2013. február 26., kedd

Magic Slim


Ismét elment egy nagy blues-öreg. Magic Slim 50. évi jubileumi koncertturnéján kórházba került. Szervei rövid időn belül sorba leálltak és már nem tudtak rajta segíteni.
Magic Slim fiatal korában jazz-zongoristaként kezdte a pályafutását. Azonban egy sajnálatos baleset folytán elveszítette a jobb kezének kisujját. A zene nem hagyta nyugodni, így áttért a gitárra. A Chicago-blues mestere lett. Termékeny szerző, és nagyszerű előadó volt.
Az utolsó 2012-ben kiadott lemezzel szeretnék tisztelegni az emléke előtt.


A lemezen a következő felvételek hallhatók:


01. Bad Boy – (Eddie Taylor)

02. Someone Else Is Steppin' In – (Denise LaSalle)
03. I Got Money – (Emery Williams aka Detroit Jr.)
04. Sunrise Blues – (Morris Holt aka Magic Slim)
05. Girl What You Want Me To Do – (copyright controlled)
06. Hard Luck Blues – (Roy Brown)

07. Gambling Blues – (Morris Holt)
08. Champagne And Reefer – (McKinley Morganfield aka Muddy Waters)
09. How Much More Long – (J.B. Lenoir – the noir rhymes with oar)
10. Matchbox Blues – (Albert King)
11. Older Woman – (Lil' Ed Williams)
12. Country Joyride – (Morris Holt)

Az album letölthető /download/:

http://data.hu/get/6248421/Bad_Boy.001
http://data.hu/get/6248437/Bad_Boy.002
http://data.hu/get/6248439/Bad_Boy.crc




Az öreg és a Teardrops: Going to Mississippi című számmal:







