2012. november 7., szerda

Józsi tata meséi VII.



Bár kívülről nem látszott, de élete párja elvesztése után, Józsi tata nem találta helyét a világban. A házassága előtt sokat volt egyedül. Ez akkor nem igazán zavarta, hiszen saját maga választotta a remete életet. Amikor végre kibújt a csigaházából, a sors egyből az útjába sodorta a másik felét. Azonnal fellobbanó, örök szerelem volt. Most újra magányos lett, de ez már egészen más volt, a sors, amit adott most erőszakosan, váratlanul visszavette. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Bár szerencsére nem olyan volt, mint a többi megözvegyült férfi, aki ha magára marad, azonnal meglátszik a környezetén az asszony hiánya. Mindig is rendszerető volt, mert azt vallotta: ha körülöttünk nincs rend, akkor a lelkünket is a káosz uralja. A megnövekedett feladatok egész napját kitöltötték, de csak ritkán tudta kikapcsolni a kavargó gondolatait. A lányáék nagyon jól megérezték az állapotát, mert szinte minden hétvégén eljöttek segíteni a ház és a lelke rendbetételét. Soma életvidámsága mindig felderítette, a lánya pedig valahogy apásabb lett, mint valaha.  A gyermeki lélek nagyit sohasem veszítette el igazán, teljesen úgy viselkedett mintha még most is köztük lenne: megterített neki is az ebédnél, ajándékkal lepte meg az ünnepekkor, elköszönt tőle is, ha aludni tért. Ő volt az, aki kitalálta, hogy menjenek ki a temetőbe, hogy beszámolhasson mi minden történt vele az elmúlt időkben.
Most, hogy megint egy vasárnap délelőtt volt, Józsi tata és Soma a temetőből hazafelé sétáltak ezen a szép őszi napon. Soma feltűnően csendes volt, egykedvűen rugdosta az eléje kerülő rozsdás leveleket. Az öreg megérezte, hogy a kisöreg maga alatt van, ezért próbálta szóval tartani, bár ezek a látogatások őt is mindig felkavarták, hiszen friss volt még a seb. De erőt vett magán és megszólalt:
–Jöhet valami mese, amíg haza nem érünk?
–Persze, tudod, hogy szeretem a meséidet!
Útjuk az állatmenhely mellett vezetett el, amikor Józsi tata belekezdett a meséjébe.
Az öreg kutyák barátja:
Élt a város szélén, takaros kis házában egy vénséges-vén öregember. Csúnya egy teremtménye volt a világnak, ezért kerülték az emberek, a gyerekek féltek tőle és állandóan csúfolták. Így aztán ő is lassan emberkerülő lett. Nagyon szeretett sétálni, de hogy ne találkozzon senkivel, az erdőben barangolt naphosszat. Mindig új területeket járt be. Egyik alkalommal távolról kutyaugatás ütötte meg a fülét. Kíváncsian indult el a hang irányába. Ahogy közeledett egyre több eb csaholása hallatszott. Amikor félrehajtotta az utolsó faágat is az útjából, gyönyörű, virágos rét tárult elé. A mezőn, bekerítve ódivatú ház állt, innen jött a hívó hang. Bátorságot gyűjtött, majd benyitott. Kedves, öreg hölgy fogadta. Kiderült, hogy olyan helyre jutott, ahol kitett, megunt, elárvult kutyák laknak. Saját maga sem ismert önmagára, de beszédbe elegyedett a gazdaasszonnyal, aki elmesélte a hely történetét. Valamikor ő is a városban élt, szintén magányos tengetve a mindennapjait. Egyik nap az utcán utána szegődött egy kóbor kutya. Egészen hazáig kísérte. Hideg metsző szél fújt a keskeny utcában. Miután bement, kilesett az ablakon. A kutya még ott volt, összegömbölyödve dacolt az időjárással. Megsajnálta, beengedte a házába, így kezdődött. De aki egyszer belenéz azokba a hálás szemekbe, többé nem tud ellenállni, egyre több befogadottja lett. A szomszédjai azonban egyre kevésbé viselték el a hangoskodást, így döntenie kellett, vagy megszabadul tőlük, vagy mindenestől költözik. Az utóbbit választotta. Megtalálta ezt a varázslatos helyet, távol mindentől. Ez itt a kutyaparadicsom. Azóta is gyűjti az elárvult kutyákat, bár az utóbbi időben túlvállalta magát. Szerencsére akadnak jó lelkű emberek, akik néha magukhoz vesznek egy-egy árvát.
Elbúcsúzott, és elgondolkozva hazafelé vette az útját. Éjszaka sokat forgolódott az ágyában. Másnap már önkénytelenül vitték a lábai a „kutyás hölgyhöz”,- ahogy magában elnevezte.
–Elvinnék egy kutyát.
–Örülök, jöjjön, válasszon. Zajlott le a rövid párbeszéd közöttük. 
Nézegette a kutyákat, nehéz volt választani. Mielőtt ideért, elhatározta, hogy valami nagyobb testűt fog választani, a kicsit még elvinné valami termetesebb macska. Sokat téblábolt, nem tudott dönteni. Ekkor felfedezett egy távolabbi csoportot.
–Ők miért vannak külön? - kérdezte.
–Ez afféle öregek otthona. Ide kerülnek az idősebb kutyusok, itt élik le az életük hátralévő részét. Őket már nem viszi el senki, a fiatal kiskutyák a népszerűek.
Az öregember még nézelődött egy kicsit, majd visszatért az öregekhez és kiválasztott egy kivénhedt bernáthegyit. A kutya ránézett és mintha már régóta ismernék egymást, a lába mellett sétálva elindult az új lakhelye felé. Gyorsan megtanulták egymás szokásait, elmaradhatatlan barátok lettek. Egy téli estén az öreg a kandalló előtt szunyókált. Halkan pattogott a tűz, amikor hirtelen felriadt. A lábainál a kutya felemelte a fejét és ránézett. Az egyébként csendes, szavát nem hallató társ egy elkeseredetett vonított. Ahogy riadtan a szemébe nézett, látta, ahogy tekintete megüvegesedik, majd a feje lehanyatlik. Soha nem látta ilyen közelről a halált. Odahozta kedvenc takaróját és betakarta. Reggelig virrasztott mellette az eltöltött közös napokra emlékezve. A kert hátsó részébe temette el.
Napokig nem ment sehova, otthon gubbasztott. De egyszer csak megint ott volt a „kutyaparadicsomban”.
–Elment a barátom – mondta halkan.
–Sajnálom, és most mi járatban?
–Elvinnék egy másik öreget – jött a válasz.
A kert végében egymás után emelkedtek az újabb kis sírhalmok.  
Telt az idő. A „kutyás hölgy” szívesen mesélt a látogatóinak egy öregemberről, aki hazavitte és megszépítette a nyugdíjas kutyák utolsó napjait, de egyszer csak nem jött többé. Az erdőben sétálók gyakran mesélik, hogy hallani vélik amint egy öreg apóka, próbálja lecsitítani a viháncoló, boldogan vakkangató kutyáit.

