2015. június 26., péntek

Blueskocsma: Various Artists - Texas-blues


Péntek van, nyit a blueskocsma. Mivel az utolsó ebben a hónapban, ezért a hangszórók veszik át a szerepet. Kellemes estének ígérkezik, igazi kimozdulós hétvége, sok vendégre számítunk.
Nagy dívatja van a gyerekek körében a karpereckészítésnek. Mivel csaposunk kislánya ipari mennyiséget gyártott, azt találtuk ki, hogy ezekkel jelöljük meg a belépőket megváltókat.


Ma a texas-blues ritmusa szórakoztatja a hallójáratainkat. Lábdobogtató blues érdemes lesz a füleinket megfelelő irányba állítani.


A texas-blues elsősorban gitár-alapú blues. Eredete az 1900-as évek elején az afroamerikai közösségek népszerű összejövetel zenéjeként említhetjük. Az 1920-as években Blind Lemon Jefferson-nak köszönhető a szélesebb körben való elterjedése. Később olyan zenészek követték, mint Lightnin Hopkins, T-Bone Walker, vagy Goree Carter. Az elektromos gitár megjelenésével Muddy Waters vitte tökélyre. (Számomra a legnagyobb mégis a ZZ-Top.)



Ma este a következő felvételeket hallhatjuk:

01 - Clarence Gatemouth Brown-She Walks Right In
02 - Albert Collins-Lion's Den
03 - Long John Hunter-Both Ends Of The Road
04 - W.C.Clark-Midnight Hour Blues
05 - Katie Webster-Those Lonely, Lonely Nighst
06 - Phillip Walker-Street Walkin' Woman
07 - Johnny Winter - Tin Pan Alley
08 - Floyd Dixon-450 Pound Woman
09 - C.J.Chenier-Richest Man
10 - Delbert McClinton-Standing On Shaky Ground
11 - Marcia Ball-I'm Coming Down With The Blues
12 - Albert Collins-Too Many Dirty Dishes

Letölthető /download/:
http://data.hu/get/8880164/Crucial_Texas_Blues.zip

Kedvcsinálók:


Katie Webster

C.J.Chenier

Delbert McClinton

Marcia Ball

Albert Collins

2015. június 23., kedd

A dal /bocsi Grimm tesók/

Jó szülőket választottam, nagyon boldog, önfeledt család volt a mienk. Anyáék mindig odafigyeltek rám, nem vagdosták a szárnyaimat, de mégis neveltek a szépre és a jóra. Nagylány koromra kiegyensúlyozott, kreatív, önálló személyiséggel rendelkező emberkévé váltam. Maradhatott volna ez így az idők végezetéig, de a sors közbelépett. Anya súlyos betegségbe esett és rövid időn belül itt is hagyott bennünket. Maradtunk ketten, apával. Más és más módon próbáltuk feldolgozni a gyászt: apa a munkájába temetkezve, én pedig önmagamba bezárkózva. Így zajlottak a mindennapjaink, amikor anya elvesztése után egy évvel újra női kacaj töltötte be az áporodott otthonunkat. Apám egyik kolleganőjével állított be. Ha valakit bemutatnak nekem, nagyon fontos az első benyomásom az illetőről. Meg kell, hogy valljam, az első pillanatban rókatekintetűnek minősítettem. De apám csak az új társat látta benne. Az események felgyorsultak és nem sokára lett egy mostohám és tartozékként két hozadék, akik korombeli lányok voltak. A dolog jól is elsülhetett volna, de ez a két fúria még jobban tönkretette az eddig is romokban heverő életemet. Igazi kikent-kifent plázacicák voltak, amolyan mindig az utolsó divat szerint típusok. Kezdetben az egyszerű öltözködésem miatt kezdtek ki, de amikor látták, hogy milyen galambtermészetem van, ott tettek keresztbe ahol csak lehetett. Apám mindebből semmit sem vett észre, hiszen a megnövekedett igényeket csak plusz munkával tudta ellensúlyozni, alig láttam. Így hát örökös céltáblája lettem a három vészbanyának. Kisgyerekkorom óta mindig körülvett a zene. Állandóan énekeltem és mivel kedvem volt hozzá, megtanultam gitározni. Most, hogy ebbe a helyzetbe kerültem, a zene lett az egyetlen társam és vígasztalom.