2013. február 22., péntek

Rádumáló-show


A férfi elgondolkozva közelítette meg a szupermarket bejáratát. Ekkor váratlanul mellélépett egy jól öltözött úriember és megszólította. Mint kiderült, néhány kérdést szeretett volna feltenni az általános egészségi állapotáról. Általában elutasította az ilyen közvélemény kutatási kérdezőket, de most jó napja volt és ráállt a dologra. Gyorsan jöttek a kérdések, lelkiismeretesen válaszolt rájuk. Nem tartott sokáig. Amikor már elbúcsúzott volna, még egy utolsó kérés hangzott el, adja meg a telefonszámát, azzal az indokkal, hogy majd tájékoztatják a felmérés eredményéről. Nem látott benne semmi kivetnivalót, így hát bediktálta, még meg is jegyezte magában, hogy milyen rendesek. Telt az idő, már meg is feledkezett az egészről, amikor megcsörrent a telefonja. A kérdezős volt az. Természetesen nem a felmérés eredményeiről számolt be, hanem egy bemutatóra invitálta. Ki nem állhatta ezeket a megkereséseket, így hát gyorsan rövidre zárta a beszélgetést, és letette a telefont. De a vonal másik végét nem lehetett ilyen könnyen lerázni. A telefonszám birtokában többször zaklatta őt, a legváratlanabb pillanatokban. Már kezdett elege lenni és úgy határozott, hogy a legközelebbi alkalomkor elküldi melegebb éghajlatra. De nem volt képes megtenni, sőt kezdte becsülni az illetőt a kitartásáért. Végül is a kíváncsisága legyőzte az ellenérzését, és megígérte, hogy elmegy a bemutatóra. Szerencsétlenségére még a feleségét is sikerült rábeszélnie, hogy társuljon hozzá, mert ha túlélik az egészet, akkor a hölgyek ingyenes kozmetikai ajándékcsomagra számíthatnak. Eljött a nagy nap. Nagyon kedvesen egy hostess-lány fogadta, majd bevezette őket a tett színhelyére, ahol rajtuk kívül, két áldozat várakozott a csodára. Az előadás kezdetéig a létszám még két fővel bővült. Ekkor feltárult az ajtó és elegánsan belibbent rajta az előadóvá avanzsált kérdező. Nem látszott rajta csalódottság a gyér érdeklődés miatt, bele is vágott a mondandójába. El kell ismerni nagyszerűen felépített rádumáló-showban volt részük. Érezhető volt rajta, hogy az elejétől kezdve aprólékosan kidolgozott, mindenre odafigyelő bemutatóról van szó. Az elején szép finoman bevonta a közönséget is személyre szóló kérdésekkel, mintegy bensőséges viszonyt kialakítva. Azután következett a termékek bemutatása. Többféle egészség védő szerkentyűről volt szó. Volt itt gyógyító lámpától kezdve, víztisztítón keresztül, a szobai levegőt megszűrő csodamasináig minden. Dicséretére legyen mondva, úgy öltönyösen szétszedte előttük a szerkentyűket a legutolsó csavarig. Amikor véget ért a mondandójával, kiszólt az ajtón és az ott várakozó segítőket beszólította, akik nagyobb létszámban jelentek meg, mint a résztvevők. Mindenkit körbekínáltak a masinájuk által megszűrt vízzel, de nem ám papírpohárban, hanem pezsgős kristályban. Mikor már azt hitték, hogy végre vége, akkor csoportok alakultak és mindenki személyesen kipróbálhatott mindent. Ekkor már nagyon mentek volna, de odaült hozzájuk a „főnök” és beszédbe elegyedtek. Elkövették a második hibát. Ugyanis az előadás során mindenről szó volt csak az árakról nem, /persze nem véletlenül/ ezért kíváncsiságból megkérdezték. Nem kellett volna. A pasasnak ugyanis felcsillant a szeme, meglátta bennük a potenciális vevőt. Elindult egy magas összegről, ami miatt körbevigyorogták a fejét. De a szeme sem rebbent, és jött a csak itt, csak most lehetőséggel. Már a kezdőár felénél tartottak, részletkedvezményeknél, meg mindenféle plusz ajándékoknál. Eszük ágában sem volt vásárolni, már menekültek volna, de a „boss” kullancsként rájuk tapadt. Többször felálltak, hogy mennek. Már csak ők voltak a teremben, mindenkinek sikerült elmenekülnie, valószínű már rutinosabbak voltak. Végre sikerült a folyósóra kikecmeregniük, de még nem tudták lerázni, ott lihegett a nyakukon és továbbra is bombázta őket az egyre alacsonyabb árakkal. Közben, pihentetésként nagy büszkén elmesélte, hogyan sikerült egy hetven év feletti házaspárt rábeszélni az egyik termékükre, részletfizetéssel. Na itt akadtak ki véglegesen. A férfi még udvariasan meghívta nekik a liftet, majd eszébe jutott, hogy nem kaptak ajándékot. Gyorsan visszaszaladt érte, és a feleséget megörvendeztette vele. Egy mosópormintából, egy kis darab szappanból, egy samponmintából állt a „hatalmas” kozmetikai csomag, amelyet valamilyen észlény /biztos, hogy férfi/ tűzőkapcsolóval rögzített egymáshoz. Ettől a sampon zacsija kiszakadt és mire hazaértek a tartalma a női táska alján szétterült. Ez volt a pohárban az utolsó csepp, a férfi egy jó ideig csak az ágy alól válaszolhatott a nejének: „Igen drágám.”  A rádumáló még napokig zaklatta a férfit telefonon ajánlataival, olyan szóáradatot zúdítva a „majdnem” vevőre, hogy az meg sem tudott mellette szólalni. A „barátjuk” szerencsétlenségére az egyik alkalommal a feleség vette fel a telefont. Még forrt benne a méreg, hogy sikerült rávenni őt erre a baromságra, úgy hogy őt nem sikerült belefojtani a szóáradatba. Kitört belőle a szunnyadó parasztvér és olyan káromkodáshalmazt zúdított az áldozatra, amit a férje csak tátott szájjal és fülig elvörösödve tudott végighallgatni. Több ajánlat nem érkezett.
Az incidens már rég a feledés homályába merült, amikor a férfihez odalépett egy csinos hölgy és megszólította. Ő meglátta a kezében lévő mappát és tollat, már tudta mi következik. Valószínű, hogy nem a legszebb mosolyát vehette elő a készletből, mert a kérdező félbehagyva a begyakorolt mondatát, gyorsan sarkon fordult, és új „áldozat” után nézett.    

2013. február 15., péntek

Mahsa Vahdat - Mighty Sam McClain: Scent Of Renunion

Egy érdekes találkozás ez a lemez. Mahsa Vahdat iráni származású énekesnő, a perzsa éneklés képviselője.
Mighty Sam McClain pedig egy ízig-vérig amerikai soul-blues énekes. Kettőjük fúziójából valamilyen csodálatos éteri zene jött létre. Zene a fülnek és a léleknek. Az alcím szerint a szeretet a civilizációkon keresztül duettezik.

