2012. február 27., hétfő

Pláza


Most is korán kelt, mint mindig. A csípős hajnalban a vásárcsarnok felé vette az útját. Itt mindig akadt valami alkalmi munka, szívesen segített a zöldségeseknek behordani az árut. Cserébe, meghívták egy reggelire és némi aprót csúsztattak a zsebébe. Ma Dezső bával támasztották a pultot egy kocsikeréknyi lángos és egy forró citromos tea társaságában. Miután Teca mamát meghordták friss zöldséggel és beindult a napi hangos portékakínálat, ide vonultak megvitatni a világ dolgait. Szerette ezt az állandó forgatagot és zsongást, ahol ismerősként üdvözölték egymást az eladók, és a vevők. Reggeli után továbbállt és őgyelgett a délelőtti bágyadt napsütésben. Most is, mint mindig a Plázánál kötött ki. Belépett. A két ajtó között a sarokban ott állt a hajléktalan. Most is reménytelenül próbálta magába fogadni és éjszakára eltartalékolni a meleget. Ahogy benyitott a belső ajtón, ismerősként fogadták sorban az üzletek: Casada, Swarowski, Tamaris, Saxoo, Daires, Intimissimi, Marionnaud. Mirror… mintha egy másik országban bolyongott volna. Ekkor jött a kedvence az Amnesia. Ez egy felsőruházati bolt volt, úgy tűnik, ide felejteni járnak az emberek, vagy esetleg az árai olyan magasak, hogy jobb gyorsan nem emlékezni rá?
Minden boltba benézett. Mindenhonnan csillogás, kínos rend és unott arcú eladók néztek vissza rá. Nem érzett vágyat, hogy valamelyikbe is belépjen, feszélyezte a benti légkör, nem az ő világa volt. Néha eljátszott a gondolattal, hogy odatapasztja az arcát az üvegfalra és grimaszokat vágva felrázza az akváriumban élőket, de most is csak továbbsétált. Felment a mozgólépcsőn a felső szintre és elfoglalta kedvenc helyét. Ez egy kör alakú galéria volt a Pláza mértani közepén. A korlátnak támaszkodva teljesen észrevétlenül, figyelni lehetett az alsó szinten nyüzsgőket. Sorra tűntek fel a hely jellegzetes figurái:
A lógósok:
Fiatalok, akiknek ezen a hétköznapi délelőttön talán az iskolapadot kellene koptatniuk. Van belőlük csoportos és magányos változat. Most egy lány jön be a képbe, leül a padra, előveszi a telefonját. A készülék kijelzője akkora, mint a két tenyere, láthatóan legutolsó modell. Fontos sms-eket bonyolít, időnként körbenéz, talán ismerőst remélve. Mellette egy fiú a laptopja monitorát bámulja üveges szemekkel. Tudomást sem vesznek egymásról, pedig innen messziről összeillő párnak látszanak. A lány lassan feláll, vállára veszi súlyos szütyőjét és elandalog.  Három fiú közeledik. Harsányak és modortalanok. Rutinosan bevágják a táskájukat a csomagmegőrzőbe és a mozi felé veszi az útjukat. 
Biztonsági őrök:
Lassú léptekkel időnként áthaladnak a téren. Földöntúli magabiztosság árad belőlük, különösen a női változatokból. Soha nem bírja ki mosoly nélkül, ha megpillant egy egyenruhába bújtatott, komoly arcot magára erőltető őr nénit. Mindig egy jelenet jut az eszébe, amelyben egy százharminc kilós betörő éppen pakolja ki az üzletet, és akkor megjelenik a negyven kilós őrhölgy és határozott mozdulattal össze-vissza bilincseli a galád bűnözőt.
Babakocsis kismamák:
Bármely pillanatban megjelenhetnek, attól függően mikor ért véget az otthoni etetés-büfizés. Felbukkannak a tömegben futurisztikus babakocsijukkal, összekötve a sétáltatást egy kis plázázással. Időnként megnyugtatják bömbiző csemetéjüket, leülnek a padra, teáztatják a kicsit, vagy éppen sorstársaikkal egyeztetik a legújabb bébi táp receptjeiket. Soha nem sietnek, mindenre felkészülve gurítják babaerődjüket.
A héják:
A Plázák legjellegzetesebb figurái. Villogó szemekkel figyelik a potenciális áldozatot. Mindenütt ott vannak. Ott ülnek a padokon, ott állnak a sorban, utaznak a mozgólépcsőn, ülnek a presszók szélső székein. Gyorsak, ügyesek és észrevétlenek. Csak akkor szembesülsz a létükkel, ha nem találod a pénztálcádat, a telefonodat, de akkor már késő.
Plázacicák:
Miattuk van ennek az egész rendszernek létjogosultsága- Különös ismertetőjelük, hogy a minimális létszám legalább két fő. Általában barátnői minőségben jönnek shoppingolni. Tökéletes kinézetűek, a köröm kifestésétől kezdve, a frizurán át, a divatos elegancián túl, az utolsó kiegészítőkig. Csacsogva libbennek be az üzletekbe, és egyre több kis csomagocskát magukra aggatva távoznak onnan.  
A takarító:
Mindent tudó járművét maga után vonszoló takarítónő érkezik. Mozdulatain látszik, hogy még hosszú a munkaidő. A lényeg, hogy mindig mozgásban legyen. Most előveszi sepregetőjét és a padon ücsörgők lábai mellett láthatatlan szemetet söpör, majd visszamegy a lapátért.  Kínosan lassú mozdulattal, valamit a lapátra kotor és eltünteti a tartalmát a mindenevő szemetesében. Visszarakja a szerszámokat a járgányra és szemétportyára indul. A padok kört formálnak, magukba fogadva egy nagy bokros növényt. Takarítónk már tudja, hogy a levelek közt mindig talál bedugdosott szemetet. Most sem kellett csalódnia. Szerzeményét bedobja a feneketlen bendőjűbe és továbbáll, új, reménybeli szemetek felé.
Üldögélők:
A pihenésre szánt padok gyakran váltogatják vendégeiket. De vannak olyanok is, akik semmibe révedő tekintettel fél napokat is elücsörögnek rajtuk. Jó lenne belelátni a fejekbe, ki miért választja az idő elmúlatásának ezt a módját. Talán a magány, talán csak hogy történjek körülöttük valami mozgás, vagy esetleg itt még mindig jobb, mint bárhol máshol, vagy csak várják a megváltó véget?  Kortalan, arctalan emberek ők, meghatározhatatlan gondolatokkal.