Amióta az eszemet tudom, mindig is zenész szerettem volna lenni. Bár nem sok embernek sikerül, de nekem bejött, azt csinálom, amit szeretek. Szorgalmas, kitartó, új dolgok iránt nyitott és tehetséges hangszerbűvölőnek egyenes az útja a csúcsra. Elviseltem a zenészvilág tartozékait: a piát, az éjszakai életet, a visítozó, üresfejű lányokat, de soha nem éltem velük. Különc voltam emiatt a többiek szemében, de elviseltek, mert piszok jól zenéltem. De mindenkinél eljön az alkotói válság. Ebben a pillanatomban keresett meg egy tévés, hogy zsűrizzek egy mostanság oly divatos „tehetségkutató” show-ban. Tudtam, ha elvállalom, kivívom a szakma rosszallását, de kellett a pénz. Ahogy elindult a válogatás, egyre rosszabbul éreztem magam. Ledöbbentem, hogy embereknek mennyire nincs önkontroljuk. Olyanok jelentkeztek, akik egyetlen hangot sem találtak el az előadott számból, és még fel voltak háborodva, hogy nem ismerik fel bennük a tehetséget. Nagyon megmaradt bennem egy jelenet: bejött két bombázó, akiknél leesett férfitársaimmal együtt az állam, de csak addig, amíg el nem kezdtek énekelni. Akkor elszállt a varázs és gyorsan távozásra kértük fel őket, hogy hátulról is megcsodálhassuk tökéletes alakjukat. Mert hiába a kirakatbábúi kinézet, ez egy énekverseny és nem szépségverseny. Már kezdtem feladni a reményt, hogy igazi tehetséget is hallhatok, amikor az utolsó napon bejött egy lány, gitárral a nyakában. Keveset beszélt magáról, látszott rajta, hogy nagyon izgul. Saját szerzeményét kezdte el játszani. Az első hangoktól teljesen elbűvölt, és az utolsó taktusig a székemhez szegezett. De fel sem ébredtem a kábulatból, amikor lekapta a gitárt a nyakából és kiviharzott. Döbbent csend ült a helységre. Én reagáltam leghamarabb, utána szaladtam, de már nem láttam sehol. A dallam és a csodálatos hang örökre belopózott a fülembe, nem tudtam tőle szabadulni. Egyhangúlag tovább szerettük volna juttatni, de nem találták a megadott címen, így nélküle folytatódott a verseny, amely már teljesen érdektelenül zajlott számomra. Megszereztem a felvételt és megsokszorosítottam. Azok között a zenésztársak között, akik még megismertek szétosztottam és kértem őket, hogy segítsenek megkeresni a lányt.

Egyre többször öntöttem a bánatomat a zenébe. Ilyenkor nem fájt semmi, a lelkem szárnyalt. Ahogy elhalkult az utolsó dallamfoszlány is, visszazökkentem a hétköznapokba.  De a zenéhez, mint igazi társhoz bármikor fordulhattam, megvigasztalt.  Egyik nap „szeretett” tesóim azzal álltak elém, hogy látták a tv-ben, tehetségkutató lesz, amelyen nekik természetesen ott a helyük. Egész nap erre készültek, borzalmas volt hallani, de az elfogult anyjuk szünet nélkül biztatta őket:
−Csajok, ezzel a tökéletes alakkal csak nyerők lehettek!
Na és persze az önbizalmat növelőként belém rúgott:
−Mi van penészvirág, te nem indulsz a vernyákoló hangoddal? – tette fel a kérdést, és kipukkadt belőlük a nevetés.
A csakazértis elkezdett dolgozni bennem és az utolsó pillanatban jelentkeztem én is. Persze nem kötöttem az orrukra, elővigyázatosságból hamis nevet és címet adtam meg. A zsűri úgy tűnik hozzáértő lehetett, mert a nagy reménnyel induló két boszikezdemény csúnyán elhasalt. A meghallgatás utolsó napjára jutottam. Iszonyúan izgultam, bár ahogy elkezdtem a dalom, megnyugodtam, de úgy éreztem, hogy nem úgy sikerült, mint az otthon biztonságot nyújtó védelmében. Ezért amikor befejeztem, otthagytam csapot-papot, és szabályosan elmenekültem. Amíg hazaértem, dolgozott bennem a düh, igazán nem tudtam mire, kire és miért haragudtam. Néhány napig a sarokban állt magányosan a gitárom, mintha ő tehetne mindenről. De rájöttem, hogy a hiba bennem volt, felkészületlen voltam, soha nem énekeltem még mások előtt. A hangszerem és én újra a régiek lettünk, kerestük egymás társaságát. Egyre jobban megfogalmazódott bennem, hogy a zenének szeretnék élni.
Egyik nap összefutottam egy régi, lelkitárs baráttal. Beszélgetésünk során kiderült, hogy egy kis bárt vezet a belvárosban. Amikor én meséltem neki az életemről, az álmaimról, legbensőbb titkaimról, figyelmesen végighallgatott, majd így szólt:
−Tudod, eljöhetnél hozzám zenélni, úgyis ilyen jellegű fellépő volt az elképzelésem.
Amikor először beléptem a hangulatos bárba, azonnal megfogott a hely varázsa, olyan érzésem volt, hogy régóta ismerem minden szegletét. Mindenki kedves volt, gyorsan feloldódtam, és újra önmagam lehettem, úgy éreztem, hazaértem. Minden nap alig vártam az estét, hogy végre adhassak és kaphassak is. Nagyon örültem, mert sokan már az én kedvemért tértek be egy kis esti lelkierő pótlásra.