–Papi ez a mese nem sikeredett valami vidámra, de szép volt.
–Ne haragudj kicsim.
Most Soma volt az, aki a kisgyermek érzékenységével megérezte, hogy a nagyapja vigaszra szorul.
–Tudom már mit fog neked hozni a Jézuska, egy kutyát!  
      

2012. november 2., péntek

Ali Farka Touré: Savane

Visszatérünk a blueshoz. Afrika John Lee Hooker-jének is nevezett Ali Farka Touré kitűnően ötvözte az afrikai zene gyökereit a blueszenével.

A világhírű filmrendező forgatócsoportja a blues szülőhelyére, Nyugat-Afrikába zarándokolt, és ott találkozott az ősi hangok mostani művelőjével, Ali Farka Touré-val, a „világzene” egyik legnagyszerűbb gitárosával.

Nyugaton azt szokták mondani az ilyen zenészre, mint ő, hogy autodidakta. Rá azonban inkább az illene, hogy a vérében volt a zene. „Afrika az én ihlető forrásom, menedékem és boldogságom” – szokta mondani Ali, aki soha nem akarta elhagyni szülőföldjét, Malit, azután sem, hogy a world music egyik legnagyobb „tehetség-kutatója”, Ry Cooder felfedezte őt a Nyugat számára és valósággal berobbant a köztudatba a Talking Timbuktu című, Cooderrel közösen felvett albummal, amelyért megkapta élete első Grammy-díját is. A másodikat a 2005. szeptemberében megjelent In The Heart Of The Moonért ítélték neki. A jazz, a blues, a mandinka, a szonghai és a tuareg zene elemeit egyaránt beleolvasztotta szívvel teli zenéjébe.

Ali Farka Touré 1939-ben született Kanau faluban, a Niger folyó partján, az arma etnikumhoz tartozó családban. Tíz testvére közül egyedül ő érte meg a felnőttkort. A „Farka” becenév anyanyelvén „szamarat” jelent, szülei nevezték el így életereje, szívóssága, kitartása miatt. Nem koptatta sokáig az iskolapadokat, mezei munkásként dolgozott, majd különböző kis kenyérkereseti forrásokból élt, mielőtt zenélni kezdett. Az 1970-es, 80-as években már helyi sztárnak számított Maliban, de az évtized végén már kifelé tekintett az afrikai kontinensről, annak ellenére, hogy továbbra is afrikai törzsi nyelveken, főleg szonghaj, fula és tamasek nyelven énekelt.

A world music egyre szélesebb körben való elterjedése az ő muzsikáját is felkapta. Ebben a műfajban már első „nemzetközi” albuma, az 1987-es Ali Farka Touré is jelentős elismerést hozott neki, akárcsak az 1990-es The River, majd a The Source. Az 1994-ben megjelent Talking Timbuktu hozta meg számára az igazi  nyugati áttörést.  Ekkor kapta az „afrikai John Lee Hooker” nevet, hipnotikus, blues-gyökerű muzsikája miatt. A Diaraby című dal riffjét választotta a BBC egy világutazó műsorához. A következő nagy sikert 1999-ben aratta a Niafunkéval, amely inkább az afrikai hagyományos ritmusokra épült. 2004-ben Red/Green címmel adták ki a World Circuit hálózatban korai felvételeit, majd utolsó lemezén a cora-játékos Toumani Diabaté volt a társa. Diabaté valósággal apjának tekintette Farkát, akit zenéje mellett mindenekelőtt hitéért, a benne élő toleranciáért, büszkeségéért és becsületességért tisztelt.

A "Savane" című lemeze 2006-ban jelent meg, ebben az évben vesztette el a zenészvilág.

A lemezen a következő felvételek hallhatók:

"Erdi" – 4:42
"Yer Bounda Fara" – 4:18
"Beto" – 4:49
"Savane" – 7:43
"Soya" – 4:38
"Penda Yoro" – 5:25
"Machengoidi" – 3:35
"Ledi Coumbe" – 3:16
"Hanana" – 2:34
"Soko Yhinka" – 5:05
"Gambari Didi" – 3:49
"Banga" – 3:48
"N'Jarou" – 4:55

A lemez letölthető /download/:
http://data.hu/get/5764913/Ali_Farka_Toure.001
http://data.hu/get/5764963/Ali_Farka_Toure.002
http://data.hu/get/5764966/Ali_Farka_Toure.crc

Kellemes zenehallgatást!