Az albumon a következő felvételek találhatók:

1. Meditating Over a Photo

2. Imprints
3. Ambassador of Hearts
4. So Blue
5. Earth
6. Flowers No None Has Ever Seen
7. Migratory Bird
8. Born
9. My Kingdom Is You
10. Silent Song

Az album letölthető /download/:
http://data.hu/get/6208608/Scent_Of_Reunion.crc

Kedvcsinálóként a befejező szám a "Silent Song" stúdiófelvétele a lemezről:

video

Végül szeretnék egy linket ajánlani, amely egy templomi koncerten készült 2010 nyarán Trondheim-ben az Olavsfest-en. Itt három számot hallgathatunk meg a lemezről, varázslatos környezetben:
http://www.youtube.com/watch?v=HFRpfrymrcc









2013. február 14., csütörtök

Józsi tata utolsó meséje


Hosszú évek teltek el. Soma felnőtt, családot alapított. Munkája olykor a nagyiék kisvárosába vitte. Ilyenkor mindig szerét ejtette, hogy meglátogassa az öregeket a temetőben. Józsi tata nem is túl sokkal, követte a nagyit és most itt nyugodtak békességben, egymás mellett. A papi igazán soha nem tudta feldolgozni párja elvesztését. Hiába volt minden próbálkozás, hogy más felé tereljék a gondolatait, a magány óráiban egyedül maradt a fájdalmával. Ez lassan felőrölte, belülről rágta, és végül feladásra kényszeríttette. A temetőlátogatás előtt mindig elment az öreg ház előtt. Egy pillanatra megállt, felidézte a kedves emlékeket. Ma már más élet lakott a boldog látogatások házában, új álmokkal és mesékkel, így csak a kiskapun leselkedve emlékezhetett a múltra. Kavarogtak benne az érzések, majd lépteit a végső nyughely felé vette. A temető előtt üldögélő nénikétől vett egy csokor virágot és elindult a parcellák felé. A sír előtti padra leülve üdvözölte az öregeket. Mindig elmesélte nekik, hogy mi történt vele az utóbbi időben, pont úgy, mint régen. Hitte, hogy a papiék minden szavát most is szeretettel hallgatják, sőt válaszolnak is a maguk módján egy lágy szellő simogatásával, vagy a madarak csivitelésével. Amikor újra csend vette őket körül, Soma az öreg meséinek világába menekült. Eszébe jutott az utolsó mesék egyike.

Az öreg kutya búcsúja:
Bundás már nagyon öreg kutya volt, sorra hullottak ki a fogai, nehezen járt, naphosszat csak aludt a házában. A gazda szomorú volt, amikor reggelente munkába menet megvakargatta a füle tövét. Nem akarta tudomásul venni, hogy bajtársa a végét járja. Aztán a fehérnépek unszolására egyik nap egy kiskutyával állított haza. A kis szőrgombóc, a Muki nevet kapta. Iszonyúan idétlen, kis ugri-bugri jószág volt, tele ifjúi hévvel és tapasztalatlansággal. Bundást egy ideig nagyon idegesítette az új jövevény, különösen, mert ő is kan volt, féltette a területét. Ráadásul állandóan viháncolni akart, felugrálva rá. Egy ideig morgással és vicsorítással tartotta távol, de egyszer csak megváltozott benne valami. Megadva magát lefeküdt és hagyta, hogy az újonc kitombolja magát rajta. Ahogy teltek a napok egyre jobban összemelegedtek. Az öreg kutya elfelejtette a bajait és szinte megfiatalodott, visszatért az életkedve. El kezdett foglalkozni ketteskével, ahogy nevezte, hiszen a kutyahierarchiában csak második lehetett. Szép lassan megtanított minden fontos dolgot, amit egy kutyának tudnia kell:
„A legfontosabb a terület körbejelölése, ezzel hívjuk fel a többi kutya figyelmét arra, hogy ne tovább, mert itt én lakom, és ha kell bármi áron megvédem. Semmi élőlény nem teheti be a lábát ide a tudtom nélkül. Ez különösen a postásokra vonatkozik, akik szinte minden nap próbálkoznak, ezért kivívták az egyes számú közellenség címet. Aztán itt van a csont kérdése. Ez az egyik kedvenc játékszerünk, amit általában elásunk jobb időkre. Fontos szabály, hogy nagyon jó helyet találjunk neki, és főleg emlékezzünk rá, hogy hová ástuk el. Fiatal koromban sokszor lebuktam, mert földes volt az orrom, és hiába vágtam ártatlan képet, a gazdaasszony megnevezhetett, mint első számú gyanúsított a virágjai kiásásában. Megtanultam, tehát, hogy megmossam az ásókámat, egy erre alkalmas tócsában, vagy az ivóvizes edényemben. Ezt a módszert neked is melegen ajánlom, mert utána rá lehet fogni a dolgot, a pockokra, meg a „vakundokokra”.
Azt már láttam, hogy ősi ösztönöd működik és kiválasztottad a hím kétlábút falkavezérnek, ez így van rendjén. Fontos hogy a többit is besorold, mert ez a törvény. Elárulom neked, hogy nálam a gazdaasszony áll az utolsó helyen. Nála még azt is megteszem, hogy elengedem a fülem mellett, ha a nevemen szólítgat. A kis nőstény előtte van a sorban, mert belőle árad a szeretet és az odaadás.
Jól jegyezd meg, hogy még én vagyok a főnök. Ha eszünk, enyémek az első falatok, addig te türelmesen várakozol. Úgyis hagyok bőségesen neked is, nekem már nincs szükségem sok ennivalóra.
Azt is észrevettem, hogy sokszor szóba állsz a területünkön kívüli fajtársakkal. Ez is jó dolog, mert mindenfélét tanulhatsz sokat látott társaidtól. Az emberek hányszor csitítnak bennünket, hogy ne ugassunk már. Pedig csak megvitatjuk a világ dolgait. Kár hogy nem értik a beszédünket és így rászorulunk arra, hogy az arcmimikánkkal, a szemünkkel és a dörgölőzéssel fejezzük ki magunkat. 
Nemsokára eljön, hogy mi hímek egy időre elveszítsük a fejünket. Ilyenkor a nőstények magukhoz vonzanak minket, az ősi ösztönök felszínre törnek. Nincs akadály, amely visszatarthatna, áttörsz falakat, hihetetlen magasságok átugrására leszel képes, harcolsz, sebeket szerzel, és mindezt azért, hogy a fajod fennmaradjon, jó tulajdonságaid öröklődjenek.”
És így folytatódott a tapasztalatok átadása, egészen az ősi farkasősök legendáitól, a kvartyogók bosszantásáig. Muki, időközben szemrevaló ebfiúvá serdült, Bundás egyre fáradékonyabb lett és sokat pihent. A gazda látta a szenvedést, a reménytelenséget és egy csendes őszi napon kihívta az állatorvost, aki megvizsgálta az öreget. Összenéztek a gazdával és szavak nélkül is, megértették egymást, hogy nincs már remény. Az orvos felszívott egy ampullát. A gazda még egy kicsit húzni szerette volna az időt, megszólalt:
–Jöjjön doki, iszunk egy pohárkával az öreg egészségére!
–Rendben, ezen már nem múlik, különben is ez az egyik, amit nem szeretek a munkámban. – jött a válasz.  Egy kis ideig poharazgattak és beszélgettek, aztán újra visszatértek. Bundás békésen feküdt, csendesen elment. Muki az orrával bökdöste, még nem értette meg, hogy mi történt.