Lassan már kezdtem feladni a reményt, hogy sikerül megtalálnom a lányt. Úgy éreztem mindent megpróbáltam már, de nem adtam fel, megszállottjává váltam. Egyik este összefutottam egy ősrégi baráttal. Vele még együtt játszottunk anno az első zenekaromban. A mi történt azóta veled, természetesen egy pohár mellett a legkedvesebb. Ahogy körül néztünk megpillantottunk egy behívogató kis bárt. Már a harmadik pohárnál tartottunk, amikor zenészfülem érzékelte, hogy egy kicsit lecsendesedik a háttérzaj, majd a hátam mögül a sarokból felcsendül egy dal. Megállt bennem az ütő, villámgyorsan megfordultam és a félhomályban, egy szál gitárral a kezében, egy bárszéken ülve ott volt Ő…    

2015. június 19., péntek

Blueskocsma: Pinetop Perkins & Friends

Szemerkélős esős péntek este van. remélhetőleg ez nem befolyásolja majd a blueskocsmánk forgalmát. Bár egy igazi törzsvendéget nem riaszt vissza semmilyen időjárás.

Ma este egy nagy blueszenészre emlékezünk, aki négy éve már az égieknél bűvöli a fekete-fehér billentyűket. A neve biztosan ismerősen cseng a bluesrajongók fülében: Pinetop Perkins.

1913-ban született, az amerikai Belzoni városkában. Iskolába csak hébe-hóba járt, a zene volt a mindene. Autodidakta módon tanult meg gitározni és zongorázni, tíz éves korában már kocsmákban lépett fel. Első lemezét hetvenöt éves korában adta ki, amit még számtalan követett. Munkáját 2005-ben Grammy-díjjal jutalmazták. Kísérletező kedvű zenész volt, zenei tudását tökélyre fejlesztette. Ike Turner tőle tanulta a zongorázás művészetét. 1969-től Muddy Waters zenekarának állandó tagja volt, 1980-ban alakította meg saját bandáját Legendary Blues Band néven. A Mississippi-blues első generációjához tartozott, három év híján megélte a száz évet. Nincs olyan zenekar ahol ne fordult volna meg. Most a 2005-ben kiadott lemezének zenei anyagát hallhatjuk.

A következő felvételek kerülnek sorra:

01. Take It Easy Baby
02. Got My Mojo Working
03. Down In Mississippi
04. How Long Blues / Come Back Baby - featuring Eric Clapton
05. Hoochie Coochie Man
06. Barefootin'
07. Look On Yonders Wall
08. Anna Lee
09. Sweet Home Chicago
10. Bad Luck Baby

Letölthető /download/:
http://data.hu/get/8864528/Pinetop_Perkins__Friends.zip

Egy kis kedvcsináló a Booggie-wooggie mesterétől:



Pinetop Perkins


2015. június 12., péntek

Blueskocsma: Mojo Blues Band


Péntek van, egy őrült kánikulai nap után. A múlt hétvégén iszonyúan sokan voltak, még az utca is tele volt. A lányok lengék és egyre lengébbek...a sörfogyasztás rekordokat önt...