Lassan véget ér a nap. A szomorú szemű eladók lehúzták a rácsokat, egy napra véget ért a csillogás, bezártak a divatmajomházak. Kifelé menet odaintett a hajléktalannak, aki még kihasználta a zárás előtti utolsó pillanatokat. Ahogy hazafelé ballagott, betért az utolsó boltba, amit a tulajdonos „Sarki bót” –nak nevezett el, és vett egy fél kiló kenyeret. Hazáig csak úgy magába elcsipkedte az „életkét” –ahogy nagyanyja nevezte valamikor.
Megállt az otthona előtt és elhúzta mágneskártyáját. Az ajtó kinyílt, beengedte gazdáját. Belépett a gardróbba, levetette szegényes ruháit és belebújt egy köntösbe. Ahogy közeledett a nappali felé, a ház életre kelt: bekapcsolódott a falnagyságú tv, felgyulladt a hangulatlámpa fénye. Felült a bárpultnál egy székre és engedett magának egy korsó Heineken-t. Leült a tv elé, valami huszadrangú sztárocska nyérvákolt.   Ekkor kellemes női komputerhang szólította meg:
−Kész a fürdő!
Ledobta a köntöst, beült a kádba. Simogató pezsgés ölelte körül. Becsukta a szemét és átadta magát az élvezetnek. Fürdés után már nem volt semmihez kedve, elterült a hatalmas franciaágyon.
−Lepihenek – mondta halkan.
A ház elcsendesedett.
Mielőtt elaludt volna, eszébe jutott még valami:
−Komputer, milyen nap van ma?
−Február 13.
−Isten éltessen vén bolond, ma voltál 59 éves… – mondta, csak úgy magának.