Soma nehéz szívvel hagyta ott a temetőt, beült az autójába és elindult hazafelé. Most nem kapcsolt be semmi zajt, jobban esett a csend. Ahogy hazaért, a fia ugrott a nyakába.
–Apu, de jó hogy hazaértél, ugye ma is te mesélsz?
–Igen, hazafelé kitaláltam egy jó kis mesét a „giliszta álmáról”.
–De jó, már alig várom!
Mese után, mielőtt becsukta volna az ajtót, még visszaszólt:
–Jó éjt Jocika, álmodj szépeket!
A ház becsukta szemeit már csak Soma volt fent. Befészkelődött kedvenc fotelébe és bekapcsolta Józsi tatától örökölt magnót. Halkan szólalt meg egy lassú blues, megtöltve a kicsiny padlásszobát.

Utóirat:
Józsi tata meséi kisfiamnak íródtak, aki mindössze 22 napot töltött velünk, majd angyal lett. Hitem szerint most is itt van a hétköznapjainkban. Amikor megszületett, már ötven éves elmúltam, sokan mondták, hogy az unokám is lehetett volna. Így hát a mesék neki szóltak, az „unokának”. Úgy éreztem, hogy meg kell mutatnom mindazt, amit nem tapasztalhatott meg ebben a világban. Mesélni az élet szépségeiről és mindarról, ami fontos lehetett volna számára.             

2013. február 8., péntek

Józsi tata meséi XII.