Ma esti vendégfellépőnk az osztrák Mojo Blues Band.


1977-ben alakult banda Erik Trauen nevezetű úr köré épült. Főleg Chicago Bluest játszanak. olyan nagy példaképek után szabadon, mint Muddy Waters, és Jimmy Reed. Az évek hosszú során rengeteg zenésszel feléptek, különböző zenei stílusokban is otthonosan mozogva. Ma este az 1997-ben megjelent "20 Years In The Blues Jungle" című albumuk zenei anyagát hallhatjuk.

A következő felvételek kerülnek előadásra: 

01. Young Fashioned Way - 3:29 
02. In The Blues Jungle - 2:26 
03. Hound Dog - 3:18 
04. Louisiana Train - 4:50 
05. Leaking Roof Boogie - 2:56 
06. Little Girl - 4:38 
07. Signals Of Love - 5:03 
08. Bon Ton Roulet - 3:25 
09. Strollin' With Bone - 2:54 
10. Love Is A Foolish Thing - 3:55 
11. Lucky Boy Lion - 3:47 
12. Heed My Warning - 5:09 
13. That's The Way It's Gotta Be - 3:08 
14. We're Both To Blame - 3:55 
15. Marack - 2:36 
16. Babe (I Gotta Let You Go) - 3:01 
17. Neighbors Blues - 3:07 
18. I'm On My Way Back Home - 6:13 
19. Dive Bomber - 2:59 

Letölthető /download/:
http://data.hu/get/8841463/Mojo_Blues_Band.zip

Egy kis kedvcsináló:


Mojo Blues Band

2015. június 5., péntek

Waldorf Olimpia



Lányunk a pécsi Mandulafa Waldorf iskola ötödikese. Ebben az évben egy fontos, országos eseményen vett részt a Waldorf Olimpián, amelyen az összes Waldorf-os iskolák ötödikesei találkoztak, azért hogy együtt legyenek és megmutassák hozzáállásukat a mozgás örömének. Görög városállamok zászlai alatt vegyes csapatonként sorakoztak fel.



Ezután a versenyek helyszínére vonultak és közös mozgással mutatták meg ennek az örömét.









Ezután a lángvivők egy közös tűzből, meggyújtották saját fáklyáikat, majd az államok körbeállták az olimpia központi részét.





 Következett az első próbatétel a három és fél kilométeres maratoni futás. Előbb a lányok, majd nem sokkal később a fiúk indultak.



 

Rövid kis pihenő után következett a stadionfutás.





Ezután következett a magas- és távolugrás. Soha nem az átugrott magasság, vagy a távolság számít, hanem a jó szándék a végrehajtásra.





Az ugra-bugra után következett egy kis birkózás. Leginkább a szumóra szabályaira hajazó, inkább ügyességet, mint erőt kívánó dulakodás volt ez. Az volt az érdekessége, hogy nem súlycsoportok szerint voltak beosztva.  




Ezután következtek a dobószámok: mégpedig a diszkoszvetés és a gerelyhajítás. Természetesen nem a dobás távolsága, hanem az együtt sportolás volt a fő szempont.

  






A befejező műsorszám a nagyon látványos váltófutás volt. Minden csapat, minden tagjának egy negyed kört kellett futnia és egy váltóbotot kellett átpasszolnia a másik csapat tagjának.





 És következett a fő attrakció a LAKOMA.



 Közben már készültek a záróünnepségre:






Az utolsó összecsoportosuláson mindenkit név szerint kiszólítottak a városállamok vezetői és adtak egy oklevelet, egy nyakba akasztós emléket. Nem volt első, második, harmadik....utolsó.



Az olimpia közös énekléssel zárult.


Fantasztikus élmény volt a gyerekeknek, de a szurkoló felnőtteknek is. A szervezés előtt le a kalappal, ahogy mozgatták ezt a hatszáz főt: gördülékenyen, szervezetten. Elismerésem a gyerekek teljesítése előtt is, akik végigcsinálták ezt a felhő nélküli kánikulai napot.