2012. február 22., szerda

Nyereményjáték


Gondolataiba mélyedve, hazafelé tartott a munkából. Jó volt gyalog megtenni ezt a félórás utat, mert szabadjára engedhette a nap közben összegyűlt feszültséget. Nem szerette a munkahelyét, de neki legalább volt, nem úgy mint annak a koldusnak aki minden nap ott kuporgott szennyes kis ruhájában az utcasarkon. Most is ott ült, üveges tekintettel bámult a semmibe, kezét kérőn előrenyújtva. Mindig volt a zsebében egy kis apró. Mint minden nap, most is belemarkolt és beleszórta a nyitott tenyérbe. Megtisztult ettől a mozdulattól, könnyebbek lettek a léptei.
Sötét, megélhetési gondok felhői úsztak el a szeme előtt. Egyre nehezebb az életünk, – gondolta – valamit tennem kellene, hogy jobb legyen. Ahogy sorba vetette el magában a képtelenebbnél-képtelenebb ötleteit, megakadt a szeme egy apró kirakatban szépen cizellált betűkkel vésett hirdetésen:
„Nyereményjáték! Próbálja ki, személyre szabott nyereményekkel!”
A kíváncsiság hajtotta, vagy valami más nem tudta, de belépett a kicsiny üzletbe. Lágy csengettyűhang jelezte beléptét a helységbe. Valamiféle különös hangulatú antikvárium fogadta az ide betévedőt. A félhomályos bolt mennyezetig tele volt régi könyvekkel, szépen sorba rendezve. Elbátortalanodott. Már éppen megfordult volna, hogy elmenjen, amikor egy ősz, hajlott hátú, kedves mosolyú férfi lépett ki az egyik könyvespolc mögül. Még mielőtt magyarázkodni kezdett volna, az öregember megelőzte:
Ugye a játékunk miatt jött?
Igen, azt hiszem.-mondta bizonytalanul.
Tudja, sokan furcsának találják, hogy ilyen helyen is lehet játszani, de talán éppen ezért érdekes. Na jöjjön velem! - és egy hátsó sarokba vezette a kíváncsiságtól egyre jobban felbátorodót. Megálltak egy megvilágított üveggömb előtt, amiben félig megtöltve, kis, szalaggal átkötött csomagocskák voltak. A férfit leginkább a kínai szerencsesütikre emlékeztették.
Válasszon magának egyet!-jött a felszólítás.
Alaposan, mélyen belenyúlt és hosszas válogatás után kiválasztott egyet közülük.
Kibonthatja itt is, de ha gondolja hazaviheti és megnézheti otthon, hogy nyert-e! - mondta a kisöreg és elmosolyodott.
Az utóbbit választotta és a zsebébe süllyesztette a kincset, majd megkérdezte mivel tartozik.
Semmivel, Ön ezt már kifizette. - jött a válasz.
Legszívesebben már az utcán feltépte volna a csomagot, de aztán csak kibírta hazáig. Otthon még nem volt senki sem. Gyorsan levetkőzött, a kis-asztalra tette szerzeményét és nézegette, forgatta, majd szertartásos lassúsággal kibontotta és széthajtotta. Egy becsomagolt, szalaggal átkötött kis batyut és egy névjegynagyságú írást talált benne. Elolvasta a kis kártyát:
Gratulálunk, nyert! Képviselőnktől időben megtudja a nyereményét. Bontsa ki a kis csomagot és amit benne talál azt tartsa mindig magánál!”
Óvatosan kinyitotta, egy fekete kő koppant az asztalon. Különleges darab volt, szép fényes fekete, néhol betüremkedésekkel, szürke és barna beszűrődésekkel. Egy ideig csodálta, forgatta, majd a zsebébe süllyesztette. Többször elolvasta a kapott, mellékelt szöveget és egyre jobban nem értette. Végül is feladta a megfejtést és bosszúsan dohogott magában: ez is csak egy átverés!
Megnézte az órát, még volt egy órácskája, hogy a neje és a lány hazaérjen. Fáradtnak érezte magát, úgy határozott, hogy szunyókál egy kicsit. Amikor felébredt, hallotta, hogy éppen hazaért a család. Leült a galéria felső lépcsőjére és mint mindig, várta, hogy feljöjjenek a többiek. A lánya rohant fel elsőként, de most mintha észre sem vette volna elszaladt mellette, berohant a szobába és bekapcsolta a tv-t. A nejével ugyanígy járt, a szokásos ölelés helyett csak átnézett rajta. Döbbenten állt egy pillanatig, nem értette mi történhetett. Utánuk szaladt, de mintha nem látták volna. Berohant a hálószobába és ott látta magát az ágyon.
Még napokig eszelősen bolyongott a lakásban. Minden nap elkísérte a lányát és a nejét, ahogy elindulnak a hétköznapok felé, és ott a lépcsőn várta őket amikor hazaérkeztek. Egyik reggel amikor az elmenő busz a sarkon eltűnt a szeme elől és elindult hazafelé, eszébe jutott a kő. Megnézte, hogy a zsebében van-e még? Ott volt, kivette és a markába szorította. Hirtelen megváltozott körülötte a világ. Elmosódtak a kontúrok, elvesztek a színek, szürke lett minden, soha nem hallott hangok áramlottak felé, teste érzéketlenné vált. Egyre sötétebb lett, végül már csak koromfekete láthatatlan falak szorították egyre jobban a kibírhatatlanságig. Ujjait belemélyesztett a szűkülő börtön oldalába és kaparni kezdett. Úgy érezte, ha nem jut ki hamarosan megfullad. Ekkor egy hang szólalt meg:
Tiszta szívből gratulálunk a nyereményéhez!
Ebben a pillanatban sikerült áttörni a körülötte lévőt. Egy ideig bántotta a sötéthez szokott szemeit a beáramló fény, de lassan hozzászokott és körülnézett. Gyönyörű, virágos mezőt látott maga előtt. Bódító illatfelhő szállt felé és a hatalmába kerítette. Úgy érezte repülnie kell és kitárta kezeit. Félt, hogy lezuhan, de nem bírt ellenállni a kísértésnek. Behunyta a szemeit és aláhullt. Várta, hogy valami szörnyű történik, de úgy érezte, könnyedén földet ért. Óvatosan kinyitotta a szemét. Lassan csordogáló patak partján állt. Belenézett a víztükörbe és egy csodálatos, színes pillangó nézett vissza rá.  

