj. Jólesően gondolt arra a sörre, amit még előtte a kocsmában a gallér alá önt. Sietős léptekkel ér az óráshoz, ahol meglepődve látja a táblát, hogy még zárva. Zörget, rázza a kilincset, de semmi válasz nem érkezik. Beles az ajtóüvegen, de csak az órák néznek vissza rá szomorúan.