Józsi tata és Soma a „pletykapadon” üldögéltek és elmélyülten beszélgettek. Az ülőalkalmatosságot az öreg készítette, a kertben állt a vén diófa alatt. Nevét onnan kapta, hogy a nagyi gyakran ücsörgött itt a szomszédasszonnyal, kicserélni az aktuális „fülbevalókat”. A papi sokszor megleste őket messziről és elcsodálkozott, hogy ezek a nők vajon miről tudnak ennyit hablatyolni. A férfiak ha összefutnak egy kis borozgatásra, néhány mondattal egyenesbe teszik a világ dolgait.
Most a férfinépség bitorolta a bútordarabot. Somának ma kifejezetten sok kérdése és mondanivalója volt. Józsi tata átszellemülten figyelte az unokája szavait. Milyen koravén ez a gyerek, – gondolta magában – hiába a csonka családban felnövők, hamarább veszítik el az önfeledt gyermekéveket.
De az elkalandozásból, gyorsan visszazökkent a beszélgetésbe, mert jött a következő Soma kérdés:
–Papi, Te vallásos vagy?
–Nem igazán. – válaszolt. Tudod, nem arról van szó, hogy nem hiszek valami teremtő erőben, mert az életnek nevezett kaland, jól ki van találva, és e mögött valaminek lennie kell ami irányítja a dolgok menetét. Egyébként is, hiányzik belőlem a csordaszellem, nem hiszek benne, hogy a feltett kérdéseimet közösen kellene megoldani. Ha gondom van, mi ketten lerendezzük egymással, én és a „teremtőm”, ahogy nevezem. Nem kell ehhez templom és alkalom, elég egy meghitt, csendes sarok is. Tudod az érdekes az, hogy megkapom a válaszokat így is.
–És, Te? – fordult vissza a kérdés.
–Igazán én sem. Esténként elmondom az imámat, amit kiskoromban a nagyi tanított, és ennyi. Nem járok templomba, úgy mint néhány osztálytársam. Bár anya beíratott hittanra az iskolában. Azt szerettem, mert érdekes történeteket lehetett hallgatni, de ettől nem lettem vallásos. Anya sem az, bár néha rajtakaptam, hogy imádkozik.
–Tudod, ha az ember bajban van, - legyen ő a legnagyobb vallástagadó - utolsó szalmaszálként az Istenből merít hitet, ez egy beégetett kód.
Ma nagyon sok mindenről kérdeztél engem: a lélekről, az időről és a boldogságról. Bár válaszoltam ezekre a magam módján, közben eszembe jutott, hogy van egy mesejáték, amely sokkal szebben elmeséli ezeket a dolgokat. Mai, saját mesém helyett megismertetlek ezzel a művel. Címe: „A kék madár”. A múlt század elején élt egy író, úgy hívták, hogy Maurice Maeterlinck. Ő írta ezt a mesét, amit a hetvenes évek közepén megfilmesítettek. Magyar származású rendezője volt, George Cukor, aki ekkor már hetvenöt éves volt. Úgy látszik meg kell érni egy bizonyos kort ahhoz, hogy valaki ilyen filozofikus művet alkosson. Nagy hatással volt rám ez a film, mert belőle tökéletesen visszaköszöntek azok a dolgok, ahogy a világról vélekedtem. A kedvedért megpróbálom felidézni a történteket.