2012. február 13., hétfő

Taj Mahal: Maestro


Taj Mahal amerikai blues-zenész és zeneszerző. Eredeti neve: Henry St. Clare
Fredericks. Apja karibi származású jazz-zongorista, anyja gospel énekestanárnő.
Már fiatal korában megfertőződött a blues-zenével. Számtalan lemeze jelent meg,
igen aktív zenész. Kétszer kapott Grammy-díjat 1997-ben és 2000-ben. Ezt az albumot a "Maesrto"-t pályafutásának 40 éves fennállása alkalmából jelentette meg.
A lemezen megcsillogtatja nagyszerű hangszertudását /szinte minden hangszeren játszik/ és kitűnő énekhangját.
Az albumon a következő felvételek hallhatóak:

Az album letölthető:
http://data.hu/get/4727008/Taj_Mahal.001
http://data.hu/get/4727216/Taj_Mahal.002
http://data.hu/get/4727287/Taj_Mahal.crc

2012. február 8., szerda

Fekete angyal

                                            
Megnyomta a lift hívógombját és várakozott. A felvonó csendben megérkezett, szolid csengetéssel jelezte az érkezését. Mint mindig, most is egyedül utazott a kis fülkében a legfelső emeletre. Léptei kopogtak a halványan megvilágított folyosó kövezetén. A nagy üvegajtónál lehúzta a mágneskártyáját és belépett a végstádiumú betegek osztályára. Miközben, a kis helységben felvette nővérruháját, arra gondolt, hogy mennyire szereti az éjszakai műszakot. Ilyenkor még csendesebb minden. Az átadás-átvétel megszokott módon, szavak nélkül megtörtént. Elindult rutinkörútjára. Amikor végzett, beült a figyelőszobába és elővette az uzsonnáját. Evés közben a betegek névsorát nézegette. Túl sokat nem tudott róluk, csak a látogatóikból lehetett valami kevéske következtetést levonni. Megakadt a szeme az egyik néven. Hozzá soha nem jött senki. Bement hozzá. Vékony kis törékeny nő volt, a kórlapja szerint alig volt több mint negyven éves, de a kór mély barázdákat szántott az arcára. Leült az ágya mellé, és megfogta kis aszott kezét. Nézte a szenvedő arcot és lassan behunyta a szemét. Most is, mint mindig gyorsan ment a ráhangolódás. Látta a kapkodó, cikázó képeket. Most a gyerekkorban jártak: fiúk üldözték a folyóparton, miközben megszáradt sárdarabokkal dobálták, csúfolták: „Béka, béka, brekeke, kilátszik a feneke!” Ekkor az egyik fiú utolérte, elgáncsolta és leteperte. A többiek is odaértek és lecibálták róla a ruhát. Minden egyes ruhadarabnál hatalmas visongásban törtek ki és egyre izgatottabban rontottak rá a következő megszerzéséért. Végül ott állt egy szál bugyiban. A fiúk körülötte ugráltak és örömittasan ordítottak. Ekkor az egyik fiú megfogta a kezét, a másik pedig lefelé nyomta a fejét. A vezér tiszte volt az utolsó ruhadarabtól való megszabadítás. Szép lassan, szertartásosan fogott a művelethez. A többiek visszafogott lélegzettel figyelték a folyamatot. Amikor végre minden láthatóvá vált, hatalmas üdvrivalgásba törtek ki. Lelökték a földre, fogdosták, majd rugdosni kezdték. Ezután, levonszolták a folyópartra, és mindenhol összekenték sárral, majd nevetve elszaladtak a ruhájával. Estig bujkált a bokrokban, csak akkor mert hazaosonni nagy szégyenében. Otthon, ahogy az apja meglátta, levette a nadrágszíját és kegyetlenül elverte, miközben artikulátlan hangon ordított vele.
Váltott a kép: fiatal szép serdülőlányként a mezei virágok között feküdt, és a felhőket bámulta. Magába szívta a mezei virágok illatát, egy fiúról ábrándozott, akibe halálosan szerelmes volt, de ő észre sem vette. Behunyta a szemét, hogy legalább ott az álmaiban vele lehessen. Ekkor durva kezek ragadták meg, bekötötték a szemét, lefogták és letépték a ruháját. Egymás után többen is megerőszakolták, majd magára hagyták. Összegömbölyödve, hosszú ideig sírt és meg akart halni.
Újabb képváltás: tagjaként egy családnak éppen vacsorát főz. A két gyerek a tévét bámulja, amikor hazaér a ház kapatos ura. Gyorsan elé teszi az ételt és a gyerekeket is az asztalhoz invitálja. Boldogan néz végig az asztal körül ülőkön, amikor elszabadul a pokol.  A férj lesöpri az ételt az asztalról, mert az nem felel meg az ízlésének és durván rátámad. Üti, ahol csak tudja, nem kíméli egyetlen porcikáját sem. Amikor a dúvad végre lecsillapodik, végigdől az ágyon és horkolni kezd. Ő feltápászkodik a földről és a fürdőszobába megy, hogy rendbe szedje magát. Belenéz a tükörbe, de már nem tud sírni sem, csak nézi felismerhetetlenségig eltorzult arcát.
Az elkövetkező képek, már csak villanásnyiak: amikor a férj bevágja az ajtót és soha többé nem tér vissza, ahogy a fiától megkapja az első pofonját, ahogy a lánya a barátaival elmegy, és soha többé nem jön haza, és ahogy a fia is elhagyja örökre. Bevillannak az egyhangú hétköznapok, a bánat, a depresszió, az állandósult rosszullétek, majd az állandó kábulat és végül sötétség.
Kinyitotta a szemét, elengedte a törékeny, kis kezet és nézte a meggyötört arcot. A nyugtató hatása csökkenőben volt, mert egyre jobban vonaglott az ágyban a beteg, és az arcára is kiült az elviselhetetlen fájdalom. Benyúlt a köpenyzsebébe és sorba vette ki az ampullákat felszívva tartalmukat a fecskendőbe. Ezután az egészet az infúzióba injekciózta. Lassan elsimultak a zaklatott arcvonások és békesség szállt a kicsiny szobára. Csendben becsukta az ajtót és végigjárta a többi beteget. Ahogy visszaért az ügyeleti szobába a beteg életjelei már megszűntek. Fogta a tiszta ágyneműt és nyugodt léptekkel elindult, hogy tegye a dolgát.
Lassan véget ért az éjszakai műszak, a hajnal első sugara bekandikált az ablakon.
Jött a váltás. Már messziről hallatszott a trécselés.
−Pont Hangoska jön – jegyezte meg magában az éjszakás – annyira nem illik ebbe a környezetbe.
−Na, mi volt éjjel! – kérdezte vidáman.
−Ketten elmentek.
−Hogy te milyen szerencsés vagy, hogy mindig nálad történik ilyesmi!
Az utolsó szófoszlányokat már a liftnél várakozva hallotta. Csak bólintott és belépett a valós életbe vivőbe. 