A kék madár:
A film elején megismerkedünk egy szerény körülmények közt élő családdal: favágó apával, otthon dolgozó édesanyával és két gyermekükkel: Tyltyl nevű kisfiúkkal és a kishúg Mytylel. A gyerekeket éjszaka felébreszti a szomszéd kastély karácsonyi ünnepségének zaja. Kiszöknek, de csak messziről csodálhatják meg a pompát. Ahogy lógó orral hazaérnek, egy vénséges vén anyókába botlanak, aki megajándékozza a tiszta szívű kisfiút egy kalappal, rajta a szemnyitó gyémánttal. Ha ezt a drágakövet elfogatják, másnak láthatják a világot, megpillanthatják a dolgok lelkét. Amikor kipróbálják, az öreg anyóka fénytündérré változik, és életre kel a tűz, a víz, a tej, a kenyér, és a cukor, valamint megértik a kutya és macska beszédét is. A fény kérésére elindulnak, hogy megkeressék a kék madarat, mert egy beteg kislány csak ettől nyerheti vissza az egészségét. Először, csak a két gyermek próbálkozik az emlékezés országában. Itt meglátogatják a rég elvesztett nagyszülőket. Az öregek szunyókálnak, de ha gondolnak rájuk felébrednek. Nagy örömmel fogadják az unokákat. A holtak világában, közösen felidézik a kedves emlékeket. Közben Mytyl felfedezi, hogy a nagyiék kalitkájában felébredő feketerigó kék színű lesz. Nagyon megörülnek, elkérik az öregektől a madarat és elbúcsúznak. De ahogy visszaérnek a többiekhez, a madár újra feketévé változik. Ezért hát elengedik, hogy visszataláljon az öregekhez, és tovább keresik az igazi kék madarat. Egy pillanatra meg is látják, amint az éj palotája  felé repül. A fény ide nem teheti be a lábát, de ellátja őket jótanáccsal: az élet minden titka ebben a palotában rejtőzik, az éjszaka őrzi őket, de az embereknek nem tilthatja meg, hogy kifürkéssze a titkait. A macska előre sunnyog és szövetkezik az éjkirálynővel, hogy elijesszék a gyerekeket. De őket nem tántoríthatja el semmi, feltárják az élet sötét bugyrainak termeit. Az elsőből kiszabadulnak a gonosz szellemek. A kutya segítségével hamar rájönnek, hogy félősek, mert a királynő szerint elveszítették az önbizalmukat, hiszen az emberek már nem veszik őket komolyan. Így hát sikerül visszaterelni a szellemsereget. A második ajtó feltárulta után szembe találják magukat a szörnyű, vérengző óriásokkal és a háborúk őrültjeivel. Mielőtt kiszabadulnának, sikerül közös erővel bezárni ezt a kaput is. A harmadik helységről minden áron le akarja beszélni az éjkirálynő a gyerekeket, mondván, hogy ott lakik a feneketlen mélység, ahonnan, még nem tért vissza senki. A két gyerek és a kutya azonban megállíthatatlan. Gyönyörű szép kertbe érkeznek, amely telis-tele van kék madárral. Boldog örömmel lépnek ki a sötétségből szerzeményeikkel, de ahogy fény éri őket mind elpusztulnak. A tündér megvigasztalja őket, hogy ők nem voltak igaziak, mert az álom madarai, nem élhetnek a fényben. A két gyerek lemegy a tiszta vizű patakhoz inni, miközben találkoznak egy vörös ruhás hölggyel, a „Fényűzéssel”, aki meginvitálja magához a kisfiút. Ő hátrahagyva testvérét, a hölgy palotájába megy. Eleinte elvarázsolja őt a cirkuszi forgatag. Az úrnő bemutatja legjobb barátait: a gazdagságot, az önimádatot, a falánkságot, a semmittudást és a semmittevést. Közben megérkeznek a többiek is, mindannyian beleesnek a habzsolás szemfényvesztésébe. Tyltyl időben kijózanodik és a gyémánt elfordításával újra a réten találják magukat. Itt találkoznak édesanyjukkal, akit először meg sem ismernek, mert szép ruhában siet eléjük. Aztán meglátják a gyűrűjét és azt az égést amely egy tűzrakáskor keletkezett a kezén, így hát boldogan magukhoz ölelik. Mytyl próbálja rábeszélni, hogy maradjanak itt örökre, de az anyjuk útra bocsátja őket azzal, hogy azért vannak itt, hogy megtanulják, hogyan kell másként látni a világot. Így hát tovább keresik a kék madarat. Beérkeznek a fák birodalmába, az erdőbe. A macska most is előresiet és ármánykodik. Először is ráveszi a fiút, hogy forgassa el a gyémántot és így keltse életre a fákat, majd a kutyát megkötözteti az indákkal. Az életrekelteknek azonban eszük ágában sincs odaadni a lombjaik közt rejtőző kék madarat, inkább vélt sérelmeik miatt, megtámadják a gyerekeket. A kutyának sikerül kiszabadulnia és menti a menthetőt, de nem bír a túlerővel. Most is a szemnyitó gyémánt menti meg őket, miután visszaváltoztatja a fákat régi állapotukba. A két gyerek és a fénytündér egyszer csak egy csomó kisgyermek között találja magát. Ez a jövő birodalma. Itt várnak a sorukra azok aki még meg sem születtek. Ha odalent a szülők egy gyermeket kívánnak, kinyitják idefenn a nagykaput és az Idő lekíséri a gyerekeket a Földre. Fontos szabály, hogy üres kézzel nem mehetnek, ezért mindenki visz magával valamit: találmányt, gyógyszert, tudást vagy soha nem ismert gondolatot. Találkoznak a jövő évben megszületendő kisöccsükkel is. Tőle tudják meg, hogy ő három betegséget visz majd magával, amelyek majd elviszik őt. Tyltyl megkérdezi tőle, hogy ezért érdemes leszállni a Földre, mire azt a választ kapja, hogy ez nem tőle függ. Mint ahogy az sem, hogy ki mikor kerül sorra. Van akinek még nincs kedve megszületni, van akinek még nincs itt az ideje, de már menne. Hiába könyörög egyikük, hogy mehessen hamarabb, mert az ő leendő szülei már öregek, az Idő kérlelhetetlen, mindennek az előre megtervezett módon kell megtörténnie. Amikor az Idő felfedezi, hogy élők vannak közöttük, a gyerekek személyében, megfordítja homokóráját és újra a házuk előtt találják magukat. Csalódottak, mert nem sikerült megtalálni azt, amiért vállalták a viszontagságokat. A fény vigasztalja őket: a madarak nem kalitkába valók. Azt tanácsolja nekik, hogy ne fogják meg őket soha sem. Ők szabadságra születtek, szálljon, suhanjon mind odafenn. Akinek szárnya van az nem bírja a rabságot, ne fosszák hát meg a zöldellő erdők látványától, a tündöklő kékségű egektől.  Ha jól figyelnek és szívük mélyébe lesnek, odaszáll hozzájuk a madár. Csókolják meg, és engedjék, hogy tovább repülhessenek.
A gyerekek szomorúsága akkor lett teljes, amikor az elemektől (tűz és víz), az emberek fontos étkeitől (tej, kenyér és a cukor), és az állatoktól (macska, kutya) is el kell búcsúzniuk, mert lejárt az idejük, és vissza kellett változniuk hétköznapi mivoltukba. Ezután a fénytündér lefektette őket, majd maga is elbúcsúzott.
Másnap reggel, nem győzik mesélni a sok élményt. Mindent másnak, szépnek látnak már az otthonukban. Sorra köszöntik az ismerőseiket: az elemeket, az ételeket. Tyltyl pedig már megérti, hogy a kutya miről ugat. A szülők tátott szájjal figyelik a változást, kezdetben betegségre gyanakszanak. A testvérek örömmel fedezik fel, hogy a kalitkában lévő gerlicéjük kék színű. Bejárták a világot a kék madárért és közben végig itt volt náluk. Azonnal elviszik a beteg kislánynak, de amikor átadják a madarat, az elröppen. A kisfiú gyorsan megvigasztalja: ne bánkódj miatta, majd én megkeresem. Ezután így szól a körülöttük lévő embereknek: ha valaki megtalálja hozza vissza, szükségünk van rá, hogy boldogok legyünk. Majd egyszer.

–Ez volt, hát a boldogság kék madarának története. – fejezte be Józsi tata a mesét. Tudod csak akkor látható, ha egy családban mindenki egyformán boldog.
–Szép volt papi, jó volna megnézni ezt a filmet igaziból is.
–Anyádnak is nagy kedvence volt, szerintem ha jól szétnéztek otthon, talál rátaláltok az elfeledett emlékek fiókjában. Ha előkerül, nézzétek meg együtt, jót tesz mindkettőtökkel.

2013. február 1., péntek

Józsi tata meséi XI.


Józsi tata megkezdte Soma zenei „kiképzését”. Nem is gondolta volna, hogy ilyen fogékony lesz a kisöreg. Nagyon élvezték mindketten, ahogy közösen felfedezték a zenék birodalmát. Somának eddig ez nem volt igazán fontos, csak az énekórák nyűglődésein és az autórádió háttérzaján nőtt fel. Bár Renátóval való barátsága egy kicsit felébresztette a kíváncsiságát, hiszen vele az utóbbi időben hallgatott zenét. A papival való közös, zenei együttlétek azonban mások voltak. Megtanulta tisztelni a dallamosságot, a harmóniát, a ritmust és a zenei összhangot. Soha nem hallott zenei stílusok bújtak be a fülébe, és maradtak ott örökre. Józsi tata az a típus volt, aki soha nem erőltetett semmit, de Soma előtt megnyitott egy új kaput és a befogadó habzsolta a muzsikát, részévé vált. De a lányának is jót tett ez a kis ébresztő, mert előkotorta a régi kazettáit és már ezek szóltak a kocsiban utazásaikkor.
Buksira való hivatkozással az öreg nem nagyon utazott hozzájuk, ezért ha idejük megengedte, ők látogatták meg. Egyébként is igazi otthonülő lett, nem szívesen mozdult ki, csak a halaszthatatlan ügyekben. Megfáradt és beleöregedett az életbe. A következő látogatáskor is nehéz volt rábeszélni, hogy kimenjenek egy focimeccsre, pedig nagyon szeretett minden sportot. Azért eleget tett az unokája unszolásának, és csak-csak nekiindultak. Végül is nem bánta meg, mert jól érezték magukat. Amikor hazaértek, Soma kérésére újabb szalag került a magnóba. Érdekes részhez érkeztek, egy határmezsgyéhez: a jazz-rockhoz. Innen kezdett komolyodni a dolog, vajon megrekednek-e keményebb fémzenénél vagy sikerül átbillenni másik zenei világba. Szerencsére Soma, a papi zenei mindenevőségét örökölte és gyorsan ráérzett erre az új csemegére. Az öreg lopva figyelte Soma átszellemült arcát, ahogy átadta magát a jazz ritmusainak, és már látott reményt arra, hogy eljutnak a számára olyan fontos bluesig. De ehhez még idő kell, a blueshoz meg kell nyitni a szívet, a lelket.
A zene ellopja az időérzéket, így hát gyorsan beesteledett. Amíg Soma a kishajói elsüllyesztésével foglalatoskodott a fürdőkádban, Józsi tata mellette úszómesterkedett egy sámlin ülve. Közben beszélgettek:
–Anyával, jól megvagytok otthon? –kérdezte az öreg.
–Igen. –jött a rövid válasz. Bár tegnap egy kicsit orroltam rá.
–És miért?
–Tudod, kinéztem egy jó kis magnós-rádiót, hogy máskor is hallgathassak zenét, ne csak nálad. De anya erre azt mondta, hogy sok minden másra kell most a pénz.
–Értem. – gondolkodott el a papi. Agya máris raktározta a következő ünnep ajándékozási lehetőségét.
Soma, fürdés után gyorsan ágyba bújt. Józsi tata gondosan betakargatta, majd elindult kifelé. Az ajtóból visszanézett és meglátta tréfája áldozatának arcát. Nem bírta ki, hogy ne nevesse el magát.
–Beijedtél, hogy ma nem lesz mese, igaz! Látnod kellett volna azt a csalódott arcot, amit vágtál.
–Papi, ne szórakozz velem, mert halálra csikállak. – jött a válasz.
–Akkor inkább mesélek. – menekült vissza a mesemondó székbe az öreg, tettetett félelemmel az arcán. Hogy be ne következzen a beígért csiklandozás, gyorsan bele is kezdett.

Pénzmese:
Középkategóriás címletűként születtem egy szigorúan őrzött, titkos helyen. Rövid várakozás után belekerültem a mindennapok forgatagába. Mi, a kétkezűek világának fontos részei vagyunk. Sokféleképpen hívnak bennünket: bankjegy, pénz, lóvé, lé, zsé, zseton, átok és áldás. Mivel az értékem olyan, hogy megfordultam mindenféle helyen, gazdag tapasztalatokra tettem szert, amelyet most szívesen megosztok a nagyérdeművel.
Fiatal koromban, nagyon sokféle emberrel találkozhattam, mindenki másképp bánt velem. Volt, aki csak úgy a zsebébe gyűrt és gyorsan tovább is adott más kezeknek. Volt, aki szépen belehajtogatott a kedvenc helyünkre a pénztálcába és próbált ránk vigyázni, amíg csak lehetett. De akadt olyan is, aki titkos helyeken bújtatott bennünket, egyre sokasodó társainkkal együtt. Láttam boldog és szomorú arcokat. Jártam piszkos zsebekben, aprópénzek társaságában, pénztári kasszák ki-becsukódó fiókjaiban. Sokszor adtak be egy ablakon, sárga papír társaságában és többször jártam fényes termekben, ahol egy szerkezet számolt meg bennünket, iszonyú sebességgel. Találkoztam kérges kezekkel, akik nehéz szívvel számolgatták gyér társaságunkat, de voltam finom női kezekben is sokadmagammal együtt, finom, csillogó holmikra cserélődve. Szégyelltem magam, amikor zsebekbe csúsztattak, és nagyon megijedtem, amikor durva kezek hirtelen kirántottak a táskák rejtekéből.
Egyszer egy nadrág zsebében felejtettek és egy borzalmas tortúrában volt részem: kimostak, megszárítottak, majd kivasaltak. Az ellenségemnek nem kívánom, amit átéltem.
Nehezen hihető, de nekünk is vannak érzéseink. Az életem során megismert kétkezűek közül nekem is voltak kedvenceim, és voltak olyanok, akiket nem szerettem. Először talán azokon esnék túl, akik nem lopták be magukat a szívembe. Ők azok akik „piszkossá” tesznek bennünket, majd „tisztára mosnak”. Bármi áron összeharácsolnak minket és alantas szándékaik kielégítésére használnak. Vagy csak egyszerűen elveszik mindenkitől, hogy nekik több legyen. De szerencsére sok, számomra szeretetre méltó kéz is megsimított. Apró kezek, akik a perselymalacuk gyomrába gyömöszöltek, hogy onnan kiszabadulva, valami régen vágyottra cseréljenek. Családanyák dolgos kezei, akik esténként különféleképp csoportosítottak bennünket, hogy mindenre jusson a szűkös keretből. Ráncos, öreg kezek, akik remegve tapogattak bennünket a viseletes pénztálcában.
Az életem a többiekéhez képest nem volt túl hosszú. Történt ugyanis, hogy egy tavaszi délelőttön, négy kéz ide-oda rángatott a tulajdonjogon vitatkozva. Sajnos ennek a vitának az lett a következménye, hogy középen kettészakadtam. Ügyes kezek ugyan összeillesztettek és megragasztottak átlátszó szalaggal, de emiatt többször előfordult, hogy visszaadtak az előző kéznek. Végül bekerültem a korházba, ahol hasonló sorsú társaim tengették napjaikat. Egy szép napon végleg lemondtak rólunk és testünket apró darabokká szaggatták, majd egy prés téglává zsugorított bennünket. Most itt vagyunk egy öregek otthonában, a kazán mellett, hogy beteljesítsük végső küldetésünket, meleget adjunk.

A mese után Soma szólalt meg először:
–Tudod papi, én nem haragudtam ám igazán anyára, hiszen nem lehet neki könnyű. Majd ha nagy leszek, és pénzt fogok keresni, segítek én is neki, hogy mindenre jusson.
–Rendes unokám van nekem. –jegyezte meg Józsi tata, s az elmaradhatatlan jóéjt puszival búcsúzott.