2012. február 6., hétfő

Farsang a pécsi Mandulafa Waldorf-iskolában 2012

Az idei farsangunk az erdő jegyében zajlott. Az osztálytermek erdővé varázsolódtak.
A gyerekek és a szülők az erdő élőlényeit és lényeit személyesítették meg. Voltak az erdei kavalkádban: erdei növények, erdei állatok, mesebeli lények. Az osztályok kis előadással szórakoztatták az erdő lakóit, majd az osztálytermekben mókás erdei bolondozással várták a kisebb erdőlakókat. Eközben a nagyobbacska erdőlakók közös játékokkal ütötték el az időt. Végül nagy közös nyüzsgés, a búcsúzó iskolatitkár virággal való beborítása, és az összehordott fánkhegyet eltüntetése zárta ezt a hangulatos délutánt.

2012. február 2., csütörtök

Könyvajánló: Révai Gábor: Beszélgetések nem csak gyerekekről Ranschburg Jenővel és Vekerdy Tamással


Révai Gábor nagyszerű könyvét ajánlom, amelynek címe önmagáért beszél. Egy riportkönyv a két, maga nemében is egyéni gyermekpszichológussal. A figyelem felkeltése érdekében leírom a könyv hármas tagozódását:
Az első rész címe: "A háborútól a pályakezdési." Ebben a részben életrajzi elemeket találhatunk.
A második rész: "Szülők és gyerekek." Ez a rész átfogó képet ad a két pszichológus szemüvegén keresztül a gyereknevelés rejtelmeiről.
A befejező rész címe: "Rendszerváltás után.", magáért beszél.
A riportkötet 2007-ben készült.
A könyv pdf-formátumban letölthető:
http://data.hu/get/4678737/Revai_Gabor.zip
Kellemes olvasást!

2012. február 1., szerda

Könyvajánló: Vekerdy Tamás: Álmok és lidércek


Könyvajánló:

Ajánlani szeretném Vekerdy Tamás: Álmok és lidércek című, 1993-ban
megjelent könyvét.
Ebben az első Waldorf-iskola (Solymár) hazai megalakításáról és 
kialakulásának körülményeiről / és még sok mindenről /ír.
A könyv pdf-formátumban megtalálható: